Váratlan segítség

Hiányzol.

Zsoltinak fogalma sincs, hogy az utóbbi héten hányszor olvasta el ezt az egyetlen egy szót. Arról sincs fogalma, hogy miért küldte Trix. Leteszi a mobilt, és hátradől a széken. Összefonja a tarkóján a kezét, és nagyot sóhajt. Annyira elege van, annyira kimerült. Belefáradt önmagába, és nincs már elég ereje ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha Trix nélkül bárminek is lenne értelme, mert hát az a szörnyű igazság, hogy nincs.

Mikor először elolvasta az üzenetet, nem aznap este, amikor Trix küldte – mert otthon felejtette a telefonját, és jó pár órával később, részegen érkezett haza –, hanem másnap reggel, hasogató fejfájással, belegabalyodva a takaróba, izzadtan, száraz torokkal és pocsék szájízzel, azt hitte, képzelődik. Félredobta a mobilt, és elment lezuhanyozni. Megkávézott. Aztán még egyszer – csak a biztonság kedvéért. És közben a tudata peremén makacsul ott gubbasztott a gondolat, hogy Trix három hét után írt neki.

Egy nyamvadt szót. Egy rohadt szót, ami mindent megváltoztat.

Miért írna három hét után ennyit, mikor megegyeztek, hogy vége? Mit akar a tudtára adni? Miért pont most? És mégis mit vár tőle?

Zsoltiban vadul sorjáztak a kérdések. Ennek ellenére nem mozdult, csak mikor megitta a második kávéját is és elmosogatta a bögrét. Még el is törölgette, hogy húzza az időt, pedig ilyet aztán soha a büdös életben nem csinált. Aztán idegesítően gyorsan dobogó szívvel a szobájába ment. Felvette az ágyáról a telefont, és megnyitotta a beszélgetést, aminek a végén ott árválkodott Trix üzenete.

Hiányzol.

Zsolti lábából kifutott az erő, lerogyott az ágyra, a keze remegett, és fogalma se volt, mit tegyen. Válaszoljon? De mégis mit, mikor majd' szétvetette a düh? Mert hát mi értelme van egy ilyen üzenetnek? Bármi is volt köztük, befejezték, Trix pedig görcs nélkül elengedte, akkor mégis mi a francért ír neki ilyesmit?

Zsolti úgy érezte magát, mintha valaki megforgatná benne a kést, amit három héttel korábban az döfött a szívébe, hogy eljött Trixtől. Igen, ez az ő döntése volt, csak magára haragudhatott ezért, de ettől még egyáltalán nem lett könnyebb. Behunyta a szemét, de ezzel a betűk nem tűntek el – beleégtek az agyába, és ha akart volna, akkor se tehetett volna úgy, mintha az az üzenet nem lenne ott a kijelzőn.

Nem válaszolt. Megint ledobta a telefont, és egyszerűen elment, hogy kiszellőztesse a fejét. Órákon keresztül rótta a város utcáit, azt se nézte, merre megy. Fátyolos köd itatta át a levegőt, unottan szitált az eső, és a város a szokottnál is szürkébbnek tűnt.

Zsolti vett egy kávét, kiült egy padra, figyelte az embereket, ahogy nevetnek, mosolyognak vagy épp lehajtott fejjel sietnek, és valami olyan baljós szomorúság szorította össze a mellkasát, amit azelőtt soha nem tapasztalt. Trix előtt. Mert az utóbbi hetekben már így számolta az időt: volt Trix előtt és Trix után.

Ahogy ott ült a padon, forró kávéval a kezében, a szemerkélő esőben, amitől a város kevésbé tűnt valódinak, megkísértette a hiábavalóság. Arra gondolt, hogy mindenki igyekszik valahová, hogy mindenkinek van valami célja, terve, álmai, vágyai, ő meg ül itt, és fogalma sincs, mit akar. Arra gondolt, mennyire jelentéktelen, mennyire nem számít. Hogy ha egyik napról a másikra egyszer csak eltűnne, nem is hiányozna senkinek.

Hiányzol.

Megitta a kávét, aztán megint ment tovább. Közben csak néha-néha volt igazán jelen, csak néha-néha látta tényleg a világot maga körül. Gondolatban a múltban járt. Trixszel.

Mindent újra átélt, minden mosolyt, nevetést, beszélgetést, felidézett mindent, amit kimondtak és amit írtak egymásnak, emlékezett Trix bőrének forróságára, az ajka ízére, hogy milyen érzés volt, amikor mélyen a testébe hatolt, hogy milyen volt úgy elaludni, hogy közben a karjában tartotta, hogy milyen volt úgy ébredni, hogy az illata körbeölelte.

Azokban a pillanatokban úgy érezte, van értelme az életének. Boldog volt, pusztán azért, mert Trixszel lehetett. Nem kellett több, nem vágyott másra. Elégedett volt, nem gyötörték baromságok, egyszerűen kerek és egész volt a világ, és ő pontosan ott volt, ahol lenni akart.

Igazság szerint amíg nem találkozott Trixszel, fogalma sem volt arról, hogy ilyen érzés egyáltalán létezhet. Hogy az ember lehet ennyire otthon önmagában, valaki mellett. Ahogy azt se tudta, hogy lehet ennyire mély és sötét a fájdalom. Hogy lehet minden átkozott nap olyan, mintha megállás nélkül egy feneketlenül mély szakadékban zuhanna. Vagy mintha folyamatosan víz alá nyomnák, ő meg küszködve igyekezne felszínre jutni levegőért.

Elmúlhat ez valaha? Vagy már örökké így fog élni? Trix után vágyakozva?

Ahogy végigvágtattak a fejében a kérdések, Zsolti megtorpant. Az utca kellős közepén, a szemerkélő esőben. Valaki nekiütközött, de ő szinte észre se vette. Úgy érezte magát, mintha megvilágosodott volna. Már nem volt céltalan, már pontosan tudta, hova tart. Tudta, mit akar.

Hazarohant, a lakótársai kérdeztek tőle, de ő fel se fogta a szavaikat, csak berontott a szobájába, és felkapta a mobilt. Meg akarta írni Trixnek, hogy neki is hiányzik, hogy szereti, és hazamegy.

De nem mozdultak az ujjai. Akár a méreg, áradt szét a testében a félelem, hogy aztán megbénítsa és tehetetlenségre kárhoztassa. Gyűlölte ezt, gyűlölte érte magát. Végül nem válaszolt Trixnek, se akkor, se később.

Most pedig itt ül a számítógép előtt a sötétben, csak a monitor ad fényt, és bámulja a parányi ablakon szánkázó, finoman meg-megcsillanó esőcseppeket, közben pedig minden porcikájában sürgetést érez, hogy hagyja már abba ezt a töketlenkedést, és tegyen végre valamit.

Zsolti megfogja az egeret, és megnyitja a Skype-ot. Muszáj beszélnie Rebekával, meg kell kérdeznie, hogy komolyan hiszi-e, hogy Trix és ő lehetnének boldogok. Ezt mondta a múltkor, de azóta akár át is gondolhatta, vagy Trix mesélt neki olyasmit, amiért már nem így látja. Nevetséges, szánalmas is talán, de Zsoltinak hallania kell, hogy Rebeka véleménye nem változott meg.

Zsolti nem tudja, miért érzi ezt olyan fontosnak – talán azért, mert ő sose hitt igazán magában, és most egyszerűen csak szüksége van rá, hogy valaki higgyen benne. Hogy valaki azt mondja neki, nem fogja bántani Trixet, mert jelenleg ez az egyetlen, ami még visszatartja attól, hogy fejvesztve a lányhoz rohanjon. Akkor is, ha Trix visszautasítja, ha úgy gondolja, nem éri meg vele kockáztatni. Zsolti elfogadná, ha Trix nem akarna vele lenni, mert akkor úgyse tudná soha boldoggá tenni, márpedig ő csak ennyit akar. Ha Trix boldog, ő is boldog. Bármit megtenne ezért.

Amikor egy hónappal korábban kilépett Trix lakásából, őszintén azt hitte, hogy jól döntött, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy soha ne bánthassa Trixet, hogy így esélyt ad neki arra, hogy boldog legyen valaki mással. Azonban a lány üzenete óta már közel sem olyan biztos benne, hogy tényleg jól döntött, azóta tele van kétségekkel, és igen, most minden korábbi elvét félre akarja dobni. Vajon megőrült?

Zsolti nagyot sóhajt, újra megnézi azt az egy szót – mintha ugyan az elmúlt percekben hirtelen eltűnhetett volna –, aztán a számítógépre fordítja a figyelmét, és hívást indít. A feszültség és a türelmetlenség végigkígyózik a testén, idegesen dobol a lábával, miközben azt várja, hogy Rebeka végre bejelentkezzen.

– Ó, helló! – nyögi Zsolti csalódottan, mikor a képernyőn felbukkan Vince. Erre nem számított. Nem beszélt Vincével, mióta hazajött. Igazság szerint Rebekával sem annyit, mint korábban.

Vincét illetően Rebeka csak annyit mondott, hogy Trix kérésére a családjuknak nem mondták el, mi történt, szóval ők nem tudják, mi volt közte és Trix között. Zsolti hálás ezért Vincének, még akkor is, ha ezt nyilván nem miatta tette.

– Szia, Zsolti – üdvözli Vince kimérten.

– Rebeka? – kérdi Zsolti, remélve, hogy nem kell Vincével csevegnie. Erre most a legkevésbé sincs idegrendszere.

– Nincs itthon. Átugrott Trixhez.

Zsolti szíve árulkodón nagyot dobban, ahogy Trix nevét hallja, pedig Vince tekintete még a képernyőn át is mintha megütné. Ennek ellenére megköszörüli a torkát. Muszáj tudnia, meg kell kérdeznie. Rebeka Trixről egyszer se beszélt, Zsolti pedig nem mert kérdezni, holott nagyon szerette volna tudni, hogy van a lány – csak éppen félt is a választól. De most már elég volt a menekülésből.

– Ő... ő... hogy van?

Vince komoran néz rá, és nem válaszol. Összefonja a mellkasa előtt a karját, és hátradől a széken. Zsoltinak fogalma sincs, mit mondjon, de végül nincs is rá szükség, mert Vince megadón leengedi a karját.

– Figyelj, Zsolti, én... a pokolba! – dörzsöli meg Vince az állát. – Oké. Szóval az van, hogy kavartál a húgommal, aztán összetörted a szívét, ezért jelenleg nem kedvellek túlságosan. Viszont elég nyomorultul festesz, úgyhogy most lenyelem, hogy nem kedvellek, és teszek neked egy szívességet, mert annak idején te is megtetted ezt Rebekáért és értem.

– Hogy? – ráncolja össze a homlokát Zsolti. Fogalma sincs, miről beszél Vince.

– Rebeka azt mondta, ha nem beszél veled tavaly karácsonykor, sose dönt úgy, hogy velem akar lenni. De most ez nem számít – legyint Vince türelmetlenül. – Nem fogsz neki örülni, de Rebeka elmondta, mitől félsz, és a francba is, haver, barom vagy! Tudod, mit mondott egyszer apám? „Ha találsz egy nőt, akit különbnek látsz mindenki másnál, ne engedd el." Szerinted Trix különb mindenki másnál? – szegezi Vince a kérdést keményen Zsoltinak.

Zsolti tétovázás nélkül bólint. Igen, Trix különlegesebb bárkinél, senki nincs, aki felérne hozzá. Senki.

– Hát nem érted? – néz rá Vince egyszerre dühösen és sajnálattal telten. – Trixszel lenned nem kockáztat, hanem az egyetlen dolog, aminek értelme lehet mindkettőtök életében. Amitől értelme lesz az életednek. Érted már?

Zsolti pislogás nélkül mered Vincére. Az agyában szédülten kavarognak a gondolatok. Vince most tényleg arra biztatja, hogy menjen haza? Lényegében azt közölte vele az imént, hogy Trix vár rá?

– Azt mondtad... összetörtem Trix szívét? – préseli ki magából elhalón. Ha arra gondol, hogy Trix miatta szenved, hogy rosszul van, ismeretlen, nehéz fájdalom fogja satuba a szívét. Mintha többé képtelen lenne dobogni. Rosszabb ez a fájdalom, mint amit az elmúlt hetekben érzett.

– Tényleg ennyit fogtál fel az egészből? – vet rá sötét pillantást Vince.

– Vince, a fenébe is, komolyan mondtad? – fakad ki Zsolti, türelmetlenül sistergő hangon.

– Igen, miért? Mégis mit hittél? Hogy majd csak úgy továbblép, mintha mi se történt volna köztetek? – Vince hangjában is érezni a feszültséget.

Ezúttal Zsolti dől hátra és fonja össze a mellkasa előtt a karját. Most először veszi a fáradtságot, hogy visszaidézze azt az utolsó beszélgetést Trixszel. Hogy szóról szóra mindent lejátsszon magában, és mire a végére ér, már nyilvánvalónak érzi, hogy Trix hazudott neki. Hogy a szemében a fájdalom, az volt őszinte, semmi más. Csak azt nem érti, miért hazudott mégis. Miért csinált úgy, mintha az egész semmit se jelentene neki?

– De... akkor miért nem mondott semmit? Miért hagyta, hogy eljöjjek? – motyogja Zsolti fáradtan, hagyva, hogy a benne tomboló kérdések kiszökjenek belőle. Vince jelenleg úgyse tartja sokra, mit számít, ha látja, mennyire kétségbeesett?

Vince elhúzza a száját.

– Sose állítottam, hogy értem a nők logikáját, a húgomét meg aztán még úgyse.

Hát ebben legalább egyetértenek – nyugtázza Zsolti keserűen. Pedig ő eddig értette Trixet, sokszor elég volt csak ránéznie, és pontosan tudta, mire gondol, de még azt is, mit érez. Akkor most miért nem?

Vince és Zsolti tanácstalanul, mereven bámulják egymást.

– Szóval barom vagyok? – kérdi végül Zsolti, mert valamivel muszáj megszakítani a csendet.

– Az hát – mosolyodik el Vince, aztán töprengőn Zsolti szemébe néz. – El tudnád képzelni, hogy bántod a húgomat?

– Nem.

Vince nagyot sóhajt, pont úgy, mint aki tudja, hogy olyasmit készül mondani, ami a másiknak nem fog tetszeni.

– Pedig jelenleg ezt teszed – közli hűvösen. – Csak akkor nem tennéd, ha vele lennél. Ez ennyire egyszerű.

Ennyire egyszerű – ismétli meg magában Zsolti, és ezek a szavak jobban megütik, mint legutóbb Vince ökle.

Mert tényleg ennyire egyszerű. Zsolti hirtelen könnyűnek érzi magát. Súlytalannak. Mintha lebegne. Nem béklyózza már semmilyen félelem vagy kétség, eltűntek, mintha soha nem is lettek volna.

Egész életében egyetlen szabálya volt, és ehhez mindig szilárdan ragaszkodott: soha nem akart szerelmes lenni. Soha nem akarta, hogy egy nő befészkelje magát az agyába, a lelkébe, hogy bárhol is legyen, bármit is csináljon, vele legyen. Mindent megtett azért, hogy ez ne történhessen meg, és hitte, hogy nem is fog soha megtörténni.

Aztán jött Trix, és Zsolti úgy érzi, onnantól kezdve, hogy találkoztak, igazából nem volt választása. Az, hogy beleszeretett a lányba, nem olyasmi, amit megakadályozhatott volna. Ha elejtenek egy követ, az a földre zuhan – hát pont így zuhant ő meg Trixtől. Megállíthatatlanul és elkerülhetetlenül.

Nem hiszi, hogy az apja valaha is így szerette volna az anyját. Ha így szeretett volna, az örökké tart, mert ez, amit érez, nem múlhat el, nem változhat meg. Hogy lehet, hogy ezt nem ismerte fel hamarabb? Hogy lehetett ennyire vak?

Trixszel kell lennie, és nem, ebben tényleg nincs egy szemernyi kockázat sem. Ennyire kibaszottul egyszerű.

Zsolti testét megfeszíti az elszántság: nem akarja újra cserbenhagyni Trixet. Ha Trix szerette... nem, szereti, szeretnie kell, hiszen egyébként miért írta volna, hogy hiányzik neki? Még vár rá, még akarja, csak így lehet, és ő ezúttal küzdeni fog érte, aztán pedig mindent elkövet majd azért, hogy boldoggá tegye. Egyszer – mit egyszer, kétszer – már csalódást okozott neki, elárulta és magára hagyta...

Zsolti gondolatai elakadnak, a szeme elkerekedik. A francba, már érti Trixet! Legszívesebben a falba verné a fejét, amiért ennyire ostoba volt. Hiszen Trix azért nem mondott semmit, mert félt – félt attól, hogy ő újra lelép. Ezért hazudott, ezért tett úgy, mintha nem számítana. Azt akarta, hogy küzdjön érte, hogy ne engedje el. Erre mit tett ő? Pont azt, amitől Trix félt. Miért nem vette észre, miért nem látta meg? Annyira el volt foglalva magával, hogy közben bele sem gondolt, mit érezhet Trix, és most kíméletlenül átkozza magát ezért.

De többé nem követi el ezt a hibát. Be fogja bizonyítani Trixnek, hogy számára csak ő létezik. Már pontosan tudja, mit kell tennie, nincs benne egy cseppnyi kétely sem.

Zsolti hamiskás félmosolyra húzza a száját, és úgy érzi magát, mintha végre újra önmaga lenne. Vince összevont szemöldökkel figyeli, de Zsoltit nem tántorítja el.

– Ezek szerint, ha újra meglátsz a húgod oldalán, nem érzed majd úgy, hogy be kell verned a képem?

– Nem – vigyorodik el Vince, és a tekintetében látszik a megkönnyebbülés. – Csak ne szúrd el még egyszer. Tedd boldoggá a húgom, és akkor talán újra bírni fogom a fejed.

Zsolti se állja meg a vigyort, hiszen a boldogság olyan felszabadultan tombol a testében, mintha az elmúlt heteket akarná bepótolni. A fájdalom, a félelem kikopik belőle, csak határozottság és tettvágy marad.

– Megtennéd, hogy erről a beszélgetésről nem mondasz semmit Trixnek? – dől előre hirtelen Zsolti. Kulcsfontosságú, hogy Trix egyelőre ne sejtsen semmit. Nem lehet hosszú idő, mire mindent elintéz – ki se bírná, ha még sokáig kellene várnia arra, hogy újra a karjában tarthassa őt. De most még kell egy kis idő, kell, hogy aztán úgy állhasson Trix elé, hogy biztosan megértse, nem fogja magát meggondolni, nem fog neki újra fájdalmat okozni. Hogy értse, soha többé nem hagyja el. Hogy bízzon benne.

– Miért? – ráncolódik össze Vince homloka.

Zsolti szélesen elmosolyodik.

– Mert van egy tervem.