A harmadik kívánság

Tehát – és ne vicceld el, ez komolyan fontos kérdés: ha választhatnál, hogy kész, vége, meghaltál, vagy lehetnél vámpír, melyiket választanád?

Te tényleg ilyeneken gondolkodsz szabadidődben?

Miért? Ez érdekes.

Szerintem inkább fura.

Észrevetted, hogy ezt kb. kétnaponta megismétled?

Mert fura kérdéseid vannak.

Igen, tudom. De azért válaszolsz, ugye? (Képzeld ide, hogy a szempilláimat rebegtetem.)

Oké. (Nehéz neked ellenállni, és igen, ez tapasztalat.) Vámpír lennék.

Miért? (Nem mintha annyira akartál volna bármikor is ellenállni.)

Mert szeretek élni. (Jogos.)

Ki kell ábrándítsalak: egy vámpír halott.

Élőhalott. Van különbség. Egy vámpír tud szexelni. Ellenben például egy zombi nem, szóval zombi nem lennék.

Azért remélem, érzed a válaszodban, hogy az is fura. (És miért lyukadsz ki mindig a szexnél?)

Hát, akkor mindketten furák vagyunk, legalább összeillünk. (Mert pokolian hiányzol.)

Összeillenek, igen. Trix egész életében semmiben nem volt ennyire biztos. Zsolti mellett a helye, Zsoltinak pedig mellette. Együtt kellene lenniük.

Trix felsóhajt, és leteszi a telefont az asztalra. Melegítőnadrágban és egy kinyúlt, agyonnyúzott pulóverben ül a konyhában. Nem kapcsolt villanyt, látni akarja, ahogy odakint havazik. Ahogy a nagy pelyhek álmosan szállingóznak és megcsillannak a lámpafényben. A havazásban van valami megnyugtató, valami szelíd és békés.

Már régen besötétedett, Trix mégis kávét iszik. Ez az egyetlen, amit képes lenyelni anélkül, hogy azt érezné, menten visszaköszön. És legalább ébren tartja. Újabban utál aludni, mert mindig Zsoltival álmodik, ami még nem is lenne rossz, de amikor felébred és szétfoszlanak az édes képek, rájön, hogy Zsolti nincs mellette, és ilyenkor úgy érzi magát, mintha jeges vízbe dobták volna. A testén hideg ömlik végig, a vére mintha megfagyna, és nem egyszer annyira fázott, hogy tényleg remegni kezdett. De hiába tekerte maga köré a takarót, hiába ült be egy kád forró vízbe, vagy épp ivott forró kávét, semmi se használt. Mert odabent fázik – reszket a magánytól.

Trix nem is érti, miért kínozza magát újra és újra a korábbi üzenetváltásaikkal. Ha olvassa őket, csak jobban sajog a szíve – de közben teljesen ambivalens módon mégis közelebb érzi magát Zsoltihoz. Mintha nem is telt volna el három hét azóta, hogy elment.

Trix durcásan elhúzza a száját. Őszintén hitte, hogy Zsoltinak kevesebb időre lesz szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, együtt kellene lenniük, de úgy tűnik, alaposan alábecsülte a férfi makacsságát.

Vagy elszúrta az egészet.

De abban a pillanatban, mikor Rebeka megölelte, és a fülébe súgta, hogy „szeret téged", Trix csak arra tudott gondolni, hogy ha Zsolti nem mondja ki, ő se teheti. Korábban, míg le nem buktak, időt akart adni neki, mert hitte, hogy csak ennyi kell, és ahogy Zsolti közönyösen kijelentette, hogy vége van, érezte, hogy még mindig időre van szüksége. Hogy hiába mondana ő bármit, hiába próbálná visszatartani, azzal épp az ellenkezőjét érné el, csak még inkább menekülésre késztetné.

Nem vallhatta be, hogy szereti. Trix minden porcikájában azt érzi, hogy ez hiba lett volna. Hogy Zsoltinak igenis kell, hogy ne tudja ezt. Annyira átkozottul biztos volt benne, hogy Zsoltinak csak rá kell jönnie, hogy bármi is történik, nem fog elmúlni, amit érez. Hogy akkor sem múlik el, ha nem tudja, ő viszonozza-e az érzéseit. Hogy ez nem valami hirtelen fellángolás, mert semmi se számít, annyira akarja.

Annyira akarja, hogy kész érte kockáztatni. Küzdeni.

Viszont mi van, ha tévedett? Ha Zsoltinak tudnia kellene? Ha mégiscsak egy őrült hiba volt az egész? De ha bevallja, hogy szereti, Zsolti arra gondolt volna, hogy megmenti őt magától, hogy szívességet tesz neki. Most viszont nem győzködheti magát semmivel, nem kereshet kifogásokat, szembe kell néznie az érzéseivel. Legalábbis Trix ebben bízik, de napról napra egyre bizonytalanabb.

Igazából már csak abban biztos, hogy ha be is vallja Zsoltinak az érzéseit, a férfi akkor is elment volna. Mert el akart menni, és ezen semmi nem változtathatott.

Trix morran egyet, és felpattan. Újratölti a bögréjét, de azzal már nem vesződik, hogy megmelegítse a kávét, jó lesz hidegen is. Visszaül a székre, felhúzza a lábát, és nagyot kortyol a kávéból. A keserű íz kicsit felrázza, és most pont erre van szüksége. Utálja, amikor pesszimista.

Csak éppen ahogy múlnak a napok, egyre nehezebb optimistának maradni. Már nem tud koncentrálni semmire, nem köti le semmi. Folyamatosan azon rágódik, hogy mit kellett volna másként tennie, pedig ez nem is szokása, hiszen úgyse változtathat azon, ami már megtörtént. Inkább azon kellene agyalnia, hogy mit tehet most, viszont akárhányszor erre gondol, kiürül az agya, nincs egyetlen épkézláb ötlete sem.

Csak annyit tud, hogy akarja Zsoltit. Olyan nagyon akarja, hogy néha már úgy érzi, tényleg fáj a szíve. Nemcsak átvitt értelemben, hanem igazából, fizikailag. Mintha a szíve folyamatosan repedezne, mintha már semmi nem tartaná egyben, semmi nem sarkallná dobogásra, csak a remény.

Trix leteszi a bögrét, és újra felveszi a telefont.

Hiányzol – pötyögi be, aztán kitörli, majd mégis újra beírja. Meredten bámulja ezt az egyetlen szót, és nem meri elküldeni.

Vajon mit csinál most Zsolti? Hol van? Gondol rá? És ő mégis mit tegyen?

Felharsan a csengő. Trix összerezzen, és rögtön gyorsabban kezd dobogni a szíve.

Talán...

Oda se figyelve leteszi a telefonját, és izgatottan lép az ajtóhoz. A füle zúg, a levegőt kapkodva veszi. Remeg a keze, ahogy elfordítja a kulcsot. Kitárja az ajtót, megcsapja a lépcsőházba beszökött hóillatú, hideg levegő, és mintha ez a hideg végigrobogna a testén, megdermesztve őt.

– Ne vágj ilyen csalódott képet – mondja Rebeka gyengéden.

Trix riadtan pislog, és elkapja a tekintetét.

– Bocs, csak...

– Tudjuk – szól közbe Eszti.

Trix gyomra görcsbe ugrik, és ösztönösen tagadni kezd.

– Nem, én jól vagyok...

– Dehogy vagy jól, Trix – szakítja félve Rebeka csendes, megértő hangon. – És ez így normális, és szeretem a hülye bátyám, de most épp egyáltalán nem bánom, hogy Vince behúzott neki.

– Rebeka, nem szeretném, ha miattam...

– Tudom, de nem kell ezért folyton megjátszanod magad, nem tehetsz úgy állandóan, mintha nem fájna. Ezért jöttünk. Hoztunk fagyit, chipset, csokit, és... – Rebeka előhúz a zsebéből egy pendrive-ot, és győzelemittas mosollyal felmutatja – Bruce Willist!

Trix felnevet. Nem teljesen úgy, mint ahogyan máskor nevetne, de azért árnyalatnyi derű mégis kapaszkodik a hangjába.

– Die Hard?

– Naná! – csillan lelkesedés Rebeka szemében.

Eszti elhúzza a száját.

– Én a Szerelmünk lapjaira szavaztam, de Rebeka közölte, hogy nem sírni akarunk, hanem nézni, ahogy idióta pasik lelövik egymást, mert ez az igazi gyógyír a szívfájdalomra.

– És én mélyen egyetértek – vigyorodik el Trix. Megunhatatlan, ahogy Bruce Willis sok káromkodással tarkítva szétveri a rosszfiúk seggét.

– Akkor bejöhetünk?

– Persze, ne haragudjatok – áll félre Trix az útból, és édes meleg árad szét a mellkasában, ahogy Eszti és Rebeka belépnek a lakásába. Jó érzés, hogy nincs egyedül, hogy figyelnek rá és törődnek vele. Trix torka összeszorul és könnybe lábad a szeme. Érzékenyebb mostanában, mint egyébként, megviseli a lelkében egyre jobban szétburjánzó félelem.

Miután a lányok kibújnak a kabátból, cipőből, a konyhába mennek, hogy tálakat vegyenek elő a nassolnivalónak és kanalakat a fagyihoz.

– Rebeka? – kérdi Trix picit feszengve, miközben a pultnak dől. – Hogy van Zsolti?

Rebeka halvány, szomorkás mosollyal fordul Trix felé, a szemében aggodalom sötétlik.

– Pocsékul. Sose láttam még így kikészülni.

Trix szíve összeszorul. Annyira nehéz elviselni, hogy Zsolti szenved, és még nehezebb, hogy nem tudja, mit tehetne.

– Szerinted vissza fog jönni?

– Nem tudom, Trix. – Rebeka megfogja és megszorítja a kezét. – De bízom benne.

Trix bólint, de a feszültség nem oldódik benne. Van valami, amire nem akar gondolni, amit próbál magától elűzni, de az ötlet mégis újra és újra, kitartóan visszaszökik a fejébe. Most épp nehéz nem tudomást venni róla. Trix félve pillant Rebekára.

– Rebeka... ha... én mennék el hozzá...

– Ne add fel, Trix, még ne! – Rebeka beharapja az ajkát, és aggódón néz Trixre. Trix gyomra görcsbe ugrik. – Én... azt hiszem, nemcsak neki kell tudnia, hogy vissza akar jönni hozzád, hanem neked is. Nem véletlenül engedted el, Trix. Szükséged van erre. Szerintem... – Rebeka nagyot sóhajt. – Szerintem te is félsz szeretni, Trix.

Trix lehajtja a fejét, és nem mond semmit. Vajon igaza van Rebekának? De hiszen szerelmes, ugyan mit tehetne már ellene? Mégis mitől félne?

– Egyszer már cserbenhagyott – suttogja Rebeka –, és lehet, hogy megbocsátottál neki, de ez nem jelenti azt, hogy el is felejtetted.

Trix korábban már mindent elmesélt Rebekának, semmit nem hagyott ki – bár persze azt nem részletezte, hogy mi történt köztük az ágyban, de ezt Rebeka nem is igen akarta volna hallani. Viszont Rebeka tudja, hogy mennyire megbántotta és elbizonytalanította Zsolti, amikor lelépett. Trix próbálta ugyan elbagatellizálni, de Rebeka átlátott rajta.

Rebeka biztatón megszorítja Trix kezét, mire ő vonakodva felnéz.

– Félsz, hogy újra bánthat, és ez érthető. – Rebeka hangja kedves és szelíd. – Csak akkor fogsz benne igazán bízni, ha ő jön el hozzád. És szerintem ezt te is tudod.

Trix behunyja a szemét.

A francba is, Rebekának igaza van!

Akarja Zsoltit, de csak akkor meri akarni, ha a férfi kiáll érte – ha kiáll kettejükért. Ez mégis mekkora ostobaság már? És ha Zsoltinak arra lenne szüksége, hogy mellette álljon?

– Oké – motyogja Trix. – Vár ránk Bruce Willis.

Trix már lépne el a pulttól, de Rebeka nem engedi el a kezét.

– Trix, haragszol? – Rebeka nem tudja elrejteni a hangjából a riadtságot.

– Nem, dehogy – sóhajtja Trix. – Csak igazad van, és azt kívánom, bár ne lenne.

***

Trix mindig imádta a decembert. Az adventet, a Mikulást, a karácsonyi készülődést. Már egészen kicsi korától kezdve alig várta, hogy december legyen, és elsején máris azért nyúzta az édesanyját, hogy díszítsék fel a házat. Imádta, amikor közösen leültek adventi koszorút készíteni (sose vették készen, mindig ők állították össze), imádta, mikor meggyújtották az első gyertyát. Rajongva szerette a karácsonyi sütik illatát, a mézeskalács vagy az anyukája mandulás kekszének puha, édes ízeit, az almás-fahéjas tea gőzét, pedig nem is igazán teás, de az ünnephez hozzátartozik, hogy teát igyon. Szeretett hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni. Mindent szeretett, aminek köze van a télhez.

Most azonban utálja az egészet. A lábát lóbázva ül a Varázsbazár pultján, és figyeli, ahogy Rebeka és Olgi színes és fehér izzósorokat aggasztanak minden polcsorra. Segíteni jött, de valahogy nem viszi rá a lélek, hogy túl nagy lelkesedést színleljen, ezért inkább papírból készül hópihéket fűz egy fehér szalagra.

A boltban több helyen is mécses ég, egy hóembert formázó párologtatóból pedig kellemes narancsos-fahéjas illat száll fel, átitatva a levegőt. A pulton, Trix mellett, egy tálban színes szaloncukrok várnak a vásárlókra – a gyerekek nagy örömére. A bolt már most úgy fest, mint egy téli álomvilág, pedig Olgi és Rebeka még a legkevésbé sem végzett.

Mindketten nagyon élvezik a díszítést, pedig Rebeka tavaly még nem is ünnepelte a karácsonyt. Korábban Olgi tiszteletben tartotta, hogy Rebeka nem rajong a decemberért, ezért a bolt feldíszítését sokkal később kezdte, idén azonban Rebeka kijelentette, hogy nem bánja, ha hamarabb díszítenek. Trix tudja, hogy Rebeka Vince miatt nem utálja már a decembert, sőt, Vince miatt szereti. Tavaly Vince mindent megtett azért, hogy eltörölje Rebeka rossz emlékeit, és jókat csempésszen a helyére.

Trix azon töpreng, hogy vajon ő mit tehetne, hogy Zsolti félelmei is eltűnjenek.

A férfi nem jön haza karácsonyra. Rebeka a filmezés után árulta el.

Trix akkor úgy érezte, mintha odabent megfagyott és szilánkosra tört volna. Aztán pár óra múlva bekapcsolta a számítógépet, vett egy baromi nagy levegőt, és jegyet vásárolt egy 24-ei repülőjáratra. Kinyomtatta a jegyet, és azóta egyfolytában magánál hordja. Nem beszélt róla senkinek, még Rebekának se, pedig neki majd el kell mondania, mert meg kell kérdeznie, hol lakik pontosan Zsolti. Igazából a többieknek is el kell mondania, hiszen nem lesz itthon karácsonykor.

De ennyit képes még várni. Ha Zsolti addig sem gondolja meg magát, akkor Trix még annak ellenére is elmegy hozzá, hogy retteg a visszautasítástól. Mert Rebekának igaza volt szombaton, tényleg fél, hogy Zsolti újra megsebzi. Mikor először lelépett, még alig ismerték egymást, neki mégis jobban fájt, mint bármilyen csalódás korábban. Nem tudja, elviseli-e még egyszer, azt viszont biztosan tudja, hogy egész életében bánná, ha nem tenne meg mindent azért, hogy együtt lehessen Zsoltival. Amióta csak megismerte a férfit, Trix folyton kockára tette a szívét, úgy érzi, még most utoljára megteheti.

Ha úgy alakul, utána úgyse lesz szíve, amit kockára tehetne...

Trix behunyja a szemét. A testébe bénító hideggel mar a félelem. Nem tudja elképzelni, hogy milyen lenne az élete Zsolti nélkül. Nem tudja elképzelni, hogy valaha is mással legyen.

– Szarul nézel ki, kislányom – jegyzi meg Olgi a pulthoz lépve, miután Rebeka hátramegy a raktárba.

– Kösz, Olgi, tudtam, hogy rád mindig számíthatok – közli fanyarul Trix.

– Minek szépítsük azt, amit nincs értelme szépíteni? Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Szóval gyerünk, ki vele! Vén csotrogány vagyok, hátha tudok neked valami okosságot mondani.

Trix erőtlenül elmosolyodik. Olgi biztatóan néz rá, és Trix úgy érzi, hogy semmit nem veszít azzal, ha kitálal.

– Tudod – kezd bele halkan, elrévedő tekintettel –, azt hittem, az a nehéz, hogy az ember megtalálja az igazi szerelmet. Hogy olyan sokan élünk a Földön, és az esélye annak, hogy megtaláld azt, aki tényleg hozzád tartozik, minimális, sőt, elenyésző. De valójában nem is ez a nehéz, a szerelem jön, mintha máshogy nem is lehetne. Sokkal nehezebb megtartani. – Trix hatalmasat sóhajt, aztán kétségbeesetten Olgira emeli a tekintetét. – Ha karácsonyig nem jön haza, kimegyek hozzá, már megvan a jegyem. De félek, Olgi. Annyira félek, hogy nem kellek neki, még akkor is, ha tudom, hogy igazából kellek. De ha... ha nem akar... Hogy engedhetném el őt? Hogy lehet ezt kibírni, Olgi? Hogy lehet így tovább élni? Hogy, mikor tudom, hogy vele kellene lennem, de mégsem vagyok vele? Mi értelme így az életnek? – Trix lehajtja a fejét, a torka elszorul, a szemét csípik a kiszökni készülő könnyek.

– Még nem veszítetted el őt, Trix – jelenti ki bátorítón Olgi. – Tudod, mit szokott mondani Rebeka: higgy a varázslatban, különben nem várhatod, hogy megtörténjen. Az pedig, hogy félsz, csak annyit jelent, hogy van mit veszítened, ezt nincs miért szégyellned.

– Tudom, de ettől még nem lesz könnyebb – húzza el a száját fanyarul Trix.

– Hát, ha segít valamit, én hiszem, hogy Zsoltinak megjön az esze. Rendes fiú, és nem ostoba, rá fog jönni, hogy nem akar nélküled élni.

– Tényleg ezt hiszed?

– Őszintén. De ha tévedek, amint meglát a küszöbén, úgyse bír neked többé ellenállni.

Trix halványan elmosolyodik, de mintha egy picit könnyebb lenne a szíve.

– Köszönöm, Olgi.

Olgi finoman megpaskolja Trix combját, aztán Rebeka után megy a raktárba. Trix félreteszi a hópihéket, és a tekintete a lámpásra siklik, amelyben Rebeka szerint egy dzsinn lakik. Akárhányszor jön el a Varázsbazárba, mindig akaratlanul odapillant a lámpásra, és mindig arra gondol, hogy a korábbi kívánságai teljesültek.

Trix hirtelen leszökken a pultról, a polchoz lép, és a kezébe veszi a lámpást. Úgy néz rá, mintha ez lenne az utolsó esélye.

Ha nem hisz a varázslatban, nem is várhatja, hogy megtörténjen. Szóval igenis hinni fog benne.

– A mesében Aladdin hármat kívánhat, igaz? – suttogja Trix a lámpásban lakó dzsinnek. – Akkor nekem is lehet három kívánságom, nem? Kettőt előttem a múltkor, szóval maradt még egy.

Trix mély levegőt vesz, és behunyja a szemét.

– Azt kívánom... azt kívánom... őt. Ha úgy kell lennie, ha tényleg ő az, márpedig ő az, tudom, akkor... szóval őt kívánom. Hogy... legyen elég ereje, hogy higgyen bennünk. Hogy... jöjjön vissza hozzám, de nem azért, mert most ezt kívánom, hanem azért, mert így dönt. Mert akar engem.