Választás

Hiába járnak már benne a délelőttben, a köd még nem szállt fel, el se látni a park másik végéig. Átható szürke nehezedik a világra, elnyom minden más színt, tompává mossa a hangokat. A levegőt ázott falevelek kopottas illata hatja át, de az ősz mögött már feldereng a tél csípős hidege is. Zsolti lehajtott fejjel baktat Rebeka mellett, és úgy érzi, nem csak a parkban, benne is ködös és hideg minden.

Rebeka nem szólal meg, és Zsolti sem érez ellenállhatatlan vágyat, hogy beszéljen. Egyrészt fogalma sincs, mit mondhatna, másrészt sajog az állkapcsa. Akaratlanul simít végig érzékeny bőrén. Kíváncsi rá, mennyire fog bedagadni.

– Nagyon fáj? – kérdi halkan, aggódva Rebeka.

– Nem veszélyes – rázza meg a fejét Zsolti. – Szerintem Vince közel sem ütött akkorát, mint akart. – Zsolti úgy gondolja, ha Vince apait-anyait beleadott volna, akkor simán eltöri az állkapcsát. – Ne haragudj rá – teszi hozzá zavartan. Ő se haragszik, tényleg úgy gondolja, hogy ez kijárt neki, és mi tagadás, Vince helyében ő se cselekedett volna máshogy.

– Azért megdicsérni nem fogom érte – mormogja Rebeka, de a hangján érezni, hogy nem haragszik, és ez megkönnyebbüléssel tölti el Zsoltit.

– Oké – somolyog Zsolti, de aztán elkomorul. – Sajnálom.

Egészen addig, míg meg nem pillantotta a húgát és Vincét az ajtó előtt, nem gondolt bele igazán komolyan, hogy mi mindent kavarhat fel és zavarhat össze az, amit Trixszel művel. Nem az volt a legrosszabb, hogy Vince behúzott neki, hanem az, hogy összeszorult a mellkasa a rajta végigvágó érzésektől. A félelemtől, hogy megromlik a kapcsolata előbb Vincével, aztán Rebekával, az ijedségtől, hogy az ő kettejük kapcsolatát mérgezi meg, aztán pedig... valami megnevezhetetlentől, hogy elveszíti Trixet. Zsolti azt az érzést még most se tudja beazonosítani, csak azt tudja, hogy abban a pillanatban, mielőtt Vince ökle csattant volna az állán, azt érezte, hogy képtelen többé levegőt venni.

Ha Vince nem üti meg, talán tényleg képtelen lett volna. Még ha nevetséges is, a maga részéről hálás Vincének, megmentette attól, hogy szánalmasan viselkedjen. Zsolti egyszer látott egy fickót a metróban, akit elkapott a pánikroham – ijesztő látvány volt, a semmiből jött, a fickó teljesen normálisan viselkedett, aztán hirtelen levegőért kezdett kapkodni, és hiába szóltak hozzá, nem reagált. A szemében az ijedtség és a félelem olyan volt, mint a sötét égboltot végigszántó villámok fénye. Végül egy idősebb hölgy odafurakodott, közölte, hogy adjanak már teret a szerencsétlennek, majd megállt a fickó előtt és finoman megrázta. A pasi azonban továbbra sem reagált, csak nézett kimeredt szemmel a nénire, szinte már könyörgőn, mire a néni csontos, törékeny kezével lekevert neki egyet. A fickó pislogva magához tért, a félelem lassan kifakult a tekintetéből, de olyan sápadt volt, mint egy kísértet.

Zsolti akkor azon tépelődött, hogy mi lehet az ijesztőbb: az, amitől az a férfi így megzuhant, vagy a tehetetlenség érzése, ami átjárhatta, miközben levegőért kapkodott. Most úgy gondolja, nem lehet különválasztani a kettőt.

– Ő volt az a lány, igaz? – kérdi halkan Rebeka, kirántva Zsoltit a komor gondolatok közül. – Mikor itthon voltál?

Zsoltinak szüksége van pár pillanatra, hogy eljusson az agyáig a kérdés, és még akkor is nagyot kell nyelnie, hogy meg tudjon szólalni.

– Igen.

Rebeka az ajkát harapdálva bólint, és nem kérdez újra, de az arca töprengő, a tekintete egyszerre tartózkodó és kíváncsi. Zsolti zsebre vágja a kezét. Utálja az ilyen lelkizős marhaságokat, de mivel kockára tette a kapcsolatát Rebekával, most tartozik neki annyival, hogy elmondja, miért.

Csak éppen fogalma sincs, hogy kezdje. Mégis mit mondhatna? Hogy Trix első pillantásra levette a lábáról? Hogy imádja a mosolyát és a nevetését? Hogy szereti a furcsa kérdéseit és a különc humorát? Hogy melegség ébred benne a lelkesedéstől, ahogy a munkájáról beszél? Hogy rajong a testéért, és sose unja, hogy orgazmusig repítse? A pokolba, mégis mit mondhatna?

Sose fogja megérteni, hogy a nők miért szeretnek annyira az érzéseikről fecsegni. Számára olyan ez, mintha fogná és gondos alapossággal kínpadra feszíteni a lelkét. Aztán persze válogatott kegyetlenségekkel meg is gyötörné. Ennek ellenére nagy levegőt vesz, és kissé akadozva, gyakorlatilag végig tőmondatokban, tárgyilagosan, de elmeséli, mi történt. Hogy Trix és ő hamarabb találkoztak, hogy azon a héten, mikor itthon volt, végig Trixnél éjszakázott, hogy az elmúlt hetekben mennyi üzenetet váltottak, és hogy végül egyszerűen hazautazott.

Rebeka szemében először csodálkozás tükröződik, aztán megértés, végül szomorúság. Látszik rajta, hogy szépen lassan helyére zökkennek benne az eddig összefüggéstelen események, hogy már összeköti mindazt, amiről eddig nem tudta, hogy összetartozik.

Zsoltinak csak pár perc kell, hogy mindent ecseteljen, utána némaságba burkolózik. Időt ad Rebekának, hogy feldolgozza, amit hallott, de tudja, hogy ennyivel nem úszta meg. Rebeka nem fogja szó nélkül hagyni, hogy mennyire felelőtlen és ostoba. Nem, mert Trixről van szó.

– Mit fogsz most tenni? – pillant rá Rebeka félszegen.

– Semmi kioktatás? – szökik magasba Zsolti szemöldöke.

Rebeka halványan, szomorkásan elmosolyodik, és megvonja a vállát.

– Szerintem pontosan tudod, mit mondanék.

– Hát ja. Hogy barom vagyok. Bár te finomabban fogalmaznál.

– Nem vagy barom, csak... szereted őt, igaz?

Zsoltiban benne reked a levegő. Hát ennyire egyértelmű? Vajon Trix is tudja?

Egy kelletlen bólintással válaszol. Képtelen kimondani. Ha kimondaná, azzal véglegessé tenné. Akkor nem csak valami futó, pillanatnyi érzés lenne, hanem valóság. Márpedig nem lehet valóság.

– Zsolti... – sóhajtja Rebeka, és bizonytalanul, félve néz rá. – Én... nem szólnék bele, de most Trixről van szó. Muszáj eldöntened, mit akarsz. Emlékszel, mit mondtam, mikor itt voltál? – Rebeka megtorpan, szembefordul vele, és megérinti az alkarját. – Nem vagy anya és apa, Zsolti. Trix... boldogok lennétek, és én nagyon örülnék nektek. Vince is, tudom, csak hirtelen érte, hogy ott láttunk, de ha szereted Trixet, az egészen más helyzet. Adnod kellene kettőtöknek egy esélyt.

Zsolti ösztönösen rázza meg a fejét. Ez nem lehetséges. Nem fog kockáztatni.

De mi lenne, ha mégis?

Zsolti az édesanyja könnytől maszatos arcára gondol. A megtörten bolyongó, sötét árnyakra a szemében. Hogy miután az apja elhagyta, már nem volt a régi. Hogy hiába lett később számtalan szeretője, valami meghalt benne. Visszafordíthatatlanul, megmásíthatatlanul.

Nem akarja ezt tenni Trixszel.

Zsolti behunyja a szemét, és egy pillanatra elképzeli, hogy hazaköltözik, összebútorozik Trixszel, együtt élnek, aztán idővel feleségül kéri, és... és itt megáll. Nyilván az apja is úgy vezette oltár elé az anyját, hogy meg se fordult a fejében, hogy évekkel később majd végzetesen összetöri. Zsolti rohadtul szeretne megszabadulni ettől a félelmétől, mert tudja, hogy irracionális, Rebekának igaza van, ő nem egyenlő a szüleivel, és közel sincs az megírva, hogy elkövetné ugyanazokat a hibákat. Az eszével tudja ezt. De ez nem elég.

Trixnek olyan férfira van szüksége, aki mindenestül mellette áll, aki nem várja azt, hogy mikor fog tönkretenni mindent. Márpedig ő folyton ezt várná. Sosem hinne abban, hogy életük végéig boldogok lehetnének. És ha nem hisz benne... akkor mégis hogy tehetne boldoggá Trixet?

– Zsolti? – szólal meg halkan Rebeka.

A húga szinte már esdeklőn néz rá, és Zsolti tudja, hogy most nem Trix miatt, hanem miatta. Rebeka azt szeretné, ha fejest ugrana a szakadékba – ha Trixszel maradna. De az csak elkerülhetetlen zuhanást jelentene a kegyetlen földet érés felé.

– Nem tehetem – mondja ki Zsolti. A torka száraz, a hangja karcos. És jeges hideget érez a szívében.

Rebeka felsóhajt, és elengedi a karját. Hátrébb lép. A tekintete dermedt bánat, az arcán aggodalom.

– Akkor viszont el kell őt engedned. De ezt te is tudod, nem igaz?

– Tudom – dörmögi Zsolti.

Igen, tudja, de utálja, hogy így van. Trix... Trix nélkül... Nem, ebbe képtelenség belegondolni. A pokolba, hogy gyűlöli most magát! Gyűlöli azért, amit tenni fog. Gyűlöli, mert a szíve mélyén úgy sejti, Trix éppúgy szerelmes, mint ahogyan ő maga is az.

– Menjünk vissza – jelenti ki sötéten, kerülve Rebeka tekintetét, és már sarkon is fordul, mielőtt a húga újra megszólalhatna. Bármit is mondana még, nem akarja hallani.

Zsolti gyengének érzi magát. Egy beszari, pipogya alaknak. De hát mit árul el ez is? Ha igazán akarná Trixet, akkor kockáztatna érte, nem? Ez esetben viszont Trix jobban jár, ha kilép az életéből. Igen, így lesz a legjobb.

Mire visszaérnek Trix lakásához, Zsoltiban már nincsenek kételyek. Helyesen cselekszik, csak ez számít.

Miután becsengetnek, Trix engedi be őket. Csak addig mosolyog, amíg össze nem fut a tekintetük, és Zsolti már tudja, hogy igazából semmit sem kellene mondania, Trix anélkül is tisztában van vele, mi fog történni. Elárulja a tekintetében fellobbanó fájdalom. Feneketlen és letaglózó – mintha tengerkék helyett fakó és szürke lenne a leggyönyörűbb szempár, amit Zsolti valaha látott, és a szívét mintha keményen megmarkolná a fájdalom. Nem akarja bántani Trixet, de bántani fogja.

Trix nagyot nyel, és Vince felé fordul.

– Magunkra hagynátok minket?

– Persze.

Vince előbb zavartan pillant Zsoltira, aztán megkeményedik a tekintete, és végül csak biccent. Zsolti megöleli Rebekát. A húga erősen öleli vissza, aztán puszit nyom az arcára.

– Hívj majd, jó?

– Oké – dörmögi Zsolti.

Rebeka Trixhez lép, és őt is megöleli. Hosszan, közben pedig valamit súg a fülébe, de Zsolti nem hallja, mit.

Vince komoran köszön el tőlük, és Zsolti máris azon agyal, hogy vajon mi lesz, ha legközelebb hazalátogat. Addigra megenyhül Vince? Vagy ennyire kimért és hideg lesz köztük a légkör? A pokolba, az nagyon megviselné Rebekát! Talán jobb lenne, ha egy darabig most nem látogatna haza. Talán Trixnek és még neki is jobb lenne.

Ahogy a lány bezárja az ajtót, a levegő érezhetően megtelik néma feszültséggel. Mintha sisteregne, és ez nem az a jóféle feszültség, ami máskor izzik köztük. Ez a feszültség fáj.

Trix nem néz rá, visszamegy a konyhába, és leül az asztalhoz. Zsolti leveszi a dzsekijét, és követi. Ahogy leül, Trix fáradtan ráemeli a tekintetét.

– Azt akarod mondani, hogy vége van – szólal meg halkan.

Zsolti semmit nem tud kiolvasni Trix szeméből. Vajon haragszik?

– Mert vége van, angyal.

Trix elfordítja a fejét, és nem mond semmit. Még csak nem is rezzen. Mintha némán erőt gyűjtene. Zsoltinak fogalma sincs, hányat ver a szíve, szaporán, szinte már ijedten, mire Trix újra ránéz, de abban a pillanatban mintha megállna.

– Rendben – sóhajtja Trix beletörődőn.

Zsolti teste megfeszül, értetlenül bámul Trixre.

– Tényleg?

– Persze – bólint Trix halvány mosollyal. – Ez így logikus. Jól éreztük magunkat együtt, de ha folytatnánk, Vince nagyon megutálna téged, és ezt nem tehetjük Rebekával. Szóval így lesz a legjobb.

Zsolti nem erre számított. Némán fürkészi Trix szemét, de akárhogy igyekszik, a lány mintha elrejtette volna magát előle. Tényleg ennyire könnyen veszi? Vagy csak nem akarja, hogy tudja, fájdalmat okozott neki?

– Akkor... nem haragszol? – puhatolózik Zsolti összevont szemöldökkel. Sántít ez az egész, érzi, hogy valami nem stimmel. Vagy csak ezt akarja érezni? Hiszen örülnie kellene, hogy Trix ilyen könnyen elengedi! Akkor mégis miért hasogat így a szíve? Miért érzi úgy, mintha végtelen spirálban zuhanna?

– Nem, dehogy – mosolyodik el Trix. – Nagyon jól éreztem magam veled, és persze sajnálom, hogy vége, de... akkor is így lesz a jobb.

– Ennyi?

– Miért, mit vártál? – kérdi somolyogva Trix. – Könnyes kiborulást?

Zsolti nem akarja bevallani, hogy igen, pontosan ezt várta. Azt hitte, Trix szereti. De ezek szerint tévedett. Szóval nem számít, hogy ő szereti, ahogy az se számít, hogy ezt már tagadni sem igyekszik.

– Akkor rendben vagyunk? – feszegeti Zsolti kétkedve.

– Persze.

Zsolti nem tudja, miért érzi hazugnak Trix mosolyát, de annak érzi. A szavait is hazugnak érzi. Igazából mindent annak érez, ami most történik. Vagy csak azt akarja, hogy így legyen? De hát úgyse maradna, szóval nem mindegy?

Zsolti teljesen összezavarodott, a mellkasa összeszorul, és megint azt érzi, hogy nem kap levegőt.

Ki kell jutnia innen.

– Oké. Akkor... jobb, ha megyek – préseli ki magából.

Trix bólint, de továbbra is mosolyog. Mintha az ajkára fagyott volna az a rohadt mosoly.

Zsolti feláll, egy pillanatra tétovázik, de végül nem lép Trixhez. Többé semmi joga megérinteni vagy megcsókolni. Nem teheti. Anélkül, hogy bármi többet mondana, megfordul. Nem néz Trixre, míg felveszi a dzsekijét, de mielőtt kilépne a lakásból, visszapillant rá.

– Vigyázz magadra, Zsolti – suttogja Trix, de Zsolti úgy érzi, több van a szavak mögött, csak éppen fogalma sincs, mi. Nem tud most gondolkodni.

Bólint, mert képtelen megszólalni. Valami nem stimmel vele, a levegővel, a testével. Mi ez a gyengeség? Ez a... visszhangos, kiúttalan fájdalom?

Zsolti keze már a kilincsen, és maga se tudja, mit vár, mégis megdermed. Csak egy gyorsan elvesző másodpercre. Mert nem remélheti, hogy Trix mégis visszatartja.

Nem búcsúzik el. Kilép a folyosóra, és bezárja maga mögött az ajtót.

***

Két hét. Zsolti számára egyszerre tűnik végtelenül hosszúnak és egyetlen röpke másodpercnek. Ha behunyja a szemét, azt a pillanatot látja, amikor Trix szemében fájdalom lobbant, amikor visszaértek Rebekával. Mindig ezt látja. A fájdalmat abban a gyönyörű, átható kék szempárban, ami máskor mindig derűsen csillogott. Ezt látja nappal és ezt látja éjszaka. Kísérti az a pillanat, nem tud tőle szabadulni. Mintha az agya így akarna valamit közölni vele, de Zsolti rohadtul nem tudja, mit. Hiszen Trix minden gond nélkül elengedte. Neki nem fájt.

Ő meg... nos, annyi sört dönt magába, hogy amikor később az ágyába zuhan, az agya már ne tudjon felidézni semmilyen pillanatot. Se azt, amikor még azt hitte, Trix szereti, se az összes többit, amit vele töltött.

Nagyot kortyol a sörből, aztán unottan támasztja tovább a pultot. A pub – nem pub, a rohadt életbe, kocsma, egy kibaszott kocsma – levegője angol szavaktól sűrű. Kibaszott angol szavak.

Zsoltit sose zavarta, hogy Anglia annyira más, mint Magyarország. Nem zavarta, hogy csak olyankor szólal meg magyarul, ha Rebekával vagy a bátyjával Skype-ol, nem zavarta, hogy nem lát magyar szavakat, nem zavarta a közlekedés és nem háborgatta a lelkét az időjárás. Most viszont tehetetlenség bénítja meg, ha arra gondol, hogy otthon talán havazik, itt meg valami szürke, nyálkás izé esik egyfolytában az égből. Zavarja, hogy bárhová néz, mindenhol csak angol szavakkal találkozik, és felmegy benne a pumpa attól, hogy csak angolul van értelme megszólalnia.

Valamelyik nap akaratlanul magyarul köszönt a csaposnak, és ezt csak akkor vette észre, amikor a megtermett, kopasz fickó – Charlie – értetlenül nézett rá. Charlie jó fej. Soha nem akar vele beszélgetni, csak elé teszi a sört, aztán békén hagyja. Zsoltinak tökéletesen megfelel így. Ő se akar beszélgetni. Angolul semmiképp.

Ha őszinte lenne, bevallaná, hogy tele van a töke Angliával. Hazavágyik. Rohadtul, szívet hasogatóan, néha már bénító erővel. És ha ezt beismerné, még akkor is csak egy részigazsággal nézne szembe. Mert valójában Trixhez vágyik. Nélküle mintha félember lenne, és ezzel nem tud mit kezdeni.

Belekortyol a sörbe, aztán tovább mereszti a szemét a falra függesztett tévére. Valami focimeccs. Kurvára nem érdekli. De amíg úgy tesz, mintha érdekelné, senki nem zargatja.

Zsolti szereti ezt a kocsmát. Leginkább azért, mert itt aztán sehol nincs egyetlen árva karácsonyi díszítés sem – amúgy olyan a város, mintha a karácsony már itt toporogna a küszöbön. Novemberben, bassza meg! Mi a fenéért kell ekkora felhajtást csapni az ünnep körül? Mekkora baromság már ez a hülye faállítás meg izzók és a többi marhaság? A szeretet ünnepe, aha. Mintha a szeretetet mérni lehetne az ajándékokban, amit giccses csomagolópapírban a még giccsesebb fa alá tesznek. Undorító az egész.

Zsolti felmorran, és újra beleiszik a sörbe. Utálja a karácsonyt. Annyira nem meglepő, hiszen gyerekkorából nem sok vidám emléket tud felidézni. A szülei válása után ide-oda passzolták őket, egyszer pedig megfeledkeztek róluk a nagy programszervezésben, és végül az anyja aktuális pasijának a szüleinél hagyták őket. Már felnőttként Rebekával egyszer tartottak egy „antikarácsonyt". Az jó volt, Zsolti bírta. Sőt, az volt élete legszebb karácsonya. Egy kibaszott „antikarácsony". Mégis mennyire elcseszett dolog ez már?

Trix szereti a karácsonyt. Zsolti szerette hallgatni, mikor arról áradozott, miket szoktak csinálni a családjával, hogy hogyan készülődnek. Akkor úgy érezte, hogy talán nem is olyan borzalmas az egész ünnep. Hogy Trix mellett talán még ő is élvezné.

De nem fogja. Lemondta a karácsonyi látogatást, nem utazik haza. Azt se tudja, hazautazik-e valaha.

– Menj haza, fiam, és hívd fel azt a kislányt!

Zsolti kába agyában nehezen találnak utat a szavak, főleg, hogy angolul hallja őket. Annyira utálja már az angolt. Magyar szavakat akar egy édes hangon, amitől bizsergés szalad végig a gerincén...

– Most arra biztatsz, hogy ne támasszam itt a pultot, jelentős hasznot hozva neked?

– Pontosan arra – bólint Charlie komoran.

– Aha – morogja Zsolti, és tovább támasztja a pultot.

Charlie összevonja hordóra emlékeztető mellkasa előtt a karját.

– Tudod, mi férfiak hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mennyire erősek és kemények vagyunk, aztán jön egy nő, és megmutatja nekünk, hogy nélküle szart se érünk. Csak egy nőtől készül ki így egy férfi. Szóval hívd fel! Vagy még jobb, ha elmész hozzá, és bármit is csináltál vagy nem csináltál, bocsánatot kérsz – rebben meg a szája szeglete, aztán feltartja a kezét, és megmozgatja a gyűrűsujját. – Tizennégy éve vagyok házas, tudom, miről beszélek. Hidd el, nem akarsz nélküle élni. Nem éri meg. Még akkor se, ha néha majd az agyadra megy, mert ahelyett, hogy elmosogattad volna a tányérod, csak a pulton hagytad, vagy mert a szennyestartó mellé dobtad a zoknid, vagy épp elfelejtettél valami vackot venni, ami kellett volna a sütihez. Tizennégy év. Semmiért nem adnám.

Zsolti életében nem hallotta még Charlie-t ennyit beszélni, pedig az utóbbi két hétben majdnem minden este ugyanitt ült.

– Kérek még egy korsó sört – jelenti ki végül úgy téve, mintha Charlie most se nyomott volna le egy kész monológot.

Charlie összevont szemöldökkel méregeti, aztán lemondóan megrázza a fejét. Zsolti nem törődik vele. Ez az új hobbija, egyre jobban belejön. Nem törődik azzal, hogy az élete olyan lett, mint valami rémálom, nem törődik azzal, hogy utálja, hogy itt van és nem máshol, és nem törődik azzal se, hogy bár már két hete történt, ő még mindig majd' meghal azért, hogy Trixszel lehessen. Előbb-utóbb el kell múlnia ennek a vágynak, nem?

Akkor talán nem érzi majd azt sem, hogy rohadtul magányos.