Reggeli kalamajka

Trix még mindig nem hiszi el, hogy Zsolti eljött hozzá. Hogy több órát utazott – repülőn és vonaton – csak azért, hogy egy éjszakára vele lehessen. Ha erre gondol, a szíve mindannyiszor bolondul dobog, és szédült mosoly lopja magát az ajkára.

Zsolti fürdés után csak a bokszerét vette vissza, törökülésben ül vele szemben az ágyon. Trix egy fehér pizsamaalsóba és egy kék topba bújt. Pizzát rendeltek, és most némán esznek. Trix folyamatosan a férfit bámulja, nem tud betelni azzal, hogy annyi hét után újra láthatja. Pillanatokra kísértést érez, hogy jó erősen magába csípjen, csak hogy biztos lehessen benne, nem álmodik.

– Angyal? – szólal meg Zsolti két falat között. – Tényleg nem haragszol, hogy itt vagyok?

Trixet meghatja, mennyire félszegen, félve néz rá a férfi. Szereti, amikor magabiztos, amikor erős és férfias, szereti a komolyabb, merengős oldalát, de azt is, amikor kisfiúsan bizonytalan. Trix már megfigyelte, hogy Zsolti akkor ilyen, ha érzelmekről van szó. Mintha ilyenkor újra az a kisfiú lenne, akit gyakorlatilag magára hagytak és elfelejtettek a szülei. Trix szíve belesajdul a gondolatba, hogy mennyire elveszett lehetett akkor Zsolti, ha még most, sok-sok évvel később is ilyen mélyen meghatározza az életét, amit akkor átélt. Könnyebb lenne, ha Zsolti beszélne róla, ha megosztaná vele, hogy mitől fél pontosan. Vajon azért nem akar kapcsolatot, mert attól fél, újra elhagyják? Egyáltalán Zsolti tisztában van vele, hogy mi irányítja? És ha tisztában is van, vajon kész lenne kockáztatni? Érne-e neki annyit a kapcsolatuk, hogy félrerúgja érte azt, ahogyan eddig élt? Hogy beengedje őt az életébe?

Trix bármilyen változásra kész lenne. Ha Zsolti akarná, akár külföldre is költözne. Ugyan az angolja már berozsdásodott, de idővel biztosan belejönne, és általában elég talpraesett, hogy feltalálja magát, szóval biztosan találna munkát. Izgalmas lenne, és a lényeg, hogy Zsoltival élhetné át. Sosem tervezte, hogy valaha is elhagyja Magyarországot, de megtenné, hogy Zsoltival lehessen. Vajon mit szólna a férfi, ha ezt elárulná neki? Halálra rémülne és menekülőre fogná? Azt mondaná, hogy számára ez még mindig csak szex?

– Trix? – noszogatja szelíden Zsolti.

Trix összerezzen.

– Bocs, elkalandoztam. Tényleg nem haragszom – húzódik mosolyra a szája.

Hogy is haragudhatna? Egyrészt az imént volt egymás után két eget rengető orgazmusa – előbb az ágyban, aztán pedig a kádban is –, másrészt pedig nagyon hiányzott neki Zsolti. Szívdobogósan, sóvárgón, felkavaróan. Az üzenetváltások egyre kevésbé tűntek elégnek, és néha a vágy, hogy hallhassa végre a hangját vagy a szemébe nézhessen, súlyos gombócként ült meg a gyomrában. Akarja Zsolti gondolatait, szavait, de akarja a tekintetét, az érintéseit, a csókjait, a közelségét is. Mindent akar belőle.

És most már elhiszi, hogy Zsolti is pont így érez, még akkor is, ha nem jutott el a felismerésig. Ha nem tudja, vagy épp bizonytalan. Ha fél. Végül is eljött hozzá, itt van, mert már annyira nem bírta ki, hogy ne legyenek együtt. Ennek csak jelentenie kell valamit, nem? Vagy csak áltatja magát?

– Mikor kell holnap indulnod? – bukik ki Trixből, mielőtt valami egészen más bukna ki. Például, hogy mi lesz most. Hogy mit jelent az, hogy Zsolti itt van. Hogy akkor ez most kapcsolat-e köztük, vagy csak amolyan barátság extrákkal. Bár azért az extráért Zsolti elég hosszú utat tett meg...

– Korán, estére haza kell érnem, ha holnap reggel nem akarok elkésni a melóból. A repjegy már megvan, vonatot viszont még nem néztem.

– Budapest vagy Debrecen? – kérdi Trix az ajkát rágcsálva. Borzalmasan nehéz, hogy visszafogja a szavakat, mikor annyi kérdése lenne. Eddig lekötötte, hogy feldolgozza, Zsolti itt van, de most már marják odabent a kételyek, a bizonytalanság, a félelem. Nem tudja, hogyan szorítsa őket vissza.

– Debrecen, olyan tíz-tizenegy körül induló vonatot kellene keresnünk. – Zsolti elvigyorodik, és játékosan végigsimít Trix karján, vállán, majd az ujjai a mellére rebbennek, és körberajzolják a lány máris ágaskodó mellbimbóját. – De mi lenne, ha most még nem gondolnánk erre?

Trix elvész a csokoládébarna szempár mélységeiben. Zsolti vágytól elnehezült tekintettel néz rá, kiéhezve, várakozva. Mintha az imént nem is estek volna már egymásnak kétszer, mintha épp csak most lépne be az ajtón. Mintha a vágy, ami egymás felé húzza őket, olyan vad és telhetetlen lenne, akár a tomboló tenger. Legyőzhetetlen, elementáris, pusztító. Mintha soha nem lenne vége.

– Oké – leheli Trix. Zsolti két ujja közé zárva morzsolgatja a mellbimbóját, és Trixből kiszakad egy tétova nyögés. Előre feszíti a mellkasát, Zsolti pedig a tenyerébe zárja a mellét, és finoman megmarkolja. Trix gerincén édes reszketés fut végig.

Két észvesztő orgazmus után mégis hogy térhet vissza ennyire letaglózóan a vágy? Hogy lehet, hogy az öle máris lüktet, hogy a hiány belülről feszíti? Minden tagja sajog és egészen biztos, hogy holnapra izomláza lesz, legszívesebben mégis megint Zsoltira vetné magát.

– Mit teszel velem, angyal? – mormogja Zsolti megbabonázva. – Megőrjítesz.

– Ha ez megvigasztal, te is engem – pillant rá huncutul Trix.

Zsolti dörmögősen felnevet, Trixhez hajol, és leheletnyi csókot nyom a szájára. Ahogy elhúzódik, egymásra mosolyognak, aztán néma egyetértésben folytatják a pizzázást. Trix már kifejtette Zsoltinak, amíg elpilledve feküdtek a kádban, hogy mozdulni is alig képes. Zsolti azt felelte, ezzel ő maga is így van, de csak egy keveset kell aludnia, hogy újra formában legyen. Trix nevetve hátranyúlt és megmarkolta Zsolti éledező férfiasságát, mire Zsolti nevetve közölte, hogy a farka nincs vele egy véleményen, és ha Trixről van szó, telhetetlen.

Trix elmélázva rágcsálja a pizzát, és hiába igyekszik, a gondolatai visszatámolyognak az előbbi ösvényre. Annyira szeretné tudni, mire gondol Zsolti, de nem meri megkérdezni, hogy mi lesz most velük. Két mogorva, szófukar bátyja van, akik sosem szerettek az érzéseikről beszélni, pontosan tudja, hogy ha most erőltetné Zsoltit, a férfi csak bezárkózna, és minden kérdését elütné valami poénnal. Mert a férfiak ilyenek. Mindegyik tökkelütött, ha érzésekről van szó, mintha ugyan gyengeség lenne érezni – fortyog magában Trix.

Nem kérdezheti meg.

Nem fog megszólalni.

Csak örül, hogy Zsolti itt van, elfogadja, amit ad.

Nem kér többet.

Nem ijeszti el őt.

– Mi lesz most, Zsolti? – szalad ki Trix száján, aztán szorosan behunyja a szemét.

Idióta barom – szidja magát mérgesen. Miért nem képes befogni legalább egyszer az életben?

– A magam részéről hulla vagyok, szóval gondolom, alszunk, de hajnalban felébresztelek – feleli Zsolti félmosollyal, de ez a félmosoly közel sem olyan pimasz és gondtalan, mint máskor.

Trix elnyom magában egy sóhajt, és egy újabb pizzaszeletért nyúl. Beleharap, de már nem is érzi az ízét. Olyan, mintha fűrészport akarna leerőltetni a torkán, alig képes nyelni. Könnyek szöknek a szemébe, és rohadt bosszús ezért. Nem Zsoltira haragszik, hanem magára. Miért nem elég, hogy a férfi itt van? Miért akar olyasmit kierőszakolni belőle, amire még aligha áll készen?

– Trix, mi a baj? – érinti meg Zsolti szelíden az állát.

Trix nagyot nyel, és kelletlenül felnéz. Zsolti szemében őszinte aggodalmat lát, de mellette ködként gomolyog a félelem is. Olyan sűrű és átható, hogy mintha még azt az édes, szemtelen csillogást is elnyomná Zsolti szemében. Azt azonban Trix már nem tudja megfejteni, hogy mitől félhet a férfi. Hogy neki mégsem tetszik így? Hogy arra kéri, ne jöjjön többet? Vagy inkább attól, hogy arra kéri, maradjon?

– Semmi – motyogja Trix beletörődőn.

Visszateszi a pizzát, elment az étvágya. Kerüli Zsolti tekintetét, pedig érzi, hogy a férfi fürkészőn figyeli, hogy vár valamire.

Zsolti is leteszi a szeletet, aztán a két keze közé fogja Trix kezét.

– Miért nem kérdezed meg, Trix?

Trix elátkozza magában Zsoltit, amiért már ennyire kiismerte. Nem igazságos, hogy a férfi tele van titkokkal, hogy ő csak találgatja az érzéseit, Zsolti meg olyan könnyedén átlát rajta, mintha számára üvegből lenne.

Zsolti megnyugtatón simogatja a csuklóját, lassú, finom köröket rajzol rá. Trix mély levegőt vesz.

– Mi ez az egész most köztünk? – préseli ki magából halványan, de nem érez megkönnyebbülést, sokkal inkább fájón összeszorul a szíve. Mintha lassan folyékony jég szivárogna az ereibe, és az egész testét megbénítaná. Nem mer Zsoltira nézni, a kezüket figyeli. Hogy mennyire picinek és törékenynek látszik a saját keze Zsolti férfias kezében. Magát is ilyennek érzi. Törékenynek. Mert Zsoltinak hatalma van felette, hatalmában áll, hogy összetörje.

– Hát... jól érezzük magunkat együtt, gondolom – motyogja a férfi.

– És megéri ezért ide utaznod? – suttogja Trix.

– Igen – feleli tétovázás nélkül a férfi.

Trix Zsolti szemébe néz. Fogalma sincs, mi lehet most a tekintetében. Kétségbeesés? Remény? Fájdalom? Nem akarja kiadni magát, nem akarja tönkretenni a pillanatot, szeretne elfordulni, elrejtőzni Zsolti éles tekintete elől, de képtelen rá, mert Zsolti úgy néz rá, mintha értené. Mintha pontosan tudná, milyen gondolatok gyötrik, milyen érzések feszítik a lelkét.

Zsolti nagyot nyel, egy pillanatra lesüti a szemét, aztán újra Trixre néz. A tekintete riadt kérlelés.

– Én... nem lehetne elég ennyi? Most még – fűzi hozzá feszengve.

Adj még időt – súgja némán.

– De, elég – adja meg magát Trix.

Egyelőre – teszi hozzá magában, de úgy véli, Zsolti így is pontosan tudja, hogy erre gondol. Mert neki is éreznie kell, hogy nem folytathatják így a végtelenségig. Hogy most még lebeghetnek egy csodálatos buborékban, amiben csak ketten vannak, ami elválasztja őket a világtól, de ez nem tarthat örökké. Trix nem akar folyton hazudni, tagadni, és azt sem akarja, hogy ne tartsanak sehová. De ha Zsoltinak idő kell, nem fogja sürgetni, bár sokkal könnyebb lenne elfogadni, ha értené, miért.

Most azonban félretolja a kételyeket és a félelmeit. Szeretné élvezni, hogy Zsolti itt van, és már így is értékes perceket vesztegetett el azzal, hogy a jövőn gyötrődjön. A jelen létezik, minden más ráér akkor, ha Zsolti már nem lesz itt – bár ez a gondolat keményen, kíméletlenül Trix szívébe mar. Hiszen Zsolti nem lesz itt, nem marad vele.

***

Trix dúdolgatva fésüli a haját a tükör előtt. Zsolti mögötte épp felhúzza a farmert, aztán mögé áll, és ahogy a tükörben a szemébe néz, megcsókolja a vállát. Trix elégedetten mormog. Imádja kettejük közt ezt a lebegős, otthonos összeszokottságot, hogy folyton úgy mozognak egymás mellett, mintha természetes lenne, hogy egyszerre ébrednek, egyszerre készülődnek. Mintha összetartoznának.

– Pokolian fogsz hiányozni, angyal.

Trix leengedi a fésűt, és elnehezülő szívvel Zsolti meztelen mellkasának dől.

– Te is nekem – súgja szomorkásan. Vajon mikor fognak újra találkozni? Tervezi Zsolti, hogy hazajön? Akár ő is kimehetne hozzá, van egy kevés spórolt pénze, beleférne – de merje felvetni?

Trix nagyon utálja ezt a bizonytalanságot. Mindig tudta, hova és merre tart, mindig voltak céljai, tervei, most úgy érzi magát, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Mert nem tehet semmit, csak remélhet. Remélheti, hogy Zsolti megküzd érte a saját démonaival. Hogy legyőzi őket. Bíznia kell a férfiban, bíznia kell abban, hogy szereti.

Csak éppen ez rohadt nehéz, mikor ahhoz szokott, hogy ha el akar érni valamit, akkor tesz is érte. Sosem várt ölbe tett kézzel, ahhoz mindig túl nyughatatlan volt.

– Már beszéltem Rebekával, karácsonyra hazajövök.

Karácsonyra? Trix szíve összeszorul. Az pokolian messze van.

– Addig... addig esetleg folytathatnánk úgy, mint eddig – jegyzi meg Zsolti bizonytalanul. – Ha akarod.

Zsolti reménykedőn, félve néz rá, nem is igyekszik leplezni a feszültségét. Trix odabent, valahol mélyen, egészen ellágyul. Lehet, hogy Zsolti nem képes megnevezni, mit érez vagy épp mit akar pontosan, de az biztos, hogy nem tudja elengedni, hogy csak ő kell neki. Trix számára ez többet ér, mint bármilyen vallomás, és még ha nyilván nehéz is lesz a várakozás, biztos benne, hogy megéri.

– Akarom – mosolyodik el Trix melegen.

Zsolti arcán megkönnyebbülés fut át, még a teste is mintha ellazulna. Újra csókot nyom Trix vállára, és közben nem engedi el a tekintetét. Megköszörüli a torkát, a szemében zavar villan.

– Trix, én...

Felharsan a csengő. Trix és Zsolti egyszerre rezzennek össze.

– Biztos megint a szomszédok – motyogja Trix borúsan. Vasárnap reggel tényleg nincs jobb dolguk, mint őt szekírozni a pincével?

Vajon mit akarhatott mondani Zsolti?

– Oké, majd én beszélek velük, téged így nem láthat más rajtam kívül – somolyog a férfi, és mielőtt ellépne, végigsimít Trix meztelen hasán. A lány beleborzong az érintés finom természetességébe. Zsolti mindig úgy ér hozzá, mintha összetartoznának, és Trix imádja ezt.

Pár másodpercig még dermedten áll, aztán megrázza a fejét, és felkapja a fürdőköntösét. Tényleg nem bukkanhat fel az előszobában melltartóban és bugyiban, viszont kétli, hogy Zsolti bírna a szomszédokkal. Azért most már kezd fárasztó lenni, hogy képtelenek megérteni, hogy ő semmit nem tud kezdeni a pince beázásával. Holnap felhívja a főbérlőjét, hogy csináljon valamit ezzel a helyzettel.

Trix a köntös övét köti, miközben kifordul a fürdőből. Zsolti épp az ajtót nyitja, és ahogy Trix tekintete a küszöb előtt szobrozó két alakra rebben, megakad a mozdulatban.

A francba...

Vince tekintete Zsoltira ugrik, aztán rá, majd komoran összevont szemöldökkel és pengevékonyra préselt szájjal vissza Zsoltira, és Trix már azelőtt tudja, mire készül, mielőtt megfeszülne a karja.

– Ne! – lép előrébb, de Vince ökle már csattan is Zsolti állán.

– Bassza meg! – káromkodik Vince, és rögtön Rebeka felé fordul. – Rebeka, én...

– Megőrültél? – fakad ki Trix. – Ezt most miért kellett? – Szemrehányó pillantást vet a bátyjára, aztán nem foglalkozik vele, Zsolti felé fordul.

– Semmi gáz, ez kijárt nekem – motyogja Zsolti, és óvatosan megtapogatja az állkapcsát, mintha csak azt vizsgálná, egyben van-e még.

– Tessék? – pislog rá értetlenül Trix.

– Megérdemeltem – dünnyögi Zsolti.

Trix megrázva a fejét hátrébb lép.

– Istenem, ti férfiak mind idióták vagytok! – fortyan fel, és Rebekára pillant. Rebeka arca színtelen, a szemében riadtság. Trix tudja, hogy el kell majd magyaráznia neki is, mi történt, hogy miért van itt Zsolti, de most fontosabb, hogy Vincét helyre tegye, és ha azt akarja, hogy a bátyja legalább félig-meddig nyugodt legyen, jobb, ha Zsolti nincs a közelében. – Rebeka, sétálnál egyet a bátyáddal, míg én elbeszélgetek az enyémmel?

Rebeka megilletődve bólint.

– Felkapom a pólóm, és mehetünk – motyogja Zsolti, és besiet a szobába.

Vince Rebeka felé fordul, a kezébe fogja a kezét, és olyan ijedten néz rá, amilyen ijedtnek Trix még sose látta.

– Rebeka...

– Szeretlek – vág közbe Rebeka, és az ajkára halvány mosoly kunkorodik. – Akkor is, ha behúztál a bátyámnak.

Vince arcán látható a megkönnyebbülés.

– Én is szeretlek – súgja, majd gyengéden megcsókolja Rebekát.

Trix elfordul. Úgy érzi magát, mintha betolakodó lenne, közben pedig összeszorítja a mellkasát a bűntudat. Sejtette, hogy pocsékul fogja magát érezni, ha egyszer kiderül a kapcsolata Zsoltival, hogy minden hazugság visszhangot ver majd benne, de ilyen mély és hasogató lelkiismeret-furdalásra nem számított. Ha miattuk Rebeka és Vince között bármilyen konfliktus lesz, azt Trix sose bocsátja meg magának.

– Trix – szólítja meg Rebeka csendesen.

Trix zavartan felnéz, némán kéri Rebekát, hogy ne haragudjon. Rebeka megfogja a kezét, és finoman megszorítja. Trix annyi mindent akarna mondani egyszerre, hogy a szavak összetorlódnak benne, így végül inkább csak hálásan biccent.

Zsolti visszatér a szobából, lekapja a fogasról a bőrdzsekijét, belebújik, de aztán nem Rebeka felé lép, hanem megáll Trix előtt.

– Ne utáld a bátyádat, oké? – kéri csendesen, és rövid puszit lehel a homlokára.

Trix elpirul, és nem mer se Rebekára, se Vincére nézni. Zavarban van, hogy Zsolti előttük ennyire gyengéd és kedves, hogy szabadon megérinti – furcsa, hogy most már nincs mit titkolniuk.

Ahogy bezáródik Rebeka és Zsolti mögött az ajtó, Trix a bátyjára szegezi a tekintetét.

– Trix, fehérnemű van rajtad – közli zavartan Vince.

– Képzeld azt, hogy bikini! – csattan fel a lány, de azért összehúzza magán a köntöst.

– Főzök kávét, öltözz fel, utána leordíthatod a fejem – javasolja Vince higgadtan.

– Azt reméled, hogy a kávétól majd megenyhülök?

– Kicsit.

Trix lemondóan megrázza a fejét.

– Seggfej vagy, csak hogy tudd – böki meg keményen Vince mellkasát.

– Mert kávét akarok neked főzni? – emeli meg a szemöldökét gúnyosan Vince.

– Mert bemostál Zsoltinak.

– Öltözz fel, aztán beszélünk – jelenti ki Vince elsötétülő tekintettel, ellentmondást nem tűrően. Látszik rajta, hogy nem bánta meg, hogy megütötte Zsoltit, és Trixben ettől újra feltámad a düh. Nem gyerek már, nem szorul a bátyja védelmére, főleg olyankor nem, ha nincs is mitől megvédeni.

Trix nem mond semmit, mert attól tart, olyasmi csúszna ki a száján, amit később megbánna. Dacosan megemelt állal sarkon fordul. A szobában magára rángat egy farmert és egy pólót, majd kisiet a konyhába. Némán leül az asztalhoz, és figyeli, ahogy Vince otthonosan mozogva a konyhájában elindítja a kávéfőzőt és kikészít két csészét.

– Egyáltalán mit kerestek itt? – sóhajtja fáradtan.

Vince megfordul, és a pultnak támaszkodva összefonja a mellkasa előtt a karját.

– Úgy volt, hogy átjössz. Késtél, vártunk, aztán felhívtunk, de ki se csörgött. Aggódtunk.

Trix elszégyelli magát.

– Ne haragudj. Azt hiszem, lemerült a telefonom. – Pont akkor akarta töltőre tenni a mobilt, amikor Zsolti megérkezett, utána meg is feledkezett róla, bár hát ez nem csoda, sokkal jobb dolga akadt. De hát öt hét után hibáztatná ezért bárki? Bár azért ma reggel már lehetett volna annyi esze, hogy felteszi töltőre és odaszól Vincének, hogy ne várják.

– Nem haragszom – mondja Vince. – És te?

Trix halványan elmosolyodik. Vince elérte a célját azzal, hogy elküldte felöltözni, valóban lehiggadt kicsit. Ugyan nem fog gratulálni Vincének azért, mert behúzott Zsoltinak, de nem, nem haragszik. A bátyjának fogalma sincs, mi van köztük, csak annyit lát, hogy Zsolti nőcsábász, félmeztelenül nyitott ajtót, mikor azt se tudták, hogy itthon van, és nem mellesleg korábban figyelmeztette, hogy számításba se vegye a húgát. Ettől persze még a legkevésbé sem helyes, amit tett, de Trix sose tudott igazán haragudni a bátyjára – hogy is tehetné, mikor őt akarja védeni? És hát ha haragudna is, attól Zsolti állkapcsa most még ugyanúgy sajogna. Most az az első, hogy valamiképp megértesse Vincével, hogy nem kell óvnia, mert tudja, mit csinál – tehát nincs miért haragudnia Zsoltira se. Trix nagyon szeretné, ha sikerülne elérni, hogy a bátyja megenyhüljön, mert nem hiányzik, hogy feszültség legyen közte és Zsolti között.

– Én se. De azért örülnék, ha többet nem akarnád megütni Zsoltit – vet szigorú pillantást Vincére.

– Azt nem garantálhatom, hogy nem akarom majd megütni, de igyekszem nem megtenni – morogja Vince a sziszegő-sistergő kávéfőző felé fordulva.

Trix úgy hiszi, ennél többet nem remélhet. Vince csak akkor heves természet, ha arról van szó, hogy megvédje azokat, akiket szeret, egyébként inkább józan és megfontolt, szóval legközelebb, ha rátörne a késztetés, hogy bemosson Zsoltinak, talán már képes lesz önuralmat gyakorolni.

Nem szólalnak meg, míg Vince kitölti a kávét, és még akkor sem, amikor leteszi az asztalra a csészéket, majd ő is leül. Mindketten belekortyolnak a forró italba, aztán Vince leteszi a csészét, és fürkészőn Trixre néz.

– Mókus, mi ez az egész?

– Mi... hamarabb találkoztunk, minthogy tudtuk volna, ki kicsoda. Csak...

– Miatta voltál készen, ő volt a seggfej pasi – esik le Vincének, és a harag sötétre festi a hangját.

Trix elvörösödik.

– Igen, de helyrehozta, és nem, nem mondom el, mit csinált.

– Talán jobb is így – dörmögi Vince, aztán elkerekedik a szeme. – Akkor te voltál az a nagyon különleges lány?

Trix elmosolyodik, és bólint.

Vince kutatón néz rá, belekortyol a kávéba, aztán zavartan megköszörüli a torkát. Trix már azelőtt tudja, mit fog kérdezni, hogy kinyitná a száját.

– Szereted?

– Én... – Trix elbizonytalanodik. Nem azért, mert nem biztos az érzéseiben, hanem azért, mert Zsoltinak kellene először megtudnia, nem pedig a bátyjának.

– Szereted – sóhajtja Vince. – A francba, Mókus, össze fogja törni a szíved, és én nem rúghatom szét a seggét, mert mégiscsak Rebeka bátyja.

– Pontosan tudtam, mit kockáztatok, amikor összejöttem vele – magyarázza fáradtan Trix. Nem akarja, hogy Vince haragudjon Zsoltira, hiszen mindenhez, ami köztük történt, mindketten kellettek. – Igen, Zsolti megrögzött kapcsolatkerülő, de lényegében te is az voltál, Illésről már nem is beszélve, most pedig mindketten szerelmesek vagytok. – Vince tekintetében mintha szánalom villanna. Trix bosszúsan legyint. – Mindegy. Lehet, hogy ezt nehéz elfogadnod, de felnőtt vagyok, már nem kell megvédened.

– Mindig meg akarlak majd védeni, a húgom vagy – jelenti ki csendesen Vince. A tekintete tele van aggodalommal és féltéssel.

– Tudom, és nagyon szeretlek, de... ez az én dolgom, érted?

Vince nem mondja, hogy érti, csak lehajtott fejjel hümmög, aztán inkább beleiszik a kávéjába.

– Miért vagy benne biztos, hogy össze fogja törni a szívem?

– Trix, Zsolti nem egyszerűen csak kapcsolatkerülő.

– Akkor?

Vince feszengve fészkelődik a széken, üvölt róla, hogy nincs ínyére kibeszélni a háta mögött Zsoltit, még akkor se, ha épp meg tudná fojtani egy kanál vízben, de Trix tudni akarja, amit Vince tud. Zsolti nem beszél, és ha nem tudja, mivel kell szembenéznie, akkor mégis hogy segíthetne neki? Mert Zsolti is akarja, Trix ezt olyan biztosan érzi, mint amilyen biztos a levegő a tüdejében. Zsolti szereti őt, csak nem akarja szeretni. Meg kell vele értetnie, hogy ő viszont akarja, hogy semmi mást nem akar. Csak őt.

– Vince? – kérdi sürgetőn Trix.

Vince megadón felsóhajt, és kelletlenül Trix szemébe néz.

– Ő... nem akar egyetlen nőnek sem olyan fájdalmat okozni, mint amilyet az apja okozott az édesanyjának. Ezért nem volt soha normális kapcsolata, és... ezért nem is akarja, hogy legyen. Rebeka szerint... mindig olyan nőkkel jött össze, akiknél biztos lehetett benne, hogy se ők nem szeretnek majd belé, és viszont.

– Hát akkor most alaposan mellélőtt. Szerintem... szeret engem – vallja be Trix, de Vince még mindig kétkedve néz rá.

– És ez elég lesz?

– Nem tudom – fordítja el a fejét Trix. – De azt hiszem, hamarosan kiderül.

Hiszen most, hogy már nem titok, ami köztük van, muszáj beszélni arról, hogyan tovább. Nem maguk miatt, hanem Rebeka és Vince miatt. Trix nem akarja, hogy Vince még jobban haragudjon Zsoltira, de ez csak akkor lehetséges, ha vagy nyíltan együtt lesznek – mert ha Zsolti szereti, akkor Vince elfogadná a kapcsolatukat –, vagy akkor, ha befejezik. Vincének nem romolhat meg teljesen a viszonya Zsoltival, márpedig ha úgy érezné, Zsolti csak szórakozik vele, akkor megromlana, amitől Rebeka kapcsolata is megváltozna Zsoltival, és ez nem történhet meg. Zsoltinak csak Rebeka maradt igazán a családjukból, nem veszítheti el. Rebeka se őt.

Ha Zsolti visszaér, még mielőtt elindul, el kell dönteniük, mi legyen velük.