Mindenképpen hiba

– Trix berontott a házba, nyakig sárosan üvöltötte, hogy „én nyertem, én nyertem, én vagyok a király", és mivel pont ott volt a mosógép doboza, úgy döntött, az megteszi trónnak, és ha azon ül, valóban ő lesz a király. Csak éppen nem tudta, hogy míg az udvaron játszottunk, a szüleink beszerelték a mosógépet a fürdőbe. Szóval lelkesen felpattant rá, a bazi nagy kartondoboz pedig mindenestül elnyelte a mi királyunkat – fejezi be Vince.

Rebeka és Zsolti felnevet, de Zsolti a szeme sarkából Trixet lesi. A lány visszafojtja a mosolyát, és kinyújtja a nyelvét Vincére.

– Rohadtul fájt, ráadásul úgy estem, hogy karom-lábam felfelé meredt, és még csak megmozdulni se tudtam. Ők meg annyira röhögtek rajtam, hogy eszükbe se jutott kihúzni a dobozból. – Trix megjátszott durcássága nagyon édes, Zsolti alig képes nem őt nézni, márpedig nem bámulhatja úgy, mint aki menthetetlenül belezúgott, mert azzal gyanúra adna okot.

Egész este ez a legnehezebb, de Zsolti már akkor tudta, hogy így lesz, amikor Rebeka csillogó szemmel bejelentette, hogy meghívta estére Trixet. Zsolti úgy érzi, kész csoda, hogy nem égette vagy épp fűszerezte túl a kaját – főleg, hogy Trix beállt mellé kuktának, bár hogy miért tette ezt a lány, arról lövése sincs. Valószínűleg csak színjáték volt Rebeka és Vince kedvéért, és magában a pokolba kívánta az egészet, de Zsolti mégis élvezte, hogy együtt főznek, még annak ellenére is, hogy a parányi konyhában akaratlanul is folyton egymáshoz értek. Mégsem volt köztük feszültség, csak játékosan piszkálták egymást, és ebben volt valami megnyugtató. Kicsit az első éjszakára emlékeztette Zsoltit, és közben könnyű volt megfeledkezni arról, hogy mennyire megbántotta a lányt.

Trix most a földön ül, a lába kinyújtva, és picit hátradőlve a kezén támaszkodik. Szűk farmer és egy egyszerű, lila póló van rajta. Zsolti szerint fogalma sincs arról, hogy mennyire vonzó így. Olyan oldott, nyugodt, nincs benne semmi kihívó, mégis ő maga a testet öltött csábítás. Zsolti a konyhapult melletti egyik széken ül, tökéletes rálátása nyílik így Trixre – és persze a kanapéról őt is nagyon jól látja mind Rebeka, mind Vince.

Nem bámulhatja Trixet.

– Ez arra emlékeztet – szólal meg Zsolti, hátha így végre képes nem csak Trixre mereszteni a szemét –, mikor Rebeka még kicsit volt, és egyszer a bátyánk ültette be az etetőszékbe, még büszke is volt magára, hogy ő már milyen nagyfiú. Aztán asztalhoz ültünk, mi lelkesen tömni kezdtük a fejünket, mire Rebeka megszólalt, hogy „tojjatok be". Értetlenül néztünk rá, mire ő teljes nyugalommal újra közölte, hogy „tojjatok be". Belőlünk kirobbant a nevetés, ő meg elégedetlenül és akaratosan ismételgetni kezdte, hogy „tojjatok be, tojjatok be". Mi egyre jobban röhögtünk, mire ő egyre hangosabban kiabált. Már a könnyünk is csorgott, mikor rájöttünk, hogy nem éri el az asztalt, és a „tojjatok be" „toljatok be" akar lenni.

Ezúttal Trix is nevet, a hangja végigbizsergeti Zsolti testét. Hogy lehet valakinek ennyire elképesztően magával ragadó nevetése? Egyáltalán hogy lehet, hogy Trix legapróbb rezdülései is őszinte csodálatot váltanak ki belőle? Jelenleg úgy érzi magát, mintha egy védtelen bolygó lenne, Trix meg a Nap, és ő nem tudna szabadulni a gravitációjából. A tekintete folyton a lányt keresi, és mi tagadás, legszívesebben magához rántaná, és úgy csókolná, hogy abba mindketten beleszédüljenek.

Pedig ez az, amit egészen biztosan nem tehet meg. Vágyik rá, a fürdőszobai csókjuk óta csak még inkább, de ahogy végzetes lett volna vasárnap reggelig maradni Trixnél, úgy végzetes lenne egy újabb csók is.

Trix igyekszik ugyan leplezni, de Zsoltinak feltűnt, hogy lopott pillanatokra épp olyan éhesen bámulja őt, mint ahogyan ő bámulhatja a lányt. Veszélyes az a vonzalom, ami közöttük sistereg, és azzal, hogy egyfolytában azon vannak, hogy elnyomják, csak még követelődzőbb és éhesebb. Mintha mindkettejükben egy telhetetlen kis szörnyeteg lapulna, aki a másikat akarja, türelmetlenül, sóváran. Mi történne, ha hagynák elszabadulni a szörnyet? Ha hagynák tombolni?

Zsolti nagyot nyel, és elfordítja a fejét. A tekintete összeakad Rebeka kémlelő tekintetével. A francba! A húga fürkészőn néz rá, pont úgy, mint aki megsejtett valamit. Zsolti vadul ostorozza magát az óvatlanságáért. Talán ideje lenne, ha véget vetnének ennek az estének, kezd fáradni. Belefáradt abba, hogy elrejtse, mennyire akarja Trixet.

Vajon ez már mindig így lesz? Akárhányszor csak hazalátogat, a nyálát csorgatva figyeli majd a lányt? És mi lesz, ha Trixnek barátja lesz? Ha férjhez megy?

Zsolti gyomrába mintha súlyos kövek zuhannának, a szívébe éles fájdalom szúr. Elkapja a tekintetét Rebekáról, de nem hitegeti magát azzal, hogy a húga nem gyanakodik. Ezentúl még körültekintőbbnek kell lennie. De hogy csinálja, mikor Trix teljesen megbabonázta?

– Ideje indulnom – teszi le Trix a kávéscsészéjét a dohányzóasztalra.

Zsolti visszafojt egy megkönnyebbült sóhajt, de ez a mondat akkor is maga a megváltás számára.

– Nekem is, szóval akár haza is kísérhetlek – veti fel úgy, mintha hirtelen jönne az ötlet, de a szíve máris gyorsabban dobog. Nemsokára kettesben lesz Trixszel. Ez ugyan semmit nem jelent, hiszen csak beszélgetni fognak, semmi több. Nem lehet több.

– Oké, köszönöm – mosolyodik el Trix barátságosan, mintha nem is számított volna erre. Zsolti őszintén csodálja, hogy képes ennyire fesztelenül viselkedni. Kettejük közül legalább az egyikük, így ha Rebeka tényleg megsejtett valamit, még mindig nem feltételezheti, hogy bármi is történt volna köztük. Ha Zsoltinak szerencséje van, a húga legfeljebb csak azt gondolja, hogy bejön neki Trix – legalábbis Zsolti nagyon bízik ebben.

Zsolti komótosan búcsúzkodik el, bár közben feszültség kúszik a testébe – Trix miatt és Rebeka miatt is. Épp ezért nem siet, nem akar újabb okot adni Rebekának a gyanakvásra. Ha kapkodva igyekezne távozni, túl egyértelmű lenne, hogy alig várja, hogy kettesben legyen Trixszel.

Mikor becsukódik mögöttük az ajtó, Zsolti fellélegzik, de a megnyugvás kérészéletű. Trix arcán már nyoma sincs jókedvnek, a tekintete szigorú és hideg. Zsoltinak fogalma sincs, áttörheti-e a falat, amit a saját ostobasága emelt közéjük, de még ez se változtat azon, hogy amint némaságba burkolózva elindulnak, úgy érzi, minden maguk mögött hagyott lépcsőfokkal közelebb oson hozzájuk a vágy. A szűk lépcsőházban Trix jelenléte körbeveszi, telítődik a lány illatával, hallja a lélegzetvételeit, és ettől szaporábban dobog a szíve.

Most már megérinthetné Trixet, a falhoz nyomva csókolhatná, senki se venné észre őket. Felőrli, hogy mégsem teheti. Magyarázattal tartozik Trixnek, és megígérte, hogy utána vége. Tudja, hogy mindkettejüknek így lesz a legjobb, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kívánja őrülten a lányt, hogy nem akar a combja közé temetkezni, hogy nem akarja újra ízlelni és simogatni őt. Hogy nem akarja látni az arcán a gyönyört és nem akarja hallani a sóhajait, nyögéseit.

Zsolti lelkét felborzolja a sóvárgás. Képek robognak benne, lángvörössel megfestett, túl eleven képek, az együtt töltött éjszaka emlékei.

Ahogy kilépnek a hűvös éjszakába, Zsolti végre úgy érzi, újra tud lélegezni. Az átázott levegő szürkés őszillata lecsillapítja vére őrült száguldását. Már nem csak Trix felkavaróan édes illatát érzi, és ez segít, hogy kijózanodjon.

A vágy lehajtott fejjel, csalódottan elkullog, Zsolti pedig beletörődően kinyitja az esernyőt és a fejük fölé tartja. Az eső unottan, fásultan szemerkél, de ahhoz épp eléggé, hogy ernyő nélkül kellemetlen legyen. Így persze közelebb vannak egymáshoz, mint Zsolti érzése szerint Trix szeretné, de a lány mégsem tiltakozik.

– Nos, hallgatlak – jelenti ki Trix halkan, amint elindulnak. A hangja fegyelmezett, kicsit rideg, nyoma sincs benne annak a könnyedségnek, mint az este folyamán.

Zsolti nem pillant Trixre, a lámpafényben csillogó esőt figyeli, a nedves aszfalton, térköveken szétomló fényeket. Azt remélte, több ideje lesz átgondolni, mit is mondjon – nem mintha nem lett volna ott az egész délután, nem mintha nem ezen emésztené magát már tegnap óta. Nem várhatja el Trixtől, hogy tovább várjon, mikor itt a remek alkalom. Ketten vannak, nem sietnek sehová, és senki se fogja őket megzavarni. A parkba ebben az időben úgyse tudnának kiülni, Zsolti pedig nem akar Trixszel kettesben maradni a lakásán – a lány se akarta ezt, nyilván nem véletlenül. Vajon neki is annyira nehéz féken tartania magát? Beszélgetés helyett ő is szívesebben csinálna valami egészen mást?

Zsolti megköszörüli a torkát. Bármennyire is szeretné, többet nem feküdhetnek le egymással, szóval bölcsebb most belevágni. Csak éppen fogalma sincs, hogy mondjon úgy igazat, hogy nem mond el mindent, ugyanakkor hazudni semmiképp nem akar. Sose hitt abban, hogy egy hazugsággal helyrehozható lenne egy baklövés vagy akár az okozott fájdalom.

– Az éjszaka... tökéletes volt veled, Trix. Azt akartam, hogy tökéletes is maradjon. Mikor elaludtál a karomban, én... azt éreztem, hogy bármi is történjen később, az... – Zsolti zavartan keresi a szavakat, feszülten végigszánt a haján. – Azt éreztem, úgy akarom megőrizni, ahogyan volt. Mintha soha nem is lett volna vége. Ha reggel elbúcsúztunk volna, az... nem is tudom, szar lett volna, na. Jobbnak tűnt, ha lelépek, ha az éjszaka megmarad annak, ami volt, egy felejthetetlen, tökéletes éjszakának. Mert az volt, Trix. – Zsolti elhallgat. Nem tudja, mi többet mondhatna. Azt mégse árulhatja el, hogy úgy érezte, bele tudna szeretni Trixbe, hiszen két együtt töltött éjszaka után ilyesmit állítani nevetséges lenne. A szüleiről se akar beszélni, és arról se, hogy nem akar kapcsolatot. Nemcsak Trixszel, senkivel se, soha.

– Zsolti? – szólal meg tétován Trix.

Zsolti félve pillant rá. Vajon Trix hisz neki? Meg fog bocsátani? Mi a fenéért néz most rá ennyire kiismerhetetlenül?

– Hm?

– Ennek így semmi értelme, szóval most mondd el újra, de ezúttal ne hagyd ki azt, amitől értelme lesz. – Trix ajkán mosoly bujkál. Elnéző, szelíd mosoly.

Zsolti zavarban van, és ez életében először történik meg vele egy nő társaságában. Pedig hát számíthatott volna erre, hiszen Trix okos lány, ráadásul félelmetesen könnyen egy hullámhosszra kerültek az együtt töltött éjszakák során. Épp ezért nem teheti meg, hogy tovább köntörfalaz.

– Trix, ha maradtam volna reggelig, újra szexelünk, és mivel tényleg tökéletes volt, talán egy héten keresztül minden este lefeküdtünk volna egymással, és én nem akartam, hogy... bármi is kialakuljon köztünk, mert egy hét múlva elutazom – vallja be Zsolti. Ugyan finomított verzió, de lényegében az igazság.

Trix megrovó pillantást vet rá.

– És nem gondolod, hogy ezt akár el is mondhattad volna? Hogy rám hagyhattad volna a döntést, hogy akarom-e, hogy egy hétig minden este szexeljünk?

Zsolti attól tart, ha Trix még egyszer kimondja, hogy szexelni, ezen az édesen mély, ágyba csalogató hangon, neki minden józansága elszáll.

– Trix, én... nem gondolkodtam egészen tisztán.

Ami azt illeti, már most sem gondolkodik igazán tisztán.

– Hát tényleg nem – szusszant a lány.

– Sajnálom. Tényleg, őszintén. Reggel... reggel már bántam.

Zsolti oldalra sandít. Trix nem úgy néz ki, mintha dühös lenne, inkább mintha mulatna rajta. Vajon ez azt jelenti, hogy megbocsátott?

– Ahhoz képest, mennyire jó szerető vagy, nem nagyon értesz a nők lelkivilágához, igaz?

– Csak jó? – vonja fel a szemöldökét Zsolti, szándékosan kihívóan és szemtelenül.

Trix elmosolyodik, és gyengén az oldalába könyököl. Zsolti úgy érzi, kezdenek visszatalálni a korábbi könnyed hangulathoz – végül is Trix az imént önszántából ért hozzá, tekintve, hogy tegnap még valószínűleg inkább orrba vágni szerette volna, ez a kis bökés határozottan haladás.

Trix elgondolkodva maga elé mered, ezért Zsolti sem szólal meg. Hagyja, hogy a lány megeméssze a szavait, bár azt már nem állja meg, hogy ne pillantson rá újra és újra, abban a reményben, hogy leolvashatja az arcáról, mi jár a fejében.

Az eső szemerkélése elcsitul, a lámpafényben már nem csillognak a cseppek, úgyhogy Zsolti összezárja az esernyőt. Trix nem húzódik el tőle, továbbra is szorosan mellette lépked. Zsolti nem tudja eldönteni, hogy a lánynak csak nem tűnik fel a közelség, vagy egyszerűen már nem zavarja. Reméli, hogy utóbbi.

Zsolti torka összeszorul, ahogy befordulnak a sarkon. Már csak pár háztömb, és megérkeznek Trix lakásához. Egy-két perc csupán, és búcsút vesznek egymástól, ő pedig még nem tudja, Trix megbocsátott-e. Mégsem szólal meg – mivel ő volt az, aki hibázott, nem hiszi, hogy most joga lenne sürgetni Trixet.

– Zsolti, volt valaha bárki, akitől ugyanígy leléptél? – kérdi hirtelen Trix.

A pokolba! Zsolti erre a kérdésre nem számított. Feszengve pillant a lányra, a szíve kétségbeesetten meglódul. Ha most beismeri, hogy soha, akkor Trix megint haragudni fog rá? Megint kevesebbnek érzi majd magát? Pedig Zsolti már tényleg azt hitte, hogy sikerült meggyőznie, hogy az éjszaka számára is különleges volt. De ha most Trix megint azt hiszi majd, hogy semmit nem jelentett? Miért fontos ez egyáltalán? Minek akarja tudni Trix?

Zsolti keserűen felsóhajt, és megrázza a fejét.

– Nem.

– Oké – húzódik széles mosolyra Trix szája.

Zsolti meghökkenve, hitetlenül bámul rá.

– Oké? – ismétli meg tétován.

– Oké – mondja újra Trix, a hangja vidáman cseng.

– Akkor most... nem haragszol? – puhatolózik Zsolti. Úgy érzi, elvesztette a fonalat. Trix most tényleg annak örül, hogy egyedül őt hagyta faképnél az éjszaka kellős közepén?

– Nem.

– Attól tartok, nem igazán tudlak követni.

Trix elneveti magát, önfeledten, őszinte derűvel.

– Azt hiszem, most már értem, hogy tényleg különleges voltam neked.

– Mert leléptem? – Zsolti még mindig nem érti.

– Aha.

Trix nem mond többet, de Zsolti hiába faggatná még, megérkeznek Trix lépcsőházához.

– Hát... jó éjszakát! Köszönöm, hogy hazakísértél – dünnyögi Trix, és rá se nézve Zsoltira a kaputelefonhoz lép.

– Trix – szól utána Zsolti.

Trix kelletlenül megfordul. A testtartása riadt tartózkodás, a szemében azonban mintha vágy lobbanna. Bűnös ígéretekkel és forró csábítással teli vágy.

Zsolti nagyot nyel, és bár a kérdés az előbb még a nyelve hegyén volt, most mégse teszi fel. Már nincs értelme. Trix tekintetében ott van, hogy megbocsátott, olyan tisztán és egyértelműen, hogy nincs szükség szavakra.

Ennyi elég kell, hogy legyen. Csak annyit kell most mondania, hogy „jó éjszakát", sarkon fordulni és olyan gyorsan eltávolodni Trixtől, amilyen gyorsan csak képes. Zsolti némán noszogatja magát, de a teste makacskodik, nem hajlandó mozdulni. Pedig nem maradhat. Nem kívánhatja Trixet ennyire lázasan, ennyi követelődző szenvedéllyel. Nem képzelheti el, milyen volt, amikor meztelenül simult egymáshoz a testük, nem érezheti a szájában az ízét, az ujjain a bőre selymes tapintását.

Nem.

Mennie kell.

Most.

– Ne csináld ezt! – nyög fel Trix.

– Mit? – leheli Zsolti elnehezült hangon.

– Ne nézz rám úgy, mintha le akarnád tépni rólam a ruhát, mintha addig akarnál csókolni, míg mindent elfelejtek, mintha... inkább hagyjuk – fullad motyogásba Trix hangja, de a tekintetében tajtékzik a vágy.

– Nem tudok rád máshogy nézni, angyal. Pontosan ezt szeretném tenni.

– Megegyeztünk. – Trix úgy mondja ezt, mint aki utolsó szalmaszálba kapaszkodik, pedig nem is hisz abban, hogy megtartja. Úgy mondja, mint aki már megadta magát.

– Tudom.

Izzó csend feszül közéjük. Zsolti úgy érzi, lángok nyújtóznak sziszegve a testükből egymás felé, össze akarnak kapaszkodni, egymásban akarnak lobogni.

Fogalma sincs, hogy képes mozdulatlan maradni, mikor minden porcikája azt követeli, hogy érintse meg végre Trixet. Hogy ölelje át, zárja a karjába, és csókolja, míg bele nem bolondulnak. Talán az ígéret miatt. Nem léphet ő. Ha bármit is tesznek, Trixnek kell döntenie. Most már tudja, ő mit ajánlhat, hogy elfogadja-e, az rajta áll. Zsolti megértené, ha nem tenné. Veszélyes együtt lenniük.

Trix megnedvesíti az ajkát. Zsolti felületesen lélegzik, ahogy a tekintete a lány szájára rebben. Mikor újra Trix szemébe néz, a gerincét forróság csiklandozza végig.

– Bejössz?

Zsolti némán mered Trixre, pedig legszívesebben üvöltve válaszolná, hogy igen. Sőt, legszívesebben nem is mondana semmit, csak Trixhez lépne, magához rántaná, és már csókolná is. De még mindig nem mozdul.

Bárhogy is dönt, hibát követ el. Ha elmegy, nemcsak ma éjszaka, hanem jó eséllyel egész életében bánni fogja. Ha viszont bemegy, pontosan azt teszi, ami elől vasárnap hajnalban elmenekült. Egyszer már megbántotta Trixet, hogy kerülje el, hogy újra fájdalmat okozzon neki? De nem fájna ugyanúgy, ha most visszautasítaná?

Zsolti belemerül Trix tekintetébe. A derengő lámpafénnyel összemosott kék ezüstösen csillog. Hívogatóan, várakozón, de a mélyén félelemmel. Mitől fél vajon Trix: hogy nemet mond, vagy inkább attól, hogy igent? És mi van, ha nincs is jó válasz, ha mindkettőtől fél?

Az idő mintha mély levegőt venne, aztán feszülten bent tartaná. Mintha megdermedne és várna.

Zsolti egy pillanatra behunyja a szemét.

Nem hiszi, hogy igazából lenne választása.