Egyezség

Trix ahelyett, hogy visszamenne a többiekhez, a gyerekkori szobájába menekül. A csók túlságosan felkavarta, nem tudná most azt tettetni, hogy jól van.

Ahogy belép a szobájába és bezárja maga mögött az ajtót, máris megkönnyebbül. A szülei mindent úgy hagytak, ahogy volt, a szoba ugyanolyan bohókásan színes, mint most a lakása, sőt, még a régi poszterei is kint vannak a falon. Johnny Depp kalózként, a Roxfort, A Gyűrűk Urából Éowyn, mert Trix őt példaképnek tekintette kamaszként. Csodálta az erejét, a bátorságát, hogy kiállt azért, amiben hitt. Fura, de ahogy most ledobja magát az ágyra, megint azt érzi, hogy Éowynban és benne sok a közös. Mindketten egy olyan férfi után ácsingóznak, aki iránt semmi értelme ácsingózni.

Trix hanyatt dől, és a plafonra meredve álmatagon megérinti a száját. Miért csókol Zsolti ennyire jól? És ő mégis miért csókolt vissza? Egyáltalán minek csókolta meg a férfi? Miért nem hagyja, hogy dühös legyen rá? Az bezzeg nem zavarta, hogy búcsú nélkül lelépett tőle, akkor most mit érdekli, ha ő haragszik rá? Miért nem tehetnek úgy, mintha semmi se történt volna?

Pedig akkor talán könnyebb lenne. Trix nem akar hiábavalóan epekedni, márpedig ha Zsolti nem száll le róla, akkor pontosan ezt fogja tenni. Iszonyatosan nehéz egész nap úgy a közelében lenni, hogy folyton bevillannak képek az éjszakáról. A teste folyamatosan sajog, forróság önti el, ha Zsolti ránéz, amikor pedig mesél, Trix úgy érzi, csak neki teszi, és pokoli ez az egész.

– Nem láttad a húgomat?

Trix összerezzen Vince hangjára.

– Nem. Előttem volt a mosdóban, nem ment még le?

Az ajtó nem tompítja eléggé Zsolti hangját, Trix beleborzong, és már megint ott sajog, ahol nem lenne szabad.

– Nem.

– Segítsek megkeresni?

Na még csak az kellene! Vince, Zsolti és ő egy légtérben. Lehet, hogy Trix haragszik Zsoltira, de azért azt nem szeretné, ha a bátyja behúzna neki, és nem is csak Rebeka miatt. Nem szeretné, ha Zsoltinak baja esne. A fenébe is, nem kellene ennyire törődnie a férfival!

– Kösz, de biztos csak a szobájában van.

Trix felpattan, és az ággyal szemben lévő szekrénysorhoz lép. Maradtak itt könyvei meg régi társasjátékok is, mondhatja, hogy csak azért van itt, mert néhányat be akar vinni a gyerekeknek a klubba.

Ahogy nyílik az ajtó, Trix mosolyogva megfordul.

– Csak nem hiányoztam? – kérdi könnyed, csipkelődő stílusban. Nem akarja, hogy a bátyja megsejtse, mennyire pocsékul van.

Vince nem mosolyodik el, beljebb lép és bezárja az ajtót, összefonja a mellkasa előtt a karját, és szigorúan ránéz. Trixnek déjà vu érzése támad, és hirtelen mintha visszarepülne a gyerekkorába. Vince mindig így állt elé, ha valamit ki akart belőle szedni, és Trix végül minden csínytevését vagy épp bánatát bevallotta. De már nem gyerek, úgyhogy ezúttal Vince nem fog sikerrel járni.

– Valami nem stimmel veled, szóval most áruld el, mégis mennyire volt seggfej az a pénteki seggfej.

Trix ajkáról lehervad a mosoly. Jelen pillanatban nagyon utálja, hogy a bátyja ennyire könnyen átlát rajta, de hát nem kellene meglepődnie, ez mindig így volt. A tizenegy év korkülönbség dacára ők ketten szinte olyanok, mintha ikrek lennének – vagy legalábbis Trix ilyennek képzeli azt a rejtélyes kapcsolatot, ami az ikrek között lehet. Vince mindig tudja, ha valami baja van, mindig mellette áll és mindig védelmezni akarja, félszavakból is értik egymást, és Trix bármikor képes kiigazodni Vince hangulatain.

– Igazából nem volt akkora seggfej – motyogja Trix.

Nem, tényleg nem. És isteni volt az ágyban, bár ez nem tartozik a bátyjára. Trix csak most döbben rá, hogy már nem is haragszik igazán Zsoltira. A férfi bocsánatkérése őszinte volt, és még ha Trix nem is bocsátott meg neki, elhiszi, hogy Zsolti tényleg sajnálja. De ha nem haragszik, akkor mit érez? Mi ez a benne keringő sötét, nyomasztó fájdalom? Miért van görcsben a gyomra, és miért dobog hevesen a szíve?

– De megbántott – lép közelebb Vince fenyegetően villanó tekintettel. – Mi történt?

Az történt, hogy két éjszaka alatt elvette az eszét. Az történt, hogy aztán lelépett, és igen, ezzel nagyon megbántotta. Az történt, hogy míg az előbb haragudott rá, most már inkább magára haragszik, amiért még mindig akarja őt.

– Ő csak... csak annyira más volt, mint a többi pasi. Azt hittem... igazából mindegy, elég egyértelművé tette, hogy semmi komolyat nem akar. Nem az ő hibája, én képzeltem többet az egészbe, és most... csalódott vagyok, ennyi. – Trix igyekszik a lehető leghomályosabban fogalmazni, nem akarja, hogy Vince megneszelje, Zsoltiról beszél.

Vince fürkészőn néz rá. Trix nem süti le a szemét, ha ezt tenné, a bátyja rögtön tudná, hogy ködösít. Megkönnyebbül, mikor Vince szája félmosolyra húzódik.

– Mi pasik néha rettentő idióták vagyunk, de ha valaki nem értékel téged, hidd el, az neki veszteség, és egy ilyen pasi meg se érdemelne téged.

– Mondj még nekem ilyen szépeket, és többet nem hiszem el, mikor azt mondod, hogy az agyadra megyek – jegyzi meg Trix incselkedőn.

– Egyébként se hiszed el soha. – Vince mosolya szélesebbre fut, és kitárja a karját. Trix örömmel bújik hozzá. Vince nem igazán ölelkezős típus, az érzelmeit sem mutatja ki gyakran, de ahogy oly sok minden mást, azt is mindig tudja, ha Trixnek bátorító, vigasztaló ölelésre van szüksége, és Vince ölelésében van valami megnyugtató és otthonos.

– Rendben leszel, ugye? – kérdi halkan Vince.

– Persze – dünnyögi Trix.

Egy hét, és Zsolti eltűnik, mintha nem is lett volna. Addig csak annyit kell elérnie, hogy ne maradjanak kettesben, hogy többet ne csókolózzanak és mást se csináljanak, és az se ártana, ha Vince nem tudná meg, mi történt, és igen, akkor rendben lesz.

***

Trix összehúzza magán a farmerdzsekijét, és sietősebbre veszi a lépteit. Ahhoz képest, hogy tegnap még hét ágra sütött a nap, hirtelen érkezett a rossz idő. Az esős-ködös szürkeség mintha nem is csak a levegőbe, hanem Trix csontjaiba is beenné magát. Trix nem bánja, úgysincs jókedve, igazából még passzol is ez a nyomott idő a hangulatához.

Már átkozza magát, amiért megígérte Olginak, hogy hétfőn visszaviszi a szárnyat – ha nem ígérte volna meg, most nem igyekezne a Varázsbazár felé szatyorral a kezében. Egyetlen reménye, hogy Rebeka és Zsolti nem lesz bent, bár ebben a nyűgös időben lehet, inkább a boltban ebédelnek. Zsolti szereti a Varázsbazárt (Trix nem örül, hogy ez egy újabb közös pont kettejükben), így Rebeka nem vett ki szabadságot, csak a hét második felére. Addig Zsolti mindennap bemegy vele a boltba – minden évben, ha hazalátogat, így szokták csinálni. Olgi korábban ódákat zengett Zsoltiról, hogy mennyire segítőkész, mennyire kedves, menyire jópofa fiú.

És őrjítően vonzó – bár ezt Olgi nem említette –, Trix pedig dühös akar rá lenni, mert a düh sokkal jobb, mint a vágyakozás.

Trix nem akarja újra látni a férfit. Bosszantja, hogy a közelében olyan könnyen elgyengül, hogy elég, ha ránéz, máris mintha puhává olvadnának a csontjai, ha megérinti, mintha sisteregne a bőre, ha pedig megcsókolja... Nem, arra nem gondol. Az a csók őrült hiba volt, és nem fog megtörténni újra.

Megpillantja a Varázsbazár kirakatát, a térköves járdára kiömlő melegsárga fényeket, és megtorpan. Mi van, ha Zsolti bent van, ha nem kerülheti el? Annyira utál hazudni, kikészíti, hogy kénytelen megjátszani magát. Zsoltival azt kell elhitetnie, hogy már egyáltalán nem vonzódik hozzá, a többiekkel pedig azt, hogy semmi sem történt köztük. Mi lenne, ha inkább telefonálna Olginak, hogy túl sok a munkája, nem tud elszabadulni? De az megint hazugság lenne.

Trix összepréselt szájjal mered a boltra. Az eső finoman szitál, álmossá mossa a levegőt, a színeket, és a Varázsbazár olyan most, mintha egy álomból szökött volna a valóságba.

Zsolti talán odabent van. Ő is olyan, mintha egy álomból szökött volna meg. Egy túl szép álomból.

Trix szíve össze-vissza kalimpál a mellkasa mélyén.

Képtelen bemenni. Gyávaság, és ezért haragszik magára, de inkább lesz gyáva, minthogy újra hagyja, hogy Zsolti elbűvölje. Mert ezt teszi a férfi, újra és újra elbűvöli, és ettől csak még több keserűséget csöpögtet belé, egyenesen a vénáiba, Trix pedig egyre elcsigázottabbnak érzi magát.

A tegnapi nap kicsit sem segített, hogy jobb vagy könnyebb legyen. Eleinte abban bízott, hogy majd kiábrándul Zsoltiból, végül is a férfi elég rútul bánt vele, nem kellett volna sok hozzá, hogy hibaként könyvelje el magában az éjszakát – bár tagadhatatlanul igen kellemes hibaként. Azzal kibékült volna, sőt, meg is tudott volna bocsátani.

De Zsolti kedves és figyelmes volt mindenkihez – például ahogy Trix unokahúgaival játszott, vagy ahogy a nővérei minden kérdésére türelmesen és jó humorral válaszolt –, és ettől Trix számára csak még nehezebb, hogy közönyös legyen. Hogy lehet, hogy egy ilyen férfi, egy férfi, akinek tényleg helyén van a szíve és jólelkű, csak úgy lelépett, mintha mi sem történt volna?

Az értetlenség, a bizonytalanság a legrosszabb. Hogy nincsenek válaszok. Tegnap este és az éjszaka java részében Trix mást se csinált, csak elméleteket gyártott, hogy miért léphetett le Zsolti, ha nem azért, mert semmit se jelentett neki az együtt töltött éjszaka, de nem lelt olyan magyarázatra, aminek túl sok értelme lett volna.

Trix nem érti, hogy fájhat ez ennyire. Hogy miért érzi magát megfosztottnak. Mintha Zsolti tolvaj lett volna, aki eggyé válva az árnyakkal beszökött az életébe, hogy magával vigyen valamit tőle – csak épp Trix nem tudja, mit.

Nem, nem akarja újra látni. Azt hitte, menni fog, de tévedett, ehhez ő nem elég erős. A tegnapi nap épp elég volt, nem bír ki többet.

Hátat fordít a Varázsbazárnak, és elindul, de pár lépés után megint megtorpan. Nem néz vissza, de továbbmenni se tud. Mi van, ha Olgi megemlítette, hogy benéz ma a boltba? Ha várják és valami kifogással áll elő, Zsolti tudni fogja, hogy miatta nem ment. Na és ha tudni fogja, akkor mi van?

Trix mély levegőt vesz. Utálja, hogy ennyire bizonytalan és tehetetlen. Mintha nem is önmaga lenne. Ő nem szokott így viselkedni, mindig tudja, mit akar. Csak éppen most Zsoltit akarja, és ezt nem szabad. Miért is nem tud rá még mindig haragudni?

Trix álla megfeszül, és visszafordul a bolt felé. Be kell magának bizonyítania, hogy képes szembenézni Zsoltival. Nem fogja egy férfi kikészíteni, ezt nem hagyhatja.

Eltökélten elindul, de alig lép párat, megint megtorpan. Annyira frusztrált, hogy legszívesebben sikítana. Behunyja a szemét. Mély levegő, csak beszalad, beadja a szárnyat és már le is lép. Ha bent is van Zsolti, nem maradhatnak kettesben, talán egy köszönésen túl szóba se kell vele állnia. Meg tudja csinálni.

– Megázol.

Trix összerezzen a szelíd hangra. Kinyitja a szemét, és gyűlöli, hogy amint Zsolti szemébe néz, megremeg a térde. Miért nem tud közömbösen nézni rá? Mintha semmit nem jelentene?

Zsolti közel áll hozzá, egy fekete esernyőt tart a fejük fölé. Az arca finoman borostás, amitől elvesznek a kisfiús vonásai, komorabb, komolyabb benyomást kelt így. Nem mosolyog, a szeme aggódón és bűntudatosan csillog.

– Láttad, ugye? – nyögi ki Trix, és szidja magát, amiért ennyire gyenge volt. Nagyon szeretne most máshol lenni.

– Miattam? – vonja fel a szemöldökét Zsolti, de egyáltalán nem úgy, mintha magában mulatna rajta, inkább úgy, mint aki épp magát ostorozza.

– Csodálkozol rajta? – kérdi gúnyosan Trix.

– Nézd, Trix, tényleg sajnálom, hogy nem maradtam reggelig.

– Tudom – sóhajtja Trix. – Én pedig tényleg komolyan mondtam, hogy nem akarok erről beszélni.

Zsolti nem kapja félre a tekintetét, mereven néz Trix szemébe. Trixnek az a különös érzése támad, hogy látja Zsolti lelkét, de nem akarja ezt az érzést, ezért elfordítja a fejét.

– Meddig fogsz még rám haragudni? – Zsolti halkan szólal meg, és szomorúan. Mintha bántaná, ahogy köztük alakultak a dolgok.

Trix visszanéz a férfira, és ahogy válaszol, annyi hideg távolságtartást sűrít a szavaiba, amennyit csak képes. Zsoltinak éreznie kell, hogy semmit nem jelent neki – akkor talán békén hagyja végre.

– Nem haragszom. Csak annyit szeretnék, hogy leakadj rólam.

Farkasszemet néznek egymással. Az eső megered, szaporán dobog az esernyőn, a térköveken. Szürke, csillogó fátyol választja el őket a valóságtól. Itt az esernyő alatt egészen olyan, mintha csak ketten lennének a világon, sőt, még inkább, mintha egy saját, külön világban léteznének, ami csak az övék, és Trix úgy érzi, megfullad. Megfullad Zsolti közelségétől, tekintetétől, a közöttük lobogó feszültségtől és vágytól.

Zsolti tekintete ellágyul.

– Lehet, hogy már nem haragszol, de nem is bocsátottál meg.

Trix dacosan összeszorítja a száját, és borús tekintettel méregeti Zsoltit. Nem fogja bevallani, hogy a férfi rátapintott a lényegre, azt már nem.

Zsolti közelebb lép hozzá, és Trix megborzong attól, ahogyan nézi. Mintha meg akarná csókolni. Mintha addig akarná imádni a testét, míg mindketten úgy nem érzik, elhamvadnak.

– Tévedsz – morogja Trix hátrébb lépve.

– Hazudsz, angyal. – Zsolti követi, nem engedi elhátrálni. – Engedd, hogy megmagyarázzam – kéri Zsolti óvatosan.

– Miért?

Zsolti megérinti az arcát. Trix nagyon szeretne elhúzódni vagy legalább elfordítani a fejét, de ahogy a férfi tenyere gyengéden az arcára simul, mintha bűbáj fonná magát a teste köré. Képtelen mozdulni.

– Mert rosszul érzed magad miattam. Szemét voltam, angyal, de nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy más voltál, mint bárki.

Ha ilyeneket mond neki, az nem segít, hogy túllegyen rajta – fortyog magában Trix. Tényleg jobb lenne elfelejteni az egészet, nem latolgathatja mindig, hogy „mi lett volna, ha", akárhányszor csak Zsolti hazalátogat. Azt pedig végképp nem hagyhatja, hogy megérintse vagy megcsókolja – a fürdőszobai incidens elég élénken bebizonyította, hogy Zsolti még mindig vonzódik hozzá, ahogy azt is, hogy ő meg nem tud neki ellenállni.

Trix megfogja Zsolti kezét, és elhúzza magától, aztán gyorsan el is engedi. Veszélyes megérintenie a férfit.

– Hadd menjek át hozzád este, csak beszélgetni, esküszöm – mondja Zsolti halkan.

Trix úgy érzi, minden szín kifut az arcából. Az kellene még csak, hogy Zsolti újra nála legyen! Végzetes hiba lenne egy zárt lakásban kettesben maradni, és lehetetlen, hogy ezt Zsolti ne érezze. A fürdőszoba nem volt elég bizonyíték, hogy jobb, ha távol tartják magukat egymástól?

– Figyelj, volt egy csodálatos éjszakánk...

– Kettő.

Trix türelemért fohászkodva behunyja a szemét, aztán keményen, kérlelhetetlenül Zsoltira szegezi a tekintetét.

– Jó, kettő, de ez nem jelenti azt, hogy ismétlésre vágyom, szóval ha csak azért csinálod ezt, hogy újra a bugyimba juss, akkor kár strapálni magad.

A mélybarna szempár mintha felizzana. Trix kísértést érez rá, hogy fejvesztve elrohanjon.

– Azért csinálom ezt, mert gyűlölöm, hogy megbántottalak, és helyre akarom hozni.

Ugyan mit mondhatna, amivel helyrehozná? És miért nem gondolt erre, amikor lelépett? Ő pedig mi a búbánatért akarja mégis hallani a magyarázatot? Mi van, ha kiderül, hogy Zsoltinak tényleg jó oka volt eltűnni? Az aligha segítene, hogy kiverje őt a fejéből. Ugyanakkor mióta a férfi bocsánatot kért, Trix alig képes másra gondolni, hogy vajon miért lépett le, ha tényleg sajnálja, szóval igen, szeretné tudni. Talán ez segítene, hogy ne agyaljon annyit Zsoltin.

– Akkor miért nem magyarázod meg most? – veti fel Trix. Végül is mindketten itt vannak, minek ezt húzni?

– Mert nyugodtan akarom, amikor egyikünk sem rohan sehová. Trix, kérlek – győzködi Zsolti szelíden. – Nem muszáj nálad beszélnünk, átmegyek este, de kiülhetünk a parkba is.

Trix biztos benne, hogy Zsolti nem fog tágítani. Talán a lelkiismeret-furdalás teszi, talán más, de mit számít? Trix kíváncsi arra, amit mondani akar, és ha a parkban beszélnek, akkor nem eshetnek egymásnak. Vagy legalábbis csóknál nem léphetnek tovább.

– Oké – adja meg magát Trix.

– Tényleg?

– Igen. Meghallgatlak. De meg kell ígérned, hogy utána vége – köti ki Trix hirtelen ötlettől vezérelve. Ha Zsolti ebbe belemegy, akkor többet nem koslathat utána, neki pedig könnyebb lesz. Nem akarja, hogy belehabarodjon a férfiba, és ha olyat mond, amiért meg tud neki bocsátani, akkor mégis mi akadályozná, hogy menthetetlenül belezúgjon?

– Rendben – bólint Zsolti.

Trix gyanakodva kémleli Zsolti arcát, de nem látja rajta, hogy hazudna. A szeme mélyén inkább lemondás és szomorúság ül, mintha hiába tudná, hogy így helyes, mégis sajnálná, hogy ezt kell tennie. Trix gondolatban megrója magát – nem elemezgetheti, hogy mit érezhet Zsolti, mert nem számít. Bármi is volt köztük, le kell zárniuk. Nem fog egy olyan férfi után sóvárogni, aki nem vágyik kapcsolatra.

– Egyébként mit csinálsz itt? – kérdi, hogy elterelje a témát.

– Kajáért megyek.

Trix elhúzza a száját. Csak egy picit kellett volna később jönnie, és elkerülték volna egymást – hát, ilyen az ő szerencséje.

– Akkor nem tartalak fel – mosolyodik el, és a bolt felé indul, Zsolti azonban követi.

– Elkísérlek, nem hagyhatlak megázni.

– Köszönöm.

Trix nem erőlteti, hogy beszélgessenek, és Zsolti is magába merül. A bolt közel van, szóval nem válik kínossá a hallgatás. Trix csak egy erőtlen félmosollyal és egy biccentéssel köszön el Zsoltitól. Zsolti se lelkesebb, úgy néz rá, mintha máris hiányozna neki, mintha bánná, hogy el kell válniuk. Trix szeretne rá haragudni ezért, de a szíve elárulja, és ahelyett, hogy dühösen, adrenalintól hajtva kalapálna, inkább elgyengülve, vágyakozón dobban. Pedig a düh sokkal jobb, mint ez a csendes, beletörődő fájdalom.

Trix mosolyt erőltet magára, és belép a Varázsbazárba.

– Helló, Trix! – köszönti Rebeka rögtön. – Látom, összefutottál Zsoltival.

– Elkísért, hogy ne ázzak meg, szóval még várnotok kell kicsit az ebédre.

– Semmi gond – legyint Rebeka. – Velünk tartasz?

– Sajnos most nem jó, sietek vissza, vár még rám egy halom adminisztráció, mielőtt jönnek a gyerekek. – Ez nem igaz, Trix már mindent megcsinált. Sose dolgozott még ennyire gyorsan, de most még az adminisztráció is jobb volt, mint Zsoltin agyalni. – Csak megígértem Olginak, hogy visszahozom a szárnyat. – Trix a pulthoz lép, és felteszi rá a szatyrot. – Megmondanád neki, hogy köszönöm?

– Persze, de szólhatok neki, ha akarod.

– Hát, nincs túl sok kedvem beszélni a péntek estéről – fintorodik el Trix.

– Rendben. – Rebeka gyengéd, megértő pillantást vet rá. – Olgi meg fogja érteni.

– Köszönöm.

– Este van kedved átugrani? Zsolti fog főzni. Eltereljük kicsit a figyelmed.

Az nehezen menne, tekintve, hogy Zsolti is jelen lesz, de Trix nem akarja megbántani Rebekát, mikor csak segíteni akar, ezért elmosolyodik.

– Persze, örömmel. Viszont remélem, nem haragszol, de most muszáj mennem.

Rebeka átnyúl a pult felett, és megfogja Trix kezét.

– Biztos, hogy rendben vagy? – kérdi csupa féltéssel. – Vince nagyon aggódott miattad tegnap. Ha szeretnéd elmesélni, munka után összeülhetünk.

Trix haragszik magára, amiért nem jobb színésznő. Este sokkal ügyesebbnek kell lennie, még csak az hiányzik, hogy Rebeka vagy Vince rájöjjön, miért is olyan rosszkedvű.

– Nincs semmi baj, és egyébként sem akarlak elrabolni a bátyádtól.

– Trix, te pont ugyanannyira fontos vagy nekem, mint a bátyám – jelenti ki Rebeka lágyan.

– Köszönöm – súgja meghatottan Trix, de mielőtt túlságosan elérzékenyülne, vidámságot kényszerít magára. – De nincs semmi gáz, és alig várom az estét, tényleg csak egy kis figyelemelterelés kell.

Rebeka nem úgy néz rá, mintha hinne neki, de Trix nagy megkönnyebbülésére megcsendülnek mögöttük az ajtó fölé akasztgatott harangok. Hátrapillant a válla felett, két idős hölgy lép be a boltba.

– Menj, foglalkozz a vásárlókkal – fordul vissza Rebeka felé –, nekem úgyis rohannom kell.

– Oké, de ha bármi van, hívj, rendben?

– Rendben.

Trix elfordul a pulttól, de ahogy elindul, észreveszi a polcon a lámpást, és belenyilall, hogy pénteken mennyi reménnyel kívánt. Igazi szerelmet vagy egy jó éjszakát.

Hát megkapta, de a dzsinn nagyon kitolt vele. Ez a dzsinn is, és a másik is, akire nem akar gondolni. Trix Rebeka felé pillant, de háttal áll neki, a két idős hölggyel beszélget, úgyhogy a polchoz lép, a lámpáshoz hajol, és morcosan pillant rá.

– Csak hogy tudd: rohadt undok vagy.