Randi a mosdóban

Rebeka ragaszkodott hozzá, hogy Zsolti üljön az anyósülésre, és bár Zsoltinak általában nincs baja azzal, hogy hátul üljön, most mégis nagyon hálás ezért. Nem tudja, hogy bírná ki Trix mellett, mikor még így is fojtogatóan szűknek érzi a teret. A levegő nehéz a tüdejében, a szíve pedig egyszerűen megkergült. De legalább most nem kell látnia a lányt.

A világon mindennek lehordta magát abban a pillanatban, mikor szembesült vele, hogy Trix Vince húga. Még most sem tért egészen magához. Csodálja Trix lélekjelenlétét, ha ő nem kezeli annyira jól a helyzetet, Zsolti simán elárulta volna magukat. Fogalma sincs, mit tenne vele Vince, ha kiderülne, hogy lefeküdt a húgával, de semmi jóra nem számít – és nagyon gyűlölné magát, ha elszúrná a kapcsolatát a húga barátjával.

Ha tudta volna... Zsolti nagyot nyel. Rebekáért talán képes lett volna visszafogni magát. Talán. Ha Trixről van szó, sajnos nem bízik eléggé magában, hogy ezt biztosra vehesse. Hiszen még most se bánja, ami történt, pedig már tudja, hogy Trix tiltott a számára. Nem is érti, hogy a fenébe nem ugrott be neki, mikor Trix elárulta a nevét a klubban, hiszen Rebeka sokat mesélt róla. Zsolti elnyom egy kiszökni kívánkozó, keserű sóhajt. Rebeka azt mondta, hogy Trixszel remekül ki fognak jönni, de arról fogalma se lehetett, hogy mennyire remekül.

Zsolti a mellettük elsuhanó fákat bámulja, de hiába töri magát, hogy ottfelejtse a tekintetét az árnyak között, akkor is hallja, ahogy Trix Rebekával beszélget. Hamar kiértek a városból, így vasárnap délelőtt nem volt nagy a forgalom. Őszintén reméli, hogy minél rövidebb ideig tart majd az út, mert iszonyatosan nehéz elviselni, hogy Trix mögötte ül, hogy érzi a belőle áradó dühöt, ugyanakkor érzi azt is, hogy ettől még Trix nem közömbös iránta. Ő sem közömbös, és ez a legkevésbé sincs így rendjén.

Megfeszül az állkapcsa, ahogy az éjszakára gondol, Trix meztelen testére, arra, hogy milyen érzés volt felfedezni és elmerülni benne. Nem lett volna szabad újra találkozniuk – mindkettejük érdekében.

– Jól vagy? – Zsolti összerezzen, ahogy Rebeka megérinti a vállát.

– Én... igen – böki ki az útra meredve, pedig a legkevésbé sincs jól. A háta mögött a testet öltött, színtiszta kísértés ül, mégis hogy lehetne jól?

– A tegnapi lány? – puhatolózik Rebeka. – Mégis találkozol még vele?

Zsolti elmormol magában egy igen cifra káromkodást. Muszáj ezt Trix előtt?

– Én... – Megköszörüli a torkát, fogalma sincs, hogy folytassa.

– Zsolti, ugye megmondtad neki, hogy csak egy hétig vagy itt? – Rebeka hangja riadt. Aggódik egy lányért, akit feltételezése szerint nem ismer, holott az a lány történetesen mellette ül.

Zsolti úgy gondolja, a pokolban sem lehetne melegebb, mint ebben a pillanatban itt az autóban.

– Igen, már tudja – préseli ki magából.

– És nem bánja?

Zsolti bármire megesküdne, hogy Trix nem bánja. Akár arra is, hogy jelenleg szívesebben tudná őt a világmindenség másik végén, mint ilyen közel magához. Igazából azon csodálkozik, hogy kapart össze Trix annyi önuralmat, hogy ne mosson be neki egyet, amint megpillantotta. Nem mintha nem érdemelné meg, tényleg seggfej volt, amiért lelépett.

Reggel, mikor felébredt a hotel ágyában, hideg kúszott az ereibe, és már bánta, hogy nem maradt Trixszel. Hiányzott neki a lány, és belemart a bűntudat is. Még az is megfordult a fejében, hogy visszamegy, de biztos volt benne, hogy akkor újra az ágyban kötnének ki, és utána csak még nehezebb lett volna.

– Hát... – Zsolti tétovázik, de valamit mégiscsak mondania kell a húgának. – Azt hiszem, nem zárt a szívébe, és igaza van, de... azért szívesen elmondanám neki, hogy számomra különleges volt.

Olyannyira különleges, hogy muszáj volt kereket oldania. Szánalmasan viselkedett, tudja, de akkor is őszintén hiszi, hogy Trixnek és neki soha többet nem szabad együtt lenniük. Ugyanakkor szemét volt, és Trix többet érdemelt volna. Lehet, hogy a lány igyekszik leplezni, mennyire megbántotta, de Zsolti átlát rajta, és nagyon utálja magát, amiért ezt tette Trixszel.

– Akkor miért nem teszed? – kérdi Rebeka ártatlanul.

Épp most tette meg, nem mintha számítana, Trix ettől még ugyanúgy mérges rá. De hogy mondhatná el neki, hogy túl jók együtt? Hogy úgy érezte, jobb, ha nyomtalanul eltűnik, minthogy később teljesen tönkretegyék egymás életét? Ezt vajon elfogadná?

Zsolti kizártnak tartja, hogy Trix ne érezte volna, mennyire különleges az, ami köztük történt, és ha így van, akkor már az együtt töltött reggel is végzetes lett volna. A nyakát tenné rá, hogy abból a reggelből egy újabb éjszaka lett volna, aztán még egy meg még egy, és az ki tudja, hova vezetett volna. Nem kockáztathatja meg, akkor sem, ha majd' eleped azért, hogy újra a karjában tartsa a lányt.

– Kétlem, hogy újra látni akarna – válaszol Zsolti feszengve.

Nem mintha lenne választásuk. Ez az egész rohadtul elcseszett egy helyzet.

Vince baráti pillantást vet rá, és Zsolti azt kívánja, bárcsak menten elnyelné a föld. Ha Vince tudná, hogy épp a húgáról beszél... nem, ebbe Zsolti inkább bele se gondol.

– Bocs, hogy ezt mondom – szól közbe Trix, és Zsolti gerincén borzongás fut végig –, de ha nem tisztáztad rögtön a lánnyal a dolgokat, akkor aligha hinné el, hogy tényleg különleges volt számodra.

Zsolti nem tudja, mit feleljen. Egyértelmű, hogy Trix ezzel csak annyit akar vele közölni, hogy nem hisz neki és nem is bízik benne. Nem akarja, hogy Trix azt gondolja, csak kihasználta, hogy olyan volt, mint bárki más, mert nem volt olyan. Több volt. Sokkal több. De hogy értesse meg ezt vele anélkül, hogy minden mást is bevallana?

– Pedig tényleg különleges volt – sóhajtja Zsolti.

Érzi Trix kétkedő pillantását, sőt, mintha hallaná, ahogy a lány dühösen szusszant magában, hogy „na persze". Zsolti mellkasát összeszorítja a bűntudat és az önvád.

Valahonnan mélyről emlékek szöknek elő benne. Látja az édesanyját, ahogy a tévére meredve ül a kanapén, a kezében bögre, az arcán könnyek. Látja, ahogy főzés közben elbambul, a tekintete üveges, és még az odakozmált étel szagát is érzi az orrában.

Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjön, az édesanyja fájdalma miatt nem akar soha senkit megbántani. Nem fogadta meg tudatosan, hogy ő ugyan egyetlen nőnek sem okoz majd fájdalmat, de mindig erre törekedett, már kamaszként is. Sose szégyellte élvezni az életet és a szexet, de mindezt úgy tette, hogy szép emlékeket hagyjon maga után.

Erre most az első lánnyal, aki tényleg fontos lett neki, elszúrta. Azért jött el Trixtől, hogy ne okozzon neki fájdalmat, erre mi történt? Fájdalmat okozott neki.

Éjszaka, mikor öltözködött, azzal áltatta magát, hogy Trix meg fogja érteni, hogy nem csinál majd ügyet az egészből, végül is az éjszaka fantasztikus volt, mit számítana a reggel? Megállt az ágy előtt, figyelte, ahogy Trix édesen szétvetett tagokkal alszik, és tökéletesen bemagyarázta magának, hogy nincs abban semmi, ha most elmegy. Még reggel is, amikor bánni kezdte, hogy eljött, sikerült meggyőznie magát, hogy így a jobb. Most azonban már nem hazudhat tovább: ezt csúnyán elcseszte.

Zsolti borongósan bámulja az utat. Nem véletlen, hogy sose keresett olyan nőt, aki igazán érdekelte volna. Sőt, inkább pont olyanokat keresett, akikkel egyszerűen csak jól érezhette magát. Kötődni veszélyes, csak megbonyolítja a dolgokat. De akkor se hagyhatja, hogy Trix utálja magát, amiért lefeküdt vele.

Muszáj lesz beszélnie a lánnyal, el kell mondania neki, hogy sajnálja, és meg kell vele értetnie, hogy nem azért ment el, mert semmit nem jelentett neki az éjszaka. Gyáva volt, igen, de még egyszer nem lesz az. Nem hagyhatja Trixet abban a tudatban, hogy naivan, botor módon engedte magát kihasználni, mert erről szó sincs, és ezt neki is tudnia kell.

Valahogy helyre kell ezt hoznia. Trixért és talán azért is, mert még ha ettől baromnak érzi is magát, nem akarja, hogy Trix gyűlölje.

***

Zsolti nagyon igyekszik, de nincs igazán jelen. Általában jól érzi magát társaságban, de most olyan, mintha kívülről figyelné saját magát és a többieket, és nehezére esik úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert valójában semmi sincs rendben.

Mivel kellemesen derűs az idő, Vince szülei a kertben állítottak fel asztalokat, ami nem is baj, mert Zsolti kételkedik benne, hogy mindannyian kényelmesen elfértek volna a konyhában. Vincének Trixen kívül még két húga van, mindketten férjnél vannak, és van három tündéri kislányuk, bár hogy melyik kislány kihez tartozik, azt Zsolti már nem tudja magában összerakni. Aztán ott van még Vince bátyja és a barátnője, a szülei, és így már igen népes és zajos társaságot alkotnak együtt.

Zsolti már fogócskázott a kislányokkal, beszélgetett Vincével és Illéssel, mesélt Vince szüleinek, húgainak és a férjeiknek Angliáról, a munkájáról, a kinti életéről, elsétált Vince édesapjával, Rebekával és Vincével a kis falucska tavához, megdicsérte Vince édesanyjának a főztjét és a virágait – mindkettőt abszolút őszintén –, de mindeközben folyamatosan tudatában volt Trix jelenlétének. Csak annyiszor nézett rá vagy szólt hozzá, hogy ne keltsen gyanút. Trix is úgy viselkedik vele, mintha csak Rebeka bátyja lenne, akit most ismert meg, viccelődik vele, kérdez, ha úgy adódik, de Zsolti néha látja a szemében megvillanni a csalódottságot és a haragot.

Mióta megérkeztek, keresi az alkalmat, hogy kettesben legyen Trixszel, de a lány – Zsolti szerint szándékosan – állandóan úgy intézi, hogy legyen mellette valaki. Zsoltiban egyre gomolyog a feszültség, még az sem kizárt, megkéri Trixet, hogy sétáljon el vele a tóhoz. Arra foghatná, hogy így ebéd után jólesne egy kis mozgás, Trix mindenki előtt nem mondhatna nemet.

Zsolti lopva Trix felé les. A lány majdnem szemben ül vele, merengve bámulja a poharát, ujjaival szórakozottan játszik az üveg peremén. Zsolti nagyot nyel. Trix így játszott a testén is, azok az ujjak tegnap még rajta siklottak, őt érintették. Zsolti most mintha érezné a perzselésüket a bőrén, és ettől máris szűkebb lesz a nadrágja. A francba!

Zavartan körbenéz, de szerencsére éppen senki nem figyel rá. A kislányok a kertben kergetőznek a szüleikkel, Vince beszélgetésbe merül a bátyjával és a barátnőjével, Rebeka Vince szüleivel nevetgél valamin.

Zsolti visszanéz Trixre. A lány tekintete rebben, és egyenesen Zsolti szemébe fúródik. Zsolti szíve meglódul, és a testében még annak ellenére is vágy lángol fel, hogy Trix ezúttal nem igyekszik leplezni a haragját és a megvetését. Zsolti egy pillanatra elfelejti, mit akart, mert a viharos kék szempár foglyul ejti.

– Behordom a maradékot – pattan fel hirtelen Trix, és mielőtt Zsolti összeszedhetné magát és megszólalhatna, megragadja az egyik tálat, majd sietve a ház felé indul.

Nem, ennyivel nem rázza le.

– Segítek – áll fel Zsolti.

– Hagyd csak, majd mi megcsináljuk – legyint Vince édesanyja.

Zsolti mosolyogva az idős hölgy felé fordul.

– Egy ilyen finom ebéd után kell egy kis mozgás – paskolja meg a hasát.

Vince édesanyja felnevet, és bár ő is feláll az asztaltól, de nem ellenkezik tovább. Zsolti megfog két nagyobb tálat, és eltökélten Trix után indul. A konyhába érve leteszi a tálakat a pultra, és csalódottan nyugtázza, hogy Trix meglógott. Vajon merre lehet? Zsolti tudja, hogy nem állhat neki keresni, ha most eltűnne, azzal csak magukra vonná a figyelmet. Magában bőszen szitkozódva fordul meg. Vince édesanyja épp ekkor lép be a tornácról a konyhába, és Zsolti agyában megváltásként rebben meg a mentőötlet.

– Merre találom a mosdót? – kérdi udvariasan, és reményei szerint ártatlanul.

– Az emeleten, balra az utolsó ajtó – válaszol Vince anyukája kedvesen.

– Nagyon köszönöm.

Zsolti sarkon fordul, és úgy lép a konyhaajtó felé, mintha üldöznék, az se érdekli, ha Vince anyukája esetleg flúgosnak nézi. Azzal is tisztában van, hogy még így is gyanús lehet, hogy Trixszel egyszerre tűnnek el, de már nem érdekli. Felsiet a lépcsőn, aztán megtorpan. A szűk folyosó tele van ajtókkal, bármelyik mögött rejtőzhet Trix. Zsolti nem érzi helyénvalónak, hogy mindegyik szobába benyisson, mégiscsak vendégségben van itt. Tétován előre lép, jobb ötlete nem lévén úgy dönt, mindegyik szoba előtt megáll hallgatózni, de ekkor a folyosó vége felől meghallja a vécéöblítés hangját.

Vadul dobogó szívvel indul meg a folyosón, és anélkül, hogy kopogna, benyit a fürdőszobába. Trix a mosdókagyló előtt áll, picit összerezzen, de ahogy a tekintetük egymásra talál a tükörben, összehúzza a szemét, és mintha Zsolti láthatatlan lenne, folytatja a kézmosást.

Zsolti nem mond semmit, megvárja, hogy Trix befejezze és megtörölje a kezét. Ha szembenéz vele, nem tehet tovább úgy, mintha itt se lenne. Mikor azonban Trix megfordul, ügyet se vet rá. Zsolti a lány elé lép, mire Trix megtorpan és hátrahőköl.

– Mit akarsz itt? – sziszegi Trix a szemébe nézve. A tekintetéből mintha villámok szöknének elő.

– Beszélnünk kell. – Zsolti szelíden szólal meg. Úgy érzi magát, mintha egy sarokba szorított, szörnyen dühös vadmacskához akarna közelebb férkőzni, aki ráadásul kiengedve a karmait fenyegetően vicsorog rá.

– Nem, nem kell, és nincs is miről.

– Trix, kérlek.

Trix elutasítóan néz rá, úgyhogy Zsolti bezárja az ajtót.

– Most mit csinálsz? – fortyan fel a lány.

– Beszélünk – jelenti ki Zsolti, ezúttal már határozottan. Nem hagyja elinalni a lányt. Igen, hibázott, de jóvá akarja tenni.

– Pisilnem kell. Nagyon – közli Trix szenvtelenül.

Zsolti nem mond semmit, csak felhúzza az egyik szemöldökét. Trix gúnyosan mosolyog rá, a tekintete valósággal éget. A levegőben mintha szikrák sisteregnének, az órák óta visszafojtott feszültség felizzik közöttük.

Zsolti egészen idáig igyekezett elnyomni a vágyat, most azonban már nem tud fölé kerekedni. Trix dacosan összepréselt szájára siklik a tekintete, aztán lejjebb, a lány hevesen emelkedő és süllyedő mellkasára.

Megfeszül a pillanat, és amikor nem bírva tovább elpattan, Zsolti a derekánál fogva magához rántja Trixet, és át se gondolva, mit tesz, a lány szájára szorítja a száját. Trix egy pillanatig sem ellenkezik, vadul csókolják egymást. A nyelvük birokra kél, a düh még a csókba is beszivárog, telhetetlenek és mohók. Zsolti beleszédül ennyi hevességbe, és még szorosabban öleli magához a lányt. Ahogy a testük egymáshoz préselődik, ahogy a szívük egy ritmust dobol, csillapodik a lendületük, és már csak érzékien, lassan kóstolgatják egymást. Olyan ez a csók, mint egy bocsánatkérés. Mint a megbocsátás.

Trix hirtelen elszakítja a száját, és a mellkasánál fogva eltolja magától Zsoltit.

– Elég! Ezt... ezt ne merd még egyszer! – morogja figyelmeztetően villanó tekintettel. Úgy kapja el a kezét Zsolti mellkasáról, mintha fájna érintenie. – Miattad értéktelennek éreztem magam, és...

– Nem vagy értéktelen, Trix – szól közbe Zsolti gyengéden. Mit mondjon, hogy Trix elhiggye neki, számára nagyon is értékes volt az együtt töltött idő? Nemcsak a szex, hanem minden pillanat. Trix minden mosolya, minden nevetése, minden szava.

– Tudom, hogy nem vagyok az! – csattan fel a lány. – De miattad mégis így éreztem, szóval egyedül Rebeka kedvéért játszom el, hogy bírjuk egymást, viszont ez nem jelenti azt, hogy tényleg bírlak – közli ridegen.

– Trix, én... sajnálom. – Zsolti feszülten beletúr a hajába, a hangjában riadt tehetetlenség.

– Akkor is sajnálnád, ha nem találkoztunk volna újra? – kérdi Trix megsebzett tekintettel.

– Igen.

Trix gyanakvóan összehúzott szemmel méregeti, aztán lemondóan megingatja a fejét.

– Ha tényleg így lenne, nem léptél volna le.

– Nem akartalak megbántani, angyal – lép közelebb a lányhoz Zsolti.

– Ne! – emeli fel a kezét tiltakozón Trix. – Nem szólíthatsz többé így. Elcseszted, mikor leléptél, szóval ehhez már nincs jogod. Nem ismerjük egymást, világos? – Trix keményen néz rá, a hangja élesen szeli ketté a levegőt.

– Világos – adja meg magát Zsolti, mert Trix tekintetéből, elzárkózó tartásából biztos benne, hogy most semmit sem tehet. Nem kellett volna lerohannia a lányt.

– Helyes – bólint Trix, majd célzatosan az ajtóra mered.

Zsolti félreáll az útból. Trix kivágja az ajtót, és vissza se nézve elcsörtet. Zsolti dermedten néz utána, a mellkasa furcsán és kellemetlenül szorít.

Ezt megint elszúrta.