Blair

 - Köszönöm, hogy hazahoztál - a végére már szinte teljesen normálisnak tűnt, hogy a nagy Shawn Mendes fogja a kezem, és éppen az ő kocsijában ülök. Egész úton - amikor nem kellett navigálnom - összekulcsolt kezünket szuggeráltam, és vártam az álom végét. Mert számomra nyilvánvaló volt, hogy csak álmodtam, ilyen a valóéletben sosem történne velem. De nem. Még mindig itt ülök vele egy autóban és mosolyogva bámulunk egymásra.

 - Nagyon szívesen, egy felejthetetlen élmény volt - nevetett fel, és az arcom irányába nyúlt. Átkarolt a nyakamnál, és hozzám hajolva esetlenül mellkasára húzott. Belecsimpaszkodtam a nyakába, orrommal pedig beszívtam émelyítő illatát. Nem is tudom mihez hasonlítani, életemben először éreztem ezt az illatot. Talán ez lehet az a tipikus Shawn-illat.

 - Öhm, nincs kedved feljönni? - már éppen szálltam volna ki, de őszintén nem akartam, hogy elmenjen. Az ő szavaival élve ez egy felejthetetlen élmény volt, nem akartam, hogy máris véget érjen.

 - Hát... de, végülis mehetek - vigyorogva és teljesen felvillanyozva pattant ki az autóból és megkerülte azt. Ezidő alatt én kifújtam a benntartott levegőt, és visszafogott mosollyal szálltam ki, ahogy Shawn kinyitotta az ajtót. - Hanyadik emelet?

 - Ötödik. A legfelső.

 - Verseny? - pimaszul vigyorgott rám, én pedig mikor vettem a lapot, nevetve futottam be a bejárati ajtón. Szegény Shawn, mire feleszmélt, az ajtó már szinte csukva volt, így nagyon gyorsan kellett szednie hosszú lábait, de szerencsére még épp időben odaért.

 - Mi a...? - torpant meg, mikor látta,  hogy én a záródó liftajtó mögül integettem neki. Több se kellett, mint a hurrikán, megindult a lépcső felé.

Még szerencse, hogy rajtam kívül senki sem volt a liftben, se ember, se kamera, mert úgy nevettem szegény szerencsétlenségén,mint... öhm, egy fogyatékos? Talán ez a legmegfelelőbb szó rá.

De sajna nem vihoghattam sokáig, hiszen a "verseny" még tartott, a lift pedig felért az ötödik emeletre. Nem vettem nagyon sietősre a figurát, csak akkor, mikor szapora lábdobogás ütötte meg a fülem. Akkor aztán, mint egy őrült, rohantam a negyvenhatos számmal ellátott ajtó elé.

 - Te minek rohansz? Az ötödikről volt szó, konkrét lakást nem mondtál - Shawn kifulladva jelent meg a lépcső tetején, és értetlen tekintettel intett felém. Szegény annyira kapkodta azt a fránya levegőt, hogy ezt a két mondatot is négynek lehetett hallani.

 - Istenem, és tényleg - hitetlenül, és röhögve csaptam homlokon magam, mire Shawn egy utolsó erőfeszítéssel odakocogott mellém.

 - Szezám tárulj - kiáltott fel mögöttem, miközben a kulccsal szerencsétlenkedtem. Összerezzenve löktem ki az ajtót, és az ajtó felé kinyújtott karral jeleztem Shawn-nak , fáradjon beljebb. Nevetve eleget is tett kérésemnek, menet közben pedig egy pillanatra megállt, lejjebb hajolt és puszit nyomott az arcomra, és már el is tűnt - feltehetőleg - a nappaliban.

 - Mi a szar? - arcomhoz emeltem a kezem, és elmélyedve, elpirulva, és totálisan a fangörcs szélén állva fagytam le az ajtóban.

 - Hallod, Blair - kiáltott ki Shawn. - Mégis meddig akarsz a saját lakásod ajtajában szobrozni? - amilyen gyorsan csak lehetett, besprinteltem a házba. Levettem vékony tavaszikabátom és a sportcipőm, aztán csatlakoztam Shawn-hoz.

 - Itt vagyok - huppantam le mellé a kanapéra.

 - Na, végre. Mi tartott eddig?

 - Ööö... Semmi - valamit muszáj kitalálnod, Blair - Nem kérsz inni? Vagy enni? Vagy bármi mást? - hadartam terelő kérdéseimet. Bár, az ilyet amúgyis illik megkérdezni, szóval ez amolyan kettő az egyben helyzetté alakult.

 - Öhm, nem, köszi - próbálta leplezni furcsa arckifejezését egy halvány mosollyal. Pár pillanatig furán méregetett, majd hirtelen a semmiből végigsimított az arcomon. A levegő teljesen megfagyott, fél percig talán egyikünk sem lélegzett, és egyikünk sem mozdult, Shawn keze az arcomon maradt, én pedig feszült testtartással támaszkodtam magam mellett a két kezemmel, a fejem pedig még mindig ugyanabban a pozícióban volt.

 - B-bocsánat, én csak... - Shawn hihetetlen gyorsasággal kapta el a kezét, én pedig óvatosan kifújtam a levegőt, és lesütöttem a szemem. - Tényleg ne haragudj, nem is tudom, hogy... - kétségbeesetten kapkodta a tekintetét, mintha csak a falon lenne a magyarázata. - Ühm, nagyon szép képek, igazán aranyosak, mármint te és Brit valami elragadóan néz... Ó, baszki, nem úgy értem! Nagyon csinos vagy a képeken, és... Bassza meg - tenyerébe temette az arcát és panaszosan felnyögött. - Csak rontok a saját helyzetemen - hitetlenül kukkantott ki hatalmas kezei közül, mikor hallotta, hogy mellette ülve elkuncogom magam. Úgy néz ki, megnyugodott, ezt pedig egy megkönnyebbült sóhajjal és mosollyal meg is erősítette.

 - Túl sokat beszélsz - még mindig nevetgélve néztem a szemébe, ahogy észrevettem, egyre inkább kezdtünk feloldódni. Elgondolkodva fordultam a Tv felé, majd visszanéztem Shawn-ra. - Nézzünk valamit?

 - Aha. Milyen filmjeid vannak?

 - Mivel nem itt élek, nem sok van itt. De nézz körül nyugodtan, addig hozok rágcsát.

A konyha a szomszédos helység volt, így nem kellett sokat sétálnom, míg odaértem. Néha még mindig bajban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi hol van, így nem csoda, ha megint szerencsétlenkedtem egy sort. Végül megtaláltam a keresett tárgyat, de a lelőhelye nem igazán kedvezett a magasságomnak. Ciki vagy sem, tizenhat évesen csupán százötvenöt centivel járom a világot, erről az albérletről pedig tudni illik, hogy magas falairól híres, így rengeteg konyhaszekrény elfér rajtuk. Anyuéknak könnyű, ők a magasabb fajtából valók, de én... Meglettem áldva a dédnagyimtól örökölt alacsonysággal.

 - Baszki, ezt nem hiszem el - morgolódtam magamban, de sem a nyújtózkodás, sem az ugrálás nem segített. - Shawn! Segítenél?

 - Mi a baj? - kocogott át a helységbe. Én csak a hőn áhított tálra mutattam, mire rögtön megértette a helyzetet. Nevetve jött mögém, derekamnál fogva megemelt, hogy egy szintbe kerüljek a polccal. Tettén  felsikítottam, aztán röhögve ragadtam meg a tálat, de Shawn, ahogy letett, lehajolt a combomhoz és a nyakába vett. - Egyszer az életben te is lehetsz magas. Van popcorn?

 - Van, ott a negyedik szekrényben - mutattam az említett helyre. És igen, Shawn Mendes és én, így készültünk filmezéshez.

■■■

- Shawn - pofátlanul beleszóltam Hermione mondandójába, és hiába imádja a Harry Pottert, most figyelmét nekem szentelte. - Neked nem fura, hogy csak ma ismerkedtünk meg? Tök olyan, mintha...

 - Mintha ezer éve barátok lennénk, igen, a tipikus klisé - forgatta meg szemét vigyorogva. - Nézd, az évek alatt megszoktam a fanokat, tudok velük szörnyen közvetlen lenni, de nem mindegyiket viszem haza és filmezek vele  - nevetett fel. - Szinte az egész napot együtt töltöttük, valamennyire már ismerjük egymást. Nem, mint a régi haverok, de, mint ismerkedő fiatalok, igen. Aranyos vagy és közvetlen. Talán csak ezért érzel így. Ne aggódj, ez az érzés bennem is meg van, de nincsen vele semmi baj. Blair... - mondandója közben egy rövid szünetet tartott, és sóhajtva pótolta az oxigént a hosszú és fárasztó beszéde után - ... én komolyan megakarlak ismerni, és nem akarom, hogy csak egy rajongóm legyél.

■■■

Sziasztok!
Meg is érkezett a második rész.🙈
Mit gondoltok Shawn kis monológjáról? Mi többet akarhat Blair-től?

■■■