Blair

Félévi hajrá, izgalom, aggódás. A törit buktam, kettesnél jobb idén sem leszek, a matek hármas, azt is csak kegyelemből, az irodalom pedig négyes. Jó kis vegyes bizonyítványom lesz nekem!

Tesizni két hétig nem engedtek a zúzódásom miatt, így nem csak az órákról, de ez edzésekről is lemaradtam. És ha ez még nem lenne elég: elvesztettük a meccset, amit két éve zsinórban mi nyerünk. Az egész csapat Sashat szidta a padlóra küldésem miatt, és napokig hangoztatták, hogy velem biztos lett volna a győzelem. Szegény Lindsey-t, aki ideiglenesen beállt helyettem, szétoltották a bénaságáért. Túlsúlyos lányként futni is alig bírt a pályán, nemhogy felugrani és gólt dobni.

- Blair West - szólított meg a történelem tanár. - Förtelmes ez a dolgozat, egyszerűen rémes - tartotta felém a lapot, miközben én komótosan kisétáltam érte. - Örüljön, hogy egy kettest összetudott szedni. Nem tudom, hogy tavaly év végén mi lelte magát, de igazán produkálhatná azt az átlagot, mert ez valami brutális. Általános iskolában már megalapozták maguknak a történelmi ismeretet, hogy itt gond nélkül tudjunk haladni. A gimnáziumban pörögni kellene, és nem ketteseket írni! Befogom hívatni a szüleidet, West! Hihetetlen, hogy olyan nehéz leülni és tíz percet rászánni a történelem megtanulására! Nem kell hozzá több, csak tíz perc! - az osztály undorodva felbődült, és amolyan "na persze", "tíz perc? Inkább tíz év" tekintetekkel záporozták meg a tanárnőt. - Csend legyen! Ez volt az utolsó esélyetek a javításra, és nem csak West, hanem a fél osztály csapnivaló eredményeket produkált. Sajnálattal kell közölnöm, hogy senkinek nem sikerült javítani.

- De legalább mindenkinek megvan a kettes - forgattam meg a szemem suttogva.

Az osztály legnagyobb szomorúságára a csengő félbeszakította még mindig papoló tanárunkat, és onnantól kezdve senki sem figyelt rá, hanem haverokkal, barátnőkkel röhögcséltek a dolgozatokon.

- Végre abbahagyta a papolást - forgatta meg a szemét a mellettem ülő Hannah, aki hangosan felnevetett, mikor a dolgozatomat összegyűrve nyomtam be táskám legmélyebb zugaiba.

- Tíz perc a törire? Max neki. Én a múltkor Shawnnal órákig szenvedtem vele - ráztam meg a fejem dühösen, mire Hannah kacéran rám nézett.

- Szerintem abból a törizésből más lett - vonogatta szemöldökét, mire megforgattam a szemem és felnevettem.

- Nem lett más belőle - ráztam meg a fejem. - Shawn turnén van, legutóbb az őszi szünetben láttam.

- Uhh - húzta el a száját. - Az szar. A karácsonyt se töltöttétek együtt?

- Nem - ráztam meg újra a fejem. - Mindketten a családunkkal voltunk.

- Sajnálom - simított végig a hátamon szomorúan mosolyogva.

- Nem kell - ráztam meg a fejem. - Már kezdünk belejönni ebbe a távkapcsolatos dologba. Szóval annyira nem vészes.

- Én egyszer éltem távkapcsolatban, de a szakítás után megfogadtam, hogy soha többet - rázta meg ő is a fejét elmerülve egy (gondolom) rossz emlékben.

- Miért?

- Mert sosem tudtam, hogy mit csinál a párom. Hiába kérdeztem, hiába válaszolt, nem tudtam, mert nem voltam a közelében. A kapcsolatunk elején még igazat mondott, de a végén már hazugságot hazugságra halmozott - vonta meg a vállát.

- És hogyan bukott le? - kérdeztem.

- Hát... napokig nem beszéltünk, és úgy néz ki, elfelejtette, hogy barátnője van, és felrakott egy képet Instára, ahol az egyik osztálytársát csókolja, és aláírta, hogy mindenem sok millió szívecskével.

- Uhh.

- Jaja, képzelheted, hogy hogy kibuktam. Szerintem még írásban is átjött neki, hogy a közelében milyen hangosan is ordibálnék - bólogatott felnevetve. - De nálatok tuti nem lesz ez. Shawn szeret - mosolygott rám, és megbökte a gyűrűm. - Ebből is látszik.

- Te... Mi? Mikor? - kaptam zavartan az ékszerhez, mire Hannah hangosan felnevetett zavartságomon.

- Hahó - lengette meg előttem a kezét. - Mellettem ülsz, okostojás - nevetett. - Persze, hogy kiszúrtam, és - szívta be élesen a levegőt. - TE ÚR ISTEN, GRATULÁLOK! - sikított fel, mire a fél osztály morogva fordult hozzánk.

- Mihez? - kiáltott előre Josh.

- Öhm, a nagynénje férjhez megy - vágta rá Hannah bizonytalanul.

- Ja - nézett rá furcsán a fiú. - Oké. Gratulálok - vonta meg a vállát és mosolyogva intett felém.

- Köszi - nevettem fel, és visszafordultam a zavart Hannah-hoz.

- Bocsi - suttogta.

- Semmi baj - legyintettem nevetve, és felállva néztem le rá. - Mindjárt jövök.

- Mosdóba mész? - kapta el a kezem.

- Aha.

- Jövök én is. Meg kéne igazítanom a sminkem.

▪▪▪

- Szia, mondd - vettem fel mosolyogva a telefont Shawnnak, és vállammal tartva pakolásztam a szekrényben.

- Szia, Kicsim. Hiányzol - hallottam meg csendes hangját, és szomorú sóhaját.

- Te is nekem. Nagyon - kezembe véve a telefont, lemondóan ráztam meg a fejem, és felfelé nézve szipogtam egyet.

- Nehogy elkezdj nekem sírni - nevetett fel keserű hangon, mire szememet megtörölve megráztam a fejem. Bár ő ezt nem is láthatta. - Hol vagy?

- Még a suliban. Ma nyolc órám van.

- Oh - suttogta. - Akkor jó sokat kellesz tanulnod.

- Igen - bólintottam, elővéve a fizika felszerelésem. - De szerencsére már az utolsó jön.

- Na az viszont jó - hallottam hangján, hogy mosolyog. - Ha hazaérsz beszélünk?

- Hülye kérdés - vigyorodtam el, aztán szitkozódva rúgtam egyet bele az elejtett dolgaim kupacába. A vonal másik oldaláról máris kaptam az ijedt hangsúlyú kérdések záporát Shawn szájából. - Nincs semmi baj - válaszoltam meg aggódó kérdését. - Csak elejtettem pár dolgot. Kérlek, tartsd egy kicsit - a telefonomat a szekrény egyik polcára fektettem és sietősen lehajoltam a cuccaimért. Ahogy a füzetekkel az ölemben álltam fel, fejemet bevertem az ajtóba, és odakapva ismét elejtettem mindent.

- Hát én ezt nem hiszem el! - kiáltottam, aztán az összes cuccom betöntem a szekrénybe, és újra fülemhez emeltem a telefont.

- Ahogy hallom hozod a formád - nevetett fel Shawn.

- Haha - forgattam meg a szemem. - Nagyon vicces - tetettem a durcit, de azért egy apró kuncogást én is megengedtem magamnak. - Lassan viszont mennem kéne - húztam el a szám. - Mindjárt csengetnek.

- Menj csak. Szeretlek.

- Én is téged.

Két perccel később meg is szólalt az egyre üresebb suli falai közt a zengő becsengő. A tizenegyedik évfolyam sietve igyekezett órájára, míg a kisebbek, illetve a tizenkettedikesek ugyanúgy szedték a lábukat, csak éppen kifelé.

Sóhajtva csaptam be szekrényem ajtaját, telefonomat pedig belenyomtam a táskámba, és a fizikát magamhoz véve indultam a terem felé. Semmi kedvem ehhez. Utolsó órára hogy lehet ilyen hülye valaki, hogy ezt a köcsög tantárgyat beteszi? Sőt, egyáltalán minek fizikát tanítani? - Ilyeneken filóztam, amíg átkanyarodtam a másik folyosóra, de ott utam megakadt, hiszen Will oldalról, vállamat megfogva jött belém, és tolt be egy raktárhelységbe.

- Mégis mit csinálsz? - az ajtófélfába kapaszkodva próbáltam ellenállni, de Will igen zabosnak látszott, így kezemet megragadva szorított rajta, és szó szerint belökött a szobába és ránk zárta az ajtót.

Egyensúlyomat elvesztve estem neki a tisztítószereket tároló szekrénynek estem, leesett könyveimet Will egész egyszerűen félrerúgta, és dühöngő oroszlánként tette meg a köztünk lévő két lépésnyi távolságot.

- Mit akarsz? - hangomat halk egércincogásként hallottam, és kezemet magam elé emelve próbáltam eltolni magamtól az erőszakos fiút.

- Eleget vártám már. Sasha megígért valamit - morogta és kezével farmerom gombjánál kezdett babrálni.

- Ne! - kiáltottam fel, és kézzel lábbal próbáltam védekezni ellene, de térdével belerúgott combomba és a szekrénynek nyomott. - Ne, hagyj békén! - sikítottam fel, ahogy nadrágom combomig lecsúszott. - Ne, ne, ne! Hagyd abba!

- Könyörögj érte, cica. Esedezz kegyelemért - nyúlt be pólóm alá, és erőszakosan kiszedte alóla a melltartóm.

- Kérlek hagyj békén - zokogtam fel, és mikor nyakamat kezdte durva csókokkal elhalmozni, ijedtemben felsikítottam. Miért pont ilyenkor nincs egy árva lélek sem a folyosón?!

- Egy kicsit halkabban élvezkedj - morogta ajkával a dekoltázsom felé közeledve. Kezével erősen markolta az övéhez képest vékonyka csuklóm, térde pedig egyre erősebben fúródott combomba. Folyamatos rángatózásom miatt a mögöttem lévő szekrény hangosan zörgött, kezemmel pedig sikerült felborítanom egy felmosót.

- Hagyj békén! Kérlek - fájdalmasan, egy cseppnyi élvezet nélkül hangosan felnyögtem, mikor kulcscsontomat kezdte harapdálni és szívogatni, nulla gyengédséggel.

- Te jó ég! Itt meg mi folyik? - hallottuk meg az irodalom tanárnő hangját az ajtón túl. - William, azonnal nyissa ki az ajtót! - kezdte rángatni a kilincset, de Will figyelmen kívül hagyva a tanár kérését felém fordult és kíméletlenül megpofozott.

- Miért nem tudtad befogni a szádat? - kiáltott rám, mire zokogva lehajtottam a fejemet. Willnek ez nem volt elég, pár másodperc erejéig megrángatott engem, majd egyszerűen lehúzta a nadrágját.

- Jézusom, valaki segítsen! - kiabált torka szakadtából a tanárnő. - Valaki segítsen!

- Ne, kérlek ne! - keservesen zokogva, és sikítva próbáltam megakadályozni, hogy Will keze a fehérneműmhöz érhessen, de nem jártam sikerrel. A tanárnő kétségbeesetten kiabált, míg Will kíméletlenül leszakította zokogó énemről a ruhadarabot.

Nem igaz, hogy ezt az egészet senki nem hallja!

▪▪▪

Most néztem és már csak két-három rész van hátra. Az okokat, amiért ez így van, az utolsó rész alatt mondom majd el.
Most pedig:

Will mocsok vagy mocsok?😅

Egyébként kukkoljátok meg a Királynő című könyvem, ugyanis nagyon úgy néz ki, nem fogom kibírni jan. 5-ig... Ki tudja, talán a hétvégén fel is kerül az első rész... jami😅

Shawnnal teli szép napot!💕