Neriah sosem adta fel.

Egyszerűen nem szerepelt a szótárában az, hogy feladás, bármilyen borzalmas és kilátástalan is volt a helyzet. Mindig véghez vitte az akaratát és elérte a céljait. Ebben öt dolog volt általában a hasznára. A kitartása. A szépsége. Az, hogy tudta a nőknek piszkos módszerekhez kell folyamodniuk, ha érvényesülni akarnak; ebből pedig megvolt a saját módszere, amit tiokban tartott. És a képessége, hogy meg tudta mondani ki mikor mond igazat, akár egy ismeretlennél is. Meg persze Wallace, a testvére. Ezekkel az eszközökkel a tarsolyában semmi sem állíthatta meg.

- Mit tervezel már megint? - szállt le a sziklapárkányon magányosan ücsörgő Neriah mellé Wallace egyik este. Bár finoman ért földet, még így is nagy port kavart, az angyalnő pedig bosszúsan söpört le magáról pár falevelet. Nem tűrte, ha csak kis mértékben is kifogásolható volt a megjelenése, folyamatosan a tökéletesség álarca mögé bújt, hogy senki se tudjon belekötni.

- Honnan veszed, hogy tervezek valamit?

- Mert mindig tervezel valamit.

Az angyalnő felnevetett, lágy csilingelő nevetése minden körülötte lévő arcára mosolyt csalt. 

- Tévedsz. Nem tervezek semmit.

Egyedül Wallace volt a nő varázsára immunis, sok éve ismerte már és jobban testvérének tekintette, mint a többi angyalt. Hiszen egymás mellett nőttek fel, olyan szoros és átszakíthatatlan kötelek volt köztük, ami csak keveseknek adatott meg. Ezért könnyedén átlátott rajta. 

- Jól ismerlek, húgom. Mondd el, bármiben benne vagyok.

Neriah enyém oldalra döntötte a fejét, mire éjfekete, csillogó fürtjei az arcába hullottak. 

- Nem hiszem, hogy ebben benne lennél.

- Megesküdtem, hogy mindig melletted leszek.

- Ezúttal nem arról van szó, hogy kiszökjünk takarodó után, vagy elcsenjünk ezt-azt. Ez komoly.

- Mit szeretnél?

- Harcolni.

Wallace szürkéskék szeme elkerekedett, az arca megnyúlt a döbbenettől. Mindig tudta, hogy a húgocskája igazi amazon, mégsem gondolta volna, hogy ezzel Neriah is tisztában van, vagy ezt szeretné csinálni. Ahonnan ők jöttek, ott a nőknek nem volt megengedett kardot ragadni és férfi ruhába bújni. Nem, ők otthon maradtak vagy az éles eszükkel vívtak saját harcot. Tudósok, politikusok és művészek voltak, de sosem ragadtak fegyvert azért, hogy kioltsák valaki életét. Legalábbis már régóta nem. Hiszen nem ez volt a rend. Ők voltak a szépség, jóság és tökéletesség megtestesülései, nem foglalkoztattak olyasmivel, ami lerombolta volna ezt a képet. 

- Miért most?

- Már tervezettem egy ideje.

- Tudod, hogy senki sem tanítana.

- Elég sokat tudok már így is. 

- De közel sem eleget. És nem találnál mestert. 

- Te tudnál tanítani.

- Túl biztos vagy magadban.

- Csupán benned bízom.

Wallace elhúzta a száját, de végül csak viszonozta a nő mosolyát, aztán összekulcsolta az ujjaikat a kövön. Neriah keze jéghideg volt, amiért késztetést érzett, hogy most azonnal visszaterelje őt be a melegbe vagy nekiadja a saját ingét, mégsem tette egyiket sem. Tudta jól, hogy ha a nő majd fázik, akkor megoldja maga és nem kér mások segítségéből. Túl makacs volt ahhoz, hogy belássa nem tud mindig mindent egyedül megoldani. 

- Talán tudok valakit, aki segítene.

- Tudom, hogy tudsz valakit - vetett rá gúnyos pillantást Neriah. Mindig tudta, mikor hazudnak, hallgatnak el vagy ferdítenek el dolgokat körülötte. Wallace pedig még a többieknél is nyitottabb könyv volt, nála erőlködnie sem kellett, hogy megtudja mikor hazudik. Túl jól ismerte már ahhoz.

- Rendben van. Tudok valakit.

- Kit?

- Aki talán hajlandó lenne tanítani.

- Elviszel hozzá?

- Előbb megtanítalak én pár dologra. Fel kell készülnöd.

- Tudod, hogy már így is jó harcos vagyok.

- Ennél is jobbnak kell lenned.

- Jobb vagyok mint az összes angyalnő együttvéve - fújt egyet bosszúsan a fekete hajú nő. A holdfény megvilágította porcelánfehér bőrét is finoman metszett sötétbordó ajkát, amit úgy biggyesztett le, mintha kisgyermek lenne.

- És szerény is - gúnyolódott Wallace. - De ez kevés. Ennél is jobbnak kell lenned. Ha vállalod a következményeket, nem adod fel és legjobb leszel, talán van esélyed.

- Miért csak talán?

- Ismered ezt a világot. Itt semmit sem adnak. Meg kell küzdened érte.

- Meg is fogok.

* * *

Attól a naptól kezdve, pirkadattól alkonyatig a két angyal az erdő szélén, a hegyekben és néha egy vízesés közelében gyakorolt szakadatlan. Vívtak, íjászkodtak, kézitusában mérték össze az erejüket, sőt Wallace még a tőrforgatás művészetébe is bevezette az angyalnőt, aki gyorsabban tanult bármelyik ismerősénél. Az alapok már ott voltak a fejében és egész életében készen állt arra, hogy végre élesben is kipróbálhassa magát. Gyors volt, precíz és halálos. Tökéletes harcos lett volna, ha nem nő. 

- Azt kell mondjam húgom, nem is vagy rossz - ült le Wallace egyik délután a nő mellé a patakparton egy sziklára. Egy lélekkel sem találkoztak már kora reggel óta, de jól megvoltak ketteseben, a régi szép időket juttatta eszükbe, amikor még szabadok voltak. 

A szőke angyalt hét többi napján elszólították a harcosi teendői, vagy a parancsnokával és a harcostársaival gyakorlatozott valahol vagy a politikusok és arkangyalok körül sündörgött arra várva, hátha megbízzák valamilyen feladattal. Nem állt elég magasan ahhoz a ranglétrán, hogy megengedhesse magának a semmittevést, ezért mindig készen kellett állnia. Tisztelte ő ugyan a társait, de nem volt sem olyan jó íjász, mint Nathaniel, erős, mint Bronn vagy éppen előre látó és fondorlatos, mint Basil. Még csupán a legmogorvább vagy legkedvesebb címet sem ő vihette haza, mivel arra ott volt Zeke és Lance. És hiába volt ő csapata egyetlen olyat tagja, aki bárkit le tudott venni a puszta sármjával a lábáról, ezt nem tekintette a népük dicsőségnek. 

- Tudod, hogy jó vagyok. Ez így nem dicséret.

- Miért dicsérjelek meg, ha tisztában vagy azzal, hogy mennyire vagy jó?

- Rendben van - csapta össze Neriah a kezét. - Most, hogy tisztáztuk, hogy mindketten tudunk ezt-azt, be is bizonyítom neked, hogy jobb vagyok nálad!

Wallace elvette a kezét a szeme elől, mire a napsugarak elvakították egy pillanatra. 

- Párbajra akarsz hívni?

Neriah határozottan bólintott. - Nem hiszed, hogy elég jó vagyok, mert még mindig nem vagy hajlandó beavatni, hogy ki segíthetne. A saját szemeddel kell látnod a fejlődésem, és közben ha véletlenül megverlek, azt sem fogom bánni. 

- Véletlenül, mi? - Mormogta a szőke angyal. 

A nap aranyló sugarai valóságos glóriaként burkolták be a mellette ücsörgő nőt, akinél szépségesebb angyalt még nem látott, talán éppen ezért nem szólt senkinek arról, hogy Neriah harcolni akar. Persze Micahel-lel elbeszélgetett egy lehetséges jelöltől pár nappal ezelőtt, amikor a parancsnoka a kiléte felől faggatta, inkább nem mondott semmit. Jobbnak látta, nem Michael orrára kötni, hogy egy nőt edz a szabad óráiban, mert hiába volt megértő és segítőkész, ebben a témában ő is ugyanolyan vaskalapos volt, mint a társai. 

- Megígérted, Wallace.

- Tudom, de még nem jött el az ideje. 

- Akkor azt áruld el legalább, hogy ki segíthetne nekem! - erősködött Neriah. Úgy helyezkedett, hogy a legelőnyösebb oldalát mutassa a társa felé, és a nagy műgonddal begyakorolt tekintetével nézett rá. Az ujjára csavarta egy sötét tincsét, miközben lassan pillantott fel, hosszú szempillája alól kukucskált ki, mintha el akarná csábítani, pedig most csak megbabonázni szerette volna. 

Wallace pislogott párat, hogy kiverje a fejéből a nő látványának emlékét is, majd megköszörülte a torkát. Nagy nehézségek árán tudta csak visszaszerezni a saját gondolatait mert már többször látta, hogy babonáz meg másokat a nő, ő még sosem volt az áldozata. Most először kezdte gyanítani, hogy Neriah nem csupán ahhoz ért, hogy észrevegye a hazugságot, hanem rá tudja kényszeríteni másokra az akaratát, de ezt inkább nem fejtette ki bővebben. Nem akarta, hogy kinevesse a nő.

- Tudod jól, hogy nem igazságos, ha ezzel próbálkozol.

- Mégis mivel? - Rebegtette ártatlanul Neriah a szempilláját és csúszott hozzá még közelebb a kövön. Hiába volt saras és fűfoltos finom kelméből készült ruhája és szerzett pár halványlila véraláfutást előző nap kézitusában, tisztában volt vele, hogy ez nem vont le semmit a szépségéből. 

- Ezzel a nőies izével.

- Ugyan már, Wal! Ennél okosabbat is tudsz mondani! - Duruzsolta lágyan. - Mondjuk a barátod nevét.

- Ne próbálj megbűvölni! - pattant fel hirtelen Wallace. A józan esze ellenére minden vágya az lett, hogy teljesítse a nő kívánságát és az információt nem megadni neki szinte már fájdalmas volt. - Rám nem ha az efféle boszorkányság!

Neriah megforgatta a szemét és feltette a lábát a felszabadult helyre a sziklán. - De el kell ismerned, hogy majdnem elkaptalak.

- Ezt ne csináld soha többé!

- Ugyan miért ne?

- Neriah! - hajolt le hozzá Wallace, hogy ugyanolyan magasságban legyen a fejük. - Már így is többen tudják, hogy előtted képtelenség hazudni. Nem hiányzik még az, hogy emiatt félni kezdjenek tőled!

A nő felsóhajtott és hagyta, hogy hollófekete haja az arcába hulljon. - Ez semmiség, nem nagy ügy.

- Pedig nekem igenis annak tűnt! Ez veszélyes és ijesztő dolog. Azoktól pedig általában annyira fél mindenki, hogy a tulajdonosa kerül veszélybe. 

- Nem vagyok bolond, nem használom sokat én csak...

- Sokat?! - vágott a szavába Wallace. - Egyáltalán nem szabadna használnod, bármi is ez. Miért nem mondat ezt el eddig?

Neriah eltűnődött a válaszon. Igazat adott a testvérének abban, hogy már így is csodabogárnak tartották amiatt, hogy mindig tudta ki mond igazat és mert látványosan lázad az ellen, hogy őt is beskatulyázzák a többi nő mellé, de a képessége, hogy elbűvöljön másokat még titok volt. Nem sokszor használta, olyankor pedig utólag mindig a jószerencsével és a szépségével magyarázta, mert hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy esetleg hatalma lehet mások felett. 

- Mert én sem voltam biztos benne, hogy mindig képes vagyok rá. 

- Akkor sem szabad többet csinálnod. Ha kitudódik Gabriel akár veszélyeztethetné a saját pozícióját emiatt.

- Ugyan már! - Legyintett a nő. - Miért akarnék Hírvivő lenni? Túl sok a politika és kevés a harc ott, nem nekem való. 

Wallace azonban még mindig nem volt elégedett. 

- Ígérd meg, hogy nem használod többet, ezt a... - itt kis szünetet kellett tartania, hogy megkeresse a jó szót. - A képességed. Add a szavad!

- Rendben van! Megígérem, amint elmondod, hogy ki segíthetne nekem.

A férfi sokáig hezitált a válasszal, de végül beadta a derekát. Nem volt miért titkolnia igazából Michael kilétét, így végül csak kibökte. 

- Michael az. Szerintem ő segíthetne neked, ha látná, hogy tényleg jó vagy és nem csak a szád jár.

- Micahel arkangyal? - Szaladt ráncba az angyalnő homloka. Azt tudta, hogy ő a testvére parancsnoka, de álmában sem gondolta volna, hogy Wallace őt ajánlja majd. Bár még sosem beszélt vele jól ismerte már a hozzá hasonló irányításmániás és beképzelt alakokat, akiket valósággal megrészegített a hatalom. Bizonyos mértékben pont miattuk szerette volna megmutatni, hogy ő is ér valamit és igenis képes olyasmire, mint amire egy férfi. 

- Igen. Tudom, hogy mire gondolsz, de a parancsnokom nem ítél meg másokat a híre alapján és...

- Wallace nekem nem a hírnevemmel van gond! - szólt közbe Neriah. - Hanem azzal, hogy a fejlődésképtelen hímsoviniszta társadalmunk nem tekinti egyenlőnek a két nemet. 

- Ne gyere azzal, hogy tulajdonképpen te csak a nőtársaid jogaiért harcolsz! - Horkantott fel a férfi. - Imádsz harcolni, látom rajtad. Most pedig add a szavad.

Neriah védekezően emelte a kezét a magasba. 

- A szavamat adom, hogy addig nem használom az adottságom, amíg tényleg nem kényszerülök rá. 

- Remek. Folytathatjuk? - nyújtotta erre Wallace a kezét a nőnek, hogy felsegítse. 

- Tényleg nem küzdesz meg velem, mi? 

- Nem tervezem.

- Miért? 

- Mert ha legyőznél, akkor az életünk hátralévő részében ezzel cukkolnál.

- Meglehet - vonta meg a vállát Neriah. A szája sarkában halvány mosoly ült. - Egyébként sem hiszem, hogy Michael jó választás lenne. Túl beképzelt ahhoz, hogy szóba álljon az olyan mezei angyalokkal, mint én. Még a végén azt hinné, szívességet tesz azzal, hogy meghallgat. 

Wallace már nyitotta is a száját, hogy a parancsnoka védelmére kelljen, amikor recsegni kezdek a hátuk mögött az ágak és még mielőtt egyikük is a fegyvere után kaphatott volna, egy alak lépett ki a fák közül és állt meg a parton nem sokkal előttük. Bronzszínű tollain arany és réz színben csillant meg a napfény, olivazöld szemével pajkosan pillantott a két ijedségtől kővédermedt társára. 

- Örömmel meghallgatok bárkit és nem gondolom, hogy ezzel szívességet teszek. Persze, ha mindig ilyen lelkesen sértegeted a rangban feletted állókat, akkor tényleg szívesség téged meghallgatni. - Tette csípőre a kezét Michael és söpört le egy tűlevelet a válláról. - Mi van, csak nem elvitte a cica a nyelvetek?