Neriah már az elő napsugárral egy időben elindult, nem bírt tovább várni. Szinte szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, mert képtelen volt álomra hajtani a fejét az izgalomtól, hogy végre megteszi a nagy lépést, amire már olyan régóta várt. Senkinek nem szólt róla, hogy mit tervez, egyrészt azért, mert félt, hogy lebeszélnék róla, másrészt azért, mert az egyetlen akivel ezt megbeszélhette volna éppen a saját démonaival küzdött, ezért nem akarta még az ő drámájával tovább rontani a helyzetet. 

Wallace az eltelt évek során ugyanúgy a testvére maradt, mint régen és bármiben számíthatott volna rá, de már nem azok a naiv és gondtalan fiatalok voltak, akik egykor. Mindkettőjüket megedzette a harc és a sok halál, amit a mindennapok során láttak és ha nem vállvetve harcoltak volna, akkor Neriah biztos volt benne, hogy elidegenedtek volna egymástól. Ő túl érzéketlenné és hűvössé vállt a külvilág számára, már nyoma sem volt benne annak a fiatal angyalból, aki olyan makacs volt, hogy elfogadtassa magát másokkal, hogy harcolni tanult és bárkivel szembe szállt kivétel nélkül, nem csupán szóban. 

Wallace azonban pont az ellenkezője lett. Bár ugyanolyan fiatalnak nézett ki, mint egykor, az eltelt időszak rajta is nyomot hagyott. Gondtalan szürke szeme örökösen komoran csillogott és régóta elfelejtette már, hogy milyen a boldogság íze. Aztán pár évvel azelőtt, hogy alászálltak volna az emberekhez a Hírvivőjük parancsára, Wallace magányos küldetésre indult a földre és beleszeretett valaki. Méghozzá nem akárkibe, hanem egy emberbe. Pontosabban egy Ember lányába. 

Neriah a mai napig nem ismerte a részleteket, mert Wallace nem volt hajlandó róla beszélni, de annyit tudott, hogy a történetük nem ért boldog véget. Nem is érhetett volna, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy a testvére egy nála ennyivel alacsonyabb rendű és rangú lényt tüntetett ki a figyelmével, ez pedig felháborította. Volt is pár hatalmas veszekedésük emiatt és Wallace úgy tűnt megértette, és lezárta volna a dolgot. Egészen addig rendben volt minden, amíg ide nem vezényelték őket. A visszatérés oda, ahol megismerte a kedvesét pedig csak még rosszabb hatással volt rá, mint mikor elvesztette. Teljesen kifordult magából és eltaszította a hozzá közel állókat, így Neriah hanyagolta a nála tett látogatásokat. Képtelen volt vigasztalni, hiszen mélységesen megvetette az embereket - pont úgy, ahogy a teljes népük -, más mondanivalója pedig nem volt számára. Wallace még mindig a testvére volt, de eltévelyedett és nem tudott, hogy segíteni rajta, hogy visszatérjen a számára kijelölt útra. 

Éppen ezért nem osztotta meg vele, hogy hova és miért indul, még ha szívesen kikérte volna a véleményét. Wallace volt az egyetlen igazi bátyja a sereg előtti időkből, de úgy volt vele, hogy inkább bocsánatot kér majd tőle, mint engedélyt, ha később kérdőre vonja.

A San Franciso Üzleti negyedében lévő többemeletes hotel extravagáns szobái még az egészen luxuskörülményekhez szokott angyaloknak is megfelelt, de azért itt is voltak különbségek a kiszolgálásban közöttük. Míg az alacsonyabb rangúak az alsóbb emeleteken kaptak szobát, addig a vezető beosztásban lévők a felsőkön, ahonnan be lehetett látni az egész öblöt. Neriah éppen ezért a legfelső emelet felé vette az irányt, ahol lépten-nyomon politikusokba és hadvezérekbe futott bele. Szinte már fájt a mosolya, amit azért öltött magára, hogy boldognak és természetesnek tűnjön, még ha a puszta tény, hogy ő harcos volt és nem szelíd nő, már szembe ment a társadalom által rá szabott szerepekkel. 

Szinte már fellélegzett, hogy sikerült kínos beszélgetések nélkül megúsznia, mire eljut a kiszemelt lakosztályig, amikor befordult az utolsó sarkon és szembetalálta magát az egyetlen személlyel, akit mindennél jobban el szeretett volna kerülni. 

- Neriah, kedvesem! - tárta szét a karját a méretre szabott öltönyt viselő angyal. - Micsoda meglepetés. 

- Uriel - olvadt le a mosoly az angyalnő arcáról. Már színlelni sem tudta, hogy vidám és gondtalan, mert a testében minden egyes sejt azért könyörgött, hogy minél messzebb kerüljön a másik angyaltól.

- Rég találkoztunk.

- Nem elég rég. - Próbált ő udvarias lenni, de képtelen volt nem lecsapni egy ilyen magas labdát. Szinte már könyörgött azért a helyzet, hogy porig alázza a öntelt arkangyalt, miközben nagy eséllyel társaik tucatjai tartózkodnak hallótávolságon belül.

Uriel mosolya megingott, de továbbra is tartotta magát, noha a szemén már látszódott, hogy kevésbé kedélyes. 

- Ugyan már! Ezer éve történt, nem vethetnénk fátylat a múltra, drágaságom?

- Sosem fogom elfelejteni. - Sziszegte az angyalnő. Beszéd közben elképzelte, hogy bemos egy hatalmasat a tenyérbemászó angyalnak és máris jobb kedve lett. Ez volt az ő baja. Túl élénk volt a fantáziája. 

- Én csupán...

Neriah nem hagyta, hogy végigmondja.

- Te pedig azt vésd jól az eszedbe, hogy ha még egyszer felemlegeted azt az estét, megbánod. 

Uriel nyelt egyet, majd aprót biccentett és megigazította a nyakkendőjét, mintha az bármi igazításra szorult volna. 

- Ha meggondolnád magad...

- Nem fogom!

- Tudod hol találsz! - húzta ki magát, majd elsétált a nő mellett, gondosan ügyelve arra hogy tartsa a távolságot, de a karja súrolta a nőét. 

Neriah undorodva dörgölte meg a karját, majd folytatta az útját Michael szobája felé. A hideg borsózott a hátán a Pokol követével való találkozástól. Ha ezer év múlva találkoznának legközelebb, az is túl hamar lenne. 

Másokkal ellentétben sosem küzdött önbizalomhiánnyal vagy kétségekkel, most mégis, ahogy végighaladt a bézs színű, süppedős szőnyeggel borított folyosón, meg meg állt, hogy megszemlélje a ruháját és beletúrjon a hajába. 

Vajon elég dúsnak néz ki? - csavart egy hollófekete tincset az ujjára. - Egészen fénytelennek látszik ebben a megvilágításban. 

Már éppen azon volt, hogy visszafordul és kezd valamit a kinézetével, mikor az ablaküvegben megpillantotta az övére csatolt tőrt, aminek a párja a csizmája szárába csúsztatva pihent. Egyetlen pillantás elég volt a fegyverekre ahhoz, hogy összeszedje magát és megszaporázza a lépteit. Ez a két, már régóta a szívéhez közel álló tárgy, sokkal többet jelentett a számára puszta eszköznél. Úgy érezte a lényének darabjai, elvégre azóta vele voltak, hogy azzá vált, aki. Aprók voltak, mégis halálosak és olyan mesterien megvoltak munkálva, az ékkövekről már nem is beszélve, hogy illettek hozzá. Sosem vált meg tőlük.

Ahelyett, hogy a kopogással húzta volna az időt, egyből benyitott a fejedelmi lakosztályba, amit Michael számára osztottak ki, nem akart még több időt elvesztegetni és Michael sosem szidta meg semmiért sem, a többiekkel ellentétben. Remélte, hogy ez jelent valamit. 

- Michael? - lépett be, majd elfordította a kulcsot a zárban maga mögött. Itt legalább nem kellett attól tartaniuk, hogy kihallgathatták őket, mert legfelsőbb szinteken lévő káprázatos szálláshelyek rendszerint hangszigeteltek voltak, így könnyedén lehetett ármányt és intrikát szőni bennük. Vagy éppen hirtelen felindulásból szerelmi vallomásokat tenni. 

- Neriah! - köszöntötte Michael az angyalnőt, háttal állva az ajtónak. - Nem számítottam rád. 

Neriah zavartan köhécselni kezdett, majd beljebb lépett és alaposabban szemügyre vette a lakosztályt, ami csaknem kétszer akkora volt mint az övé, és háromszor mint a bátyjáé, aki jelenleg is lent italozhatott a bárban. 

- Ráérsz pár perce? Meg szeretnék beszélni veled valamit. 

- Neked mindig ráérek - fordult meg Michael. Bár mosolyogni próbált, a szeme egyáltalán nem csillogott vidáman. 

Neriah sokszor látta ilyennek az elmúlt időszakban, de mindezt csak nagy elvárásoknak, a kialakult teljesen új helyzetnek, meg persze az előző Hírvivő halálának tulajdonította. Most azonban, ahogy végignézett a parancsnokán, majd megpillantotta a saját tükörképét az ablakban, be kellett ismernie, hogy más is olt a dolog mögött. Mindketten felnőttek. Bár külsőre nem sok mindenben változtak meg, szinte alig lehetett észrevenni a különbséget, a cselekedeteikben vagy éppen azoknak a hiányában meglátszódott az eltelt időszak. Michael már nem volt az a forrófejű ifjú, akit csak a harc meg az emberi érdekeltek, ő pedig felhagyott azzal a szokásával, hogy mindenkit az ujjai köré akart csavarni a találkozásuk pillanatában. Sok mindenen mentek keresztül mindketten, ez meglátszott rajtuk, de össze is kovácsolta őket. Többszörösen is egymásnak köszönhették az életüket, és olyan szoros és mély barátság alakult ki közöttük, amit az angyalnő sosem várt volna. Az Őrzők között mindenki a testvére volt, de Michael különösen közel állt hozzá. Ezt a távolságot pedig szándékában állt tovább csökkenteni az este folyamán. 

Tiltott dolognak minősült bármiféle romantikus értelemben vett kapcsolat a harcosok között, most azonban életében először, fittyet hányt a szabályokra. Elvégre a boldogsága volt a tét.

- Mi van veled? 

Michael megvonta a vállát. 

- Semmi.

- Komolyan kérdezem. Nekem elmondhatod! - nézett a felettesére az angyalnő aggodalmas arccal. - Számíthatsz rám, bármi történt.

Michael szórakozottan elmosolyodott, majd helyet foglalt az egyik szófán, amit a szőnyeg gyűrődéseiből ítélve az ablak elé rángatott, hogy mindig kiláthasson rajta. 

- Tudom, és hálás vagyok érte. 

- De?

- Honnan veszed, hogy most egy de jönne?

- Mindig van egy de - lépett az bárszekrényhez Neriah, majd nézte át szakértő szemmel az üvegeket. Mindegyik érintetlen volt, ezért inkább ahelyett, hogy töltött volna maguknak valamit, letelepedett Michael mellé a díványra. 

Michael halk torokhangot hallatott, amit akár nevetésnek is lehetett volna nevezni, de túl rövid volt hozzá.

- De - nézett jelentőségteljesen a mellette ülőre - nem olyan dologról van szó, amiben tudnál segíteni. Amiben bárki tudna segíteni. 

- A választásokról van szó?

Michael bólintott.

- Kötelességem indulni rajta.

- Lehet. Viszont senki sem erőltetheti rád. 

- De elvárják tőlem - válaszolta keserűen Michael. - És én is elvárom saját magamtól. 

Neriah egy percig csendben tanulmányozta, a hazugság jelei után kutatva, de pont úgy, ahogy máskor, most sem észlelt semmit. Michael-lel ez már csak így ment. Sosem kapta még rajta, hogy valamiben hazudott, még azon sem, hogy füllentett volna. Régebben azt gondolta, hogy ez azért van, mert a parancsnoka a legőszintébb és tisztességesebb angyal mind közül, de egy ideje már úgy gondolta, hogy egyszerűen a képessége nem működött vele kapcsolatban. Talán az érzései, talán valami más miatt, de Michael immunis volt rá. Ettől pedig csak még jobban vonzotta.

- Talán van más megoldás - csúszott közelebb a parancsnokához, mire összeért az oldaluk.

- Rafi? - simított végig szórakozottan Michael az egyik bronzszínű tollán, ami csálén állt. - Még nálam is jobban gyűlöli a politikát. Nincs megoldás, Neriah. Vagy neki kell lennie a Hírvivőnek, vagy nekem.

Neriah tanácstalan maradt. Erre a helyzetre valóban nem létezett megoldás. Tudták, hogy mindenképpen úgy fog végződni a dolog, hogy egyvalaki biztosan boldogtalan lesz, remélhetőleg az, aki a hatalom birtokába jut majd, mert nincs veszélyesebb egy olyan vezetőnél, aki bármit megtenne azért, hogy uralkodjon.

És mivel tanáccsal nem tudott szolgálni és belefeledkezett abba, hogy milyen közel is vannak egymáshoz, nem bírta tovább türtőztetni magát. Ahogy ott ültek szorosan összesimulva és a szájuk már csak centikre volt egymástól, feladta a harcot, amit az érzései ellen folytatott. Azért jött már eleve is ide, mert belefáradt abba, hogy tovább színlelje azt, hogy minden rendben van. Mert távolról sem voltak rendben a dolgok. Mindig amikor már azt hitte, hogy Michael is ugyanezt érzi, mint ő, az arkangyal megcáfolta ezt valamivel és a szikre kihunyt. Többször flörtöltek, de ez nem volt nagy dolog, elvégre Neriah mindenkivel flörtölt, aki csak egy kicsit is megmozgatta  a fantáziáját, Michael pedig csak a hadvezéri feladatok elvégzése közben viselkedett úgy, mintha karótnyelt volna. 

Ez pedig a tökéletes alkalom volt arra, hogy véget vessenek az egésznek, és belekezdjenek valami újba. Távol az otthonuktól, egy végeláthatatlannak tűnő csetepaté közben, amikor már azt sem tudják, hogy ki az igazi ellenség, mégis ők itt vannak egymásnak. Mikor ha nem most?

Neriah nem teketóriázott. 

Fél kézzel megragadta Michaelt a hátul felhasított ingénél fogva, majd magához rántotta és átkulcsolta a nyakát, majd a szájára nyomta az övét. Michael megdermedt, a kezét továbbra is az ölében pihentette, a szája mozdulatlan maradt, miközben Neriah finoman kóstolgatni kezdte, aztán pár végtelennek tűnő pillanattal később, megmozdult. Gépies mozdulatokkal átkarolta az angyalnő derekát és még közelebb húzta magához, majd a nyelvével finoman végigsimított Neriah ajkán, mire a nő belenyögött a csókba és átcsúsztatta a nyelvét az arkangyal szájába. 

AZ angyalnő úgy érezte magát egy pillanatra, mintha lángra lobbant volna, ahogy Michael magához szorította és viszonozta a csókját. Szinte még levegőt is elfelejtett venni, egyedül az járt a fejében, hogy bárcsak sosem érne véget ez a pillanat. A szíve a torkában dobogott, attól tartott Michael is meghallja, ezért még vadabbul csókolja, hogy elterelje a gondolatait, aztán átvette az egyik lábát az övén, és hamar az ölében kötött ki. Ekkor sem fejezték be. 

Az akkor következett be, mikor Michael beletúrt Neriah selymes fürtjeibe és ráeszmélt, hogy mit is művelnek éppen. Úgy lökte el magától az angyalnőt, hogy bele sem gondolt, ez mennyire nem udvarias, majd felpattant a díványról és máris a szoba másik végébe ugrott.

- Mi a... mégis... mi az ördög volt ez? - kapkodott levegőt után, de nem nézett az angyalnőre, aki még mindig kábultan ücsörgött a földön, ahová miatt esett. 

- Egy csók, Michael. Gondolom van már valami fogalmad a témáról - kelt fel, de ezúttal valahogy nem sikerült olyan kecsesen mozognia mint máskor. Talán mert ezúttal nem várta lélegzetvisszafojtva, hogy mit reagál a férfi a csókjuk után, akibe feltehetően beleszeretett. 

Michael felmordult és fél kézzel végigszántott a haján.

- Miért?

Neriah mosolya lehervadt az arcáról. Nagyon nem erre a válaszra számított. 

- Mert belefáradtam már abba, hogy színlelek, Michael. Fontos vagy a számomra, és úgy hiszem, én is az vagyok neked. És, ami az előbb történt...

- Nem! - vágott közbe Michael, a szeme lázasan csillogott. - Semmi sem történt az előbb, érted? Semmi! Felejtsük el!

Az angyalnő arcán egymást váltották az érzések. Döbbenet, hitetlenkedés, legvégül pedig a bosszúsággal keveredett keserűség. 

- Felejtsük el?! Hogy mondhatsz ilyet? - emelte fel a hangját. Még mindig ki volt pirulva, de most már ezt a düh számlájára lehetett írni. - Ne mondd, hogy ez - mutatott maga elé a díványra - neked nem jelentett semmit! Mert éreztem, hogy jelentett! Tudom, hogy fontos vagyok neked, ne is próbáld tagadni!

- Persze, hogy fontos vagy! - vágott vissza Michael. - De nem úgy! Kicsit sem úgy! Miért kellett mindent tönkretenned?!

Neriah elhűlve nézett maga elé. Egyetlen pillanat alatt elszállt az összes harci kedve.

- Hogy mondod?

Michael látta, hogy mennyire elvetette a sulykot, ezért valamivel finomabban folytatta.

- A felettesed és a barátod vagyok, de nem több. Őszintén sajnálom, ha félreérthető jeleket küldtem a számodra. De pont te mondtad az elején, hogy mindent feladnál, azért hogy harcolhass. Ezzel pedig mindent eldobnál magadtól. Mi nem lehetünk együtt, ez sosem történhet meg.

Neriah nem bírt a férfi szemébe néznie, ezért inkább hagyta, hogy a haja az arcába hulljon és eltakarja az arcát. Nem akarta, hogy Michael lássa rajta a visszautasítása okozta fájdalmat. Még sosem érzett ehhez hasonló kínt. 

- Értem. 

- Valóban? 

- Felfogtam, rendben? - mordult fel ingerülten és végre felnézett Michaelre. Azonban nem azt láttam, amire számított. A parancsnoka egyáltalán nem nézett elítélendően vagy éppen undorodva rá. Sokkal inkább tűnt zaklatottnak. Ezt pedig nem tudta hova tenni.

- Ki kell szellőztetnem a fejem - vett egy nagy levegőt Michael, majd köszönés nélkül elviharzott. 

Neriah nem ment utána, hanem hosszú ideig meredt maga elé a kihalt hotelszobában és azon töprengett, hol rontotta el. Életében először kívánta azt, hogy bárcsak olvashatna Michael gondolatai között. Végül leroskadt a díványra, majd a tenyerébe temette az arcát. Elhatározta, hogy amint a parancsnoka visszatér, a bocsánatáért fog esedezni és bármit megtesz, amit kér tőle. Ha kell otthagyja a sereget is, csak ne kelljen abban a szégyenben élnie, hogy Michael elmondja a többieknek, hogy mit tett.

Azonban Michael nem tért vissza.