Huszonnégy évvel ezelőtt is havazott, ugyanezen a napon, január elsején, amikor a hanga-bokori tó tükörsimára fagyott, és a közepén egy rozoga csónakot makacs fogságba ölelt a jég. Véletlen volt, hogy megtalálták a kislányt. Talán, ha hajnalban is havazott volna, Hanga-bokor makacs és – mi tagadás – kissé talán elvetemült pecásai nem vállalkoznak a fogadásból kitalált „újévi horgászatra".

Később azt mesélték mindenkinek, aki csak meghallgatta őket, hogy a lány olyan volt, mint egy jéggé fagyott angyal. Mindannyian azt állították, hogy a bőre jégvirágos volt, a haja pedig, mely egészen betakarta a törékeny, meztelen és roppant aprócska testet, olyan fehér, mint a hó. A szempilláin csillogó dér ült, az ajka mégsem színeződött kékre – piros volt, akár az érett cseresznye.

Akkor kezdett havazni, amikor a kislány álmosan pislogva kinyitotta a szemét. A férfiak, akik megtalálták, egytől egyig azt állították, hogy abban az első pillanatban, ahogy ártatlanul felnézett, olyan volt a szeme, mintha folyékonnyá olvadt holdfény ragadt volna a mélyére. Nem volt valóságos – mondták –, mintha álmodtuk volna, holdfényből és télből.

Hogy mi igaz ebből, és mi az, ami csak legenda? A felnőtté érett kislány sosem járt utána, bár az egyre kiszínezettebb történet végigkísérte a gyerekkorát. Az átmeneti otthonokban és nevelőotthonokban, ahol megfordult, mindig megelőzte a híre. Hogy honnan tudtak róla a gyerekek, nem számít, mert mindig tudtak. Ő volt a lány, aki nem kell senkinek, a lány, akinek nincs múltja, a lány, akinek olyan fehér a haja, mintha vénségesen vén lenne.

Télleánynak és Holdfény kisasszonynak csúfolták a szelídebbek, Kukának a durvábbak, bár ennek már sokkal inkább ahhoz volt köze, hogy csak egy évvel az után kezdett beszélni, hogy rátaláltak. A ráaggatott csúfnevekben soha nem maga a név volt a legrosszabb, hanem az a lenézés, megvetés és gúny, amivel a gyerekek mondani tudták. A kislány hamar megtanulta, hogy egy embernek számtalan neve lehet, és megtanulta azt is, hogy ha ő nem védi meg magát, akkor nincs, aki kiálljon érte.

Mindez és a története gyakran eszébe jutott a lánynak az eltelt huszonnégy év alatt, és most sem hagy neki nyugtot, ahogy remegő lábbal a tó felé igyekszik. Térdig érő csizmája alatt ropog a frissen hullott hó, piros szövetkabátja ráncaiba apró pelyhek kucorodnak. Egy kötött sál ugyan van rajta, de sapka nincs – nem kifejezetten az a fázós típus. A sálat is leginkább azért tekerte a nyaka köré, mert jól mutat, nem mintha ebben az ítéletidőben bárki is láthatná, nyilvánvalóan senki sem olyan őrült, hogy kitegye a lábát az otthonából.

Nem járt itt azóta, hogy rátaláltak, pedig szándékosan költözött a közeli nagyobb városba, egészen idáig mégsem volt mersze kijönni ide. De ma lett harmincéves (legalábbis hivatalosan, hiszen a pontos születési dátumát nem ismeri), és még gyerekként megfogadta, hogy ez a nap lesz a határidő – mint oly sok minden mást, ezt is a végsőkig húzta-halasztotta, de most itt van, és csak ez számít.

Nem tudja, mit remél. Hogy váratlanul majd emlékezni fog élete – megközelítőleg – első hat évére? Hogy megtudja, kik és miért hagyták a tél kellős közepén egy recsegős, rozsdamarta, vén csónakban? Hogy rájön, miért nem fagyott halálra, mikor minden emberi számítás szerint így kellett volna lennie? Hogy megérti végre, miért nem kellett azoknak, akikhez tartozott?

A száját dacosan összeszorítja, és önkéntelenül megemeli a fejét. Nem, nem erről van szó, őt mindez már nem érdekli. Felnőtt, önálló, pontosan tudja, mit akar az élettől, és nem vár senkitől az ég egy adta világon semmit. Csupán megtartja az ígéretet, amit gyermekként tett magának, annak a kislánynak a kedvéért, aki valaha volt – ennyi az egész.

Ennek ellenére mégis szaporábban dobog a szíve, ahogy a jégre lép. A szél dühödten a hajába kap, mintha legalábbis figyelmeztetné, vagy még inkább, mintha vissza akarná tartani, de neki esze ágában sincs megfutamodni. Nem azért taxizott ki idáig január elsején, hogy aztán gyáva mód dolgavégezetlenül elinaljon.

Egy pillanatra megtorpan, de csak azért, hogy érezze, stabil-e alatta a jég. Az interneten utánanézett, egy helyi újságíró azt írta, a tavat már karácsony óta masszív jégpáncél borítja, a cikkhez még képeket is mellékeltek korcsolyázó és szánkózó gyerekekről.

Ahogy megbizonyosodik róla, hogy a jég nem ad ki semmilyen aggodalomra okot adó hangot, továbbindul. A szél ádázul süvít, pirosra csípi az arcát és könnyeket csal a szemébe. A hópelyhek a bőrének vágódnak, inkább érződnek apró jégszilánkoknak, mint puha pihéknek.

Lassan és óvatosan halad, kicsit előre dőlve, egy-egy pillanatra meginogva és megtántorodva, de azért makacsul és kitartóan. Azt mondták, a tó közepén találtak rá, így aztán addig akar menni, míg akármerre is néz, ugyanolyan távol nem lesz a part. Ha ezt megtette, hazamehet, és minden feszengés vagy lelkiismeret-furdalás nélkül élvezheti az új év kezdetét. Talán filmezni fog egy tea mellett, de az is lehet, hogy folytatja a könyvet, amivel karácsonyra lepte meg magát. Egy biztos, bármelyiket is választja, nem fog többet a zavaros múltjára gondolni, ma vége lesz, amint beér a tó közepére...

Az első recsegés kísértetiesen mar bele a levegőbe. A lány nem biztos benne, hogy valóban hallotta, hiszen vadul üvölt a szél, de amikor másodszor is repedésre emlékeztető zord és érdes hang borzongatja végig a gerincét, megtorpan. Mély levegőt vesz, és újra előre lép. Megint hallja – mintha a tó morajlana a mélyből, dühösen és mogorván, amiért lépteivel megzavarja a nyugalmát.

Már fordul vissza arra, amerről jött, amikor hirtelen megroggyan a térde. Riadtan próbálná magát egyensúlyban tartani, de érzi, ahogy eltűnik a lába alól a jég, érzi, ahogy maró hideg húzza mélyre. A testén végigfutó pánik elsöpri a józanságot, és már nincsenek értelmes gondolatai, csak kétségbeesett ösztön, ami arra sarkallja, hogy kapaszkodjon, amibe csak képes.

Mielőtt tehetetlenül alámerülne a könyörtelenül hideg vízben, gúnnyal telve még meglebben benne a gondolat, hogy talán pont ott nyeli el a tó, ahol huszonnégy évvel ezelőtt, egy rozoga csónakban, jégvirágos bőrrel és hófehér hajjal, alig-alig verdeső szívvel megtalálták.