Egy évvel később...

Huszonöt évvel ezelőtt is havazott, ugyanezen a napon, január elsején, amikor a hanga-bokori tó tükörsimára fagyott, és a közepén egy rozoga csónakot makacs fogságba ölelt a jég. Véletlen volt, hogy megtalálták a kislányt. Talán, ha hajnalban is havazott volna, Hanga-bokor makacs és – mi tagadás – kissé talán elvetemült pecásai nem vállalkoznak a fogadásból kitalált „újévi horgászatra".

Később azt mesélték mindenkinek, aki csak meghallgatta őket, hogy a lány olyan volt, mint egy jéggé fagyott angyal. Mindannyian azt állították, hogy a bőre jégvirágos volt, a haja pedig, mely egészen betakarta a törékeny, meztelen és roppant aprócska testet, olyan fehér, mint a hó. A szempilláin csillogó dér ült, az ajka mégsem színeződött kékre – piros volt, akár az érett cseresznye.

Akkor kezdett havazni, amikor a kislány álmosan pislogva kinyitotta a szemét. A férfiak, akik megtalálták, egytől egyig azt állították, hogy abban az első pillanatban, ahogy ártatlanul felnézett, olyan volt a szeme, mintha folyékonnyá olvadt holdfény ragadt volna a mélyére. Nem volt valóságos – mondták –, mintha álmodtuk volna, holdfényből és télből.

Hogy mi igaz ebből, és mi az, ami csak legenda? Nefelejcs nem tudja. Az elmúlt egy év alatt mindegyik öregemberrel beszélt, aki ott volt, amikor megtalálták, és még életben van, de nem lett gazdagabb semmilyen új információval. Amennyire ő tudja, éppúgy szökhetett meg a tündérek világából, mint amennyire születhetett a télből, a többi felvetésről már nem is beszélve.

Richárdnak a tündéres verzió a kedvence, előszeretettel mondogatja, hogy földöntúlian szép, szóval szerinte nem kizárt, hogy tényleg tündér ősei vannak. Ilyenkor Nefelejcs mindig megjegyzi, hogy ugyan mióta hisz ő a tündérekben meg a csodákban, Richárd pedig rendszerint azt feleli, hogy mióta kihalászta a tóból és aztán beleszeretett. Ahogy eljutnak idáig, többnyire már nem beszélgetnek tovább, mert leköti őket, hogy csókolózzanak.

Nefelejcs lopva elmosolyodik, és megszorítja Richárd kezét. A férfi visszaszorít, és a szeme sarkából felé les.

– Jól vagy? – kérdi rosszul leplezett aggodalommal, amitől Nefelejcs mosolya még szélesebbre szalad.

Eleinte nagyon furcsa volt, hogy Richárd törődik vele, hogy odafigyel rá. Sokáig tartott, mire megszokta, és már nem érezte szükségét, hogy ösztönösen letagadja, ha valami bántja – még jó, hogy Richárd mindig kitartó volt, és szelíden, de állhatatosan addig faggatta, míg végre meg nem eredt a nyelve. Nefelejcs szereti, hogy Richárd sosem igyekszik üres frázisokkal és közhelyekkel megnyugtatni, helyette inkább csak átöleli, és a fülébe súgja, hogy „itt vagyok". Ez mindig többet jelent, mint bármilyen vigasztaló szó, mert igen, bármi is történjen, Richárd itt van.

Nefelejccsel sokszor előfordul, hogy egy-egy pillanatra megdermed, és csak bámulja a férfit. Néha teljesen abszurd pillanatokban tör rá, főzés közben vagy egy beszélgetés kellős közepén akár, de olykor még társaságban is. Ő, aki sosem volt az a könnyen elérzékenyülő típus, könnybe lábadt szemmel, hálát adva bámulja a férfit, akit olyannyira szeret, hogy azt fel sem tudja fogni. Van, hogy ez az érzés annyira erős és letaglózó benne, hogy minden ok nélkül szédülten vigyorog, máskor pedig úgy érzi, nem is fér el benne, és ilyenkor futni lenne kedve vagy kitárt karral addig pörögni, míg el nem szédül.

Richárd mindig megérzi, ha rájön ez a fura hangulat. Ilyenkor ránéz, és féloldalas mosoly szökken az arcára, aztán bármit is csinál, félbehagyja, és átöleli. „Én is" – suttogja mindig úgy, hogy bárhol is legyenek éppen, csak ő hallhassa.

– Ne aggódj, jól vagyok – feleli, és megint megszorítja Richárd kezét.

Persze izgul, mert talán idén tényleg emlékezni fog. Tavaly beszakadt a jég, ha tovább maradhatott volna, lehet, hogy végül mégiscsak eszébe jutott volna, hogy hogyan került a csónakba. Úgy érzi, ezzel a mai eséllyel még tartozik magának. Elfogadja, ha nem fog emlékezni, de ez most még kell, hogy lezárhassa magában a múltat.

– Aggódom. Tavaly majdnem elnyelt téged a tó, és ki tudja, idén mire készül – morogja Richárd, és máris fenyegetőn méregeti a tavat.

Nefelejcs nagyon igyekszik nem kuncogni. Oma szerint a tó „csípi" Richárdot. Mikor ezt Richárddal is közölte, azt a választ kapta, hogy attól még igazán lehetne vele kíméletesebb, mire Oma arca felragyogott, hátba veregette az unokáját, majd büszkén – és picit talán huncutul – kijelentette, hogy most már ő is kissé hóbortosan áll a tóhoz. Richárd csak somolygott az orra alatt, és nem tagadta az állítást, amivel igen boldoggá tette Omát. Bár az idős asszony mindig boldog, ha a közelükben van – Nefelejcsnek feltűnt, hogy ha rájuk néz, elégedettség táncol a szemében, a szája pedig mindig mosolyra készen áll.

– Nem lesz semmi baj – igyekszik megnyugtatni Richárdot. – Ha pedig mégis beszakadna a jég, itt vagy, hogy kihúzz.

Richárd megtorpan, maga felé fordítja, és puhán megcsókolja.

– Mindig itt vagyok.

– Tudom.

Úgy mosolyognak egymásra, mintha szédült tinik lennének. Furcsa, hogy egy év telt el, de köztük semmi nem változott, sőt, ha ugyan lehet, Nefelejcs napról napra egyre jobban szereti Richárdot, és tudja, hogy a férfi is így van vele. Pedig egy évvel ezelőtt gyakorlatilag még nem is ismerték egymást, most pedig lehetetlen lenne a másik nélkül élni.

Bár Richárd tavaly azt mondta, hogy biztos nem mindig lesz könnyű, hogy néha majd összezördülnek, de tévedett – igazából nagyon is könnyű volt, szinte már ijesztően könnyű. Olyan egyszerűen és természetesen simult egymásba az életük, mintha valójában mindig is együtt éltek volna.

Nefelejcs nem tudja, hogy mások is így vannak-e vele, de neki nehéz volt elfogadni a boldogságot. Aggódott, amikor olyan simán ment minden, tartott attól, hogy ez csak átmeneti, mert annyira boldogok, amiért együtt lehetnek, de idővel a varázs megkopik majd. De aztán teltek a napok, hetek, és minden csak egyre jobb lett.

Aztán Richárd egy este, miután szeretkeztek, felé fordult, és megkérdezte, hogy miért érzi úgy, hogy valami baj van. Nefelejcs pirulva vallotta be, hogy szerinte az életük túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Félt, hogy megbántja Richárdot, de nem akart sem hazudni, sem tagadni. Richárd viszont csak vigyorgott, és annyit mondott, hogy persze, hogy az, hiszen együtt vannak, miért ne lenne tökéletes?

Nefelejcs mégis folyamatosan azt várta, hogy egyszer csak az egész elromlik. Mert ami ennyire jó, az úgysem tarthat örökké, képtelenség, hogy két embernek ennyi boldogság jusson, az élet egyszerűen nem így működik.

Mikor megosztotta a gondolatait Evelinnel és Lizivel, a lányok elmesélték, hogy velük is így volt, náluk is minden könnyen ment, mikor már együtt voltak Leóval és Kornéllal. Evelin szerint, amikor két ember tökéletesen összetartozik, akkor az így működik, ennyire egyszerűen.

Nefelejcset azonban még ez sem tudta meggyőzni. Igyekezett nem tudomást venni róla, de pillanatokra akkor is belenyilallt a félelem. Aztán Richárd egy reggel azzal ébresztette fel, hogy gyűrűt húzott az ujjára. Nefelejcs sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot.

Álmosan pislogva nézett fel a férfira, aztán értetlenül a kezére.

– Remélem, tudod, hogy most könnyek között igent kellene rebegned – jegyezte meg Richárd mosollyal az ajka szegletében.

– Nem hallottam kérdést – vágta rá a lány már éberebben.

– Mert nem is tettem fel semmilyen kérdést – közölte Richárd sziklaszilárd nyugalommal. – Nem kérlek meg, hogy gyere hozzám, mert hozzám tartozol. Szeretnélek elvenni feleségül, mert azt akarom, hogy akárhányszor elfog a félsz, érezd a gyűrű érintését az ujjadon, és tudd, hogy azt a gyűrűt tőlem kaptad. Mert szeretlek, mert veled akarok lenni, mert nem foglak elhagyni. És nemleges választ nem fogadok el – tette hozzá már mosolyogva, aztán nem mondott többet, de nem is volt rá szükség.

Nefelejcs érezte, hogy Richárd egyszerűen csak megérti őt, és egyáltalán nem neheztel rá azért, amiért fél. Bárki más a bizalom hiányának vehette volna ezt, de Richárd nem. Richárd tudta, mi van benne, valahogy mindig tudja, és Nefelejcs ezt akkor, abban a pillanatban értette meg. Tudta addig is, de ekkor történt, hogy az egész lényét átjárta a nyugalom és a biztonságérzet, és a félelem úgy tűnt el belőle, mintha soha nem is lett volna. Mert Richárd és ő tényleg összetartoznak, és igenis van olyan, hogy az ember annyira boldog, mint amennyire ők ketten.

Mielőtt rálépnének a jégre, Richárd megállítja Nefelejcset.

– Biztos vagy benne?

Nefelejcs nagy levegőt vesz, és Richárd tudja, hogy bólintani készül, de amikor ránéz, mégis inkább megrázza a fejét.

– Nem – fintorodik el. – De essünk túl rajta.

Richárd igyekszik bátorítón mosolyogni, pedig nagyon aggódik. Tudja és megérti, hogy Nefelejcsnek szüksége van erre, de a maga részéről szörnyen rossz ötletnek tartja, hogy pont most itt legyenek. Nem hiszi, hogy a lány emlékezni fog, és nem akarja, hogy emiatt rosszul érezze magát.

Több hónap kellett ahhoz, hogy Nefelejcs képes legyen a múltjáról beszélni. Ezzel kapcsolatban Richárd soha nem faggatta, mert érezte, hogy a lánynak ez nem könnyű, és úgy vélte, ha majd készen áll rá, akkor elmeséli. Végül egy éjszaka, nem sokkal az után, hogy eljegyezték egymást, elmondott mindent. Richárd egyszer sem szólt közbe, de ahogy hallgatta a lányt, egyre jobban összeszorult a torka.

Csak ekkor tudta meg, hogy Nefelejcs nem emlékszik élete első hat évére. Hogy fogalma sincs arról, kik voltak a szülei, hol született, milyen volt az élete, és nem tudja azt sem, miért hagyták el. Nem elég, hogy elhagyták, az egész akkora sokk lehetett a számára olyan kicsiként, hogy mindent, ami addig történt vele, kitörölt az emlékezetéből.

Richárd később ezerszer is megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet így élni, hogy milyen lehet nem tudni, honnan jött, mik a gyökerei, de nem ment. Úgy véli, ezt csak az értheti igazán, akinek Nefelejcshez hasonlóan soha nem volt igazi családja. Ezért fogadja el, hogy Nefelejcs itt akar ma lenni, és hiába tartja rossz ötletnek, ezért nem igyekezett róla lebeszélni őt. Most nem tehet mást, minthogy vele van.

– Nem lesz baj – mondja Nefelejcs, és puszit nyom a szájára. – De ha jólesik, morogj nyugodtan, nem fogok miatta haragudni – mosolyog szélesen.

Richárd is elmosolyodik. Néha még mindig hihetetlen számára, hogy Nefelejcs milyen jól ismeri és mennyire megérti őt. Őszintén nem tartotta lehetségesnek, hogy két ember ennyire közel legyen egymáshoz, mint amilyen közel ők vannak.

– Nem fogok morogni – dünnyögi összevont szemöldökkel, szándékosan morgósan, leginkább azért, hogy megnevettesse a lányt. Nefelejcs szeret nevetni, és a nevetés mindig oldja a feszültségét, nem beszélve arról, hogy őt magát is megnyugtatja, ha hallhatja.

A lány tényleg elneveti magát, bár nem a szokásos önfeledt örömmel, de azért már ennyi is elég ahhoz, hogy könnyebb legyen megtenni az első lépést. Ahogy a lábuk a jeget éri, sűrűbb lesz a hóesés. Eddig csak szállingózott, most már azonban ugyanúgy szakad, ahogyan egy évvel ezelőtt.

Ahogy a tó közepe felé tartanak, Richárd szíve egyre szaporábban dobog. Erősen szorítja Nefelejcs kezét, hogy a lány egy pillanatra se felejthesse el, hogy itt van, hogy most nincs egyedül.

Már az orrukig is alig látni, mire végre oda érnek, ahol huszonöt évvel ezelőtt megtalálták Nefelejcset a csónakban. Szó nélkül megállnak, és Richárd rögtön Nefelejcs felé fordul, de a kezét nem engedi el.

– Oké – motyogja a lány.

Maga elé néz, biccent, aztán behunyja a szemét. Richárd pislogás nélkül mered az arcára. Telnek a másodpercek, az idegeibe tépnek és vadul cincálják őket.

Nefelejcs arca nem változik, nincs egyetlen apró rezdülése sem.

Feltámad a szél, szertelenül borzolja a hajukat.

Nefelejcs összeszorítja a száját, a homlokára ráncok húzódnak.

Nem emlékszik.

Richárd tudta, hogy így lesz, mégis elönti a csalódottság. Szerette volna, ha téved, boldog lett volna, ha téved. Ha Nefelejcs emlékezne, ha nem nyomasztaná tovább, hogy nem tud semmit élete első hat évéről. Annyira szerette volna, hogy ne fájjon a lánynak, hogy most úgy érzi, megszakad érte a szíve. Szeretne valamit mondani, bármit, de mint általában, most sem találja a szavakat. Soha nem haragudott magára annyira ezért, mint most. Nefelejcsnek szüksége van rá, ő meg csak áll itt a kezét szorongatva, mint egy idióta, és nem tud mondani semmit, amivel megvigasztalhatná.

Nefelejcs kinyitja a szemét, és lassan megrázza a fejét. Üres a tekintete.

Richárd nyitja a száját, de aztán be is csukja. Mégis mit lehetne mondani, ami nem lenne ostobaság és hiábavaló ebben a pillanatban?

– Te tudtad. Tudtad, hogy nem fogok emlékezni – jegyzi meg halkan a lány. Nincs a hangjában szemrehányás, se fájdalom.

Richárd megadón bólint.

– Sajnálom, Nefelejcs – mondja őszintén, és megszorítja a lány kezét.

Nefelejcs ajka szomorkásan megrándul, és lesüti a tekintetét. Richárd dühítően tehetetlennek érzi magát. Hogy segítsen? Hogy tegye könnyebbé?

Nefelejcs hirtelen a szemébe néz, és már nem üres a tekintete.

– Igen, tudom, de... én nem sajnálom – jelenti ki, bár a hangja bizonytalan, így Richárd attól tart, most csak őt akarja kímélni.

– Nefelejcs, nincs semmi baj, ha fáj... az... nem jó, de itt vagyok, és... – próbálkozik sután. Nem akarja, hogy ebben a helyzetben Nefelejcs úgy érezze, nem lehet őszinte. Itt van mellette, és itt lesz akkor is, ha összetörne, sírna, átkozódna.

– Nem, tényleg komolyan gondolom – mosolyodik el Nefelejcs.

– Biztos? – vonja össze a szemöldökét kétkedőn Richárd. Kutatja a lány arcát, de nem látja rajta a fájdalom nyomait. Nefelejcs inkább... boldognak tűnik.

– Tudod, Richárd, azt hiszem, nem számít, honnan jöttem, a lényeg, hogy most már tudom, hova tartozom. Hozzád.

Richárd egy néma pillanatig csak mered a lányra, aztán viszont szélesen elmosolyodik. Ő készült vigasztalni Nefelejcset, és most Nefelejcs vigasztalja meg őt. Megkönnyebbülés árad szét benne, és minden apró porcikáját betölti a szerelem. Sosem hitte, hogy lehet ennyire erősen, ennyire mindent áthatóan szeretni.

– És szerintem kibékülök a tündéres elmélettel – folytatja Nefelejcs már vigyorogva –, végül is hányan mondhatják el magukról, hogy megszöktek a tündérek világából?

Richárd nevetve rázza meg a fejét. Csodálatos ez a lány. És az övé. Elképzelhetetlen, hogy tudott korábban nélküle élni, mert a világ csak vele együtt teljes és egész.

Nevetés töri szét a pillanatot, és Richárd csak ekkor veszi észre, hogy már nem szakad a hó és a szél is elcsitult. Nefelejcs oldalra kapja a fejét, és a szeme meglepetten elkerekedik.

Richárdnak nem kell követnie a tekintetét, hogy tudja, balról Evelin, Lizi, Kornél és Leó közeledik, jobbról pedig Oma, Ida és Gyula. Ő szervezett meg titkon mindent. Mikor legutóbb a lányok filmes estét tartottak – természetesen romantikus filmet néztek, és mint máskor is, ő addig a szomszédban Kornéllal és Leóval töltötte az időt. Ahogy beavatta őket a tervébe, mindketten gondolkodás nélkül mondtak igent, ugyanígy az apja is, mikor elmondta, mit szeretne.

Most pedig itt vannak, mert Nefelejcsnek szüksége van rájuk – akkor is, ha jobban kezeli az emlékei hiányát, mint azt Richárd várta.

Nefelejcs visszafordul hozzá. A szeme gyanúsan csillog, ahogy ránéz.

– Azt akartad, hogy tudjam, nem vagyok egyedül – súgja meghatottságtól halvány hangon.

– Boldog szülinapot! – mondja Richárd mosolyogva.

– Ez az első boldog szülinapom – motyogja Nefelejcs kábán a felismeréstől, aztán lassan elmosolyodik, és olyan mély szerelemmel néz rá, ami mindig gyorsabb dobogásra készteti a férfi szívét. Ilyenkor mindig hálát ad azért, hogy egymásra találtak, és úgy érzi, Nefelejcs ugyanezt teszi.

Richárd közelebb húzza magához a feleségét, átöleli, mélyen megcsókolja, és csak aztán súgja a fülébe, amit ilyenkor mindig:

– Én is.