Richárd borús tekintettel bámulja a plafont. Nem húzta le teljesen a redőnyt, mert szereti a tompa lámpafényt, ami az éjszakával együtt becsorog a réseken, és árnyékokat fest a falra. Szívesebben üldögélne odakint, de Nefelejcs ma is a kanapén alszik, és nem akarja őt zavarni. Bár lehet, ő sem alszik, tegnapelőtt is kijött hozzá éjszaka, tegnap pedig fent volt még, amikor kiment a mosdóba. Mindkét alkalommal majdnem hajnalig beszélgettek, és Richárd szerint ez a legkevésbé sem jó.

Anélkül is túl sok időt tölt a lánnyal, hogy az éjszakáikat is együtt töltenék – bár Richárd úgy gondolja, Nefelejcs pontosan ezzel a szándékkal utasította vissza Ida ajánlatát, miszerint maradjon nyugodtan a szobájában. Persze váltig állította, hogy nem akar visszaélni a vendégszeretettel, hogy neki tökéletes a kanapé, és ezek bizonyos szinten nyilván igazak is, de Richárd úgy véli, a lányt akkor is leginkább az motiválta, hogy ugyanúgy szereti ezeket az éjszakai, csendes beszélgetéseket, mint ahogyan ő maga is rákapott az ízükre.

Pedig ez veszélyes. Nem is csak azért, mert egyre jobban kedveli a lányt, hanem leginkább azért, mert olyasmiket mond el neki, olyan dolgokról mesél, amelyekről soha senkinek. Nappal nem, olyankor inkább csak csipkelődnek, de éjszaka mintha nem lennének közöttük falak.

Richárd mesélt már Nefelejcsnek arról, hogy milyen érzés zenét írni, hogy milyen a színházi világ, de olyan egyszerű dolgokat is megosztott vele, hogy szereti bámulni a csillagos eget, hogy szeret fülledt, párás nyáréjszakákon hosszú sétákat tenni, hogy – már amikor képes felkelni – szeret hajnalban futni. Még azt is elmondta, hogy azért nem akar családot, mert minden nő megérdemli, hogy első legyen, márpedig neki mindig a zene volt az első, így sem jó férj, sem jó apa nem lehetne belőle, és mert az apja révén tudja, hogy milyen egy igazi, felelősségteljes és csodálatos apa, nem fogadná el, hogy ő maga ennél kevesebbet adjon.

Richárd őszintén nem érti, hogy képes Nefelejcs előcsalni belőle a szavakat. Talán az teszi, hogy mindig ügyesen kérdez, vagy az, ahogy tágra nyílt szemmel hallgatja, esetleg az őszinte kíváncsiság a tekintetében – Richárd tényleg nem tudja. Pedig ő nem is szeret magáról beszélni, nem gondolja azt, hogy érdekes vagy izgalmas ember lenne, ehhez képest Nefelejcs úgy néz rá és úgy hallgatja a szavait, mintha senki más nem lenne érdekes rajta kívül.

Miatta Richárd még azon is elgondolkodott, hogy a zenét ugyan elvesztette, de az a tudás és tapasztalat, amit az évek alatt felhalmozott, még mindig megvan, így aztán akár taníthatna is. Az ő szakmai múltjával jó eséllyel bármelyik zeneiskola örömmel fogadná, de akár magántanár is lehetne.

Furcsa, de már nem látja annyira kilátástalannak a jövőt, és kezd abba is beletörődni, hogy nem fogja visszakapni a zenét. Rájött, hogy az életben rengeteg értékes dolog van még a zenén kívül, és igen, ezt Nefelejcsnek köszönheti. A beszélgetéseik ráébresztették, hogy nem a zene az egyetlen dolog a világon, hogy ő maga sem csak a zenét szereti. Az, ahogy Nefelejcs szabályszerűen gyűjti az élményeket és újdonságokat, benne is vágyat ébresztett arra, hogy többet tegyen annál, minthogy megadja magát a lelkét foglyul ejtő ürességnek. Nefelejcs erre azt mondta múlt éjszaka, hogy ha az ember üres, az azért jó, mert így van hely mindenféle újnak.

Nefelejccsel lenni egyszerre felvillanyozó és idegtépő. A lány lassan bontakozó személyisége elbűvölő, ugyanakkor a társasága folyamatos készenlétben tartja a férfit. Kívánja őt, olyan nagyon, hogy vannak pillanatok, amikor úgy érzi, képtelen magát megtartóztatni. A legrosszabb, hogy Richárd szerint Nefelejcs nem bánná, sőt, talán épp úgy akarja, ahogyan ő. Olyan ez, mintha egy kifeszített drótkötél két végén egyensúlyoznának, és amint az egyikük rosszul mozdul, zuhannak mindketten.

Richárd halványan elmosolyodik. Egyszer dolgozott együtt egy cirkuszi társulattal, tegnap éjszaka erről is mesélt Nefelejcsnek, és a lány majdhogynem tátott szájjal hallgatta, aztán persze közölte, hogy egy cirkusznál el tudná magát képzelni, majd kuncogva hozzátette, hogy szívesen lenne bohóc, mert az biztosan nagyon vicces.

Richárd ezen nem lepődött meg, Nefelejcs gyakorlatilag bárhol szívesen dolgozna – és mi tagadás, nagyon szórakoztató, amikor a különböző szakmákat „próbálgatja". Például tegnapelőtt, amikor Ida elment és újra kettesben maradtak, a lány bemutatta, hogy miért is lenne teljesen alkalmatlan modellnek. Fel-alá vonult a szobában, kifejezéstelen arccal nézett, és amikor már Richárd egészen belefeledkezett abba, hogy kifinomult és elegáns mozgását bámulja, szándékosan megbotlott, és egy kikarikírozott, látványos esést produkált. Richárd ritkán szokott nevetni, többnyire csak egy esetlen, olykor kényszeredett félmosolyra futja tőle, de ahogy Nefelejcs riadtan felnézett, felpattant, majd meg-megbicsakló lábbal úgy sétált tovább, mintha mi sem történt volna, kiszakadt belőle a nevetés.

Magával ragadó a lány bolondos játékossága, és Nefelejcs mindig készen áll arra, hogy játsszon. Mintha a vérében lenne, hogy mindig más legyen, hogy olyannak mutassa magát, amilyennek csak akarja. Richárd pont ezért félti a lányt az emlékeitől. Amit korábban mondott, az elmúlt napokban egyre erősebb meggyőződésévé vált. Nefelejcs olyan lehet, mint amilyen ő maga is – zárkózott és távolságtartó. Richárd attól tart, ha Nefelejcs emlékezni fog, képtelen lesz majd összeegyeztetni a régi személyiségét ezzel az újjal.

Richárd tegnap este, míg Nefelejcs fürdött, megkérdezte az apját, hogy előfordulhat-e, hogy Nefelejcs emlékei sosem térnek vissza.

– Az agyról a mai napig elég keveset tudunk, megtörténhet, de tekintve, hogy folyamatosan ugranak be neki képek, ezt nem tartom valószínűnek.

Igen, Nefelejcs folyamatosan emlékezik, de bármi, ami felvetül benne, pontosan olyan zavaros és kusza, mint amit korábban elmesélt.

– Apa... szerintem nagyon meg fogja viselni, ha emlékezni fog.

Richárd nem tudja, miért árulta ezt el, talán abban bízott, az apja majd megcáfolja és eloszlatja a kételyeit.

– Tudom. De ha hagyja, akkor majd segítünk neki, hogy könnyebb legyen.

– Nem fogja hagyni, te is tudod. Látod, amit én.

Az apja erre nem válaszolt, amit Richárd beleegyezésnek vett – és egyben meg is erősítette, hogy nem képzelődik. Nefelejcs néha pillanatokra mintha kiszakadna a jelenből. Az arcán ilyenkor megkeményednek a vonások, a tekintete hűvös lesz, és ettől az egész lénye távolinak és elérhetetlennek tűnik, de ha az ember jobban megfigyeli, akkor észreveszi a szemében a fájdalmat. Mély és eleven, sötét és keserű fájdalom. Olyan fájdalom ez, ami Richárd számára sem ismeretlen.

Bár nem akar, Richárd mégis egyre többet töpreng azon, hogy ki lehet Nefelejcs. Nem kereste őt senki, de ez a végtelenségig nem maradhat így. Ha más nem is, csak van munkája, és a főnökeinek előbb-utóbb fel kell, hogy tűnjön a hiánya – igazából az is elég meglepő, hogy nem tűnt fel eddig. Mikor ez szóba került az este, Gyula felvetette, hogy Nefelejcs talán tanárnő. Ha így van, még nem mindenhol kezdődött el a tanítás a téli szünet után, és lehet, hogy ezért nem vették észre, hogy eltűnt.

Nefelejcs ettől egészen belelkesült, tetszett neki, hogy esetleg tanár lehet, és persze rögtön ki is kellett próbálnia a szerepet – Richárd most sem állja meg, hogy ne vigyorogjon.

– Szexi tanárnő lennél, a diákok nem győznék csorgatni utánad a nyálukat – jegyezte meg, amikor Nefelejcs felkapta az apja szemüvegét, és szigorú arcot vágva ránézett. Igen, tényleg nagyon szexi volt.

– Richárd, nem tűrök ilyen szemtelen megjegyzéseket az órámon. Kérem az ellenőrzőjét!

– Büntetést is kapok, tanárnő?

Richárdnak még most is nevetni támad kedve attól, hogy erre a kérdésre milyen megrovó pillantást vetett rá Nefelejcs.

– Azt hiszem, egy írásbeli figyelmeztetés itt nem lesz elég, komolyabb fenyítésre lesz szükség. – És Nefelejcs úgy mosolygott, mintha különösen mocskos dolgok járnának a fejében. Richárd őszintén sajnálja, hogy az apja és Ida vidám nevetése szétzúzta a pillanatot.

Vajon Nefelejcs az ágyban is ennyire játékos és merész?

Nem, nem kellene már megint ezen gondolkodnia, kivéve persze, ha szeretné magát az őrületbe kergetni, amihez nem mellesleg tényleg egyre közelebb jár. Kész szerencse, hogy sem tegnap, sem ma nem maradtak egész nap itthon, ha így lett volna, talán már rég feladja a küzdelmet a vágyai ellen. De tegnap átugrottak Omához, délután megjött Ida, és a lányokat lekötötte a fotózás (jó, Richárdot is lekötötte, de hát Ida olyan ruhákat adott Nefelejcsre, és úgy sminkelte ki, hogy nem Nefelejcset nézni lehetetlen lett volna), ma pedig bementek a városba, mert Gyula úgy gondolta, ha Nefelejcs odavalósi, talán segíthet emlékezni, ha ismerős helyre tévednek. A lány ugyan a hideg ellenére is élvezte a kóborlást, de semmi nem csalt elő belőle emlékeket, még csak ismerősnek sem talált semmit.

Richárd nem kérdezte meg, hogy Nefelejcs csalódott-e, és ezt most már nagyon bánja. Mi van, ha a lány rosszul érzi magát? Ha nem tud elaludni, mert azon gyötrődik, hogy ki lehet, hogy miért nem emlékszik? Nem mintha Nefelejcs önmarcangolós alkat lenne, de akkor is. Megnézhetné, alszik-e. Ha alszik, visszajön a szobájába, ha nem, akkor talán felvidíthatja, ha megint beszélget vele.

De nem, nem jó, hát épp ezért nem mozdult eddig. Nem akar még több időt tölteni a lánnyal, nem akarja magához még közelebb engedni, nem akarja... nem akarja, hogy hiányozzon, amikor visszatér majd az életébe, mert előbb-utóbb visszatér, ez elkerülhetetlen. Milyen nevetséges – eddig attól félt, Nefelejcs kötődik majd hozzá túl erősen, mert megmentette, most már viszont attól tart, végül ő lesz az, aki megszenvedi a lány távozását. Hogyan lehetséges, hogy ennyire rövid idő alatt így a bőre alá férkőzött?

Tétova, bizonytalan és nagyon halk kopogás akasztja meg Richárd gondolatait.

– Igen! – szól ki fojtott hangon.

A kilincs mozdul, az ajtó résnyire nyílik, és Nefelejcs dugja be a fejét. Szőke tincsei bájosan összekuszálva keretezik az arcát, de ennek ellenére sem úgy néz ki, mint aki épp álomból ébredt, inkább úgy fest, mint aki nagyon próbált elaludni, de a sok forgolódás ellenére sem járt sikerrel.

– Bejöhetek?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, Nefelejcs – felel Richárd rekedtes hangon. Igen, ez a baj. Amint kettesben marad a lánnyal, egyre nehezebb kordában tartani a vágyát – és tessék, most már a saját hangja is cserbenhagyja.

Nefelejcs kuncog, és Richárd szavaira fittyet hányva besurran a szobába. Bezárja maga után az ajtót, majd közelebb lép a fal mellett álló ágyhoz. Letérdel, és a sarkára ereszkedik.

– Nefelejcs...

– Hunyd be a szemed, Richárd – vág közbe Nefelejcs, és szelíden Richárd karjára teszi a kezét, nem engedve őt felülni. Már ez az egyszerű érintés is szédült iramra készteti Richárd vérét, talán épp ezért nem kérdez semmit, csak becsukja a szemét. Mit akarhat a lány? Talán megunta, hogy csak kerülgetik egymást, és úgy döntött, a kezébe veszi az irányítást? Igazság szerint ez kitelne tőle, és Richárd talán nem is bánná, bár őszintén nem tudja, képes lenne-e egyetlen csóknál megállni.

Hallja, hogy Nefelejcs mélyeket lélegzik, és érzi az arcán a tekintetét. Ahogy egyre peregnek a másodpercek, már fogalma sincs, mire számítson, de akármilyen nagy a kísértés, nem nyitja ki a szemét.

– Lehet egy dal, egy ritmus vagy zaj, egy árva hang, egy jel.

Richárdban megreked a levegő. Nefelejcs énekel neki, egészen halkan, meg-megremegő hangon, de mégis csodálatosan tisztán.

– A zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel.

Rengeteg színházban dolgozott már, rengeteg nagyon tehetséges színésznőt hallott énekelni, olykor dolgozott együtt énekesnőkkel is, de nem, ilyen hangot még soha nem hallott.

– Mert a jó, a rossz csak szó, olyan, ami sokszor változó, de egy ismerős hang az megmarad, máris érzed, hogy védve vagy, a dal egy biztos hely.

Ez a lány énekelni született. Olyan könnyű a hangja, mint a holdfény, és simogatóan mély, akár az éjszaka. Ez a hang mintha önmagában színtiszta zene lenne.

– A zene az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el. Ha van elég szív, az sokat segít, már úgysem adjuk fel.

Hosszú és némaságba ájult hónapok óta most először Richárd mintha érezne valamit, már nem olyan fájón üres, mint eddig, mintha valami készülődne benne. Az izgatottság átjárja a testét, és elfeledett mélységekben, szinte kivehetetlenül, de mégis megrezdülnek benne a hangok.

– Köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás, de hogy éjjel mindenki álmodik, nagy bajt nem csinál hajnalig, ebben egyformák.

Muszáj látnia a lányt, muszáj most látnia. Richárd felnéz. Nefelejcs csukott szemmel énekel, az arcáról öröm sugárzik. Közelebb akar hozzá lenni, jobban akarja látni, minden apró vonását, rezdülését, ezért óvatosan felkönyököl. Nefelejcs nem veszi észre.

– Mert van, aki csak néz, és van, aki beszél, és van, aki segít, hogyha kimerültél. Mert mindenki erős és életrevaló, de van, aki csak árva, és sose volt jó.

Nefelejcs hangja az „árva" szónál egy picit megint megremeg, és az arcán mintha fájdalom futna át, de nem nyitja ki a szemét, csak énekel tovább.

– Ami fontos az, hogy úgy legyen, az, hogy mindenki másmilyen, a zene is csak ettől igaz, a dal csak így lesz szép...

A szobára megilletődött csend borul, ahogy Nefelejcs hirtelen elhallgat. Talán nem tudja tovább a szöveget, vagy úgy érzi, elég volt ennyi – pedig Richárd akár az örökkévalóságig hallgatná, akkor se unná meg.

A lány lassan nyitja ki a szemét, kicsit fátyolos a tekintete, és Richárd még a derengős sötétben is látja, hogy az arcára feszült aggodalom írja magát. Bizonytalanul megérinti a száját, mintha nem hinné el, hogy az iménti hangok tényleg belőle jöttek.

Richárd szeretné őt megnyugtatni, szeretne köszönetet mondani, de annyira tele van még Nefelejcs hangjával, hogy a sajátját egyszerűen nem találja.

– Nem tudom, mi ez, csak eszembe jutott – vonja meg a vállát Nefelejcs tétován –, és megígértem, hogy énekelek neked, és ismertem azt a dalt, amit mutattál, csak mégse ment, és úgy gondoltam, hogy ezzel mégis tarto...

Richárd nem tudja tovább hallgatni a szabadkozást, nem tudja tovább nézni, ahogy a lány szája mozog, hogy ilyen közel legyen hozzá, nem bírja.

Előre hajolva megszünteti kettejük között a maradék távolságot, és az ajkát a lány ajkára tapasztja. Nem gyengéd és nem finom, inkább követelőző és vad. A szája úgy tapad a lányéra, mintha általa remélné elnyerni a megváltást. Valósággal habzsolja a lány ajkát, szenvedélytől telt íze felperzseli a vérét, és őrült dobogásra készteti a szívét.

Talán az téríti észre, hogy Nefelejcs ajka nem mozdul az övével, hogy teljesen dermedt. El akarna húzódni, és közben már átkozza magát, hogy micsoda egy vadállat, amikor Nefelejcs keze a tarkójára siklik, és megállítja az alig elkezdett mozdulatot. Richárd ezúttal lágyabban érinti a lány ajkát, simogatón és gyengéden. Nefelejcs ajka még mindig nem mozdul, mintha egészen átadná magát neki, mintha az utolsó cseppig kiélvezné, hogy milyen érzés, ha érinti. Richárd nem bánja, bár amikor végül Nefelejcs szája bizonytalanul megmozdul, úgy érzi, darabjaira hasad a világ.

Őrjítő a lány félénk merészsége. Richárdnak minden erejére szüksége van ahhoz, hogy féken tartsa magát, hogy ne rohanja le újra őt. Nefelejcs ugyanúgy kóstolgatja, cirógatja a száját, mint ahogyan az előbb ő tette. Puha és lágy érintések, pihekönnyű forróság.

Amikor Nefelejcs nyelve végigsimít az ajkán, Richárd elveszti a fejét. Nefelejcs nyakára csúsztatja a kezét, és szelíden maga felé húzza. A lánynak nem kell sok biztatás, anélkül, hogy elszakadna a szájától, becsusszan mellé a paplan alá.

Richárd gyengéden a hátára dönti Nefelejcset, majd fölé hajolva elmélyíti a csókot. A nyelvük birokra kel, puhatolózva, vadul, kíméletlenül, nyersen és felhőpuhán érintik egymást, az ízek és a forróság legmélyére merülve. Richárd felfedezőútra indul, a keze végigsiklik a lány nyakán, kulcscsontján, selyemkönnyen megérinti a mellét, és aztán a derekára csúszik, hogy közelebb húzza magához. Merev férfiassága a lány testének feszül, de nem bánja, hogy Nefelejcs érezheti, mennyire kívánja.

A lány pici keze a mellkasára siklik, aztán telhetetlenül a hajába túr, és még közelebb húzza magához, miközben a testét a testéhez feszíti. Richárd élvezi, hogy Nefelejcs ugyanolyan mohó, mint ő. Egyiküknek sem elég a másikból, egyikük sem tud betelni az érzéssel, hogy végre beleveszhetnek egymásba.

Richárd testében tébolyultan tombol a szenvedély, a vágy többet és többet követel. A keze mozdul, és mikor végre Nefelejcs mellére simíthatja a tenyerét, mikor végre érezheti a lány kemény mellbimbóját, ahogy a bőrének feszül, önkéntelenül mordul fel. Csupa sötét és forró birtoklás ez a hang, Nefelejcs sóhaja pedig színtiszta megadás.

Richárd tudja, ha most nem húzódik el, elég csak egy pillanat, és már képtelen lesz küzdeni a vágy ellen, ezért hát összeszedi magát, és megszakítja a csókot. Ahhoz már nincs ereje, hogy elvegye a kezét a lány melléről, és ahhoz sem, hogy ne leheljen apró puszit a lány szája sarkába.

Nefelejcs levegő után kapkod, és Richárd nem tudja megállni, hogy ne húzza végig a száját a lány állán és nyakán. Mély levegőt vesz, magába szívja Nefelejcs édes és érzéki illatát, amit képtelen bármihez is hasonlítani. Ez az illat egyszerűen csak Nefelejcs.

Szelíden hozzádörgöli az orrát a lány bőréhez, aztán felkönyökölve megtámasztja a fejét. Nefelejcs szeme csukva van, az ajkán elégedett mosoly. Richárd gyengéden megszorítja a lány mellét, és bár szörnyű kín megtenni, de mégis visszacsúsztatja a kezét a derekára.

Nefelejcs felsóhajt, és kinyitja a szemét. A tekintete elnehezült a vágytól, a mélyén szenvedély parázslik még.

– Ezt miért kaptam? – súgja remegősen bágyadt hangon.

Richárd ajka felfelé kunkorodik.

– Mert énekeltél nekem. Mert csodálatos vagy. Mert be kellett fogni a szádat, és hirtelen nem volt jobb ötletem. És mert nem bírtam tovább.

Nefelejcs szélesen elmosolyodik, keze Richárd arcához rebben, és gyengéden rásimítja a tenyerét. Olyan feltétlen odaadással néz rá, amitől a férfi testén borzongás szalad végig.

– Ha ezt tudom, hamarabb összekapartam volna magam, hogy énekeljek.

Richárd halkan felnevet, a hangjában még érezni a szenvedély vörös izzását.

– Jobb lenne, ha most visszamennél a nappaliba.

Igen, most, amíg még képes elengedni.

– Biztos vagy benne? – pillant rá kacéran Nefelejcs, és hüvelykujja az ajkára téved.

– A legkevésbé sem – vallja be Richárd –, de ha még egyszer megcsókollak, nem valószínű, hogy képes leszek abbahagyni.

Nefelejcs töprengve néz rá, aztán bólint egy picit. Richárd nem lepődik meg – mindketten tudják, hogy a lány ennél többre nem áll készen, akkor sem, ha a teste szinte önálló életre kelve simult hozzá az előbb. Richárd kizárt dolognak tartja, hogy Nefelejcs szűz lenne, nem is csak a kora miatt, hanem leginkább azért, ahogyan az előbb csókolt, de ez nem változtat azon, hogy jelenleg nem tudja, milyen szeretkezni, és még időre van szüksége. Akkor is, ha ugyanúgy kívánja őt, mint ahogyan ő a lányt.

– Nem aludhatnék veled?

– Hát, ha azt akarod, hogy én egy szemhunyásnyit se aludjak, akkor minden további nélkül.

– Ezért? – kérdi Nefelejcs, és puhán a merevedéséhez nyomja a testét.

– Igen, kislány, ezért – nyögi Richárd behunyt szemmel, aztán erőt vesz magán, és Nefelejcsre néz. – Amíg itt vagy, ez bizony így marad.

– Hát, akkor azt hiszem, úri hölgy leszek, és nem kínozlak – kuncog Nefelejcs, majd mikor elhalnak az ajkán a hangok, komolyság mélyíti el a tekintetét. – Köszönöm, Richárd.

Ezúttal Richárd simogatja meg Nefelejcs száját. Olyan puha és csábító, annyira hívogatón érzéki. Richárd felsóhajt, és elveszi a kezét. A lány szemébe néz, és elmerül az éjszakától maszatos kékben. A kintről besurranó sárgás lámpafény Nefelejcs arcára vetül. Egyikük sem mozdul, egyikük sem rezdül, és van ebben a pillanatban valami borzongatóan ismerős.

Richárd szeme összeszűkül, ahogy egyre mélyebbre zuhan Nefelejcs tekintetében.

Lehetséges lenne?

– Miről beszélgettél nagyival, míg havat lapátoltam? – szakad ki belőle a kérdés, és közben az jár a fejében, ahogy Oma Nefelejcsre nézett. Mintha már ismerné.

Nefelejcs homlokára apró ráncok futnak.

– A kislányról és a legendájáról, meg hogy van egy festő, aki miatta költözött ide. Oma azt mondta, szokott vele néha teázni. Megmutatta a prospektust is arról a kiállításról, ami a kislány legendájának a tiszteletére készült. Tudtad, hogy azon a képen, ami a „Visszatérés" címet viseli, a kislány piros kabátot visel? Nem látszik tisztán, mert esik a hó, de azért a szín jól kivehető.

Richárd szíve hevesen dobog.

– Nagyi szerint te vagy az a kislány, igaz?

– Nem mondta ki.

– És te...

– Nem tudom – súgja Nefelejcs, és az arcára szomorúság lebben. – Ha igen... szerinted miért jöttem volna vissza, Richárd? Huszonnégy év telt el, miért most?

– Talán a harmincadik szülinapod tiszteletére – próbálkozik Richárd, de ennél sötétebb gondolatok motoszkálnak benne. Képek suhannak át a fején, képek Nefelejcsről, ahogy kizuhanva a pillanatból fájdalom írja magát az arcára.

Nefelejcs elhúzza a száját.

– Nem hiszem – motyogja. – Te találkoztál vele? A kislánnyal?

– Igen.

– És... emlékeztet rám?

– Igen, bár eddig nem láttam. Eszembe se jutott, igazából már régen letettem róla, hogy valaha is viszontláthatom. De a szemed... nem egészen olyan, de mégis van benne valami, ami az övét idézi fel bennem. Talán csak képzelődőm, régen volt, én pedig gyerek voltam.

– Oma nem volt gyerek, és ő is látta a kislányt.

A csend úgy zuhan rájuk, mintha agyonnyomni készülne őket. Richárd számára felfoghatatlan, hogy talán tényleg Nefelejcs az a kislány. A kislány, akitől a zenét kapta. A kislány, akit annyira vágyott megtalálni. Vajon ez tényleg megtörténhet? Létezik ennyi véletlen?

– Mi van, ha azért jöttem, mert...

– Nem – rázza meg a fejét Richárd, mert nem akarja, hogy Nefelejcs kimondja. Nem jöhetett azért, mert itt akart meghalni, nem. – A tó az egyetlen, ahol biztosan jártál már. Holnap ki kellene mennünk.

– Tudom – bólint Nefelejcs megadón. – Már tegnap is tudtam, csak annyira félek. Ha visszatérnek az emlékeim, és mégis azért jöttem, hogy... szóval azért, akkor talán újra úgy érzek majd.

– Veled leszek, Nefelejcs. Ha akarod, veled leszek akkor is, ha már majd emlékszel.

– Ígérd meg, Richárd. Ígérd meg, hogy akkor sem hagysz magamra, ha feloldozlak az ígéreted alól. – Nefelejcs beharapja az ajkát, és bizonytalanul néz fel rá.

– Megígérem – jelenti ki nyomatékosan Richárd, és mintha csak meg akarná pecsételni az esküt, Nefelejcs ajkához érinti az ajkát. Mikor a lány magához húzza, nem tiltakozik. Addig csókolja Nefelejcset, amíg már biztos benne, hogy a lány összes félelemtől sötét és nehéz gondolata messze jár.