Nefelejcs megilletődve pillant a küszöbön szobrozó lányra. Csinos lány, nem sokkal alacsonyabb nála. Ő lenne Ida? Semmiben nem emlékeztet Richárdra vagy Gyulára, talán csak az arca kicsit szögletes karakteressége és a halvány árnyalatú bőre, de ezekkel együtt sem jutna eszébe azt állítani, hogy Richárd és ő testvérek. A lány haja egészen sötétbarna, a szeme inkább zöldnek tűnik, mint kéknek, és Richárddal ellentétben már ránézésre is van benne valami elképesztő vidámság – tulajdonképpen Omára emlékezteti Nefelejcset.

– Tartozol nekem az énekléssel, ne feledd el – súgja Richárd a fülébe, aztán szelíden elengedi. Nefelejcsnek nagyon hiányzik az érintése, a karja ereje és a teste melege. Biztonságban érezte magát, ahogy a férfi ölelte, és – bár ezt maga előtt is pironkodva vallja be – otthonosan. Mintha Richárd karjába tartozna, ami persze igazán ostoba gondolat, hiszen alig ismeri a férfit. Végül is mit tud róla? Közel sem eleget. Akkor meg miért érez így?

– Mert belegyalogoltál valaminek a kellős közepébe – közli Richárd szárazon a lánnyal. Ha lehetséges ugyan, a lány vigyora még szélesebbre szalad, ahogy a válla felett hanyagul az ajtóra mutat.

– Menjek ki, várjak egy kicsit, és jöjjek be újra?

– Néha fárasztó vagy, hugi – rázza meg lemondóan a fejét Richárd.

Szóval tényleg ő Ida – állapítja meg Nefelejcs. Bátortalanul néz rá, nem tudja, hogy meg kellene-e szólalnia, vagy jobb, ha inkább csendben marad. Esetleg mutatkozzon be? De hát Ida tudja, kicsoda – vagy legalábbis azt tudja, amit jelenleg ő maga is tud magáról.

– Csak néha? Akkor valamit nem jól csinálok – vigyorog törhetetlenül Ida, miközben kibújik a cipőjéből. Lendületes léptekkel beljebb jön, és hevesen átöleli a bátyját. – Boldog új évet!

– Neked is – viszonozza az ölelést Richárd, bár elég sután és tartózkodón. Érdekes megfigyelni, hogy Richárd a húgával szemben sem igazán nyílt, mintha még előle is elzárkózna. Vajon Richárd mindig ilyen? Mindenkivel szemben ennyire távolságtartó? De miért akarja magától távol tartani az embereket? És vajon sokszor ezért olyan gúnyos és már-már durván szókimondó?

Richárd elhúzódik, az ajkán halvány, de gyengéd mosoly. Ida puhán csillogó tekintettel néz fel rá, ami elárulja, hogy elfogadja és őszintén szereti a bátyját olyannak, amilyen. Nefelejcs torkát valamiért összeszorítja, hogy tanúja ennek a meghitt pillanatnak.

– Tudod, kész szerencse, hogy annyira magadnak való vagy, és nem jöttél velem bulizni – közli huncut mosollyal Ida.

Richárd nem reagál semmit, úgyhogy Ida Nefelejcs felé fordul.

– És te lennél a lány, akit az én szörnyen mogorva bátyám kihalászott a tóból – néz rá különös és megértő gyengédséggel. Olyan a tekintete, mint Gyuláé, és ettől Nefelejcs máris kevésbé idegenkedve tekint rá. Félszeg mosollyal bólint a kijelentésre.

– Farkas Ida vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtja a kezét a lány.

– Nefelejcs.

– Igen, tudom – vigyorog Ida, aztán megrovó pillantást vet a bátyjára. – Richárd, csak te lehetsz ekkora ökör, hogy ilyen nevet választasz neki.

– Nekem tetszik, tényleg – mondja önkéntelenül Nefelejcs.

Ida és Richárd is felvont szemöldökkel fejezi ki a kételyét – vagy lehet, azért néznek rá így, mert meglepte őket, hogy ennyire védelmezőn szólt? Nefelejcs elpirul, mikor rájön, hogy valóban a védelmébe vette Richárdot, ráadásul igen hevesen és gyorsan. Jobbnak látja, ha eltereli a témát.

– Nagyon köszönöm, hogy használhatom a ruháidat, és azt is, hogy a szobádban aludhattam. – Furcsa, de Idát tegezni természetes. Nefelejcs úgy saccolja, hogy körülbelül egyidősek lehetnek, talán ezért.

– Nincs mit – legyint Ida –, sőt, ma éjszakára is a tiéd.

– Nem, erre semmi szükség, megleszek a kanapén – tiltakozik Nefelejcs. Nem akarja kitúrni az otthonából Idát, és neki tényleg megteszi a kanapé is. Kifejezetten jól aludt ott – bár lehet, csak azért, mert érezte a közelében Richárdot, és ez megnyugtatta.

– Korán kell holnap kelnem – jelenti ki Ida, miközben kihámozza magát a kabátjából. Tényleg csinos lány, pedig csak egy egyszerű farmert és egy testhez álló, lila garbót visel, de süt róla, hogy jól érzi magát a bőrében, hanyag lazasággal mozog, Nefelejcs csodálja ezt a megkapó könnyedséget, úgy érzi, ő maga sosem tudna ilyen fesztelenül viselkedni.

– Gyűlölök korán kelni, és a főnököm tudja ezt, ezért oszt rám előszeretettel minden olyan melót, ami délelőtt kezdődik, még jobb, ha utazni is kell hozzá – fintorog Ida, miközben a kanapé háttámlájára löki a kabátját. – Szóval jobb, ha Zsuzsinál alszom, fél órát spórolok vele. Igazából csak tiszta ruháért ugrottam haza, és azért, mert látni akartalak.

Nefelejcset meglepi ez a nyíltság, de a tény, hogy Ida találkozni akart vele, egyáltalán nem. Ha azt feltételezi, hogy Oma mindenről beszámolt neki, akkor most értelemszerűen kíváncsi a bátyja leendő feleségére, bár Nefelejcs még mindig nem igazán tudja, hogy mit is gondoljon erről. Hiszen Richárd épp most ismerte be, hogy fontos neki, és hát az egyértelmű, hogy nem közömbösek egymás számára, de muszáj számításba vennie, hogy előbb-utóbb emlékezni fog, márpedig ki tudja, hogy milyen igazából. Talán az, aki ő, egyáltalán nem tetszene Richárdnak. Vagy az is lehet, hogy neki nem tetszene Richárd.

– Erről jut eszembe! – csettint Ida, amint ledobja magát az egyik fotelbe. Keresztbe rakja a lábát, és hátradől. – A főnök azt mondta, ha akarod, lefotózhatlak, és beteszünk a holnapi számba, így talán hamarabb kiderül, ki vagy.

Nefelejcs határozottan kezdi értékelni, hogy Richárd nem beszél annyit, egészen beleszédül Ida hadarós szóáradatába.

– Milyen számba?

– Jaj, bocsi, mindig ez van – húzza el a száját Ida. – Annyit beszélek, a lényeget meg kihagyom. Fotós vagyok, és a megyei napilapnál dolgozom.

Hogy bekerüljön az újságba? Hogy bárki láthassa? Hogy... valaki felismerje? Akkor el kellene mennie, akkor egyedül lenne, akkor senki nem mondaná, hogy fontos, és nem, ezt nem akarja. Richárd mellett akar még lenni. Ha csak feleannyira fontos lenne valakinek, mint amennyire ilyen rövid ismeretség után Richárdnak, az illetőnek már rég itt kellene lennie.

– Én... nem is tudom, hogy ez jó ötlet-e. – Nefelejcs maga köré fonja a karját, és tétován egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Úgy érzi, mintha visszatérne a dermesztő hideg a testébe, mintha szorítania kellene magát, hogy megtartsa a meleget. Nem akar egyedül maradni.

– Nefelejcs, nem kell, ha nem akarod. – Richárd finoman végigsimít a karján. Talán érzi, hogy most szüksége van erre az érintésre.

Nefelejcs a férfira pillant. Nem tudja, mit tükröz a tekintete, de Richárd arca ellágyul.

– Kislány – mondja egészen halkan, elfeledett vagy soha fel sem fedezett barlangok minden mélységével, és Nefelejcs nagyon szeretné, ha újra hozzábújhatna, ha átölelhetné, ha elveszhetne ebben a feneketlen mélységben.

– Ne haragudj, nem akartam a frászt hozni rád – szólal meg csendesen Ida, és a hangjában feszültség remegését hallani.

Nefelejcs összeszedi magát, és elfordul Richárdtól. Ida arcát komorrá rajzolja az aggodalom, és ő máris bánja, hogy ennyire makacs és gyáva, Ida csak jót akar, ő pedig azzal hálálja meg, hogy kis híján összeomlik. Egek, mennyire gyenge! Igazán nem viselkedhet így.

– Nem, semmi baj, túlreagálom. – Nefelejcs a kanapéhoz lép, leül, és Idára emeli a tekintetét. – Nem a fotózással van a baj, azt hiszem, azt élvezném, biztosan érdekes élmény lenne – mosolyodik el, hogy megnyugtassa Idát. – De az megijeszt, hogy mindenki lásson és ismerjen. Akkor is, ha így talán megtudnám, ki vagyok. Baj lenne, ha aludnék rá egyet?

– Nem, dehogy – mondja gyorsan Ida, és már újra mosolyog. – De ha gondolod, a fotókat azért megcsinálhatjuk. Szívesen készítenék rólad képeket.

– Tényleg? – derül fel Nefelejcs.

– Igen, van valami különleges benned, a szemedben talán. – Ida félrebillenti a fejét, és picit csücsörítve fürkészi. – Igazából... nem... – rázza meg a fejét leheletnyit. – Vagy mégis?

– Mi lenne, hugi, ha nem magadban beszélnél? – szólal meg Richárd feszültségtől nehéz hangon. Nefelejcs nem érti, mi nyugtalanítja ennyire, de amikor rápillant, szabályszerűen visszahőköl a tekintete keménységétől. Úgy érzi, a hőmérséklet fokokat zuhan attól, ahogyan Richárd a húgára mered.

– Ne haragudjatok, bocsánat – szabadkozik Ida, Nefelejcs azonban továbbra is Richárdot fürkészi. A férfi összehúzott szemmel nézi a húgát. – Csak... de lehet, hogy tévedek, pocsék az arcmemóriám, de mégis olyan... mintha már láttalak volna, Nefelejcs. Sőt, mintha már fotóztalak volna.

Richárd behunyja a szemét, és összepréselt szájjal egy picit megemeli az állát. Mintha erőt gyűjtene. Vagy mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy fél. Hát ezért volt olyan hideg az előbb – döbben rá Nefelejcs –, tudta, mit fog mondani a húga, és félt ettől, ezt igyekezett leplezni. Ő sem akarja, hogy kilépjen az életéből, hogy elmenjen, és Nefelejcsben ettől mintha apró kis buborékok lebegnének – egészen addig, míg fel nem fogja, hogy mit jelentenek rá nézve Ida szavai, mert a buborékok akkor úgy pukkannak szét, mintha soha nem is lettek volna.

– Tessék? – kérdi elvékonyodott hangon, Ida felé fordulva.

– Ősszel fotóztam egy divatbemutatót, elég magas vagy, és vékony is, szóval lehet, hogy ott láttalak. – Ida még mindig kutatón vizsgálja az arcát. – Húzd ki magad, és nézz hidegen, kifejezéstelen arccal.

Nefelejcs feszülten megteszi, amit a lány kér, bár ahogy próbál közömbös arcot magára erőltetni, megrándul a szája sarka. Nevetséges gondolat, hogy modell lenne, nem tudja elképzelni, hogy folyton ilyen arcot kell vágnia. Ida téved, ezt biztosan érzi, és ettől máris könnyebbnek érzi magát.

– Ne mosolyogj – figyelmezteti Ida.

– Ne haragudj, csak ez... vicces – motyogja Nefelejcs, aztán mély levegőt vesz, és elképzeli, hogy Richárd mond valami pimaszságot, és rá vet hűvös pillantást.

– Oké, nagyon jó – jegyzi meg Ida lelkesen. – Biztos, hogy fotóztalak már, behozom a laptopom, még rajta vannak a képek, talán megtalálunk – pattan fel a fotelből, és kiviharzik a nappaliból.

Nefelejcs Richárd felé les. A férfi a húga után bámul, az arcán már nincs nyoma feszültségnek, inkább közömbös. Mint aki beletörődött az elkerülhetetlenbe.

– A húgod nagyon... intenzív személyiség – szólal meg Nefelejcs.

– Én inkább azt mondanám, hogy kotnyeles és izgága – morogja Richárd. Végre elfordítja a fejét az előszobáról, és töprengve Nefelejcsre néz. Úgy néz rá, mintha magával küzdene.

– Nem vagyok modell, Richárd.

– Miért vagy benne biztos?

– Nem tudom – vonja meg a vállát Nefelejcs.

Richárd felsóhajt, aztán leül mellé a kanapéra. Pár másodpercig csak nézi, és Nefelejcs nem tud ellenállni a kísértésnek, a kezébe csúsztatja a kezét. Mert ezúttal mintha Richárdnak lenne szüksége az érintésre. Látja Richárd szemén, hogy meglepődik, de nem húzza el a kezét, helyette megfordítja az övét, és gyengéden a tenyerét cirógatja. Nefelejcsben remegős forróság bomlik szét, és azt kívánja, bár ne bukkant volna fel Ida, bár megcsókolta volna percekkel korábban Richárd. Tudni akarja, milyen érzés. Tudni akarja, milyen beleveszni a férfiba. Olyannyira tudni akarja, hogy az egész teste sajog ettől a kimondhatatlan vágytól.

– Talán mindkettőnknek jobb lenne, ha Ida megtalálna – jelenti ki csendesen Richárd, de nem néz rá, a kezüket figyeli. Viszont a tekintetében mintha szomorúság derengene, lemondó és beletörődő szomorúság.

– Szerintem ezt nem gondolod komolyan – súgja Nefelejcs, de a hangjában így is érezni a megingathatatlan bizonyosságot.

Richárd ajka halvány mosolyra húzódik.

– Nem, pedig kellene.

A lányt zavarja, hogy a férfi nem néz a szemébe, nem mintha Richárd tekintetéből könnyű lenne olvasni, de akkor is bosszantó, hogy így olyan, mintha el akarna előle rejtőzni.

– Richárd – szólítja gyengéden, és csak akkor folytatja, amikor a férfi végre a szemébe néz. – Én nem bánom, ha azt akarod, hogy maradjak, mert én is ezt akarom.

Richárd tekintete rebben, Nefelejcs önkéntelenül nyalja meg az ajkát. A férfi nagyot nyel, és ahogy az ádámcsutkája mozdul, a lány arra gondol, hogy szeretné rátapasztani a száját, szeretné megérinteni a bőrét a nyelvével, érezni az ízét.

A férfi ujjai feljebb futnak a tenyeréről, most a csuklója belső oldalát érintik. Nefelejcs nem hitte volna, hogy lehet ennyire érzékeny a bőre – vagy csak azért érzi szökőárként szétáradni a testében ezt a vágytól zilált borzongást, mert Richárd az, aki érinti? Ha más érintené, érezné vajon ugyanezt?

– Istenem, ne mondjátok, hogy megint! – nyög fel Ida. – Muszáj folyton ezt csinálnotok?

Nefelejcs elkapja a kezét, összekulcsolja az ujjait az ölében, és Ida felé fordul.

– Mit? – Egészen furcsán összekuszált a hangja.

– Úgy néznetek egymásra, hogy azt érezzem, félbeszakítok valamit, ez rettenetes – morogja Ida, ahogy a laptopjával a kezében a fotelhez lép. – Csak két percre mentem ki, kettő – folytatja hitetlenkedve, aztán előbb Nefelejcsre, majd Richárdra néz. – Nagyinak igaza volt.

– Miben pontosan? – kérdi halkan Richárd.

– Hogy őszinte legyek, először azt hittem, szórakozik velem, de ahogy így elnézlek titeket, komolyan elhiszem, hogy Nefelejcs képes lenne megtörni téged.

Richárd morog valamit az orra alatt, de olyan halkan és dörmögősen, hogy hiába ül mellette, Nefelejcs egyetlen szavát sem érti. Aztán megrázza a fejét, és hirtelen feláll.

– Most hova mész? – kérdi Ida picit megütközve. – Nem is érdekel, megtaláljuk-e Nefelejcset?

Richárd már ellépett a kanapétól, nem fordul vissza, a válla felett veti csak hátra:

– Zuhanyoznom kell.

Ida elvigyorodik.

– De ugye nem azért, hogy...

– Ida! – dörren Richárd, és a következő pillanatban már záródik mögötte a fürdőszobaajtó.

Ida zavartalanul tovább kuncog, halványan Nefelejcs is elmosolyodik, pedig szerinte Richárd azért fogta menekülőre, mert nem akar itt lenni, ha Ida mégis megtalálná. Kétli, hogy azért kellene zuhanyoznia, mert annyira elvesztette volna az eszét. Persze, ahogy nézett rá, ahogy a kezét simogatta, az igazán érzéki volt, de szerinte Richárd sokkal összeszedettebb annál, minthogy ennyitől elpárologjon minden józansága. Nem úgy, mint neki, mert bizony ő még mindig úgy érzi magát, mintha a nyár minden forrósága zabolátlanul zsongana a belsejében.

– Sose volt ilyen – jegyzi meg Ida cinkos pillantást vetve Nefelejcsre.

– Mi? – Nefelejcs pislogva, kótyagos fejjel néz Idára.

A lány kissé megszeppenten és bűnbánón néz rá vissza.

– Ne haragudj. Mindig hamarabb beszélek, mint ahogy gondolkodnék, igen, szörnyen rossz tulajdonság – húzza el a száját –, de mégis mindig minden kibukik a számon, aztán meg nem győzök bocsánatot kérni. Nagyi szerint még nem nőtt be a fejem lágya, de én kételkedem benne, hogy valaha is be fog. Szóval nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, ha zavar, hogy piszkálom a bátyámat miattad...

– Nem – mosolyodik el Nefelejcs. – Nem zavar.

– Tényleg? – hökken meg Ida.

– Tényleg – mosolyog még szélesebben Nefelejcs. – Én... nem is tudom, igazából azt hiszem, jó érzés, hogy ennyire látszik rajta, hogy tetszem neki.

– Rajtad is látszik, ugye tudod? – kérdi kedvesen Ida, mint aki örül, hogy a bátyja így magával ragadott egy lányt.

– Nem szégyellem, a bátyád... igazán vonzó férfi.

– Oké – emeli fel a kezét Ida –, ezt itt rekesszük be, számomra a bátyám és a vonzó szó nem kompatibilis.

Nefelejcs elneveti magát.

– Tudod – folytatja Ida komolyabban –, jó látni, hogy az én mindig visszafogott, mogorva és érzelmekkel hadilábon álló bátyám magáról megfeledkezve néz rád, hogy veled szemben olyan természetesen viselkedik. Ő... mindig mindenkivel távolságtartó, sokszor még velünk is, de melletted... – Ida úgy rázza meg a fejét, mintha nem találná a szavakat, mintha nem tudná, hogy fejezze ki magát. – És ahhoz, hogy ezt észrevegyem, elég volt csak néhány percet veletek töltenem, nagyon fura, de jó értelemben, mielőtt félreértenél. – Ida őszintén és boldogan mosolyog. – Örülnék neki, ha összejönnétek.

– Miért? Nem is ismersz engem. Talán igazából egy hárpia vagyok – jegyzi meg Nefelejcs egy apró, fanyar mosoly kíséretében.

Ida arca ellágyul, ahogy viszonozza a mosolyt.

– Ha Richárd szeretne és te is őt, nem számítana, milyen vagy. Szeretnélek, mert szereted a testvérem, és mert ő is szeret téged.

– Csak egy napja ismerjük egymást, azért kicsit korai még ezen gondolkodni – mormogja Nefelejcs, és nem igazán érti, hogy a szerelem puszta gondolata miért lombozza le annyira. Csak most jön rá, hogy minden egyes alkalommal, amikor ez felvetült benne, rögtön ösztönösen tiltakozott. Mintha ő nem szerethetne, vagy nem akarna szeretni – vagy még inkább, mintha nem is hinné, hogy lehetne őt szeretni. Vagy csak azért érez így, mert senki sem keresi?

– Hát, nem tudom, ahogy ti egymásra néztek... – hallgat el sokat sejtetően Ida, aztán a laptop felé fordul. – No, lássuk a medvét.

A lány elmélyülten mered a laptop képernyőjére, és Nefelejcs gyomra görcsbe ugrik. Ha mégis téved a modellkedést illetően, akkor talán perceken belül lesz valami nyom, amin elindulhat önmaga felé. De nem, nem tudja elképzelni, hogy kiálljon egy halom ember elé, és fel-alá vonuljon. Bár az is lehet, ezzel védekezik a gondolat ellen, hogy Ida talán mégis felismerte.

– Nem, nem, nem... – motyogja Ida lassan, ahogy újabb és újabb képre ugrik. Nefelejcs minden „nem" után egy leheletnyit könnyebben vesz levegőt.

– Nem vagy köztük, nem értem – néz fel Ida a laptopból csodálkozva jó néhány perc után. – A fityfene! – biggyeszti le csalódottan a száját. – Ne haragudj, pedig annyira biztos voltam benne.

– Semmi baj, tényleg – nyugtatja meg Nefelejcs, és a hangja lebegős puhasága elárulja, hogy tényleg nem haragszik.

Ida összehúzott szemmel néz rá, aztán összeráncolja a homlokát.

– Te nem bánod, hogy nem találtalak meg – jelenti ki meglepődve.

Nefelejcs nem látja értelmét a tagadásnak, valószínűleg az arca is tükrözi, hogy mennyire megkönnyebbült.

– Emlékek nélkül visszatérni egy életbe, amit nem ismerek, ijesztőbb, mint emlékek nélkül felépíteni valami újat, még akkor is, ha ez nem tart örökké.

Ida néhány másodpercig még komolyan néz rá, aztán viszont elvigyorodik.

– Azt hiszem, bírlak – jelenti ki. – Viszont nagyon elszúrtam az időt, bánnád, ha nem most csinálnánk meg a képeket?

– Nem, nekem nem sürgős.

– Szuper, akkor, ha nem jönnek vissza az emlékeid, holnap este jövök, és megcsináljuk a fotókat, azt meg majd eldöntöd, akarod-e, hogy megjelenj az újságban. – Ida becsukja a laptopot, és felugrik a fotelből. – Tényleg rohannom kell, összekapok pár cuccot, és lépek. Ha a bátyám előkerült, mondd meg neki, hogy csókoltatom.

– Rendben.

– És Nefelejcs, tényleg örülök, hogy találkoztunk.

– Én is.

– Ja, és ne áruld el Richárdnak, hogy miket mondtam róla, azt hiszem, megfojtana – mondja Ida már úton a szobája felé.

Alig pár perc múlva valóban búcsút int, és Nefelejcs egyedül marad a nappaliban. Felhúzza a lábát, átöleli, és a fürdőszobaajtó felé kémlel. Richárd meztelen odabent. Nefelejcs nagyot nyel, ahogy felidézi a férfi mellkasát és elképzeli, amint vízcseppek gördülnek rajta. Milyen érzés lenne megérinteni azokat a feszes izmokat? Milyen érzés lenne lecsókolni a bőréről a vízcseppeket? A benne pergő képek nyomán forróság árad szét a testében, és gyötrő sajgás támad a lába között.

Összerezzen, ahogy nyílik az ajtó, és amint megpillantja Richárdot, mélyen elpirul.

– Akarom tudni, hogy mire gondolsz most? – vonja össze a szemöldökét a férfi.

– Mondtam, hogy élénk a fantáziám – vonja meg a vállát Nefelejcs. A hangja kacéran cseng, és élvezi, hogy Richárd tekintetébe izzó lobogás költözik, bár sajnos csak egy röpke pillanatra.

– Ida? – néz körbe a férfi, a vonásai feszültek és ridegek.

– Elment.

– Ezek szerint... nem talált meg? – Richárd bizonytalanul lép közelebb, mintha attól félne, elég egy hirtelen mozdulat, és Nefelejcs elillan.

– Nem.

Richárd tartása ellazul. Lusta, lassú léptekkel közelebb sétál, és leereszkedik az egyik fotelbe. Attól, ahogy néz rá, Nefelejcs úgy érzi magát, mintha mit sem sejtő vad lenne, akit a vadász már kiszemelt prédájául. Nem bánja, mert ez az érzés izgalmas és bizsergető.

– Örülsz, hogy Ida nem talált meg, valld be – közli Richárddal, és felvonja a szemöldökét, mint ahogyan a férfi szokta, amikor olyan bosszantóan kihívóan néz rá. Reméli, hogy neki is sikerül ezt a hatást elérnie.

– Tartozol még nekem egy énekléssel – dörmögi Richárd kitérve a válasz elől.

– Nem csak ezért örülsz. Szeretsz velem lenni.

Akarja, hogy Richárd kimondja, hogy beismerje. Ha megteszi, talán nem próbálja majd többet sem magával, sem vele elhitetni ennek az ellenkezőjét.

– Igen, szeretek.