– Egek, ki hitte volna, hogy ez ilyen fárasztó lesz? – szusszant fel Nefelejcs, ahogy leveti magát a kanapéra. Az ajka elégedetlenül görbül lefelé, a homlokára puha ráncok futnak.

Ami azt illeti, Richárd egészen biztos volt benne, hogy fárasztó lesz, és őszintén csodálja, hogy a lány nem készült ki teljesen. Ő a maga részéről nagyon elfáradt, pedig neki nem volt más dolga, csak ülni a váróban és kísérgetni a lányt egyik vizsgálatról a másikra. Richárd bele sem mer gondolni, milyen lett volna, ha az apja egészen kivételesen nem izzítja be a kapcsolatait. Gyula nem híve a protekciónak, véleménye szerint mindenki egyformán jogosult az ellátásra, és ehhez ritka kivételektől eltekintve mindig tartja magát – egy ilyen ritka kivétel Nefelejcs is. Richárd tudja, hogy az apja szeretett volna jelen lenni a vizsgálatokon, de egytől rendel, így aztán kénytelen volt megsürgetni a kollégáit. Látszott rajta, hogy nem szívesen teszi, de előbbre való volt Nefelejcs kivételes helyzete, illetve, hogy a várakozástól, a rengeteg idegentől és a túl sok új benyomástól a lány végül talán mégis összeroppan.

Nefelejcs azonban csodálatra méltó módon tartotta magát, sőt, mintha minden újabb vizsgálat egy újabb érdekes kaland lett volna a számára. Hogy tényleg ilyen erős, vagy csupán jól elrejti a félelmeit, Richárd nem tudná megmondani.

– Biztos, hogy jól van, Nefelejcs? – kérdi épp ezért puhatolózón, amint leül az egyik fotelbe.

A lány ráemeli ezüstkék szemét, és finoman elmosolyodik.

– Ne aggódjon, nem fogok hirtelen kiborulni.

– Szóval nem hirtelen lehet, hogy fog?

Nefelejcs édesen csilingelő hangon felnevet, de aztán komoly tekintettel Richárdra néz.

– Szeretem a humorát.

– Szerintem egyedül van ezzel – húzza el a száját a férfi, és a megjegyzéssel kiérdemel egy újabb vidám mosolyt. – Rendben, akkor mit szeretne most csinálni?

– Tetszett az éjszakai filmezés, volna kedve ebéd közben nézni valamit? – veti fel a lány.

Richárd bólint – neki is tetszett az éjszakai filmezés. Végül ő választott filmet, mert Nefelejcs nem tudta, mi az, amit szeret, minden érdekelte, és képtelen volt dönteni. Két filmet is megnéztek egymás után, bár a férfi tagadhatatlanul többet nézte közben a lányt, mint a tévét. Mikor Nefelejcs elaludt a kanapén, Richárd kihozta Ida szobájából a paplant, betakarta, majd visszaült a fotelbe, és csak merengősen bámulta a lányt. Hogy mikor aludt el, fogalma sincs, igazából nem is hitte, hogy el fog aludni, mégis arra ébredt, hogy az apja korán reggel kávéval a kezében áll fölötte, és finoman szólongatja.

Mivel Nefelejcs még mindig nem emlékszik semmire, az apja úgy döntött, hogy ki kell őt vizsgáltatni – ugyan nem minden vizsgálatnak lett rögtön eredménye, az orvosok mégis megállapították, hogy az amnéziáról legnagyobb valószínűséggel a trauma tehet. Sok pihenést javasoltak, illetve ismerős környezetet, amely visszahozhatja az emlékeket. Ez utóbbi sajnos kizárt, tekintve, hogy fogalmuk sincs, hol élt eddig a lány.

A kórházban felmerült, hogy amíg Nefelejcs nem emlékszik, addig a saját biztonsága érdekében bent tartják, de Richárd őszinte megkönnyebbülésére az apja erről hallani sem akart. Kategorikusan kijelentette, hogy Nefelejcs velük marad, és nem tűrt ellenmondást. Mivel Nefelejcs hálásan és örömmel fogadta ezt, senki sem erősködött. A lányon igazából akkor egyetlen egyszer látszott félelem és ijedtség, bár igyekezett leplezni. Richárd nem akar belegondolni, hogy milyen érzés lett volna a lány számára, ha magára hagyják, hogy vajon azokban a pillanatokban mennyire mélyen élte át ennek a lehetőségét, de úgy gondolja, eléggé, mert könnyek gyűltek a szemébe, amikor köszönetet mondott. Richárd akkor nagyon szerette volna magához ölelni, és a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz, pedig ehhez hasonló késztetést soha senkivel kapcsolatban nem tapasztalt még.

– Ha nem bánja, nézhetnénk valami színházas filmet – jegyzi meg félénken Nefelejcs, és Richárd kiszakad a nyomasztó emlékek és gondolatok közül.

Éjszaka könnyed kalandfilmet választott, ami izgalmas, humoros, érdekes, de azért akad benne romantika is – igazából biztosra ment, szerette volna, ha a lány jól szórakozik.

– Miért? – vonja össze a szemöldökét. Vannak jó színházas filmek, nem erről van szó, de azt hitte, a lány az éjszakaihoz hasonló szórakozásra vágyik, és még nem fogyott ki az ötletekből, tulajdonképpen már egészen rákészült az Indiana Jonesra – szerinte a lány azon is jókat derülne, és mi tagadás, szereti hallani a nevetését vagy látni az önfeledt mosolyát. Ráadásul úgy véli, hogy Nefelejcsnek jót tenne most valami izgalmas, valami, ami teljesen más, mint a valóság, ami elfeledteti vele a helyzetét.

– Szeretném megismerni azt a világot, amiben dolgozott – mondja Nefelejcs, és közben picit félve néz rá, mintha aggasztaná, mit szól majd ehhez.

– Miért? – kérdi újra a férfi igen szűkszavúan.

– Mert magát is szeretném jobban megismerni.

A szavak csak lassan ülepednek le köztük. Richárd kísértést érez, hogy újra megismételje az előbbi kérdését, de nem teszi. Kísértést érez, hogy figyelmeztesse a lányt, hogy sehová nem vezet, ha őt jobban megismeri, de ezt sem teszi. Egyrészt, mert igazságtalan lenne, hiszen ő maga is szeretné jobban megismerni Nefelejcset, másrészt úgy véli, a lány kapaszkodót keres, és azzal, hogy őt próbálja megismerni, talán magát is jobban megismerheti – úgy érzi, nem veheti ezt el tőle.

– Rendben, akkor maga hozzon be mindent, amit szívesen enne, én pedig addig választok filmet.

Nefelejcs arcán boldog mosoly omlik szét, lelkesen felpattan, aztán viszont rögtön meg is torpan.

– Mit gondol, ehetnénk sütit ebédre?

Richárd halkan, dörmögősen elneveti magát.

– Amit csak szeretne.

A lány szökellős léptekkel megy ki a konyhába. Ahogy a finoman ringó csípőt és feneket nézi, Richárd olyasféle elégedettséget érez, mint amit olyankor szokott, ha tudja, hogy sikerült papírra vetnie a tökéletes hangokat. Különös, hogy ezt most pusztán az csalja elő belőle, hogy boldoggá tette Nefelejcset.

Átül a számítógéphez, de nem kell sokáig keresgélnie, az első, amire a listában a tekintete esik, a Csodálatos Júlia, és úgy gondolja, ez tetszik majd a lánynak – ráadásul különösen kellemes a zenéje, úgyhogy ő se bánja, ha ezt nézik meg.

– Haragudna a húga, ha kölcsönvennék még néhány ruhát tőle? Ezek olyan fura szagúak, jólesne, ha átöltözhetnék – pillant rá Nefelejcs, amint behozza a spájzból a sütik egy részét. Éjszaka látható élvezettel ette mindet, szinte már érzékien – bár legalább nem nyögdécselt, amit Richárd igazán hálásan fogadott. A sötétség, a tévéből áradó puha fények, amelyek lággyá árnyalták a lány arcát, az élénken csillogó szempár és a lány mosolya épp elég kihívást jelentett, nem volt egyszerű megőriznie a józan eszét – ha még nyögdécselt is volna evés közben, Richárd attól tart, minden nehezen összekapart megfontoltsága és felelősségérzete füstként foszlott volna szét.

– Nem, nem fog haragudni, nyugodtan szolgálja ki magát.

– Köszönöm.

Richárd úgy dönt, neki sem árt olyan ruhát felvenni, amiből nem árad a kórház fertőtlenítőtől szúrós és betegségektől fanyar szaga, úgyhogy amíg Nefelejcs eltűnik Ida szobájában, addig ő is átöltözik. (És közben nagyon igyekszik nem elképzelni, hogy a lány hogyan hámozza ki magát a ruháiból.)

Hamarabb végez, így amikor Nefelejcs előbukkan, ő már a fotelben ül. A lány menet közben vesz fel egy pulóvert, és ahogy a karját emeli, a hasáról feljebb csúszik a póló. Csak egy pillanatra villan elő a tejfehér, sima bőr és a köldök csábító mélyedése, de Richárdnak ennyi is elég.

Vajon kuncogna a lány, ha belecsókolna a köldökébe? Vajon csiklandós? Milyen érzés lenne a nyelvével végigsimítani a bőrén, milyen lehet az íze?

– Felőlem kezdhetjük – szólal meg Nefelejcs.

Richárd szerint igen bosszantó, hogy a lánynak fogalma sincs arról, hogy mit tesz vele, hogy a legapróbb mozdulatai vagy akár csak egy picit huncutabb mosolya az agyát sűrű ködbe burkolja és szenvedélytől izzó képeket vetít elé.

Nagyot nyel, és elindítja a filmet. Nem figyeli, ahogy a lány eszik, semmi szüksége további ingerekre ahhoz, hogy ne tudjon másra gondolni, csak arra, hogy milyen lenne, ha megszabadíthatná őt a ruháitól, hogy milyen érzés lenne érinteni, hogy hogyan nyögne és sóhajtozna, amint egyre közelebb és közelebb viszi a gyönyörhöz. Igen, szeretné látni a lány arcát abban a pillanatban, amikor elélvez.

Richárd tudja, hogy veszélyes ilyesmire gondolnia, már csak azért is, mert a lány épp úgy vonzódik hozzá, ahogyan ő a lányhoz. A férfi elmosolyodik – talán ezért akart éjszaka besettenkedni a szobájába. Mármint nem valószínű, hogy be akart bújni mellé az ágyba, de valami mégis arra késztette, hogy meglesse őt álmában. Igazából sajnálja, hogy nem a szobájában volt akkor, hogy nem arra ébredt fel, hogy a lány felette áll és nézi. Ahogy magát ismeri, egy ilyen pillanatban, álomtól összekuszált, alig valós gondolatokkal, képtelen lett volna megtartóztatni magát. Megfogta volna Nefelejcs kezét, és maga mellé húzta volna az ágyba, aztán úgy csókolta volna meg, hogy a lány örökre emlékezzen rá.

A szenvedélytől összegabalyodott képek nem hagynak neki nyugtot. Bár a tévére függeszti a tekintetét, a filmből semmit sem fog fel, de meglepő módon még a zene sem jut el hozzá, pedig minden, ami zene, mindig élénken hat rá. Most azonban Nefelejcs hat rá élénken.

Elnyom egy bosszús sóhajt, és tegnap óta sokadszor átkozza el a sorsot, amiért ilyen kacifántos módon sodorta az útjába ezt a lányt. Mennyivel egyszerűbb és könnyebb lenne minden, ha egészen más körülmények között találkoztak volna – igazság szerint akkor már valószínűleg rég nem azon emésztené magát, hogy milyen lehet érinteni vagy csókolni, mert hiszen pontosan tisztában lenne vele.

Akkor talán azt sem akarná, hogy a lány maradjon, akkor nem aggódna amiatt, hogy emlékezni fog, és végül nyomtalanul eltűnik az életéből. Mert igen, bármilyen megrendítő is ez saját maga számára, aggódik.

Tegnap éjszaka történt köztük valami, Richárd nem tudná pontosan megmondani, hogy mi, de valami történt. Azzal, hogy őszinte volt a lányhoz, olyan közel engedte magához, amilyen közel hónapok óta senkit sem – sőt, amilyen közel talán soha senkit. Még most sem érti, miért tette, hogy hogyan csúszhattak ki a száján a szavak. De megtette, és azóta Nefelejcs mintha kevésbé lenne feszélyezett, ő maga pedig mintha kevésbé lenne feszült – még annak ellenére is, hogy folyamatosan féken kell tartania a vágyait.

A tekintete Nefelejcsre rebben. A lány előre dőlve, elmélyülten nézi a filmet, az arcán feszült figyelem, pislogni is alig pislog. A film épp most ér a zseniális végkifejlethez, az egész cselekmény ezt a pillanatot készíti elő, és briliáns az, ahogyan a színésznő végigviszi.

Richárd elfordítja a fejét, maga is a filmet nézi, egészen addig, míg elvesző, selymes suttogás nem üti meg a fülét.

– Neked a színház az egyetlen valóság; minden más, a kinti világ, ami a civileknek úgymond a valódi világ, az puszta képzelgés. És én nem fogom hagyni, hogy ezt elfelejtsd – motyogja Nefelejcs maga elé pontosan a film szereplőjével egyszerre. Aztán elmosolyodik, és ez az odavetett, finom mosoly pontosan olyan, mint a színésznőé a tévé képernyőjén, és vele egyszerre súgja: – Marhaság.

És Nefelejcs mosolyog, úgy, ahogy eddig még egyszer sem, vagy ha mégis, hát Richárd lemaradt róla. Egészen a szívéig ér ez a mosoly, és nagyon különös érzéseket ébreszt benne. Gyengédséget, féltést, és azt az érthetetlen vágyat, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer úgy ébredjen, hogy ez a mosoly fogadja, és egyedül neki, csak és kizárólag neki szól.

– Maga látta már ezt a filmet – szólal meg csendesen.

– Ezt honnan veszi? – pillant rá meglepetten Nefelejcs.

– Mondta az utolsó sorokat.

– Hogy mit csináltam? – pislog megilletődve a lány.

– A filmmel együtt mondta a szöveget.

– Tényleg?

Richárd bólint. Létezik, hogy a lány nem is vette észre, mit csinál? És mégis hányszor kellett látnia ezt a filmet ahhoz, hogy most, amikor semmire sem emlékszik, öntudatlanul mozduljon a szája? Mit jelenthet neki ez a film? Fontosnak kell lennie a számára, de vajon miért?

– Nem emlékszik, hogy látta volna, igaz?

– Nem – rázza meg a fejét a lány. – Olyan különös. Vannak bennem képek, de mind annyira zavaros.

– Például?

– Hát, egy erkélyen állok, hálóing van rajtam, reggel lehet, mert elég nagy a fény, és... ennyi. Csak egy villanásnyi kép, de olyan... hamis, mintha nem is én lennék. Nyilván azért van ez, mert most még sehová se tudom kötni, de ettől még nem jó érzés. Aztán énekelek, és sokan vannak körülöttem, de ez is olyan, mintha nem lenne valóságos. Aztán egy férfiba karolok, és nagy ruha van rajtam, nem tudom, miért, talán bálba készülünk vagy ilyesmi. Még van néhány kép, de semmi összefüggés, csak... pillanatok – biggyeszti el a száját kislányosan.

Richárdnak jobban tetszett a hálóinges kép, az igazán kedvére való, ez az utóbbi viszont összeszorítja a szívét.

– Jól van? – Nefelejcs puhatolózón feltett kérdésétől leheletnyit összerezzen.

– Miért?

– Olyan morcosan néz.

– Nem szívesen képzelem el magát férfival, kivéve, ha az a férfi én vagyok – vallja be Richárd, bár ahogy kiszaladnak a száján a szavak, már szidja is magát miattuk. Mégis mi a jó fészkes fenét művel?

Nefelejcs arca árnyalatnyit elvörösödik, a szeme pedig megtelik valami puha, csábító ragyogással, és Richárd már mégsem bánja annyira, hogy szokásához híven keresetlenül őszinte volt, főleg, amikor a csókolni való száj kedvesen felfelé kunkorodik. Jó érzés, hogy ő késztette mosolyra a lányt.

– Milyen érzés táncolni? – kérdi Nefelejcs, Richárd szerint teljesen ide nem illőn, de hát nem először fordul elő, hogy nem tudja követni a lány csapongó gondolatmenetét. A kórházban is többször volt rá példa, hogy Nefelejcs olyasmit jegyzett meg vagy vett észre, ami neki eszébe sem jutott volna. Például, hogy hogyan vetül az elkoszolódott csempékre a fény, és hogy milyen alakok jutnak eszébe az árnyékokról. Tulajdonképpen Nefelejcs minden komorabb vagy nehezebb pillanatot feloldott valami könnyed játékossággal, amivel folyamatosan mosolyt varázsolt a férfi ajkára.

– Nem szoktam táncolni.

– De tud?

Richárd bólint. Igen, előfordult, hogy táncolt már, főleg, amikor még fiatalabb volt, bár azért akkor sem túl gyakran.

– Megmutatja?

Az első ösztönös gondolata, hogy kizárt, aztán azonban jobb ötlete támad.

– Ha cserébe énekel nekem.

– De hát nem is biztos, hogy tudok énekelni – tiltakozik rögtön Nefelejcs. Az arcán rémület suhan át, feltehetően megijeszti a gondolat, hogy csak úgy énekeljen valaki előtt – vagy talán az ijeszti meg, hogy pont előtte tegye.

– Az előbb azt mondta, emlékszik rá, hogy énekelt – győzködi Richárd. – Lehet, hogy énekesnő.

– Ja, vagy csak karaoke-őrült vagyok, pedig borzalmas a hangom, viszont senki nem akar megbántani, ezért ezt nem közlik velem – vágja rá a lány kuncogva.

– Élénk a fantáziája, ugye tudja?

– Fogalma sincs, mennyire – sóhajtja Nefelejcs, és nem, Richárd nem akarja tudni, hogy most mire gondolhat pontosan.

Jó, legyen őszinte, legalább magához: nem kellene, hogy akarja, de attól még nagyon is akarja tudni. Vajon a (helyenként) kulturált beszélgetés leple alatt a lányban is folyamatosan olyan képek cikáznak, amelyekről jobb nem tudomást venni? Érzi-e annak a vágynak, ami őt egyre próbálja maga alá gyűrni, akár a töredékét is?

– Énekeljen nekem, és cserébe én táncolok magával.

Richárd felvonja a szemöldökét, és kihívóan méregeti a lányt – ez már korábban is bejött, talán Nefelejcs most sem hátrál meg. Mert igen, szeretné őt hallani énekelni.

– Tudom, mire megy ki a játék – morogja a lány –, de most hiába néz így rám. Semmilyen dalra nem emlékszem, és egyébként sem áll szándékomban szerenádozni magának.

– Fogadjunk, hogy elsőre tudok olyan dalt mutatni, amire emlékezni fog, ha sikerül, énekel nekem, ha nem, akkor nem – jelenti ki hirtelen ötlettől vezérelve Richárd, bár a kijelentésében nem száz százalékig biztos, viszont így legalább kapna egy esélyt.

Nefelejcs pár másodpercig összehúzott szemöldökkel méregeti, aztán viszont bólint.

– De előbb táncolunk – köti ki.

Richárd nem bánja. Feláll a fotelből, a számítógéphez lép, bezárja a filmet, és sietve, nehogy a lány meggondolja magát az alkut illetően, zenét keres a youtube-on. Hogy miért pont Marvin Gaye és Tammi Terrell jut eszébe, nem tudja, talán, mert valamelyik nap benne volt egy filmben, amit az apjával nézett, és azóta a dallam néha alattomosan a gondolatai közé kúszik, de mindegy is, a lényeg, hogy megteszi.

Elindítja a videót, aztán Nefelejcs elé áll, játékosan meghajol, és hanyag mosollyal az ajkán a kezét nyújtja felé.

– Kisasszony, megtisztelne egy tánccal?

Nefelejcs felnéz rá, aztán ahelyett, hogy megfogná a kezét, picit félrebillentett fejjel fürkészi.

– Mi ez a zene?

– Beijedt?

– Kicsit.

– Ain't No Mountain High Enough, és nincs több időhúzás, jöjjön. Ne féljen, ha ügyetlen is, csak én fogom látni.

Nefelejcs pici és karcsú keze remeg, ahogy az övébe teszi, Richárd azonban nem tétovázik, megragadja, és felhúzza a lányt, pont olyan hirtelen és erősen, hogy Nefelejcs elveszítse az egyensúlyát, és a mellkasához simuljon. Nefelejcs elhúzódik, és megrovó pillantást vet rá, amire Richárd csupán egy gúnyos félmosollyal felel.

– Ezt szándékosan csinálta, igaz?

– Hibáztatna érte?

Nefelejcs elpirul, és nem mond semmit. Richárd elvezeti kicsit a kanapétól és a dohányzóasztaltól, hogy több helyük legyen. A szabad kezével megnyugtatóan végigsimít Nefelejcs pulóverbe bújtatott karján (közben pedig szörnyen sajnálja, hogy nem a bőrét érinti éppen), majd a vállához emeli a kezét, aztán a sajátját a derekára kulcsolja, és szelíden közelebb húzza magához. Nefelejcs keze enyhén nyirkos az övében, ebből tudja, hogy a lány még mindig izgul, úgyhogy a füléhez hajol, épp csak nem érintve meg a szájával a bőrét.

– Csak kövessen – súgja. Örömmel tölti el, hogy a lány megremeg a karjában.

Richárd nem nagy táncos, de azért arra képes, hogy ritmusra lépkedjen, úgyhogy ezzel kezdi. Nefelejcs a testéhez simulva követi a mozdulatait, és csodálatos átölelve tartani a lányt, érezni a karcsúságát, a törékenységét.

Aztán Nefelejcs mély levegőt vesz, és ellazul a karjában. Finoman megmozdul a csípője, és már nem Richárdot követi, hanem hagyja, hogy a zene irányítsa a lépteit. Elhúzódik a férfitól, megfogja a másik kezét is, és tökéletes érzékkel mozog. A szemét behunyta, az ajka leheletnyit szétnyílt, és Richárd nem tud ellenállni a kísértésnek, könnyedén megpörgeti a lányt.

Nefelejcs tisztán csengő hangon kacag fel, és egyre szabadabban engedi a testét mozdulni. Elképesztően csábító, ahogy mintha eggyé válna a zenével, ahogy a teste ring. Richárd soha senkit nem látott még ennyi érzékiséggel táncolni. Ő maga már nem is igazán mozdul, csak a lányt figyeli. Nefelejcs néhány tincse kibomlik a kusza kontyból és az arca elé hullik, de ő észre sem veszi, csak táncol tovább. Úgy táncol, mintha pusztán ennyi tartaná vissza a világ végét, mintha ennyi lenne csak, ami elválasztja a zuhanástól.

Mikor a zene halkulni kezd, Nefelejcs picit kilép, de nem engedi el a kezét, helyette nevetve addig forog, míg szorosan egymáshoz nem simul a testük. Richárd karja a lány dereka körül, érzi, ahogy Nefelejcs levegő után kapkod.

– Istenem! – pihegi. – Táncolni... felemelő és szabad és... egek... csodálatos! – Olyan elevenséggel csillog a szeme, mintha táncolni született volna, mintha mindig ezt csinálta volna, mintha ez lenne az élete. Igazság szerint a mozgása alapján Richárd nem is tartja ezt kizártnak.

Richárd elmosolyodik, és finoman a füle mögé igazítja a lány kiszabadult tincseit. Ahogy ujjai a kipirult bőrhöz érnek, az egész testében vágyakozó zsibongás támad. Tudja, hogy nem kellene, de mégis megérinti a lány puha és hívogató ajkát.

– Szeretném tudni, milyen – szólal meg Nefelejcs.

– Micsoda? – kérdi halkan Richárd.

– Ha megcsókol.

A férfi nagyot nyel. Ő is szeretné tudni, nagyon-nagyon szeretné.

– Nefelejcs... – sóhajtja lemondóan. – Talán van valaki, akit szeret, aki szereti, nem lenne helyénvaló, és később kegyetlenül megbánná. Nem akarom bántani magát.

– Ugyan, Richárd, már legalább egy napja eltűntem, és nem keres senki. Gondolja, ha bárkinek is fontos lennék, még mindig itt lehetnék? – Nincs a hangjában keserűség, sem félelem, inkább csak elfogadás, és talán egy cseppnyi kioktatás.

Richárd ezt így nem gondolta végig, önző módon csak örült, hogy a lány itt van, hogy színt és elevenséget hoz az életébe. Nem tudja elképzelni, milyen lehet, mikor az ember teljesen egyedül van a világban. Az ő élete összeomlott, de volt hova hazatérnie, voltak, akik várták, akik nem kérdezték, miért jött haza, mert ismerik, így pontosan tudják, hogy a faggatózástól csak még jobban magába zárkózna. Őt szeretik, és ezért igazán hálás lehet.

– Mennyi mindenre fog még engem megtanítani, kislány? – kérdi elmélázva, ahogy újra végigsimít a lány telt ajkán.

– Ezt hogy érti?

Richárd megrázza a fejét, mintha nem számítana, aztán gyengéden elmosolyodik.

– Nekem fontos vagy, Nefelejcs.

A lány szeme kerekre tágul, és úgy néz rá, ahogyan táncolt – mintha ebben a pillanatban ő lenne minden, és Richárd már tudja, hogy meg fogja csókolni. Mert nem lehet, hogy ne csókolja meg.

– Miért érzem úgy, hogy most belegyalogoltam valaminek a kellős közepébe? – csendülnek a bejárati ajtó felől játékosan a szavak.

Nem, Richárd soha nem haragudott még annyira a húgára, mint ebben a pillanatban.