Nefelejcs hirtelen ébred fel. A szeme kipattan, és máris olyan éber, mintha már régóta fent lenne, pedig azt hitte, szörnyű lesz az első igazi ébredése Nefelejcsként, hogy majd megint nem tudja, kicsoda, hogy olyan lesz, mint amikor magához tért a kanapén. De most egészen más, inkább kipihent és nyugodt. Ugyan továbbra sem emlékszik arra, hogy kicsoda, de már mégis vannak emlékei, amelyek könnyű melegséget csempésznek a szívébe.

A hasáról a hátára fordul, és az ablak felé kémlel. Mikor délután lefeküdt, a leengedett redőny résein besurrant valamennyi tompa és fáradt fény odakintről, most azonban csak halvány, éjszakába ájult lámpafény lopózik be. Mennyi lehet vajon az idő? Holnap van már? Kipihentnek érzi magát, de ez semmit nem jelent, mert korán ágyba bújt. Nagyon kimerítette a látogatás a rendőrőrsön, és amikor visszaérve Gyula felvetette, hogy talán jót tenne neki egy kis pihenés, nem habozott egyetérteni.

A lányt még most is meghatja, hogy az idős orvos mennyire kedves hozzá. Mindig olyan megértőn, már-már atyaian néz rá, nem szánalommal, hanem... törődéssel és gondoskodással, ami természetesen fakadhat akár a foglalkozásából is, de Nefelejcs mégis úgy érzi, hogy fontos Gyulának. Már azt is, hogy el kellene menniük a rendőrségre, olyan finoman és óvatosan hozta fel, és amikor Nefelejcs megijedt, megfogta a kezét, és szelíden győzködte, hogy nem kell félnie, ott lesznek mellette és egy pillanatra sem hagyják magára, de muszáj bejelenteniük, hogy itt van, mert egyébként hiába keresné a családja.

Nefelejcs értette, miért szükséges ez, hogy miért hasznos, mégis ódzkodott, ugyanis amint belegondolt, hogy ki kell mennie a hidegbe, valahol belül mintha reszketni kezdett volna, és ez a reszketés a legkevésbé sem akart csitulni. Hiába határozta el magát, hogy mindenre pozitívan tekint, ebben a kérdésben kudarcot vallott. Nem tudja, miért nézett Richárdra, talán ösztönösen kapaszkodott abba, aki megmentette. A férfi elmélyült, kutató tekintettel nézett rá vissza, és pusztán pár másodperc alatt megértette, mi játszódik le benne, mert hirtelen felállt, a kezét nyújtotta felé, aztán a húga szobájába húzta. Kinyitotta a szekrényeket, közölte vele, hogy bármit felvehet, akár többet is, ne aggódjon, Ida nem fog haragudni.

Nefelejcs egyszerűen csak lerogyott az ágyra, és képtelen volt megmozdulni. Mintha a hideg visszakúszott volna a testébe, mintha jég hömpölygött volna lustán és dermesztően az ereiben vér helyett. Akkor Richárd leguggolt elé, és felnézett rá.

– Ugyan, kislány, ez is csak egy újabb kaland – mondta simogatóan lágy hangon. – Vigyázunk magára, nem lesz semmi baj.

Nefelejcs bólintott, de az ölébe ejtett kezét bámulta, nem a férfit. Mikor megérezte Richárd ujjait az állán, a hideg leheletnyit megenyhült a testében, ennek ellenére kelletlenül nézett a szemébe.

– Szeretné, ha segítenék átöltözni? – kérdezte féloldalas mosollyal az ajkán a férfi, és Nefelejcs nem tudott nem visszamosolyogni, pedig erősen hadakozott az arcizmaival.

– Jól van – bólintott Richárd, de mielőtt kilépett volna a szobából, még visszanézett rá. – Ígérem, minden alkalomért, amikor seggfej voltam, hozzám vághat egy hógolyót, ezért már megéri, nem?

Nefelejcs ezen a megjegyzésen már őszintén mosolygott. Míg öltözködött (mert igen, rengeteg ruhát magára rángatott), azon töprengett, hogy mi lesz, ha a rendőrségi bejelentés nyomán esetleg felbukkan a családja vagy a barátai, vagy bárki, aki ismeri, és tudja, hol él. Akkor el kell mennie innen, hiszen nem lesz oka tovább maradni.

Most is sajog a szíve erre a gondolatra. Nyilván részben azért, mert semmilyen másik „otthont" nem ismer, de itt jól érzi magát. Gyula és Richárd már nem idegenek a számára, de bárki is jön érte, az idegen lesz. Tudja, hogy ez gonosz gondolat, szégyelli is magát érte, de akkor is nehezére esik elképzelni, hogy csak úgy váratlanul felbukkanhat valaki, aki elviszi innen, vissza egy olyan életbe, amit egyáltalán nem ismer, amiről jelenleg fogalma sincs.

Nefelejcs megrázza a fejét – nem, nem fogja emészteni magát. Kimenni is félt, aztán mégis kellemes élmény volt. A hó már csak finoman szállingózott, a járdát a lakosok járhatóvá tették, így egész jól lehetett haladni. Oma a legkevésbé sem igyekezve, hogy ne feltűnően tegye (még rájuk is kacsintott!), Gyulába karolt, és előre soroltak, így Nefelejcs Richárd mellett lépkedett.

Többször is meg kellett állniuk, mert a gyerekek lelkesen üdvözölték Omát és a „doktor bácsit", sőt, Oma egyszer még egy hóemberépítésbe is besegített, mert a kislányok olyan édesen hívták, hogy Nefelejcs maga kérte, tartson velük, nem baj, ha emiatt később érnek a rendőrségre.

És egyébként is örömmel álldogált a hóesésben, bár ehhez több köze volt annak, hogy akkor már Richárd kezét fogta. Mikor korábban megcsúszott, a férfi elkapta a karját, és segített neki megőrizni az egyensúlyát. Aztán persze rögtön elengedte, de mikor másodszor is majdnem elesett, a férfi egyszerűen megfogta a kezét, amivel borzongatóan édes érzéseket csalt a testébe.

– Nem hiányzik most magának egy agyrázkódás – dörmögte azért, mintha szándékosan akarná kerülni a kedvesség látszatát, pedig amit tett, ahogyan a kezét szorította, ahogy figyelt rá, az igenis nagyon kedves volt.

Nefelejcs az éjszakának ad egy szégyenlős mosolyt, ahogy visszaidézi a jelenetet, és megint elcsodálkozik azon, hogy néha honnan jönnek a szájára a szavak.

– Szerintem az én agyamnak jelenleg mindegy – vágta rá olyan könnyedén és egyszerűen, hogy gondolkodnia sem kellett rajta.

Richárd egy pillanatig meghökkenve nézett rá, aztán viszont halkan felnevetett. Nefelejcs egész testében érezte a férfi nevetését, szétbomlott benne és örömmel töltötte el, hát még, amikor Oma megbökte Gyulát, és fennhangon közölte, hogy mennyire jó újra hallani a fiú nevetését (bár Nefelejcs szerint lehetetlen Richárdra mint fiúra gondolni, szerinte Richárd ízig-vérig, minden apró rezdülésében és porcikájában igazi férfi).

Nefelejcs felsóhajt. Eszébe jut mindaz, amit Oma mondott, és amit először a legkevésbé sem vett komolyan, pedig az idős hölgy tényleg meg van róla győződve, hogy ő lesz majd a dédunokái anyja, és ez elég zavarba ejtő, főleg, hogy ennek megfelelően, szinte már unokájaként tekint rá, holott alig ismeri. Nefelejcs megkedvelte Omát, talán épp ezért már most tart attól, hogy előbb-utóbb csalódást fog neki okozni.

A lány tudja, hogy a vonzalom nem egyenlő az igazi, mély érzelmekkel. Igen, Richárd és ő vonzódnak egymáshoz, talán kedvelik is egymást, már amennyire két ember ennyi együtt töltött idő után kedvelheti, de azért ez még nagyon-nagyon, sőt, annál is messzebb van a szerelemtől.

Akkor is, ha Richárd mellett biztonságban érzi magát, ha szeret vele évődni, ha szereti a morcosságát, amit igazából aranyosnak talál, bár ezt még az emlékeiért cserébe sem közölné a férfival. Azt is szereti, amikor Richárd olyan őszinte és leplezetlen csodálattal néz rá, és még azt is, amikor pimasz megjegyzéseket tesz. Van valami megfoghatatlan a férfiban, valami szeszélyes kiszámíthatatlanság, amitől pont azt érzi vele kapcsolatban, amit a férfi mondott rá vonatkozóan: hogy olyan, mint egy megfejtésre váró talány. Tüskés, zárkózott, olykor szófukar, de ezek mellett figyelmes és kedves is, még ha ezt igyekszik is leplezni, bár ennek miértjét Nefelejcs a legkevésbé sem érti.

Mit csinálhat most a férfi? Biztosan alszik. Milyen lehet álmában? Nefelejcs szeretné őt látni. Richárd szobája szemben van az övével (vagyis Idáéval), de sose lenne olyan bátor, hogy belessen hozzá, és hát a sötétségben egyébként sem valószínű, hogy bármit is látna. Bár végül is... mit veszíthet? A férfi alszik, nem tudná meg. Igazán csak egy pillantást vet rá. Csak megnézi, milyen, amikor alszik, amikor az arca kisimult és nyugodt.

Nefelejcs kibújik a paplan alól, majd az ajtóhoz oson. Lassan és óvatosan nyomja le a kilincset, aztán kisurran. A ház sötétségbe burkolózik, de kintről beszitál némi halvány fény, ami segít, hogy kivegye a körvonalakat. Csak pár lépésre van Richárd ajtaja, de rögtön az elsőnél megreccsen alatta a parketta. Nefelejcs beledermed a mozdulatba. Nem rezzen, a lélegzetét is visszatartja, de nem hall semmilyen más neszt, így megkönnyebbülten elkönyveli magában, hogy valószínűleg csak ő érezte fülsértőnek az egyébként minden bizonnyal apró hangot.

Richárd szobája előtt még egy pillanatig tétovázik, végül is mégsem szép dolog valakit az engedélye nélkül álmában meglesni, de erősebb a kíváncsisága. Azt ugyan nem tudja, mit remél, mennyiben lesz más a férfi álmában, de ettől még nagyon szeretné látni.

A hideg kilincsre csúsztatja a kezét, és nagyon-nagyon lassan lenyomja, aztán még lassabban tolni kezdi befelé az ajtót. A szíve mintha a torkában dobogna, levegőt venni ebben a pillanatban nem is mer.

– Mondja, Nefelejcs, mégis mit csinál?

A lány ijedten megugrik, a mellkasára szorítja a kezét, és az ajtó mellett a falnak veti a hátát. Mély levegő, még egy és még egy, a szemét is behunyja, de a szíve vad dobogása egy leheletnyit sem enyhül.

– Nefelejcs, jól van? – lép hozzá közelebb Richárd, és a hangján érezni az aggodalmat.

Pedig ha tudná, hogy épp őt készült meglesni! De mégis mit csinált a férfi a nappaliban, teljes sötétségben? Miért nem alszik, mint feltehetően minden normális ember ilyenkor?

– Én... – nyögi Nefelejcs, de nem tudja, hogyan kellene folytatnia. – Csak felébredtem és... – ez eddig igaz – már kialudtam magam és... – még mindig igaz – pisilnem kell – vágja ki magát, bár ez utóbbi már bizony hazugság a javából. Ez az első igazi hazugsága, és ettől egy picit elpirul, de Richárd remélhetőleg nem látja, ha pedig mégis, hát betudja annak, hogy pisilést említett a jelenlétében. Mondjuk, tekintve, hogy a bugyija már többször szóba került köztük, talán mégsem fog erre gondolni.

A férfi egy darabig méregeti, de nem jegyzi meg az egyértelmű tényt, hogy a fürdőszoba egészen konkrétan az ellenkező irányban van, mint az ő szobája. Nefelejcs visszafojtott lélegzettel figyeli, várva, hogy Richárd végül lecsap rá és kikényszeríti belőle az igazságot, de a férfi megrázza a fejét, hátat fordít neki és visszaballag a nappaliba. Nefelejcs követi – ezek után pláne nem tudna visszaaludni, és egyébként is érdekli, mit csinál a férfi idekint.

Richárd az egyik fotelbe ül (Nefelejcs rájön, hogy ezért nem vette észre, nem mintha egyébként alaposan szétnézett volna, de hát mégis honnan jutott volna eszébe, hogy Richárd esetleg itt van?), ő maga pedig a kanapéra telepszik. Felhúzza a lábát, aztán átöleli. A szíve még mindig gyorsabban dobog a normálisnál, és elég zavart, úgyhogy nem mer a férfira nézni, pedig érzi magán a tekintetét.

Talán percek is eltelnek, mire összeszedi magát annyira, hogy lassan a férfi felé fordítsa a fejét. Richárd elmélyülten, az ajkán halvány mosollyal tanulmányozza. Nefelejcs állja a tekintetét, bár ettől a szíve megint gyorsabban kezd dobogni. Hogy tud ez a férfi így nézni, ennyi erővel és mélységgel? Hogy éri el minden egyes alkalommal, hogy egyetlen pillantásától görcsbe ránduljon a gyomra?

Nefelejcs útközben és a rendőrségen látott más férfiakat is, szóval most már van összehasonlítási alapja, és őszintén úgy gondolja, hogy Richárd felülmúl minden férfit, akivel csak találkozott. Jó, nem mintha tengernyi sok férfival találkozott volna, de már talán kijelentheti, hogy nem elfogult. Például az a rendőr, aki fogadta őket, helyesebb, mint Richárd. Nem olyan kemények és durvák a vonásai, a szeme sem csillog olyan hidegen, de a közelében Nefelejcs mégsem érzett semmit. Igazából egyetlen másik férfi közelében sem érzett semmit, pedig mindannyian érdeklődve nézték meg maguknak, ami ugyan nem sokat jelent, végül is talán csak azért voltak rá kíváncsiak, mert idegen és nem mindennapi, ami vele történt, ráadásul Hanga-bokor nem nagy település, így minden újdonságnak komoly pletykaértéke van, mint azt Omától megtudta.

Eleinte feszélyezte, hogy mindenki megnézi, aztán úgy döntött, nem vesz tudomást a kíváncsi, olykor kicsit tolakodó tekintetekről. Richárd kezére koncentrált, amint az övét szorítja, a rendőrségen pedig arra, hogy minden kérdésre, amit feltesznek, megpróbáljon felelni – nem mintha túl sok mindent mondhatott volna el magáról vagy arról, ami történt. Igazából Richárd és Gyula többet beszélt, mint ő.

Mikor kijöttek a rendőrségről, Richárd újra megfogta a kezét. Egyikük sem szólalt meg az úton, és ez jól volt így. Addigra Nefelejcs már elfáradt, kimerítette, hogy a feltett kérdések nyomán hiábavalóan próbálja előásni az emlékeit – igazából az ébredéstől való félelme ellenére ezért is bújt rögtön ágyba.

Most azonban feszélyezi, hogy nem beszélnek, hogy az éjszaka minden lélegzetvétellel sűrűbbnek és nehezebbnek érződik, hogy a csend közöttük egyre tömörebbnek és áthatolhatatlanabbnak tűnik, hogy Richárd mintha minden pislogásával távolabb kerülne tőle – talán ezért érzi szükségét, hogy feltegyen egy igen ostoba kérdést, de mégis felteszi.

– Nem tud aludni? – A férfira néz, a kintről beszűrődő fényben egész jól látja őt.

Richárd lustán elmosolyodik. Azt súgja ez a mosoly, hogy a férfi pontosan tisztában van vele, miért szólalt meg Nefelejcs.

– Megszoktam, hogy ritkán fekszem éjfél előtt.

– Miért?

– A színház miatt. Az éjszakába nyúló próbák, az előadások, másik világ – húzza el a száját Richárd, de a hangjában a közöny mellett vágyódást is érezni.

Nefelejcs töprengve nézi a férfit. Vajon merje megkérdezni? Délután Richárd egyértelművé tette, hogy erről nem beszél szívesen, de talán csak azért, mert nem tudja, hogyan beszéljen róla. Legrosszabb esetben megint elüti a kérdést, és akkor Nefelejcs tudni fogja, hogy többet ne faggatózzon.

– Richárd, miért nem ír már zenét? – kérdi lágyan. Nincs a hangjában noszogatás, de még csak kíváncsiság sem. A kérdés inkább egy ajánlat, ami tudatja a férfival, hogy ha úgy akarja, akkor meghallgatja.

Richárd nem kapja el a tekintetét, de a vonásai megkeményednek, ridegebb most, mint eddig bármikor. Nefelejcs állja a pillantását, látja a vívódását, és a pillanatot, amikor megadja magát, valósággal érzi is, mert Richárd tekintetéből túlcsordul az eddig elzárt, néma fájdalom. Visszafojtani vágyott, keserű és letaglózó fájdalom. Vajon eddig is ott volt mindez a tekintete mélyén?

Nefelejcs úgy érzi, a férfi fájdalma beborítja, de nemcsak őt, hanem az egész szobát, elfojtja a sötétséget, a csendet, nem hagy magán kívül mást létezni. Richárd vajon ezzel él együtt? Állandóan ezt hordozza magában? Hogy lehet ezt elviselni?

Valamit mondani kellene, elérni a férfihoz, mielőtt ez a fájdalom teljesen felemészti, mielőtt eltűnik benne.

– Richárd – súgja Nefelejcs.

– Már... nincsenek bennem hangok – szólal meg halkan Richárd. Végtelenül üresen csengenek a szavak. – Nem tudom, ki vagyok a zene nélkül. Nem tudom, ki vagyok – ismétli meg hangsúlytalanul, lebegősen.

– Ismerős érzés – motyogja Nefelejcs.

– Ezt még nagyinak sem mondtam el, pedig tudom, hogy ő már tudja – jelenti ki Richárd, és a tekintete megtelik meglepettséggel. – Senkinek sem mondtam el.

Nefelejcs gyengéden néz a férfira. Érzi Richárd zavartságát, pedig azzal, hogy megmutatta, ő is esendő, a lány most csak még erősebbnek látja őt. Talán azért, mert anélkül, hogy el kellene neki magyarázni, megérti, mit jelent Richárd számára a zene, és ezzel együtt megérti azt is, hogy a férfi gyakorlatilag mindent elveszített. Pont, mint ő. Egyiküknek sincs most másuk, csak egy élet, amit nem tudják, hogyan kellene élniük.

– Richárd, köszönöm, hogy megmentett, még nem mondtam, pedig nagyon hálás vagyok – szólal meg Nefelejcs, magában fohászkodva azért, hogy a kijelentés visszacsalja Richárd tekintetébe a rá jellemző gúnyos derűt. Ösztönösen érzi, hogy Richárd nem az a lelkizős típus, hogy nagyon ritkán nyílik meg bárkinek is, és érzi azt is, hogy egyszerre ennyi elég volt, hogy most muszáj másról beszélniük ahhoz, hogy ne sértse meg a férfit olyan együttérzéssel, amit ő valószínűleg szánalomnak vélne, és amire egész biztosan nem tart igényt. Sőt, amitől valószínűleg megbánná, hogy őszinte volt, márpedig Nefelejcs ezt nem szeretné. Boldog, hogy a férfi megbízott benne.

Richárd csak egy villanásnyi hálás pillantással köszöni meg a témaváltást, de a lánynak ez elég.

– Nincs mit.

– De, nagyon is van.

A férfi néhány pillanatig némán mered rá, aztán az ajkára a már jól ismert, féloldalas mosoly húzódik.

– Nem kell pisilnie?

– Hazudtam – vallja be Nefelejcs nyíltan. Nem tetszik neki, hogy nem volt őszinte, a hazugság keserűségét még most is érzi a szájában.

– Tudom – pillant rá cinkos tekintettel Richárd. – Mit szólna hozzá, ha megnéznénk valami filmet, közben pedig szégyentelenül nassolnánk? A spájz tele van sütivel, és a filmet maga választhatja.

– Ennyire szereti nézni, ahogy tömöm magam? – kérdi játékosan Nefelejcs.

Richárd tekintetébe melegség költözik, és a mosolyában ezúttal nincs semmi gúny. Nefelejcs úgy érzi, más most a férfi. Mintha azzal, hogy bepillantást engedett a lelkébe, lefoszlott volna róla az a feszültség, ami eddig körbelengte, bár erre a lány csak most ébred rá. Most, hogy látja, Richárd mennyivel nyugodtabb. Vajon ilyen volt akkor is, amikor még nem vesztette el a zenét?

– Nem, azt szeretem nézni, ahogy felfedezi az életet.

Nefelejcs értetlenül, megilletődve pislog.

– Miért?

A férfi megvonja a vállát, és a lány már azt hiszi, nem fog válaszolni, amikor mégis megszólal.

– Mert maga által mintha én is újra felfedezném.

A tekintetük egymásba kapaszkodik, és Nefelejcs úgy érzi, hogy az elmúlt pillanatokban valami megváltozott közöttük – talán barátok lettek.