– Apa azt mondta, jó lenne, ha lefeküdne aludni – jegyzi meg Richárd, miután a lány kényelembe helyezi magát a kanapén, és magára húzza a paplant. Az ő paplanját. Ami feltehetően most már magán viseli majd a lány illatát, ő meg gyötrődhet tőle egész éjszaka. Nem, soha többet nem fogja eljátszani a hős megmentőt, ez már egészen biztos.

– Nem igazán vagyok fáradt, kétlem, hogy el tudnék aludni.

Igen, Richárd pontosan ettől félt. Ahogy az apját ismeri, nem kizárt, hogy beköszön fél Hanga-bokornak boldog új évet kívánni, így ki tudja, mikor ér haza. Mit kezdjen ő addig ezzel a lánnyal? Már azokon a dolgokon túl, amelyeket igen nagy örömmel kezdene vele.

– Nem éhes?

Nefelejcs arca felderül.

– Azt hiszem, szívesen ennék.

Richárd bólint, és kivonul a konyhába.

– Mit enne? A húgom és nagymamám egy hadseregnek is elég kaját főzött, szóval van mindenféle.

– Nem tudom, mit szeretek, de mindent szívesen megkóstolok – közli a lány vidáman.

– Mindent? – fordul vissza a lány felé kétkedőn felhúzott szemöldökkel Richárd.

– Miért ne? – vigyorodik el Nefelejcs, amitől kifejezetten kislányosan néz ki. – Ez igazán izgalmas kalandnak tűnik. Ki tudja? Lehet, hogy megszeretek olyasmit, amit eddig nem szerettem, mert most előítéletektől mentesen kóstolhatom meg.

– Oké, maga tudja.

– Segítsek?

– Nem. – Nem jó, nem akar ő ennyire durva lenni. – Azt hiszem, bölcsebb, ha minél távolabb maradunk egymástól. – Aha, hát ilyen az, amikor nem durva, elismeréssel gratulál magának. – Ne haragudjon.

– Maga tényleg vonzónak talál engem, igaz? Nem pusztán csak játszik velem – motyogja a lány halkan, csak félig-meddig kérdésként.

Richárd behunyja a szemét. Talán jobb lenne ezt tisztázni. Mély sóhajjal megint a lány felé fordul. Nefelejcs már-már reménykedőn néz rá. Richárd egyáltalán nem érti – hát tényleg nem tartja magát szépnek? Vagy ez csak amolyan női badarság? Mert igen, szerinte a nők hajlamosak arra, hogy ott is hibát lássanak, ahol valójában minden abszolút rendben van.

– Igen, igaz, és a félreértések elkerülése végett: nem szoktam játszadozni a nőkkel, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan most maga érti – toldja meg Richárd, mire Nefelejcs aranyosan elkapja róla a tekintetét, és megint elpirul.

– Nem tartja ezt furcsának? – kérdi egészen félszegen a lány.

– Mit?

– Hogy alig ismer, és...

– Kislány, maga se ismeri magát.

– Hát, ez igaz – vonja meg a vállát a lány aprót kuncogva, és Richárd örül, hogy az önkéntelen megjegyzéssel nem bántotta meg. Tetszik neki, hogy Nefelejcs nem hisztizik, nem sajnáltatja magát, hogy egyszerűen elfogadta a helyzetét, és láthatóan igyekszik a legjobbat kihozni belőle.

– De attól még furcsa, nem? – tér vissza a lány a kérdéséhez. – Vonzódni egy idegenhez.

– Véleményem szerint minden kapcsolat így kezdődik. Először mindenki idegen.

– Jó – fintorog a lány, ahogy kelletlenül igazat ad neki –, de csak pár órája találkoztunk, a fürdőben mégis majdnem csókolóztunk.

Igen, sajnos csak majdnem. Richárd bánja is, hogy nem volt rámenősebb, de hát hogy tehette volna? Bármennyire is erős lánynak tűnik Nefelejcs, a helyzete most akkor sem épp egyszerű. Jelenleg a lány csak az apját és őt ismeri, senki mást, ráadásul ő volt az, aki megmentette, Richárd pedig nem akarja, hogy ez túl mély kötődést alakítson ki benne, mert annak semmi értelme nem lenne. Ő nem az a fajta pasi, aki alkalmas egy kapcsolatra, sosem volt ilyen, és jó eséllyel soha nem is lesz.

Ha bármi is történne köztük, a lány, talán akaratlanul, de attól még többet feltételezne a valóságnál, pusztán azért, mert már eleve kötődik hozzá. Márpedig Richárd nem akarja bántani. Nem tudja, milyen lehet igazából Nefelejcs, de az a lány, aki most itt ül a kanapén, egy törékeny teremtés, a szúrósságával és a szókimondásával együtt is, Richárd pedig tényleg kedveli őt. Sőt, nem is csak kedveli, tiszteli és csodálja is – az erejét, a bátorságát, a talpraesettségét. Hogy senki, de tényleg senki nem ítélhetné el, ha összetörne, ha sírna, ő azonban inkább mosolyog és derűsen tekint előre.

– Tudja, a legtöbb nőt, akit életemben megcsókoltam, nagyjából ugyanennyi ismeretség után csókoltam meg – közli szándékosan közönyösen, bár azért a kijelentés persze erős túlzás, de azt akarja, hogy Nefelejcs tudja, ő nem egy szőke herceg, hogy megértse, a vonzalom nem feltételez többet önmagánál. A vonzalom csak vonzalom, egy egyszerű fizikai válasz a test részéről, semmi több.

– Akkor maga egy amolyan Casanova? – kérdi a lány játékosan. Nem tűnik csalódottnak, és Richárd nem érti, hogy ettől a ténytől ő maga viszont miért érez így.

– Ennyire messze azért nem mennék, de hízelgő a feltételezés – vet egy féloldalas mosolyt a lány felé. Nefelejcs is elmosolyodik, édesen és ártatlanul, amitől Richárdban mindenféle különös gondolat merül fel. Például, hogy szeretné megvédeni ezt a lányt, hogy szeretné, ha a mosolya mindig ilyen ragyogó lenne, hogy... – nem, elég.

A vonzalom egy dolog, nem tehet ellene, de az ilyen jellegű gondolatok nem vallanak rá, ráadásul a helyzetet tekintve értelmük sincs. Pár órája ismeri csak a lányt, és az a lány, akit ő ismer, abban a pillanatban eltűnhet, amint Nefelejcs emlékezni kezd önmagára, következésképp, akit ő most itt megkedvelhet, elképzelhető, hogy a következő pillanatban már nem is létezik.

A hűtő felé fordul, és akkurátusan elkezdi kipakolni a konyhaasztalra az étellel teli műanyag dobozokat. Az előbb nem viccelt, tényleg egy raklapnyi étel halmozódott fel a hűtőben, és akkor a spájzban lévő sütiket még számításba sem vette. Nefelejcs kérésének eleget téve mindent az asztalra halmoz, aztán leszedi a dobozok tetejét, kanalakat készít ki, hogy legyen mivel szedni, majd behord mindent a kanapé előtti dohányzóasztalra.

– Biztosan ne segítsek? – kérdi Nefelejcs a második fordulónál.

Richárd nem felel, csak felhúzott szemöldökkel a lányra pillant.

– Oké, nem kérdeztem semmit – adja meg magát Nefelejcs.

Richárd biccent, és már fordul is vissza a konyhába.

– Maga nem az a beszédes fajta, ugye? – kérdi Nefelejcs a következő körnél.

Richárd ezúttal is csak egy felhúzott szemöldökkel nyugtázza a kérdést.

– Értem, világos – mosolyodik el Nefelejcs vidáman, és Richárd egy pillanatra elfeledkezik arról, hogy mit is csinál éppen, csak nézi a lányt.

Hogy lehet valaki ennyire természetesen szép? Sok szép nőt látott már életében, végül is színésznők és táncosnők között mozgott, de soha, egyikük sem ragadta meg ennyire. Volt olyan, aki tetszett neki, aki felkeltette az érdeklődését, olyan is, akit aztán ágyba vitt, de így sosem nyűgözte le senki. Mitől más Nefelejcs?

– Miért néz így rám? – kérdi a lány zavartan fészkelődve.

– Hogyan? – kérdez vissza Richárd halkan, még mindig a mosoly bűvkörében.

– Mintha egy megfejtésre váró talány lennék.

– Mert egy megfejtésre váró talány. Egy túlságosan is vonzó talány.

Richárd megrázza a fejét, és gyakorlatilag kimenekül a konyhába. Másodszor menekül el a lánytól, ha beleszámolja azt is, mikor az apja kérésére ruhákért indult, és ami akkor nagyon is kapóra jött, akkor harmadszor. Sőt, ha a zoknit is számolja, illetve azt is, amikor a táskáját ment megkeresni, akkor ötödször – mindezt röpke egy-két óra alatt, azért ez komoly (és igen szánalmas) teljesítmény. Mit művel vele ez a lány?

Tovább marad a konyhában, mint szükséges lenne. Már bevitt mindent, és ezzel tisztában is van, de azért mégis kinyitja még egyszer a hűtőt, és úgy tesz, mintha ellenőrizné, nem felejtett-e el valamit. A hűtőből kiáradó hideg kifejezetten jó érzés, segít lehiggadni.

Mikor már kínos lenne tovább húzni az időt, kivesz egy lapostányért a szekrényből, egy villát és egy kanalat a fiókból, aztán visszamegy a nappaliba. Nefelejcs – hál' a jó égnek! – nem rá figyel, hanem a dohányzóasztalra pakolt ételeket szemléli nagy érdeklődéssel. A paplan egészen a derekáig csúszott, és ahogy előre dől, a póló ráfeszül a mellére.

Richárd igazán nem akarja megbámulni, de hát férfiból van, na. A nem túl nagy, de édesen gömbölyű halmok látványa lentebbi tájékai felé tereli a vért, úgyhogy mielőtt feltűnővé válna felajzottsága, kapkodva leteszi a tányért az asztalra, majd gyorsan leül, remélve, hogy így kevésbé feltűnő az állapota.

Nefelejcs a kezébe veszi a tányért, és nyújtózkodva szed magának mindenből egy keveset. Úgy tűnik, nem viccelt, mikor azt állította, hogy mindent szívesen megkóstol.

A férfi elbűvölve bámulja a lány nyakának hófehér, karcsú ívét, a vékony karját, a pici kezét, és persze a tekintete a melle felé is gyakran elkalandozik. Tulajdonképpen szerencse, hogy ennyi ennivaló van itthon, így sokáig tart, míg Nefelejcs mindenből szed, ő pedig kedvére kigyönyörködheti magát.

Tényleg szép ez a lány. Most már nem olyan színtelen és sápadt, kicsit visszatért az élet az arcába. A szeme élénken csillog, az ajka mintha megállás nélkül felfelé görbülne, készen a mosolyra. Honnan van benne ennyi erő? Honnan merít kitartást és bátorságot? Miből? Hiszen nincsenek emlékei, nem támaszkodhat semmire, csak lebeg a jelenben. Bár talán pont ez teszi képessé arra, hogy értékelje, amit kap. Nincsenek elvárásai, minden új és idegen. De Richárd szerint akkor sem lehet könnyű így feldolgozni azt, ami vele történt, sőt, meggyőződése, hogy erre csak kivételesen kevesen lennének képesek.

Ő például biztosan nem. Nem, ő inkább pesszimista típus, főleg, mióta elvesztette a zenét. Csak most döbben rá, hogy igazából párhuzamot tud vonni a saját élete és Nefelejcs helyzete között. Persze az, ami a lánnyal történt, más, nehezebb, összetettebb, félelmetesebb, de ettől még van bennük közös. Nefelejcs az emlékei, ő pedig a zene híján keresi önmagát. Richárd úgy véli, ha ők ketten megmérettetnének, Nefelejcs kerülne ki győztesen, mert a lány a maga javára fordítja a történteket, míg ő nem tesz mást, csak belesüpped az ürességbe. Tulajdonképpen lenne mit tanulnia Nefelejcstől.

A lány a jól megpakolt tányérral a kezében hátradől, és elsőként Richárd nagymamájának a krumplisalátáját kóstolja meg. Richárd megbabonázva figyeli a kanál útját, és bármilyen ostoba gondolat is, de szeretne a kanál helyében lenni. Igen, szeretné, ha ő érinthetné a lány ajkát, ha Nefelejcs akkor csukná be ennyire aléltan a szemét, amikor ő becézi.

Úristen, hiszen a lány csak eszik! Nem lehetnek pusztán ennyitől ilyen gondolatai, ez... nevetséges.

Mikor Nefelejcs lenyeli a falatot, és már-már kéjesen felnyög, Richárd leheletnyit összerándul. Ne, csak ilyen hangokat ne adjon ki magából, mert ez már tényleg elviselhetetlen.

– Ez isteni – súgja a lány, és lelkesen még egy falatot vesz a szájába. Lassan és látható élvezettel rág, az arcát puhává lágyítja az ízek okozta gyönyör.

Vajon tényleg ennyire mámorító, amikor az ember először érez ízeket? Persze Nefelejcs nem először érez, de mégse tudja, milyen, hiszen nem emlékszik. Richárd sosem tartozott azok közé, akik számára az étkezés kulináris élvezet. Eszik, ha éhes, és persze vannak ételek, amelyeket kifejezetten szeret, de sosem szentelt különösebb figyelmet az ízek különbözőségének vagy épp összhangjának. De milyen lenne, ha úgy enne, hogy elképzeli, először teszi? Ha minden ízt úgy fogadna, mintha még soha nem érezte volna?

Nefelejcs újra felnyög, és ez kiűzi belőle a gondolatokat. A lány nyelve egy pillanatra előbukkan, finoman végignyalja az ajkát, aztán újabb falatot vesz a szájába, közben pedig élvezettel teli hümmögés szakad fel belőle, ami leginkább egy kiscica dorombolására emlékezteti Richárdot. Vajon a lány szeretkezés közben is ilyen hangokat ad ki?

Jó, kész, nem bírja tovább.

– Ezt szándékosan csinálja velem, ugye? – tör ki belőle.

– Mit? – pillant rá Nefelejcs őszinte értetlenséggel.

Nem, nem szándékosan csinálja. Valószínűleg halvány, épp csak derengő fogalma sincs arról, hogy mit művel vele.

– Maga született csábító – sóhajtja Richárd, és hátrahajtja a fejét, aztán a biztonság kedvéért a szemét is behunyja. Nem akarja látni a lányt. Hallani sem akarja, de a fülét mégse foghatja be.

– De hát csak eszem – jegyzi meg Nefelejcs még mindig értetlenül.

– Épp ezért – dörmögi Richárd.

– Nem értem.

– Hát még ettől is... mindegy – legyint a férfi, és kényszeríti magát, hogy ne mozduljon. Nem nézhet Nefelejcsre.

– Nem, mondja csak, érdekel.

– Nem.

– Kérem.

Richárd nem szólal meg, remélve, hogy ez épp elég célzást rejt magában, Nefelejcs azonban kitartó és makacs, nem olyan lány, aki feladná. Richárd érzi magán a pillantását, szinte lyukat éget belé.

– Tényleg kíváncsi vagyok, és minél tovább hallgat, annál kíváncsibb leszek.

– Zavarba fog jönni.

– Vállalom a kockázatot.

Richárd a lányra néz.

– Maga akarta – jelenti ki sötéten. – Még ettől is égnek áll, ezt akartam mondani.

– Ha jól sejtem, nem a hajára céloz. – Nefelejcs hangja mintha picit vékonyabb lenne a szokottnál.

– Nem – erősíti meg Richárd.

A lány elpirul, de nem kapja félre a fejét, sőt, a tekintete lejjebb vándorol Richárd arcáról, és már ennek a tekintetnek is olyan ereje van, hogy az valósággal megperzseli a férfit. Richárd határozottan úgy érzi, már minden vér eltűnt az agyából, főleg, mikor Nefelejcs tekintete az ágyéka felé kalandozik. Hogy mennyire látszik az állapota, arról fogalma sincs, reméli, hogy a farmer és a póló azért valamelyest eltakarja, Nefelejcs mégis még jobban elvörösödik, bár talán csak attól, hogy ráébred, hova is néz éppen olyan kíváncsian.

– Bocsánat – motyogja.

– Ne haragudjon – mondja ugyanekkor Richárd. Nem szép dolog tőle, hogy a frusztráltságát a lányra zúdítja. Nefelejcs nem tehet arról, hogy őt ennyire megőrjíti, de egyiküknek se lesz jobb, ha erre minduntalan emlékezteti.

A lány szégyenlős pillantást vet rá, ugyanakkor a szája szegletébe mintha huncut mosoly fészkelődne.

– Gonosz dolog tőlem élvezni, hogy ennyire hatással vagyok magára? – Érezni a hangján, hogy ez a gondolat komolyan aggasztja, és ettől ártatlannak tűnik, pedig a tekintete inkább olyan, mint egy tapasztalt csábítóé.

Richárd azon töpreng, hogy az igazi Nefelejcs (aki tulajdonképpen nem is Nefelejcs), vajon hány férfi fejét csavarta már el. Ha igazi önmagaként mindazt, ami most olyan öntudatlanul árad belőle, célzatosan tudja használni, akkor véleménye szerint nincs férfi, aki ne dőlne be neki. Vajon sok férfival volt már együtt? Vajon hisz a szerelemben, vagy inkább gyakorlatiasan szemléli a szexet? Milyen lehet az igazi Nefelejcs?

– Nem hiszem – feleli végül –, szerintem mindenki szereti azt érezni, hogy valaki szemében vonzó.

– Maga is?

– Igen, én is – mondja őszintén. Mi tagadás, tényleg nem volt soha ellenére, hogy a nők többsége vonzónak találja, hogy nem kell magát különösképp megerőltetnie ahhoz, hogy ne legyen üres az ágya.

Nefelejcs hálásan és megkönnyebbülten elmosolyodik, aztán újra a tányérja felé fordítja a figyelmét. Továbbra is lassan, sokszor behunyt szemmel eszik, átadja magát a számára egészen új élménynek, de igyekszik nem felnyögni minden falat után, ha önkéntelenül mégis feltör belőle egy-egy aprócska hang, mindig bocsánatkérő pillantást vet Richárdra. A férfit ez megmosolyogtatja, és ez végül segít, hogy összekaparja a józanságát.

– Azt hiszem, képtelen vagyok többet enni – jelenti ki Nefelejcs. Ahogy az asztalra teszi a tányért, Richárd látja, hogy maradt még rajta jó pár falat, de nem lepődik meg különösképp, hogy a lány túlvállalta magát. Amilyen vékony, valószínűleg általában nem eszik túl sokat, most pedig azért rendesen a dolgok közepébe csapott.

– Ez nagyszerű volt, köszönöm – fordul Richárd felé, miközben könnyedén a hasára simítja a kezét. – Úgy érzem, mindjárt szétdurranok – mosolyodik el, majd elgondolkodva félrebillenti a fejét. – Azt hiszem, szívesen lennék ételkritikus. Talán az is vagyok.

– Kétlem, akkor aligha nézne ki így – jegyzi meg Richárd.

– Talán sokat edzek, vagy csak szerencsés alkat vagyok – vonja meg a vállát a lány derűsen, aztán viszont hirtelen komorság lopja magát az arcára. – Lehet, hogy nem is szeretek enni? Vagy csak mindig megtartóztatom magam, hogy vékony maradjak? – Úgy tűnik, ez a felvetés őszinte megrökönyödésre készteti. – Ha így van, akkor igencsak őrült vagyok – vigyorodik el. – Mától imádok enni.

Én pedig imádom nézni – sóhajt fel magában Richárd.

– Maga nem éhes? Hogy tudja magát visszafogni ennyi finomság láttán?

– Én is ezt kérdezem magamtól minden pillanatban – dünnyögi Richárd.

Nefelejcs összevonja a szemöldökét, és kutatón fürkészi az arcát.

– Miért érzem úgy, hogy valami egészen másra gondol, mint amire a kérdés vonatkozott?

– Szerintem bölcsebb, ha erre most nem válaszolok – hárítja el Richárd, úgy érzi, tényleg nagyon bölcsen.

A lány pár másodpercig még fürkészi, aztán viszont megvonja a vállát, belátva, hogy ezt a témát tényleg nem túl okos dolog feszegetni.

– Maga mivel foglalkozik? – kérdi inkább, bár Richárd ezt a témát sem üdvözli örömmel.

– Zeneszerző vagyok.

– Tényleg? – csillan fel a lány szeme elragadtatottan. – Ez izgalmas lehet. És híres?

– Nem, de nem is akartam soha az lenni, most meg már egyébként is mindegy.

Tényleg nem akart soha híres lenni, pedig egy pályázat során elég hamar külföldön kezdett dolgozni, egymás után kapta a felkéréseket, és meglett volna a lehetősége, de épp elég volt, hogy az első filmzenéje után felkapták a nevét a szakmában. Maga a film elég nagyot bukott, de a zenéjét mindenki agyonajnározta, és ez Richárd számára több ajtót is megnyitott. Nem állíthatja, hogy nem élvezte a filmforgatást és a munkát a szimfonikus zenekarral, sőt, a felé irányuló figyelem és az elismerés is hízelgő volt, mégis akkor döbbent rá, hogy a meghittebb és zártabb színházi munkákat jobban kedveli. Másrészt mindig úgy gondolta, hogy a zene megkívánja tőle, hogy teljes odaadással forduljon felé – nem akarta, hogy a hírnév csalóka, szeszélyes és gyorsan elillanó csillogása elvegye az eszét. Most pedig már tényleg mindegy.

– Ezt hogy érti? – Nefelejcs hangja csupa érdeklődő kíváncsiság.

Richárd feszeng ettől a figyelemtől, megszokta, hogy többnyire békén hagyják, hogy ténylegesen kevesen kíváncsiak rá. A legtöbb nő, akivel összejött, vagy csak kikapcsolódásra vágyott, mint ahogyan ő maga is, vagy abban bízott, hogy a neves zeneszerző pártfogása alatt majd feljebb kapaszkodhat a „ranglétrán". De attól függetlenül, hogy mi vezérelte ezeket a nőket, az mindig közös volt bennük, hogy nem rá voltak kíváncsiak, Richárd azonban ezt sosem bánta. Nem hiányoztak a komoly érzések, a drámák, neki mindig is csak a zene számított.

– Már nem írok zenét. – Csak egy egészen leheletnyit keserű a hangja.

– Miért? – faggatózik tovább Nefelejcs.

Richárd nem tudja, hogyan magyarázhatná el, és igazából nem is akar róla beszélni.

– Maga mindig ennyit kérdez? – vet sanda pillantást a lány felé. Könnyedebb hangnemet üt meg, remélve, hogy a játékossággal elterelheti magáról Nefelejcs figyelmét.

– Nem tudom, nem emlékszem – legyint a lány könnyű mosollyal az ajkán –, de ne akarjon témát váltani. Szóval?

– Az agyamra megy – jelenti ki Richárd mogorván, és nyomatékosításul keresztbe fonja a mellkasa előtt a karját.

– Legalább kisebb a kísértés, amit a maga számára jelentek – vágja rá a lány merészen.

– Kislány, a kettő nem függ össze – rázza meg a fejét Richárd.

A tekintetük szorosan összekapaszkodik, és ettől a szoba mintha vágy-vörös szikrák sokaságától ragyogna. Másodpercek izzanak fel és hamvadnak el hangtalan. Richárd nem mozdul, de őszintén nem tudja, hogy mi tartja vissza. Átszelhetné a köztük lévő távolságot, megtehetné, és Nefelejcs ezúttal nem tiltakozna, készségesen simulna a karjába, és úgy csókolhatná, hogy abba mindketten beleszédüljenek.

A bejárati ajtó felől érkező zajok széttörik a pillanatot. Nefelejcs zavartan félrekapja a fejét, Richárd pedig felsóhajt. Talán nem véletlen, hogy mindig történik valami, ami megakadályozza őket abban, hogy őrültséget kövessenek el.

– Köszönöm, Gyula, szép is lett volna, ha pont most esek el.

Richárd meglepődik, hogy a nagyanyja hangját hallja, eszébe sem jutott, hogy beugorhat ma hozzájuk, ahogy azonban feláll és az előszoba felé indul, leesik neki, hogy a nagyanyja ki nem hagyná, hogy megismerje Nefelejcset. Az apja biztos beszélt neki róla, mikor hozzá is beköszönt (ezt az apja nem hagyta volna ki, mint mindenki más – és Richárd ebbe a körbe magát is beleérti –, ő is rajong Omáért).

– Szia, nagyi! – köszön Richárd.

– Szervusz, fiam! Jó téged látni, és mielőtt elfelejteném, csak a körülményekre való tekintettel bocsátom meg neked, hogy nem te lépted át ma először a házam küszöbét.

Oma szerint szerencsét hoz, ha január elsején egy férfi lépi át először a küszöböt, és most, hogy Richárd itthon van, korábban valósággal megfenyegette, hogy el ne felejtse ma meglátogatni – Richárd szégyelli, hogy ez teljesen kiment a fejéből.

– Köszönöm, nagyi, igazán nagylelkű vagy – pillant rá gyengéden Richárd.

Az anyai nagyanyját nem kímélték az évek, az idő ráncosra gyűrte a bőrét és őszre fakította a haját, azonban a tartását nem tudta megtörni, most is magas, és még mindig érezni benne az erőt. Szokásához híven farmert és egy bő pólót visel – egyszer azt mesélte Richárdnak, hogy már akkor is nadrágot hordott, amikor a lányok részéről még a szoknya volt divatban, és sokan ki is nézték ezért, ő azonban mindig így érezte jól magát a bőrében, azzal meg, hogy mások mit gondolnak, nem foglalkozott. Richárd tőle tanulta meg, hogy nem az a fontos, hogy mások hogyan vélekednek róla, hanem az, hogy ő elégedett-e saját magával, hogy el tud-e számolni a tetteivel becsületesen önmaga előtt.

– Boldog új évet! – öleli át szorosan Omát, mikor kibújik a kabátjából. A nagyanyja viszonozza az ölelést, és finoman megpaskolja a hátát, mint gyerekkorában.

– Ó, úgy néz ki, nagyon boldog lesz – somolyog a nagyanyja titokzatosan, mikor elengedik egymást. Úgy néz, mintha olyasmit tudna, amit rajta kívül senki. Ami nem lenne meglepő, tekintve, hogy a nagyanyja sokszor tud olyasmit, amit más nem. Richárdnak meggyőződése, hogy az ereiben boszorkányok vére csörgedezik – pedig nem is hisz a boszorkányokban.

– No, hol az a lány?

– Ööö... csókolom! – lép feléjük bátortalanul Nefelejcs.

– Jaj, te gyerek, szólíts csak Omának, mint mindenki, és könyörgöm, tegezz! Lehet, hogy vén vagyok, mint egy magasra nőtt tölgy, de a formalitást akkor is utálom.

Richárd elmosolyodik ezen a közvetlenségen. Oma mindig ilyen volt, lendületes, tettre kész, jókedvű, és hiába nyolcvankét éves, a régi vitalitása semmit sem változott. Azt szokta mondogatni, hogy azért él ilyen sokáig, mert lélekben olyan fiatal, hogy a halál ügyet sem vet rá. Aztán mindig hozzáteszi azt is, hogy a gyerekeknek köszönheti, hogy nem öregedett bele az életbe.

Oma óvónőként dolgozott, a gyerekek mindig rajongtak érte, a meséi miatt, és azért is, mert minden játékban mindig benne volt, ő pedig imádta a munkáját, sőt, a neve is innen ered. Még a pályafutása elején a gyerekek Olga mamának szólították, de volt egy kisfiú, aki annyira hadart, hogy egyszer véletlenül összemosta a két szót, ez viszont a gyerekeknek és a szüleiknek is annyira tetszett, hogy végül Olgából Oma lett, ami aztán rajta is ragadt. Richárd szerint Hanga-bokorban igen sokan már nem is tudják, hogy a nagyanyja igazi neve Olga.

– Na, gyere, hadd nézzelek! – int Oma Nefelejcs felé, aki tétován közelebb lép hozzá.

Richárd nem érti, hogy a nagyanyja részéről mire ez a nagy felhajtás, és nem is biztos benne, hogy érteni akarja.

Oma gyengéden a két keze közé fogja Nefelejcs arcát, és mosolyogva a szemébe néz.

– Gyönyörű vagy. Mindig tudtam, hogy gyönyörű leszel – súgja boldogságtól finoman megrezdülő hangon.

– Nagyi, mégis miről beszélsz? – kérdi Richárd, és utálja magát azért, hogy nem bír csendben maradni, de a nagyanyja a szokottnál is furábban viselkedik, és nem akarja, hogy Nefelejcs emiatt kényelmetlenül érezze magát.

– A dédunokáim anyjáról, természetesen – közli Oma úgy, mint aki nem érti, ez miért nem egyértelmű mindenkinek.

– Nagyi... – nyög fel Richárd. – Miért nem Idát szekírozod ezzel?

– Ida még gyerek, előbb magát kell megtalálnia, csak aztán találhat férfit is.

– Elfelejted, hogy jelenleg Nefelejcs is magát keresi – ellenkezik Richárd. Lopva Nefelejcs felé sandít, de a lány jókedvűen figyeli kettejük szóváltását.

– Majd te segítesz neki megtalálni. Nem mondom, igazán eredeti ismerkedési formát választottál, de hát te sosem voltál átlagos.

– Nagyi – néz a plafon felé Richárd, mintha legalábbis az égiekhez könyörögne türelemért – vagy még inkább könyörületért, pedig tudja, hogy hiába. A nagyanyját lehetetlen leállítani, ha szavakról van szó, olyan, mint egy jól szituált buldózer, bárkit bármikor képes verbálisan a földbe döngölni.

– Ne nagyizz nekem, tudom, hogy a nagyanyád vagyok, nem kell folyton ismételgetni, és ne legyél már ennyire mulya, hiszen rád van írva, hogy máris belebolondultál.

Richárd erre nem tud mit mondani, szóval csak megvonja a vállát. Bizonyos értelemben tényleg belebolondult a lányba, még ha nem is egészen úgy, ahogyan a nagyanyja reméli.

– Tudja, Richárd, üdítő látni, hogy valaki magát is képes zavarba hozni – szólal meg kuncogva Nefelejcs. A lány jót derül a helyzeten, nyilván, mert fogalma sincs arról, hogy Oma minden egyes szót a lehető legkomolyabban gondol.

– Fiam, kedvelem ezt a lányt! Pont neked való, nem ijed meg tőled.

– Nagyi, kérlek. Nefelejcs csak véletlenül van itt, nem azért, hogy...

– Csak nem képzeled, fiatalember, hogy a tó nem szándékosan vette el az emlékeit? – vág közbe vehemensen Oma. – Nincs ebben semmi véletlen, ennek így kellett lennie, és hidd el, a tó tudja, mit csinál.

– Mindig is igen... hóbortosan álltál a tóhoz. – Richárd igazán igyekszik szelíden fogalmazni, de szerinte ez akkor is egy abszolút jogos kijelentés. A kislányhoz és a tóhoz fűződő legendák legalább háromnegyede a nagyanyjától eredt annak idején, sőt, Oma meg van róla győződve, hogy a kislány egyszer majd vissza fog térni, és a tó neki adja azt, ami az övé, és amit akkor régen itt hagyott, bár azt sosem volt hajlandó senkinek sem elárulni, hogy mégis mi az, amit a tó a kislány számára őriz.

– Ne szemtelenkedj velem, fiatalember, légy tekintettel a koromra – korholja Oma, de több a hangjában a játékosság, mint a komolyság.

– Csak a tested idős, nagyi, lélekben olyan fiatal vagy, hogy azt bárki megirigyelhetné.

– Helyes a bőgés, oroszlán!

– Ez Shakespeare – szól közbe Nefelejcs meglepetten. A tekintete elmosott, visszhangos, mintha egészen máshol járna, aztán hirtelen elmosolyodik. – Igen, Shakespeare.

– Úgy van, lányom – derül fel Oma arca. – Csak nem egy Shakespeare-rajongó? Egyre jobban kedvellek, gyermekem.

Richárd a lány boldogsággal összemaszatolt arcára pillant, és picit megsajdul a szíve. Csak most ébred rá, hogy ha Nefelejcs emlékezni fog, akkor nem lesz itt többet semmi keresnivalója, akkor kisétál az életéből, pont olyan hirtelen és gyorsan, mint ahogyan belepottyant. Akkor talán soha nem láthatja többet. Miért, hogy már a puszta gondolatot is végtelenül nehéz elviselni? És vajon anélkül, hogy észrevette volna, mégis mennyire mélyen habarodott már bele a lányba, ha most azt kívánja, bár örökre Nefelejcs maradna?