– Hát, szervusz – közli a tükörképével Nefelejcs.

Úgy néz magára, mint ahogyan egy idegent nézhetne, pedig titkon abban reménykedett, ha megpillantja magát, hirtelen visszajönnek majd az emlékei, és ráébred, kicsoda is ő. Kénytelen belátni, hogy ez hiú remény volt.

Szorongó lélekkel bámulja a tükörképét.

Ez lennék én?

Nem lát magában semmi különöset, és egyáltalán nem érti, hogy mondhatta rá Richárd, hogy gyönyörű. Ő inkább azt mondaná erre az arca, hogy semmilyen. Túl halovány bőr, fakókék szempár, szoborszerű vonások – valahogy minden olyan hideg rajta. Hideg és alig valóságos, mint egy történet mellékszereplője, egy csak alig megrajzolt vázlat, egy félbehagyott, elnagyolt szobor. Valaki, akinek nincs mélysége. Igen, pontosan így érzi magát. Mintha nem lenne mélysége, mintha csak egy papírmasé figura lenne. Mintha nem is lenne lényeges, hogy van-e vagy nincs, mintha elhanyagolható lenne.

Vajon vannak barátai? Családja? Vajon van, aki már keresi, aki aggódik érte? Aki szereti? Férje biztosan nincs, nem visel gyűrűt, de azért csak tartozik valahová. De hová? És mit keresett a tavon, ha nem is idevalósi? Honnan érkezett vajon? Fogja bárki is keresni?

Szomorúság költözik a tekintetébe, és lebiggyed az ajka. Jobb lesz, ha inkább nem bámulja magát tovább. Elfordul a tükörtől, és a kádhoz lép. A víz nagy robajjal zubog alá, és ez megnyugtatóan hat rá. Benne olyan nagy és nehéz a csend, jó érzés ez a mindent elnyomó, törékenyen visszhangos zaj.

Habfürdőt nem nyomott a vízbe, a puha, csillogó fehér hideget idézne benne, márpedig most melegségre vágyik. Talált a kád peremén egy dobozban fürdősót, inkább ezt használta. Kellemes, lágy, türkizszínű a víz tőle, az illata pedig simogatóan friss, bár Nefelejcs nem tudja mihez kötni.

Elzárja a csapot, és miközben levetkőzik, gondosan ügyel rá, hogy a tekintete véletlenül se tévedjen még egyszer a tükör felé. Inkább a bézs- és vajszínű csempéket fixírozza, valamint a fehér bútorokat. Tetszik neki a fürdőszoba, kellemesen otthonos, bár ehhez talán hozzátesz az is, hogy a ruhaszárítóról nincsenek elpakolva a ruhák, hogy az akasztóra kitett törölközők mind más színűek, hogy a tükör melletti polc tele van mindenféle női pipereholmival, és mindezektől olyan kedvesen szétszórt a helyiség hangulata.

Óvatosan belelép a kádba, majd lassan beleereszkedik. Ahogy a víz könnyed fodrokkal simogatja előbb a lábát, aztán az egész testét, az valami egészen mennyei érzés. A forróság bekúszik a bőre alá, és bár még mindig érzi a hideg emlékét, a lelke mintha lassan kezdene kiolvadni. Hátradől a kádban, és addig csúszik lejjebb, míg a nyakát meg nem tudja támasztani a kád peremén. A térde ugyan most kint van a vízből, de sokkal kényelmesebb így feküdni, mint ülni.

Nagyot sóhajt, és behunyja a szemét. Fogalma sincs, hogy eddig szeretett-e fürdeni, de az biztos, hogy ezentúl a fürdést mindig előnyben részesíti majd a zuhanyzással szemben.

Nefelejcs hirtelen kinyitja a szemét, és megkövült arccal bámul maga elé, aztán lassan, mint ahogyan rémálmoktól izzadt, szuroksötét éjszaka után a hajnal érkezik, elmosolyodik.

Lehet, hogy nem emlékszik semmire, lehet, hogy azt sem tudja, kicsoda, de mennyi új felfedezés vár rá! Hiszen semmit sem tud az életről, nincsenek élményei, bármi, amit tesz, olyan lesz, mintha először tenné. Igen, rettenetesen félelmetes, hogy elvesztette az emlékeit, de ha már így történt, miért ne foghatná fel pozitívan? Talán csak pár óráig vagy napig lesz így, de addig is annyi mindent átélhet újra először. Legeslegelőször – vagy legalábbis olyan lesz, mintha így lenne, és van ebben valami borzongatóan izgalmas. És talán egy kicsit morbid, vagy talán inkább abszurd? Mindegy, a maga kicsavart, különös módján akkor is egy csodálatos lehetőség ez. És még mindig jobb, mintha keseregne és magába fordulna, hiszen akkor se változna semmi, ráadásnak pedig még rosszul is érezné magát a bőrében.

Tabula rasa – tiszta lap.

Újra behunyja a szemét, és ezúttal valóban ellazul. Élvezi, ahogy a fürdősó tiszta, üdítő illata betölti, élvezi a forró víz simogatását, élvezi a csendet. Úgy érzi, a bezártság, a kirekesztettség és a magány, ami eddig uralta a lelkét, most lefoszlik róla, és a helyükre lehetőségek, felfedezésre váró élmények ezrei költöznek. Vajon egyébként is pozitív természet? Vagy ez most csak azért van, mert nem karcolták, törték össze a lelkét csalódások, hiábavaló remények? Vagy ha mégis, hát jelenleg nem emlékszik rájuk, így végül is olyan, mintha meg sem történtek volna. Egyre inkább úgy érzi, hogy van ennek a helyzetnek előnye is, csupán felfogás kérdése.

Feláll, tusfürdőt nyom a kezébe, és alaposan megmosakszik. Jó érzés, ahogy a keze a bőrén csúszik, hogy lemoshatja magáról a pánik fanyar illatait – mintha nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megtisztulna. A tusfürdőnek kellemesen tavaszi, virágos illata van, selymes és könnyű, akár a cseresznyevirágok szirmai a szélben.

Visszaereszkedik a vízbe, megint nyakig merül, de annál tovább nem. A haját még korábban összefogta egy laza és kusza kontyba, bár még mindig nedves a tóbeli fürdőzéstől, tehát akár meg is moshatta volna, de ahogy elképzelte, hogy egészen a víz alá merül (vagy legalábbis valamennyire a vízbe engedi a fejét), nyomasztó érzés nehezedett a mellkasára. Úgy döntött, bölcsebb, ha hagyja megszáradni a haját, remélve, hogy ezzel együtt kikopik majd belőle a tó hideg és iszapszürke szaga.

Kihúzza a dugót, aztán feláll, de csak ekkor veszi észre, hogy a törölközőt, amit Gyula adott neki, a mosógépen hagyta, az pedig épp elég messze van ahhoz, hogy ne érje el. Óvatosan kilép a kádból, de szinte azzal a lendülettel meg is csúszik, és önkéntelenül kiáltva becsületesen nagyot vágódik a csempén. A feneke fájdalmasan sajog, és ahogy igyekezett tompítani az esést, a könyökét is beverte.

Nem, nem fog kiakadni, csak azért sem. Ez is csak egy tapasztalat, egy új felfedezés, bár tény és való, nem a kellemesebbek közül, és dühítő, hogy ennyire ügyetlen, de nem törte össze magát, szóval nincs baj. Egy kis sajgást pedig elvisel.

– Nefelejcs, jól van? – hallja Richárd hangját, és a szíve rögtön gyorsabban kezd dobogni.

– Ne jöjjön be! – kiáltja ki gyorsan, elkerekedő szemmel.

– De jól van?

– Többé-kevésbé – morogja a lány.

Hallja, ahogy megnyikordul a kilincs.

– Jól vagyok! – kiáltja ijedten, és megmeredve bámulja az ajtót.

Mintha a férfi nevetne rajta, de nem biztos benne.

– Hát ennyire fél tőlem?

– Nem, de meztelen vagyok, és megígértem, hogy nem lát így többet – vágja rá dacosan a lány. Elégedett magával, hogy ilyen okos választ ötölt ki hirtelen, talán sikerült megint meghökkentenie a férfit.

– Azt ígérte meg, hogy bugyiban nem látom többet – ellenkezik Richárd, és érezni a hangján, hogy mosolyog. Valószínűleg megint az a lusta, féloldalas mosoly kúszott az ajkára, ami olyan ellenállhatatlanul jóképűvé varázsolja.

Nefelejcsnek fogalma sincs, erre mit felelhetne, és ez bosszantja. Ennek a férfinak mindenre van válasza?

– Nefelejcs?

– Nem tudom, mit mondjak! – csattan fel kemény és éles hangon, amitől még ő maga is meglepődik. Eddig inkább puha és lágy volt a hangja, fogalma sem volt róla, hogy ilyen is lehet.

A férfi ezúttal nem is igyekszik elfojtani a nevetését. Milyen kellemes a nevetése, kicsit dörmögős és rekedtes. Nefelejcs küzd a mosollyal, de alulmarad, és az ajka felfelé kunkorodik. Jó érzés mosolyogni, akkor is, ha épp magán mosolyog, de hát akárhogy is nézi, elég nevetséges, amit mondott.

Nefelejcs feltápászkodik a földről, lekapja a törölközőt a mosógépről, és maga köré tekeri. Az egyik csücskét a melle felett betűri, hogy véletlenül se eshessen le róla, és csak ekkor veszi észre, hogy valahogyan megvágta a tenyere élét.

– Tudja, maga nagyon különleges – jelenti ki hirtelen Richárd egészen ellágyult hangon.

Nefelejcs, megfeledkezve vérző kezéről, közelebb lép az ajtóhoz. Furcsa így beszélgetni. Mintha a férfi közel is lenne hozzá és nem is. Az ajtó pont annyi távolságot ad, hogy úgy érezze, a férfi valójában nincs is itt. Mintha csak álmodná, és ettől sokkal könnyebb őszintének lenni – talán Richárd is így érez, különben miért mondana neki ilyesmit, mikor egyébként eddig csak csipkelődött vele?

– Miért? – kérdi a lány őszinte kíváncsisággal.

– Sok nőt ismerek...

– Ez miért nem lep meg? – szúrja közbe önkéntelenül Nefelejcs, majd riadtan a szája elé kapja a kezét. Ezt nem kellett volna kimondania, és egyébként is: mi ez az ostoba kis szúrás a szívében?

Richárd megint felnevet, és ez megint mosolyt csal a lány ajkára. Nagyon fura dolgokat hoz elő belőle ez a férfi. Néha szúrós kaktuszt varázsol belőle pusztán néhány szóval, máskor meg igazi kis pirulós nebáncsvirágot. Melyik lehet az igazi énje? Vagy valójában teljesen másmilyen? És számít ez, ha nem emlékszik?

– Látja? Megint. Nem fél visszavágni, nem ijed meg, máskor meg úgy pirul el, mintha ártatlan szűzlány lenne.

Nefelejcs érzi, hogy már megint elpirul, de nem a férfi szavaitól, hanem inkább attól, hogy ugyanarra gondoltak, csak a megközelítés más.

– Azt hiszem – folytatja a férfi töprengve, mintha már nem is lenne tudatában, hogy hangosan beszél –, azért van ez, mert az, aki nem Nefelejcs, hanem az igazi önmaga, tudja, mit jelent csalódni, tudja, milyen, ha bántják. Maga pontosan olyan nő lehet, aki nap mint nap álarcot ölt, jelmezbe bújik, hogy senki se sebezhesse meg. Most ez a kettősség összemosódik magában, néha feltör az, aki igazából, de mellette ott van Nefelejcs is, aki emlékek híján nem tudja, mitől kell megvédenie magát.

– Magától biztosan – motyogja szomorkásan Nefelejcs. Valamiért tényleg elszomorítja ez a tény, mert Richárd megmagyarázhatatlanul vonzza magához. Vajon azért, mert megmentette? Valahol tudat alatt hősként tekintene rá?

– Ez egy igazán bölcs megállapítás, kislány.

– Maga szerint hány éves vagyok?

– Valahol huszonöt és harminc között.

Huszonöt-harmincévnyi emlék lapul az elméje mélyén. Emlékek, amelyek megmutatnák, kicsoda, de mi van, ha a férfinak igaza van? Ha elbarikádozta magát, hogy senki se érhessen el hozzá?

Nos, akkor ez egy kitűnő lehetőség arra, hogy megváltozzon – emeli meg picit az állát. Nem akar olyan lány lenni, aki fél az élettől, olyan akar lenni, aki önfeledten élvezi – és olyan is lesz.

– Maga hány éves? – kérdi kíváncsian.

– Harmincnyolc leszek.

– Ez esetben nem értem, miért hív kislánynak – jegyzi meg incselkedően, és a férfi halk nevetése puhává olvasztja a szívét.

Ideje lenne felöltöznie, de nem akaródzik mozdulni. Van ebben a pillanatban, itt az ajtó két oldalán valami megnyugtatóan meghitt, és annak is örül, hogy megtudott valamit Richárdról. Nem mintha a kora eget rengető információ lenne, de a férfi olyan zárkózottnak és titokzatosnak tűnik, talán ezért is érzi kisebb csodának, hogy nem ütötte el a kérdést egy gúnyos megjegyzéssel vagy viszontkérdéssel.

Apró csípést érez a kezén, ami rögtön eszébe juttatja a karcolást a tenyerén. Nem vérzik nagyon, de azért a törölközőt sikerült kicsit összekennie.

– Tudna adni egy sebtapaszt?

Nem szeretné a kölcsönkapott ruhákat is összevérezni.

– Mi történt? – Richárd hangja megtelik feszültséggel, és már nyomja is le a kilincset, de Nefelejcs gyorsan az ajtóra tapasztja a kezét.

– Nem, ne, ne jöjjön be! Még nem öltöztem fel.

– Láttam már majdnem meztelenül és segítettem felöltöztetni, maga szerint meghat, ha törölközőben látom?

– Nem tudom – feleli a lány őszintén, de azért hátrébb húzódik az ajtótól. Végül is a férfi csak aggódik érte, és hát egyébként is igaza van.

Mikor Richárd belép, mintha valósággal összezsugorodna a tér. A jelenléte betölti a fürdőszobát, és Nefelejcs édesen pattogó szikrák borzongató csípését érzi az egész testén. Szeretné tudni, hogy a férfi is érzi-e, hogy őt is elönti-e ez a különös és zavarba ejtő bizsergés a közelében. Ha így lenne, nem lenne olyan kétségbeejtő, hogy ő ennyire felfokozottan reagál a jelenlétére.

Richárd tekintete végigfut rajta, de az arca nem árul el semmit, Nefelejcs azonban úgy érzi, hogy az a tekintet izzó forróságot lehel a bőrére.

– Nos, meghatja? – kérdi szándékosan évődőn, bár a hangja finoman megremeg.

A férfi a szemébe néz, és Nefelejcs mintha lángok sisteregését hallaná, majd megállapítja, hogy a vonzalomnak nem sok köze van ahhoz, hogy két ember mennyire ismeri egymást, de szerinte még csak a külsőhöz sem, mert ez, amit érez, mélyebbről kell, hogy fakadjon, különben nem lehetne ennyire letaglózóan erős. Vagy csak ő érzi így? Lehet, hogy Richárd semmit sem tapasztal abból, ami őt emészti?

– Hova kell a sebtapasz? – kérdi válasz helyett Richárd közönyösen.

Nefelejcs elengedi a törölközőt, és a férfi felé nyújtja a kezét. Richárd tekintete egy pillanatra megállapodik a melle fölött, pont ott, ahol betűrte a törölköző sarkát, aztán azonban a kezébe veszi a kezét.

Richárd nem sokkal magasabb nála, Nefelejcs ennek ellenére is törékenynek érzi magát mellette. Talán, mert a férfi válla olyan széles, mert a karján kirajzolódnak az izmok, mert a mellkasa... Nefelejcs riadtan elkapja a tekintetét. Szokott vajon ez a férfi pólót hordani? A melegítőt átvette, most farmer van rajta, ami azzal, hogy egészen a csípőjére csúszott, magára vonzza a tekintetét. Nefelejcsnek fogalma sincs, hova nézzen, hogy ne piruljon el megint, a férfi keze az egyetlen, ami biztonságos választásnak tűnik.

De a fenébe is, Richárdnak még a keze is vonzó. Az ő pici keze szinte elvész a férfiéban. Markáns kéz, hosszú, vékony ujjakkal, de még ez is férfias, nincs benne semmi lágyság vagy könnyedség. És ahogy picit oldalra fordítja a kezét, hogy jobban lássa a sebet, ahogy az ujjai a bőrére simulnak, attól Nefelejcs lába tehetetlenül megremeg.

Richárd hirtelen elengedi, és a tükör melletti polchoz lép. Rövid kutatás után ráakad a sebtapaszra, kikészíti a mosdókagyló peremére, majd levesz egy zsebkendőt, és picit bevizezi. Visszalép a lányhoz, újra megfogja a kezét, és gyengéd mozdulatokkal letörli a bőréről a vért. Nefelejcs tisztában van vele, hogy ezt maga is meg tudta volna csinálni, de jó érzés, hogy a férfi gondoskodik róla, hogy törődik vele.

Édes, hogy Richárd szemöldöke közé apró ránc fészkelődik, ahogy megható alapossággal tisztogatja a kezét. Vajon mindent ennyi figyelemmel és odaadással tesz?

– Mi történt? – kérdi halkan a férfi, és Nefelejcs tekintete a szájára siklik.

– Megcsúsztam és elestem – feleli kábán.

– Megsérült máshol is?

Nefelejcs lesüti a tekintetét. Igen, már megint elpirult, a fene egye meg.

– Picit megütöttem a fenekem, de nem tragédia. – Nagyon igyekszik közönyös hangot magára kényszeríteni, de nem hiszi, hogy túl jól sikerült volna.

– Szeretné, hogy a biztonság kedvéért megnézzem azt is? – villant rá a férfi egy igazán szemtelen mosolyt, Nefelejcs szíve mégis szédülten beleremeg.

– Álmodozzon csak – közli hűvösen, pedig hát... nem, erre nem gondolhat! Egyre forróbbnak érzi az arcát, talán már úgy fest, mint egy alaposan megfőzött rák. Nem mer a férfi szemébe nézni, fél, hogy akaratlan elárulná, mire gondolt majdnem.

Richárd megint elengedi a kezét, visszalép a mosdókagylóhoz, leteszi a vértől elszíneződött zsebkendőt, majd a keskeny dobozból elővesz egy sebtapaszt.

Nefelejcs csodálkozva veszi észre, hogy remeg a keze, ahogy a férfira vár.

Richárd olyan finoman és óvatosan simítja a bőrére a sebtapaszt, mintha attól félne, egy erősebb mozdulattal összetörné a csontjait. Ahogy végez, nem veszi el rögtön a kezét, a hüvelykujja túlfut a ragtapasz világosbarna felületén és a tenyere közepét simítja. Úgy érinti, mintha belefeledkezett volna a mozdulatba, mintha nem szándékos lenne. Nefelejcs egész testében megvadult villámok cikáznak szét.

– Köszönöm – súgja, bár fogalma sincs, miért suttog.

– Nincs mit. – A férfi is suttog, és még mindig fogja a kezét, az ujja lusta köröket rajzol a bőrére.

Nefelejcs felemeli a fejét, és Richárd szemébe néz. Olvadt higany a tekintete, végtelen, és olyan, mintha magába akarná nyelni. A lány beleszédül abba az intenzitásba, ahogyan a férfi bámulja. Önkéntelen nyalja meg az ajkát, de ahogy megteszi, ráébred, hogy a teste csókra vágyik. Milyen érzés lenne? Milyen lenne, ha az a vékony, halvány ajak az ő ajkát érintené? Milyen íze lenne a férfinak?

Nefelejcs mellkasa szaporán emelkedik és süllyed.

Fogalma sincs, hogy került közelebb a férfihoz, de érzi a testéből áradó meleget, és olyan nagy a kísértés, hogy még közelebb húzódjon hozzá. Az egész lényét betölti a férfi közelsége, az illata az orrába kúszik, és puha borzongást csal a testébe. Érezte már ezt az illatot, igen, a paplanon, amivel betakarták. Az illat, amibe bele akart veszni.

A férfi nem rezdül, pislogni is alig pislog. Mire gondolhat most? Felmerül benne, hogy akár meg is csókolhatná?

Ez lenne jelenlegi élete első csókja. Biztosan csókolózott már, de nem tudja, milyen érzés. Úgy képzeli, szédítő és izgalmas lehet. Ha Richárd csókolná meg, biztosan ilyen lenne. Olyan nagy bűn, hogy kíváncsi rá, milyen érzés? Végül is, ha úgy veszi, valószínűleg majdnem harmincéves, és ebben a pillanatban fogalma sincs arról, milyen csókolózni.

De helyes, hogy akarja? Nem is ismeri ezt a férfit. Bár csókolózni ismeretlenül is lehet, nem? Vagy ettől könnyűvérű lenne? És ha igen, mit számít? Egyáltalán miért vonzódik ennyire Richárdhoz? Akkor is vonzódna, ha nem vesztette volna el az emlékeit? És ez is mit számít igazából, ha egyszer elvesztette?

– Most már... – Nefelejcs nagyot nyel – egyedül is boldogulok.

Gyáva nyúl – korholja magát vérmesen, ennek ellenére nem szólal meg újra, hogy semmissé tegye a szavait. Mégse borulhat a férfi nyakába, hogy „ó, csókolj már meg, tudni akarom, milyen".

– Biztos benne? – kérdi Richárd leheletnyit félrebillentett fejjel.

– Egészen.

A férfi biccent, aztán mély levegőt vesz, elengedi a kezét, és hátrébb lép. Még nézi őt, még mintha az elmúlt pillanat foglya lenne, aztán azonban félmosoly kúszik a szája szegletébe, megrázza a fejét, majd szinte menekülésszerűen távozik a fürdőből. Az ajtót behúzza maga után.

Nefelejcs behunyja a szemét. Sajog benne mindaz, ami megtörténhetett volna, de akkor is úgy érzi, hogy jobb így. Nem tudja, kicsoda, csak pár órája ismeri ezt a férfit, és hiába súgja minden porcikája, hogy megbízhat benne, attól még nagyon is könnyelmű dolog lett volna csókolózni vele. Igen, jobb így. És még jobb lenne, ha ezt el is hinné.

Megrázza a fejét, majdnem pont úgy, mint az előbb Richárd, aztán leveszi a törölközőt, átdörzsöli magát, bár igazából már alig vizes, majd felveszi a mosógépen hagyott ruhákat.

Mielőtt kilépne a fürdőből, bizonytalanul megtorpan az ajtó előtt. Richárd odakint van. Jó, de ő akkor sem maradhat itt egy örökkévalóságig. Bármilyen különleges volt is az iménti pillanat, ki kell lépnie, és úgy kell tennie, mintha semmi sem történt volna – végül is nem történt semmi. Nagy levegő, menni fog ez. Élmények, újdonság, felfedezés – erre kell most koncentrálnia, nem pedig arra, hogy mit gondolhat Richárd, hogy vajon meg akarta-e csókolni. Nem, bármire gondolhat, csak erre nem.

Megerősítésként bólint egyet, aztán határozottan kilép a fürdőből, de ahogy megpillantja a férfit, beleragad a mozdulatba. Richárd felvett egy pólót, és tudja, hogy ettől nem kellene csalódottságot éreznie, mégis így érez.

– Ó.

Nyugtázza a látványt, és amint rádöbben, hogy az az „ó" egy hangos „ó" volt, legszívesebben visszarohanna a fürdőszobába, és mégiscsak ott rejtőzne egy örökkévalóságig.

– Ez most egy csalódott vagy egy megkönnyebbült „ó" volt? – billenti félre a fejét Richárd játékosan, nyilvánvalóan jót derülve ezen az önkéntelen reakción.

Nefelejcs szégyellősen elmosolyodik.

– Magam sem tudom.

A férfi tekintete komótosan végigsimogatja a feje búbjától a lába ujjáig.

– Ha megvigasztalja, hasonlóképpen érzek.

– Tényleg?

– Igen.

A lány fürkészve nézi a férfi arcát, de az olyan rezzenéstelen, hogy nehéz belőle bármit is kiolvasni. Nefelejcs őszintén nem érti, hogy vélekedhet így Richárd, nincs ebben semmi hiúság, semmi önáltatás vagy bókvadászat, ha őt kérdeznék, egész biztos, hogy nem állítaná magáról, hogy szép.

– Ugye tudja, hogy nem kell ilyeneket mondania csak azért, hogy jobban érezzem magam? – kérdi fanyarul, mert nem, teljes képtelenség, hogy a férfi tényleg gyönyörűnek lássa. Lehet, hogy ő is érez valamit abból a vonzalomból, ami a lányt gyötri, de ez biztosan nem abból fakad, hogy olyan lenyűgözően gyönyörű lenne.

– Bocsánat, de nem értem – rázza meg a fejét Richárd, a homlokára könnyű ráncok futnak.

– Hát, nem vagyok valami szép – vonja meg a vállát Nefelejcs, de nem úgy mondja ezt, mintha sajnálkozna, inkább csak egyszerűen megállapít egy számára egyértelmű tényt.

Richárd ajkára félmosoly húzódik.

– A szépség relatív.

Most ezzel mégis mit akar mondani? Hogy számára szép? Vagy attól szép, mert különlegesnek látja? Esetleg attól, hogy szórakoztatja? Mégis hogy a búbánatba érti ezt?

Tessék, gyakorlatilag alig pár órája „él", de azt máris megállapíthatja, hogy a férfiak szörnyen bonyolultak – vagy legalábbis ez az egy biztosan az.

Richárd hirtelen megfordul, és az egyik szoba felé veszi az irányt.

– Most hova megy? – kérdi már-már riadtan Nefelejcs, amiért persze rögtön meg is haragszik magára. Nem kellene így akarnia a férfi társaságát.

– Ne féljen, nem hagyom egyedül, csak hozok magának egy zoknit.

Nefelejcs dermedten bámul a férfi után. A szavak visszhangot vernek benne, és ettől édes meleg bomlik szét a szívében.

„Ne féljen, nem hagyom egyedül..."