Richárd még mindig nehezen veszi a levegőt, de nem akarja elengedni Nefelejcset, így aztán szorosan tartva őt belép a szobába, és gyengéden az ágyra fekteti. Legszívesebben rögtön mellé mászna, de előtte tesz egy rövid és gyors kitérőt a konyhába.

Miközben rendbe teszi magát, végig érzi Nefelejcs simogató tekintetét, és ahogy lopva felé les, bizsergetően édes érzések cikáznak szét benne. Most szeretkeztek, viharosan és őrült szenvedéllyel, ő mégis máris kész lenne újra szeretni a lányt, sőt, küzdenie kell azért, hogy ennek ne legyen látható jele. Most beszélniük kell, nem adhatják át magukat újra a részegítő vágynak, csak akkor, ha Nefelejcs már biztosan tudja, hogy szereti.

– Nem fázol? – kérdi, ahogy Nefelejcs mellé heveredik. Az oldalára fordul és felkönyököl, mert látni akarja a lányt.

– Nem.

Richárd Nefelejcs hasára simítja a kezét. A lány picit megremeg, majd közelebb fészkelődik hozzá, a lábát a lába alá csúsztatja, és édesen csillogó szemmel felnéz rá.

– Azt mondtad, szeretsz – motyogja kicsit megszeppenve, mint aki fél attól, hogy csak a szenvedély heve miatt törtek elő belőle a szavak.

– Szeretlek – erősíti meg Richárd gyengéden.

Különös, hogy milyen könnyű kimondani, pedig nem állíthatná, hogy túl sokszor használta már ezt a szót, sőt, a rokonain kívül emlékei szerint soha senkinek nem mondta. Kísértést se érzett rá, és őszintén hitte, hogy sosem lesz olyan nő, akinek egyszer majd a szemébe akar nézni, és úgy akarja kiejteni a száján ezt a néhány egyszerű hangot, hogy azok egészen a másik szívéig jussanak. De most nagyon szeretné, ha Nefelejcs elhinné, tényleg szereti.

A lány beharapja az ajkát, ahogy elmélyülten fürkészi az arcát. Richárd nem akarja, hogy Nefelejcsben kétségek maradjanak, de nem tudja, mit kellene még mondania. Szereti, ennyi. Sose volt jó abban, hogy kifejezze az érzéseit, így aztán most se tudja, mit fűzhetne még hozzá, de érzi, hogy meg kell próbálnia, akkor is, ha suta és esetlen lesz.

– Utánad indultam – kezd bele tétován. – Először meg akartalak várni, de aztán nem bírtam. Elengedtelek, pedig eleve azért jöttem, hogy megmondjam, szeretlek, veled akarok lenni, és akkor sem hagylak el, ha mindent megteszel azért, hogy elüldözz.

– De miért, Richárd? Alig ismersz, és...

– Ismerlek – vág közbe a férfi. – Lehet, hogy nem tudok rólad mindent, de ismerlek, szerintem jobban, mint bárki más. Velem önmagad voltál, kivel kapcsolatban mondhatod még el ezt?

Nefelejcs megilletődve, halványan derengő mosollyal néz rá.

– Én is szeretlek.

Richárd szíve nagyot dobban. Jó ezt hallani, meglepően jó, akkor is, ha már biztos Nefelejcs érzéseiben. Csak azt nem tudja még, hogy Nefelejcs mennyire biztos bennük. Látta rajta a liftnél, hogy rögtön visszakozott, amint megpillantotta őt, és tudja, hogy azért, mert azt hitte, el akar menni. Elárulta a pánik a szemében, majd a szorosan nyomában érkező megadás.

Richárd haragszik, amiért Nefelejcs ennyire könnyen beletörődött és feladta, de nem maga miatt, hanem azért, mert Nefelejcs ennyire kevésre tartja magát, ennyire nem hiszi el, hogy lehet őt szeretni. A világra haragszik, amiért egy olyan tökéletes lányt, mint Nefelejcs, ilyen zsigerekig hatolóan bizonytalanná tett. Nem tudja, képes lesz-e meggyőzni őt arról, hogy vele nem kockáztat, de ez nem is számít, hiszen szereti, ha más nem, hát addig marad – akár a lány ajtaja előtt, ha netán kidobná –, míg meg nem érti ezt.

– Tudom – mosolyog Richárd, és gyengéd puszit nyom a szájára.

– Honnan?

– Visszajöttél. Visszajöttél hozzám – suttogja Richárd, de csak most jön rá, hogy tényleg abban a pillanatban lett számára világos, hogy Nefelejcs ugyanúgy szereti, mint ő Nefelejcset. És csak pár másodpercen múlt, hogy el nem kerülték egymást. Már majdnem feladta, hogy a liftre várjon, sőt, tulajdonképpen már a lépcsőház ajtajánál járt, amikor hallotta, hogy megérkezik a lift.

– Csak bocsánatot akartam kérni – süti le a tekintetét Nefelejcs, de nem szégyenlősen, sokkal inkább mulattató, édes pajkossággal.

– Igazán? – mosolyodik el féloldalasan Richárd, miközben finoman megérinti a lány állát.

– Haragszol? – kérdi Nefelejcs, aztán elhúzza a száját. – Nagyon gonosz voltam.

– Nem haragszom – neveti el magát Richárd halkan és dörmögősen. – De azért hálás leszek, ha nem érzed többet szükségét, hogy Hilda legyél velem.

Nefelejcs gyöngyözőn felkacag, de pár másodperc múlva a torkára forrnak a hangok, a tekintetében pedig ijedtség villan.

– Richárd, én... nem tudom, hogyan kell szeretni. Én... engem... mindig egyedül voltam. Gyerekként és felnőttként is, mindig. És most minden annyira zavaros, és nem ígérhetem meg neked, hogy nem fogok újra beijedni, hogy nem mondok majd olyasmit, amit igazából nem is úgy gondolok, mert ez... ösztön, érted? Védekezés, és ezzel nem mentegetni akarom magam, csak... talán bántani foglak, és nem akarlak, de ha ez sok neked, ha inkább...

Richárd nem bírja nézni, ahogy a lány gyötrődik, ezért – jobb ötlete nem lévén – finoman és lágyan megcsókolja. Tagadhatatlan, hogy a csók előnyei közé sorolható az is, hogy Nefelejcs gondolkodás nélkül visszacsókol, így aztán nem tud tovább butaságokat beszélni.

– Azt hiszem – szólal meg Richárd, mikor elhúzódik –, amíg egy csókkal bármikor képes vagyok beléd fojtani a szavakat, nem lesz nagy gond – vigyorodik el. – Nem megyek sehová, többet nem. Igazából már az is hiba volt, hogy a hétvégére egyedül hagytalak, de... valahol tudat alatt, azt hiszem, én is beijedtem.

Nefelejcs összevonja a szemöldökét.

– Miért?

– Mert beléd szerettem – vallja be Richárd. Úgy hiszi, jobb, ha most tisztáznak mindent, ami a szívüket nyomja. Nem akarja, hogy bármilyen félreértés később visszakozásra késztesse a lányt. – Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy az egész, ami köztünk van, nem valóságos, hogy te sem vagy valóságos – simogatja meg puhán Nefelejcs arcát. – Könnyebb volt így, mint beismerni, hogy szeretlek, és kockáztatni, hogy ha majd emlékszel, nem akarsz engem. Persze ez nem szándékos volt, csak... barom vagyok. Pedig te mindvégig valóságos voltál, szerintem valóságosabb, mint Hilda bármikor.

Nefelejcs félrebillenti a fejét, a tekintete elmélyül, ahogy megrágja magában a szavakat.

– De ma úgy jöttél, hogy nem tudhattad, hogy már emlékszem. Mi változott meg?

– Ma zenét írtam. Zenét írtam – ismétli hangsúlyosan Richárd –, és megértettem, hogy a zene már nem minden. A zene most már te vagy, értesz?

– De... de... – dadogja Nefelejcs, aztán megrázza a fejét és nagy levegőt vesz. – Nem akarod a korábbi életed? Én... ha azt akarod, akkor jó. Én... nem akarlak visszatartani, és ha ez tesz boldoggá, szóval én elfogadom. Nem kell miattam maradnod. Talán megbánnád, és akkor meggyűlölnél, és...

Richárd a lány remegő szájára szorítja az ajkát. Becézi és simogatja, egészen addig, míg Nefelejcs nem viszonozza a puha érintéseket. Lehet, hogy a szavakhoz nem ért, de csókolni jól tud, és ha ezzel érheti el, hogy Nefelejcs megnyugodjon, neki aztán a legkevésbé sincs ellenére. A lányt csókolni az egyik legjobb dolog a világon.

– Nem fair, hogy mindig ezt csinálod – mormogja Nefelejcs apró puszikat hintve a férfi szája sarkára.

– Az sem fair, hogy arról győzködsz, jobb lenne nekem, ha nem szeretnélek – néz mélyen a lány szemébe Richárd.

– Hát mert jobb lenne – fintorog borúsan a lány, és elfordítja a fejét.

– Nefelejcs, nézz rám! – kéri Richárd, és csak akkor folytatja, amikor a lány visszafordul felé. – Ha azt akarod, hogy elmenjek, elmegyek. Ha boldogabb vagy nélkülem, akkor megteszem. De egyébként semmi, semmi a világon nem akadályozhatja meg, hogy veled legyek, és ez soha nem lesz máshogy.

Nefelejcs végre megint úgy néz rá, mint abban a pillanatban, amikor először mondta, hogy szereti. A tekintete megtelik ragyogással, és az arcára – kicsit még reszketeg vonásokkal – boldogság rajzolja magát.

– De azért azzal ugye tisztában vagy, hogy Hilda is én vagyok? Nem teljesen, de valamennyire mégis. Ha félek vagy megijedek, hideg leszek, ha...

– Bármikor örömmel felmelegítelek – vágja el Richárd az újabb szóáradatot, és hevesen megcsókolja a lányt, mert tudja, hogy úgyis csupa olyasmit mondana, ami őt egyáltalán nem tántoríthatja el.

– Úgy szeretlek, ahogy vagy – közli leheletnyit elhúzódva. – Hildástul – toldja meg.

– Tényleg?

– Tényleg.

Nefelejcs bátortalanul elmosolyodik, de aztán megint megremeg a szája. A bizonytalanság éles és könyörtelen karmokkal kapaszkodik belé, de Richárd egyáltalán nem tudja hibáztatni azért, amiért olyan nehezen rázza le magáról. Gyerekkorában elhagyták, nevelőotthonokban nőtt fel, egyik helyről cibálták a másikra, nem csoda, ha fél kötődni, ha nehezen szeret.

– Neked nem félelmetes ez az egész? – kérdi aggódón Nefelejcs.

Richárd megrázza a fejét.

– Az lenne félelmetes, ha nem lehetnék veled. Elég volt belegondolnom, és alig kaptam levegőt. Veled akarok lenni.

Nefelejcs még mindig nem adta meg magát, bár már sokkal kevésbé ragaszkodik a félelmeihez. Richárd szinte érzi, ahogy szép lassan elengedi őket, ahogy apránként szétfoszlanak, és átadják a helyüket valami sokkal jobbnak.

– Úgy érzem, hogy elkapkodjuk, hogy túl gyorsan történik minden – jelenti ki Nefelejcs elhaló hangon, de érezni, hogy ez már csak sebtében előrángatott kifogás. Nefelejcs csak biztosra akar menni, mindent számba vesz, mert muszáj így tennie, hogy elhihesse, ez a valóság.

– Akkor kapkodnánk el, ha bőrönddel érkeztem volna ma – mosolyog gúnyosan Richárd. – De azt ráérünk holnap elhozni.

Nefelejcs meglepetten pislog rá, aztán olyan lassan, ahogyan végtelennek tetsző tél után a levegőbe kúszik a tavasz illata, elmosolyodik.

– Te tényleg akarsz engem, igaz?

Richárd halkan felnevet. Megsimogatja a lány arcát, csak aztán válaszol.

– Legalább fél órája ezt bizonygatom már neked, örülök, hogy végre megértetted – jegyzi meg derűsen.

– Richárd, hogy szerethetsz pont engem?

– Sekélyes vagyok, te meg a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Főleg meztelenül – motyogja Richárd szemtelenül legeltetve a tekintetét a lány testén, és igen, imádja, hogy ennyire közvetlenül és feszélyezettség nélkül tudnak együtt lenni, hogy Nefelejcs nincs zavarban, és nem érzi szükségét annak, hogy felöltözzenek.

Nefelejcs finoman megböki a hasát a könyökével, és megrovón néz rá.

– Komolyan kérdezem – figyelmezteti morcosan.

– Komolyan mondtam, gyönyörű vagy – súgja Richárd, de Nefelejcs elboruló tekintetét látva megadón felemeli a kezét. – Oké, válaszolok. Szeretlek, mert nem tudlak nem szeretni. Te... te minden vagy. És tudom, hogy nem vagyunk tökéletesek, és nem mondom, hogy mindig egyszerű lesz, azt se, hogy nem fogunk olykor összezördülni, de szeretlek, te is engem, és a többi nem számít, mert ettől mégis tökéletesek vagyunk. Egymásnak azok vagyunk, és ezt szerintem te is pontosan ugyanúgy érzed, ahogy én. Te meg én együtt, az tökéletes.

Nefelejcs tekintetét meghatottság mossa árnyasra, és Richárd tudja, hogy ezúttal sikerült azt mondania, amit a lánynak hallania kellett. Most már minden rendben lesz.

– Csak érezd... – motyogja a lány, és édesen bólint hozzá, mintha ezzel pecsételné meg az elhatározását. – Nagyon szeretlek, Richárd, és veled akarok lenni.

Richárdban szétárad a megkönnyebbülés.

– És... – folytatja Nefelejcs – talán néha még félni fogok, de szeretném, ha tudnád, hogy akármennyire féljek is, szeretlek és mindig szeretni foglak. És köszönöm, hogy elviselsz, nem tudom, hogy csinálod, de tényleg megértesz engem, és az összes hülye kérdésemre válaszoltál, és nem értem, hogy lehetsz ilyen türelmes, de hálás vagyok érte. Tényleg, én...

Richárd dörmögősen nevetve csókolja meg a lányt. Nefelejcs is elneveti magát, és a foguk összekoccan, amitől még jobban nevetnek, de mégse hagyják abba a csókolózást, csak amikor kifulladva levegőért kell kapniuk.

– Te is értesz engem – mondja Richárd a lány szíve fölé csúsztatva a kezét. – És én se tudom, hogy csinálod. És hálás vagyok azért, hogy szeretsz.

Nefelejcs tekintete ragyog a boldogságtól. Megérinti Richárd arcát, aztán rásimítja a tenyerét.

– Olyan hihetetlen ez – suttogja puha mosollyal az ajka szegletében. – Emlékszem rád, Richárd. Emlékszem arra az éjszakára. A félhomályra, az otthon illatára, a takaró melegére. Te csak ültél ott, és néztél, és én arra gondoltam, hogy itt ez a különös fiú, és nem beszél. Nem beszél, ahogyan én sem. Azon az éjszakán nem voltam egyedül. Soha máskor nem éreztem ezt. Mindig egyedül voltam.

Milyen különös – annyira kíváncsi volt rá, emlékszik-e Nefelejcs, mégse jutott eszébe egyszer sem ez a kérdés, mióta eljött hozzá, most azonban valami eddig soha nem érzett béke árad szét benne – olyan ez, mint hazaérkezni. Mintha minden, ami valaha történt vele, ehhez a pillanathoz vezetett volna, mintha már akkor, amikor azon az éjszakán együtt hallgatták a csendet, eldöntetett volna, hogy egyszer majd együtt lesznek. Sosem hitt a sorsban vagy a végzetben, most mégis azt érzi, hogy semmi sem volt véletlen, hogy Nefelejcsnek és neki egyszerűen csak együtt kell lenni – és együtt is lesznek, örökké, olyan biztosan tudja ezt, mint ahogy azt is, hogy szereti Nefelejcset.

– Akkor hallottam először magamban a zenét. Csak néztelek, és dallamok születtek bennem. Mindig úgy gondoltam, hogy te adtad nekem a zenét, és egész életemben vágytam arra, hogy megköszönhessem neked.

– A zene benned volt, csak csend kellett ahhoz, hogy meghalld.

– Te kellettél hozzá – mormogja Richárd, és arra gondol, hogy igazából mindig Nefelejcs kellett neki, már akkor is, amikor még fogalma sem volt erről.

Talán a nagyanyjának igaza van, és a tó mégiscsak tud valamit, bár ez olyan őrült gondolat, hogy nehezen hiszi, hogy egyáltalán megfordul a fejében. De mégiscsak a tónak köszönheti Nefelejcset – kétszer is. Talán holnap ki kellene sétálniuk hozzá, hogy köszönetet mondhasson, végül is egy héttel ezelőtt alaposan elátkozta – töpreng magában jót derülve. Úgy tűnik, van abban valami, hogy a szerelem bolonddá tesz, de az az igazság, hogy ő ezt egyáltalán nem bánja.

– Richárd?

– Igen?

– Holnap megyek új személyit csináltatni. Elkísérsz?

– Persze – bólint Richárd. Bárhová elkísérné Nefelejcset, kérés nélkül is.

– Azt hiszem, újra megváltoztatom a nevem – jelenti ki töprengve a lány. – Visszaveszem a Hangát.

Richárd úgy érzi, Nefelejcsben az előbb hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, mint benne, és ezzel akar köszönetet mondani a tónak.

– A Hanga igazán szép vezetéknév – mondja őszintén, és boldog, hogy a megjegyzés mosolyt csal Nefelejcs ajkára. – És mi lesz a keresztneved? A Noémit is visszaveszed?

– Nem. Azt a nevet már régen magam mögött hagytam – feleli határozottan Nefelejcs. A hangját ércessé, a tekintetét pedig hűvössé teszi a múlt komor érintése.

Richárd megfogja a kezét, a szájához húzza, és csókot lehel a tenyerébe, hogy Nefelejcs érezze, itt van. Itt van és mindig itt lesz.

A lány újra elmosolyodik, és a tekintete is megtelik gyengédséggel.

– Tudod, a Noémi gyönyörűségemet jelent. Egy ápolónő ötlete volt a kórházban, én meg nem beszéltem, de szépnek találtak, ezért ezt választották. De én sose éreztem úgy, hogy ez a név az enyém lenne, mert azt sem éreztem, hogy szép lennék, gyerekként... a külsőm csak nehézséget okozott.

– Én gyönyörűnek láttalak. Sosem láttam senki hozzád foghatót – szúrja közbe Richárd. Boldog, hogy Nefelejcs nem fél a múltjáról mesélni neki, és rengeteg kérdése lenne, de ennek nem most van itt az ideje. Nem szeretné, ha Nefelejcs elkomorulna, mikor a tekintetében végre öröm ragyog.

– A Hildát én választottam, mikor örökbe fogadtak – folytatja a lány. – Harcot és harcos nőt jelent. Olyan névre volt szükségem, ami erőt ad.

– És most?

Nefelejcs melegen elmosolyodik, a tekintete játékosan megcsillan.

– Hát... szeretem, hogy ezt a nevem tőled kaptam, és szeretem azt is, ahogy mondod.

– Nefelejcs – súgja Richárd lágyan.

– Igen – hunyja be a szemét a lány mély levegőt véve, mintha legalábbis a hangoknak illatuk lenne, amelyet magába szívhat, aztán elmosolyodik. A tekintetét lebegősen puha boldogság lágyítja el, mikor újra felnéz rá. Az ajka huncutul görbül, és Richárd már tudja, mit fog mondani, és ettől neki is mosolyogni támad kedve.

– Nefelejcs maradok.