Nevetséges, de képtelen kiszállni a liftből. Pedig felvette a cipőjét és a kabátját is, csak egyetlen lépést kellene megtennie, de ha azt megteszi, akkor fájón végleges, hogy gyakorlatilag kidobta Richárdot. Durván és kegyetlenül. Az egyik kezével nyomva tartja a lift gombját, a másikkal görcsösen kapaszkodik a kabátja aljába, gyűrögeti az ujjai közt, és lehajtott fejjel bámulja azt a keskeny, sötétségbe ájuló rést, ami a liftet elválasztja a földszinttől.

Miért jött Richárd? Mit akart? Arról volt szó, hogy a hétvégét nem töltik együtt, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a férfinak ez ellenére lenne. Mégis miért kellett, hogy pont most gondolja meg magát?

Nefelejcs tudja, hogy nem állt készen még erre a találkozásra, ha készen állt volna, nem kezeli ennyire rosszul. De nem volt sem ereje, sem ideje végiggondolni a kettejük közötti dolgokat, és Richárd szörnyen összezavarta. A fejét, a szívét, a testét – mindenét. Nehéz mellette józannak maradni, mikor másra se vágyik, minthogy a karjába vesse magát. A karjában biztonságban van.

De nem tehet ekkora terhet Richárd vállára. A férfi mellette állt, amikor segítségre volt szüksége. Igazság szerint annyit tett érte, amennyit még soha senki, és ehhez nem fűződött semmi érdeke, nem várhatott cserébe semmit. Mégis segített. Nem viszonozhatja most ezt azzal, hogy ráakaszkodik.

Talán mégis jobb így. Durva volt, de legalább nem hozta Richárdot olyan helyzetbe, amit egész életében igyekezett elkerülni. Legalább nem ő a lány, aki bolond mód beleszeretett, mikor tudta, hogy a férfi nem akar kapcsolatot.

Hát erről van szó? – kérdi magától összeráncolt szemöldökkel, még mindig a résre meredve. Szereti Richárdot? Most is szereti? Nem csak vágy volt, és észszerűtlen fellángolás? Igazi volt?

Talán igen. Hiszen míg beszélgettek – vitatkoztak? –, csak annyit akart, hogy hagyják a fenébe a szavakat, és inkább csináljanak egészen mást. Gyakorlatilag elküldte a búsba, közben pedig közelebb akarta magához rántani. Nem csak a szexért. Persze nem bánná, ha megismételnék azt az éjszakát, de nem egyszerűen csak ennyiről van szó. Szeret Richárddal lenni, egyszerűen csak vele, mindegy, mit csinálnak. Ha Richárddal van, minden egészen más, jobb és teljesebb – és ezt most is így gondolja, most, hogy már emlékszik. Azok a napok, amelyeket Richárddal töltött, élete legszebb, legédesebb napjai voltak. És nem azért, mert Nefelejcs volt, hanem azért, mert önmaga volt.

Igen, tényleg szereti. De ismeri magát – most már ismeri –, és ő nem tudja, hogyan kell szeretni. Egy barátság még csak-csak menne, főleg, ha olyan megértően és elnézően kezelik, mint ahogy Evelin, Lizi, Kornél és Leó teszi. Hogy honnan van türelmük hozzá, azt ugyan nem tudja, de hálás érte. Viszont a szerelem egészen más.

Soha nem akart szerelmet, sőt, igazából kerülte, hogy bárkit is megismerjen annyira, hogy komolyabb érzéseket tápláljon iránta. A szerelem veszélyes, kiszolgáltatottá és sebezhetővé tesz. A szerelemben mindig ott a kockázat, hogy minden elromlik, és aztán véget ér. Hogy elhagyják. Azt hitte, nincs szíve, azt hitte, nem tud szeretni, de valójában mindvégig attól félt, hogy elhagyják. Hogy nem lesz elég. Ahogy nem volt elég huszonnégy évvel ezelőtt sem, nem volt elég azoknak, akikhez tartozott.

Minden, amire csak vissza tud emlékezni, arról szól, hogy nem szeretik, elhagyják és elutasítják. Mégis honnan tudhatná, hogyan kell szeretni?

Nem teheti ki ennek Richárdot. Ő selejtes, és az is marad, Richárd jobbat érdemel nála.

Remegős lélegzetvétel – oké, ki kell lépnie a liftből. Nem nagy dolog, csak egy lépés. Egy döntés, megint egy hülye döntés. Ha kilép, semmi nem változik, ha kilép, Hilda lesz, olyan biztosan tudja ezt, mint ahogy azt is tudja, nem akar többé Hilda lenni. Evelinnek igaza volt, minden, amit mondott, annyira fájón igaz.

Nem akar hideg és közönyös lenni, mert szörnyen pocsék érzés. Nem akarja elrejteni az érzéseit, nem akar többé úgy tenni, mintha nem is érezne. Az elmúlt egy hét után nem élheti többé fél szívvel... nem, mit féllel? Szív nélkül. Nem élheti többé szív nélkül az életét.

– Ugye tudod, hogy most egészen úgy festesz, mint aki egy kicsit bekattant? – kérdi Leó.

Nefelejcs nagy sóhajjal felnéz. Arra számít, hogy megütközve néznek majd rá, esetleg leplezni igyekezett undorral vagy szánalommal, de csak megértést és együttérzést lát. Mert bármilyen furcsa és érthetetlen is, de ezek az emberek itt a barátai.

– Tudom – bólint szomorúan –, de én... megbántottam. Nem akartam.

Nem tudja kiűzni a fejéből azt a pillanatot, amikor elfordult Richárdtól. Miért nézett rá akkor olyan összetörten? Miért mondta, hogy nem tud nem vigyázni rá? Nem akarhatja őt, mert... nem érdemli meg, hogy egy olyan férfi, mint Richárd, szeresse. Nem, nem is szereti, csak... aggódott érte, igen, Ezért jött. Mert Richárd jó ember.

– Hilda, nem egyszerűen megbántottad, kitépted a szívét és megtapostad – közli Leó szenvtelenül.

Nefelejcs olyan tekintetet vet rá, amivel reményei szerint még a napfényt is jéggé dermesztené, aztán azonban összefacsarodik a szíve.

– Tényleg ezt tettem? – kérdi elvékonyodott hangon.

– Táncoltál is rajta – bólint Leó komoran.

Nefelejcs egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Beharapja az ajkát, és újra a résre pillant.

Richárd azt akarta mondani, hogy szereti. Ott volt a szemében, csak ő megijedt, és nem hagyta, hogy kimondja. Megijedt attól, hogy valaki szeretheti, mert mégis hogy szerethetné?

– Nem vagyok elég jó hozzá – motyogja Nefelejcs Leóra nézve. Mert Leó ezt megérti, meg kell, hogy értse, hiszen ő is így érzett, amikor beleszeretett Evelinbe. Tavaly nyáron több napon keresztül megállás nélkül ivott, és valószínűleg ugyanazt érezte, amit ő most. Félt, és ezt a félelmet alkohollal próbálta kimosni magából. Félt, mert ő se tudta, elég jó lesz-e, félt, mert annyira szereti Evelint, hogy nem akarta bántani, félt, mert nem tudta, ha szív nélkül született, hogy fájhat mégis annyira elevenen a veszteség.

Leó szélesen elmosolyodik.

– Akkor emeld meg a segged, és tegyél róla, hogy az legyél!

Nefelejcs meglepetten néz Leóra. Ugyanezt, pontosan ugyanezt mondta neki tavaly nyáron, csak az ő hangjában nem volt ennyi noszogató kedvesség.

– Te most az én szavaimat használod ellenem? – emeli meg a szemöldökét Nefelejcs.

Leó megrázza a fejét.

– Nem ellened, érted. – A férfi közelebb lép hozzá, megfogja a kezét, és mélyen a szemébe néz. – Az a fickó odafent nagyon szeret téged.

Nefelejcs szíve nagyot dobban.

– Tényleg így gondolod?

– Tudom, hogy így van. És te is tudod. Senki sem születik szív nélkül, Hilda, és hidd el, a szerelem a legjobb dolog, ami az életben veled történhet, szóval ne engedd el.

De...

– Hilda, ne agyald túl – szól rá Leó nyomatékosan, mielőtt akár magának megfogalmazhatná a kételyeit. – Érezd, ennyi. És menj!

Leó elengedi a kezét, aztán benyomja a harmadik emelet gombját, és hátrébb lép.

– Köszönöm, Leó – súgja Nefelejcs.

Zörögve zárul a lift ajtaja, még épp látja, hogy Leó mosolyog és bátorítón biccent felé, Evelin pedig mellé lép, és összekulcsolják a kezüket.

A lift megindul felfelé. Nefelejcs megemelt állal nagy levegőt vesz.

Csak érezd, csak érezd, csak érezd – ismételgeti magában egyre, hogy ne tudjon másra gondolni. Mert ha gondolkodik, nem száll ki a liftből, akkor megint beijed, akkor képtelen lesz elmondani Richárdnak, hogy szereti. Akkor azt fogja gondolni – és remekül kivitelezve, mondhatni bravúrosan, meggyőzi majd magát az igazáról, hiszen ezt tette mindig –, hogy biztonságosabb egyedül, hogy akkor nincs kockázat, hogy eddig is jól megvolt, és egyébként sem biztos, hogy ennyi egyedül töltött idő után képes egyáltalán bárkihez is alkalmazkodni, és egyébként meg Leó tévedhet is.

– Csak érezd, csak érezd, csak érezd – mantrázza hadarva.

Mi van, ha Richárd mégsem szereti? Ha csak azért jött, mert aggódott érte mint barát? Az is lehet, hogy Gyula vagy Oma kérte meg, hogy jöjjön el, és nekik nem tudott nemet mondani. Talán nem is ő akart jönni.

– Csak érezd, csak érezd, csak érezd – motyogja magának szinte már könyörgőn.

Érkezzen már meg a lift, ő ezt nem bírja. Sosem volt még ilyen bizonytalan, sosem félt ennyire. Talán azért, mert soha semmit nem érzett annyira fontosnak, mint azt, hogy Richárddal lehessen.

Csak érezd...

A szíve olyan erősen dobog, hogy már szó szerint fáj. A gyomra parányi, riadt görcs csupán, és egyre gyengébbnek és esetlenebbnek érzi magát. Talán képtelen lesz megmozdulni. Az is lehet, hogy mindjárt elájul. Soha nem beszélt az érzéseiről, az is lehet, hogy egyszerűen nem jön majd ki egyetlen hang sem a torkán, hogy egyszerűen lefagy.

Csak érezd...

Zökken a lift.

Még egy bátorító mély lélegzet.

Zörren az ajtó, ahogy nyílik.

Csak érezd...

Menni fog. Nem Hilda többé, hanem Nefelejcs. Nem akar már úgy tenni, mintha nem lennének érzései. Így döntött, és ez egy jó döntés, ki kell mellette tartania, akkor is, ha félelmetes.

Érezd...

Behunyja a szemét, még egy nagy levegőt vesz, és már lép is, de ahogy felnéz, megtorpan. Richárd áll előtte. A haja zilált, a tekintete űzött, a kabátja kicipzárazva ugyan, de rajta.

El akart menni, indulni készült – döbben rá keserű megadással Nefelejcs.

De igaza van, végül is ő maga mondta, hogy ne várja meg. Elküldte, Richárd csak... azt teszi, amit kért.

Akkor miért fáj mégis? Miért érez tehetetlen haragot?

Jó, nem baj, a lényeg, hogy Richárd jól legyen. Ráér utána érezni, most el kell őt engednie. Nem kérheti, hogy maradjon, és nem kell tudnia, hogy szereti, mert akkor rosszul érezné magát amiatt, hogy elmegy. Kibírja. Ki kell bírnia. Richárdért.

Megköszörüli a torkát, de képtelen a férfi szemébe nézni.

– Én... durva voltam, és sajnálom – kezd bele kapkodósan. – Nem akarlak feltartani, menj nyugodtan, csak... nem akartam, hogy így váljunk el, mert annyit tettél értem, és én köszönöm, tényleg, igazán hálás vagyok, hogy segítettél. – Ideges, hadonászik, és hogy lekösse a kezét, újra és újra a füle mögé igazítja a haját. – És sajnálom, amiket mondtam, nem tudom, mi ütött belém, nem számítottam rád, és gonosz voltam, talán ez nálam már ilyen idegesítő beidegződés, de dolgozom rajta, és...

Nem fogja fel, hogy Richárd mozdul, de ahogy a szája a szájára tapad, benne reked a levegő. A férfi a derekánál fogva magához rántja, a testük egymáshoz ütközik. Nincs finomkodás, nincs puhatolózás, vad és nyers a csók, de most kell, hogy ilyen legyen.

Kell az ereit végigperzselő mámor, kellenek a bőrét simogató szikrák, kell a szenvedély izzó lobogása. Soha senki nem tudta őt így csókolni, soha senki nem gyújtott benne ennyi vágyat. Nem csak képzelte Nefelejcsként, hogy Richárddal minden más, hiszen most már emlékszik, és most is ugyanúgy más.

Mintha kicsúszna a lába alól a talaj, mintha eltűnne a valóság, mintha nem létezne semmi, csak a férfi és ő. Most tényleg csak érez.

Richárd nyelve követelőzőn tör be a szájába, minden érintése mohó és telhetetlen, és Nefelejcs ugyanazzal a hévvel viszonoz mindent. Mikor Richárd keze a fenekére csúszik, ő lábujjhegyre emelkedve préseli magát a férfihoz. Érzi a nadrágon át, hogy Richárd mennyire kívánja őt, és ettől még jobban meglódul a vére. A férfi nyaka köré fonja a karját, és átadja magát a testén átcikázó érzéseknek.

– Nefelejcs – motyogja Richárd szinte a szájába.

– Nem akarok beszélni – motyogja vissza Nefelejcs, és finoman megharapja Richárd ajkát. – Téged akarlak. Most.

Lecsúsztatja a kezét Richárd mellkasán, hasán, és megdörzsöli a nadrágon át a merevedését. Igen, ezt akarja. Magában érezni, szavak nélkül, félelmek nélkül, kételyek nélkül. Azt akarja, hogy Richárdé legyen, ha most utoljára, hát most utoljára. Beszélni ráérnek utána is.

Richárd mélyről jövő mordulással veti magát a szájára, és újra elmerülnek egy forró csókban.

Nefelejcs csak félig van tudatában, hogy a folyosón vannak. Valahogyan el kellene jutni az ajtóig, lehetőleg anélkül, hogy leszaggatnák egymásról a ruhákat. A zsebébe kotor a kulcsáért, és Richárd kabátját megmarkolva, egy pillanatra sem szakadva el a szájától, a lakása felé húzza őt.

Ügyetlenkedve fordítja el a kulcsot, majd egymásba kapaszkodva bebotladoznak az előszobába. Richárd a lábával belöki az ajtót, aztán hozzápréseli a lányt. Nefelejcs már Richárd nadrágját gombolja, pedig még rajtuk van a kabát. De nem bír várni, akarja, azonnal. Mielőtt visszatérnek a gondolatok, mielőtt visszatér a félelem.

Richárd zihálva elhúzódik, és lefogja a kezét.

– Beszélnünk kell – morogja rekedten.

– Majd utána – rázza meg a fejét Nefelejcs.

– Muszáj – lép hátrébb hirtelen Richárd, továbbra is szorosan tartva a lány kezét.

Nefelejcs felsóhajt, és behunyt szemmel az ajtónak támasztja a fejét. Mélyeket lélegzik, hogy elcsitítsa a testében tomboló vágyat. Hallja Richárd reszelős lélegzetvételeit, és ez nem könnyíti meg, hogy lehiggadjon, mert tudja, hogy a férfi vágyik rá. Ha beszélnek, minden el fog romlani. Nem hagyhatja.

Nem nyitja ki a szemét, de egy rántással kiszabadítja a kezét. Kibújik a kabátból, és hagyja a földre esni. Utána gyorsan lekapja magáról a pólót, és azt is félredobja.

– Nefelejcs – nyögi Richárd elhalón, érezhetően józansága minden szétszóródott maradékát kapargatva.

Nefelejcs lelöki a cipőt a lábáról, és csak akkor néz Richárd szemébe, amikor már a nadrágja és a bugyija is a padlón köt ki.

Richárd tekintete mohón végigsimogatja meztelen testét, és Nefelejcs elégedetten figyeli, hogy a mellkasa egyre szaporábban emelkedik és süllyed.

A lány felemeli a kezét, megnyalja egy ujját, aztán lassan végigcsúsztatja az állán, a nyakán, le a mellkasára, majd a hasára, és aztán minden gátlás nélkül a lába közé nyúl, a másik kezével pedig megmarkolja a mellét.

– Még mindig beszélgetni akarsz? – kérdi kihívón.

Richárd nagyot nyel, és megbabonázva bámulja.

Nefelejcs szégyentelenül felnyög a saját érintésétől. A vágy forrón végighömpölyög a testén.

– Megölsz – súgja Richárd, miközben leveti a kabátját. Rögtön követi a pulóvere és a pólója. Lehúzza a cipőjét és a zokniját is, majd a nadrágot és a bokszert, de közben egyetlen pillanatra sem veszi le róla a tekintetét.

Nefelejcs végignéz a férfin, és izgatott bizsergés cikázik végig a gerincén. Fogalma sincs, hogy került Richárd kezébe óvszer, de elbűvölve figyeli, ahogy magára húzza, közben pedig örül annak, hogy legalább neki van még annyi esze, hogy erre is gondoljon.

– De előtte azért tudnod kell – folytatja Richárd, ahogy közelebb lép –, hogy szeretlek.

Nefelejcs keze megdermed, csak pislog Richárdra, és úgy érzi, a képzelete nagyon gonosz és alattomos játékot játszik vele.

– Tessék?

Richárd lustán elmosolyodik.

– Szeretlek.

Nefelejcs szíve mintha elfelejtene dobogni. Talán álmodik?

– De...

A férfi a derekára csúsztatja a kezét, és gyengéden megcsókolja, belefojtva így a kérdéseket.

– Majd utána beszélünk – húzódik félmosolyra Richárd ajka, aztán könnyedén megemeli őt.

Nefelejcs ösztönösen öleli át a nyakát és fonja a dereka köré a lábát. A férfi merevedése hozzá préselődik, de Nefelejcs most alig tud a testén végigfutó érzésekre figyelni. Richárd azt mondta, szereti. Szereti.

Valami, amit képtelen lenne szavakba önteni, elszabadul benne. Egyszerre lebegős és felkavaró érzés, egyre csak dagad és növekszik, és úgy érzi magát tőle, mintha szárnyalna.

Richárd szereti.

Meg akarja mondani, hogy ő is szereti, de a férfi nem hagyva szóhoz jutni az ajkára tapasztja az ajkát, és olyan vadul csókolja meg, ami egyértelművé teszi, hogy most már tényleg nem akar beszélgetni.

Nefelejcs viszonozza a csókot, teljesen átadja magát Richárdnak, mert azt akarja, hogy a férfi tudja, ő is szereti. Hogy úgy tegye a magáévá, hogy tisztában van ezzel. Mert ez nemcsak vágy, nemcsak szenvedély, nemcsak egy kaland, hanem minden. Egyszerűen csak minden.

Richárd az ajtóhoz préseli a lány hátát. Picit elhúzódik, és kérdőn ránéz, mire ő bólint, majd addig fészkelődik, míg meg nem érzi a férfi merevedését. Richárd vállába kapaszkodva picit megemeli magát, és tétovázás nélkül ráereszkedik. Olyan könnyedén fogadja magába a forró, lüktető keménységet, mintha pontosan hozzá lenne teremtve a teste. Annyira tökéletes.

Richárd mindkét kezét a fenekére csúsztatja, majdnem teljesen kihúzódik belőle, aztán olyan vadul lök előre, hogy Nefelejcs háta az ajtónak ütődik. Majd megint és megint, és közben féktelenül csókolják egymást.

Nincs bennük semmi gyengédség, csak szenvedély és ösztön. Nyersen, tisztán és gyönyörűen. Most pont így kell, így jó, fejvesztve és belezuhanva a vágyba. Nefelejcs nem tudja, hogyan érezheti ennyire Richárd, hogy mire van szüksége. Hogy most durván és keményen akarja, szédült intenzitással, egészen az őrületig. Mert éreznie kell, hogy ez tényleg megtörténik, hogy ez most a valóság.

Hátravetett fejjel és Richárd nevét nyögve élvez el.

Richárd torkából mély morgás tör elő, ahogy őt is eléri a gyönyör.

Együtt remegnek.

A forróság örvénylik körülöttük, verejtéket csal a bőrükre.

Mindketten lihegve kapkodják a levegőt.

Nefelejcs érzi Richárd heves szívdobogását, édes szinkronban a sajátjával.

Percekig kapaszkodnak még egymásba mozdulatlanul, aztán Richárd felemeli a lány válláról a fejét, és nevetős, boldog tekintettel a szemébe néz.

– Most már hajlandó vagy végighallgatni?