– Kedvesem!

A mély és lágy hang könnyedén belesimul a gondolatok és érzések nélküli, üres kábulatba, hogy aztán makacs és kitartó birizgálássá szelídüljön, ami végül eléri, hogy kizuhanjon a valószerűtlen lebegésből.

A lány kinyitja a szemét. Az első, amit érzékel, hogy rettenetesen fázik. Nem csupán a bőre, hanem minden porcikája – mintha a hideg a lelke legmélyére hatolt volna, hogy ott aztán jéggé fagyasszon mindent. Homályos előtte a kép, csak színes foltokat lát, ezért pislog, de még ez az apró rezzenés is szörnyen nagy feladatnak tűnik. Szeretne visszazuhanni az öntudatlanságba.

– Kedves, maradjon velünk!

A lány kényszeríti magát, hogy felnézzen. Most tisztább a kép, látja a fölé hajoló idős férfit. A ráncokkal összekuszált arcon aggodalmat fedez fel, a kék szempár azonban megnyugtatóan csillog.

– Hogy érzi magát?

– Fázom – súgja rekedtesen. Furcsa érzés hallani saját magát. A hangja olyan, mint a jég recsegése. Kényelmetlen és nehéz érzések gyűrik maguk alá, behunyja a szemét, hogy elmeneküljön előlük.

– Nézzen rám, kedvesem – kéri szelíden az öreg.

A lány nagyot nyel, megnedvesíti az ajkát, aztán az idős férfira pillant.

– Jól van – bólint a férfi biztatóan mosolyogva. – Orvos vagyok. Tudnom kell, hogy fáj-e valamije. Nem ütötte meg magát?

A lány megrázza a fejét.

– Zsibbadt vagyok, és... fáj, de... mindenhol egyformán, olyan... nem is tudom. Csak a hideget érzem. Nem hiszem, hogy megütöttem magam.

Feljebb szeretne ülni, mert idegesítő, hogy olyan bénán fekszik, de alig képes megmozdulni. Csak most tűnik fel neki, hogy úgy bebugyolálták, mintha modern kori múmiának szerették volna öltöztetni. Kicsit fészkelődik, hogy ki tudja szabadítani a karját, aztán feljebb húzódik a kanapén, majd visszabújtatja a karját a jó melegbe, és egészen az álláig húzza a takarót. Milyen jó illata van. Leheletnyit virágos, de mögötte van valami sötétebb és csábítóbb illat, jó lenne benne egészen elveszni. Mélyet lélegzik, és az illat mintha a lelkéig érne.

– Farkas Gyula vagyok. Kegyedet hogy hívják?

A lány meredten nézi a férfit. Be kellene mutatkoznia, a neve... Kinyitja a száját, aztán azzal a lendülettel be is csukja. Kapaszkodó után keres, szavakat az elméjében, a saját nevét, vagy legalább valamit, de hiába, nincs ott semmi. Egyszerűen csak üresség. Fogalma sincs arról, hogy kicsoda.

Elkerekedő szemmel bámul Gyulára, és a fejét rázza. A szíve meglódul, a levegőt kapkodva veszi.

– Én... nem tudom... – nyögi ki elvesző hangon.

A testén reszketés fut végig, elgyengül tőle. A szemhéját súlyosnak érzi, ellenállhatatlan a késztetés, hogy elmeneküljön a fénnyel eláztatott szobából, és újra belemerüljön abba az álomszerű, lebegős nyugalomba, ahol nincsenek kérdések.

– Semmi baj, kedves – nyugtatja Gyula, a hangja egészen beburkolja a lányt, melegséget csöpögtet a szívébe. – Talán a sokk teszi.

– Sokk? – ismétli értetlenül a lány. Annyira fájón zavaros a fejében minden – akár egy iszapos tó óvatlanul felkavart mélye.

A férfi mosolyog rá, úgy mosolyog, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sincs rendben, ennek ellenére a lány mégis megpróbál nyugodtabban lélegezni. Sehova sem jut, ha most összeroppan. Tudnia kell, mi történt vele, hogy hol van, hátha akkor eszébe jut valami. Kényszeredett mosolyt erőltet magára, és bólint a férfi felé.

– Beszakadt magácska alatt a jég, kicsit megmártózott a tóban, ezért fázik. A fiam vette észre, ő hozta ide. Utólagos engedelmével levetkőztettük, nem maradhattak magán a vizes ruhák – magyarázza Gyula, és egy bocsánatkérő pillantást vet a lányra.

Kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy ez a férfi látta meztelenül, és egyébként is orvos, szóval nincs ebben semmi. Örül, hogy képes ezt ennyire gyakorlatiasan szemlélni, minden mást azonban nehéz megértenie. Milyen tó? Hol van most egyáltalán? Kicsoda ő? A kérdések ijesztő tempóban sorjáznak benne.

– Jelenleg Hanga-bokorban tartózkodik – folytatja a férfi, mintha csak megérezné, hogy most szüksége van az információkra, bármibe, amibe kapaszkodhat. – Nem idevalósi.

– Honnan tudja?

– Egyrészt mindenkit ismerek, másrészt senki itteni nem hagyta volna, hogy kimerészkedjen ma a tóra.

A lány beharapja az ajkát, és a fejét rázza. Tudja, hogy nem lenne szabad engedni a kétségbeesésnek, a félelemnek, de ebben a pillanatban mégis nagyon nehéz harcolni ellenük.

– Tessék, igya meg! – szól közbe egy másik hang, és a lány csak ekkor veszi észre a fiatalabb férfit. Ahogy felé fordul, elkerekedik a szeme, a gyomrába bizsergető meleg kúszik, az arcát tűzforrónak érzi. Zavartan elkapja a tekintetét, és lehajtja a fejét.

Ez a férfi félmeztelen. Jó, nyilván látott már félmeztelen (sőt, minden bizonnyal meztelen) férfiakat is, hiába nem emlékszik rá. Valószínűleg érintett is már meztelen férfit. Nem kellene, hogy ez a látvány felkavarja, mikor épp azt sem tudja, kicsoda, mert ez teljességgel abszurd. Akkor mégis miért érzi ilyen szédültnek magát? Nem, ez az emlékek hiánya miatt van, nem azért, mert ez a pasi félmeztelen, egész biztos, hogy a kettőnek semmi köze nem lehet egymáshoz.

Bátortalanul visszanéz, de ezúttal ügyel rá, hogy a tekintete ne a férfi széles vállára, ritkás, sötét szőrrel borított mellkasára és a hasán kirajzolódó izmokra szegeződjön, hanem csak és kizárólag az arcára.

A férfi eléggé borostás, sötétvörös haja sem rövid, inkább olyan benyomást tesz, mintha viselője az utóbbi időben elhanyagolta volna, de még így is nagyon vonzó az arca. Szigorú, kemény vonások, határozott orr és állkapocs, vékony, mégis csábítóan ívelő száj, a homlokán és a szeme körül halvány ráncok, a bőre világos, amitől a kék szempár élénksége hangsúlyosabb és erőteljesebb. És ebben a szempárban most könnyed derű csillog.

A férfi nyilván rajta mulat, de furcsa mód ettől nem érzi kényelmetlenül magát – vagy legfeljebb csak egy egészen picit.

– Emlékszem magára – súgja a lány, ahogy megmártózik a férfi tekintetében. Igen, emlékszik erre a szempárra, erre az átható és hideg kékre. Emlékszik, és örül ennek, mert ez legalább már valami.

– Én húztam ki a tóból – mondja már-már közönyösen a férfi. Kellemes a hangja, kicsit érdes, bársonyosan mély és csodásan borzongató. – Akkor is lenyűgözte a látványom – húzódik félmosoly az ajkára, amitől az arca szigorúsága és keménysége megenyhül.

A lány úgy érzi, ettől a kijelentéstől zavarba kellene jönnie, de csak arra tud gondolni, hogy a férfira emlékszik, a tóra nem. Újra erőt vesz rajta a félelem – miért nem emlékszik semmire? Miért nem tudja, hogy kicsoda?

Milyen magas ez a férfi. Vajon ő mekkora? És egyáltalán hogy néz ki? Nem tudja felidézni a saját arcát, nem tudja, milyen színű a haja vagy a szeme. Akkor hogy lehet, hogy beszélni tud? Hogy lehet, hogy nem felejtett el mindent, és nem olyan most, mintha épp csak a világra jött volna? Miért van tisztában szavakkal, fogalmakkal, jelentésekkel, ha egyszer semmire sem emlékszik önmagával kapcsolatban? Hogyan lehetséges ilyesmi?

A férfi egy pohárban valami áttetsző italt nyújt felé. A lány bizalmatlanul méregeti.

– Mi ez?

– Folyékony napfény – feleli Gyula.

– Diópálinka – vágja rá ugyanebben a pillanatban a túlságosan is jóképű férfi.

– Nem tudom, ittam-e valaha pálinkát – dünnyögi a lány, miközben kétkedve elveszi a poharat.

– Ha ivott, ha nem, most magára fér – jelenti ki a férfi kérlelhetetlen határozottsággal. Magabiztosság és erő rezeg a hangjában.

A lány óvatosan beleszagol a pohárba. Zamatos, telt illat kúszik az orrába, dús földillat, nyarat és vidáman szitáló napfényt idéz. Egyáltalán nem bántó vagy maró, pedig valamiért ilyesmit feltételezett, nyilván egy jelenleg megfoghatatlan, kivehetetlen emlék munkál benne. Ahogy picit megmozgatja a kezében a poharat, hogy az áttetsző ital az üveg falára fusson, határozottan az a benyomása támad, hogy nem rajong a pálinkáért.

– Egy szuszra, kislány – szólal meg a férfi, és a lány önkéntelenül felé fordul. A férfi szemében kihívás csillog. A lány kihúzza magát, úgy érzi, olyasfajta ember lehet, aki sosem hátrál meg, sőt, ha valaki megkérdőjelezi, mire képes, csak azért is bebizonyítja, hogy erősebb, mint bárki hinné.

– Csirió! – emeli a férfi felé a poharat, aztán nagy levegőt vesz, és egy hajtásra megissza a pálinkát. Mintha olvadt tűz hömpölyögne végig a torkán, le egészen a gyomráig. Behunyja a szemét, és elragadtatottan megnyalja az ajkát. Ez a pálinka olyan, mintha ambrózia lenne. Folyékony napfény – igen, ez találó. A testébe melegség kúszik, a szájában buja ízek bomlanak szét, és a lelke mintha megkönnyebbülten sóhajtana.

– Minden évben csak pár üveggel készül ebből a pálinkából – szólal meg csendesen Gyula. A lány kíváncsian néz rá. – Böbe, a hölgy, aki készíti, mondogatja mindig, hogy ez nem is pálinka, hanem folyékony napfény, és úgy hiszem, lehet benne valami. Orvosság ez a búskomorságra, a szívfájdalomra, mindarra, amire nincs igazi gyógyszer. Ez a tavalyi évben készült, és Böbe szerint ez különösen jó évjárat, várjon csak, hogy is mondta? Ó, igen! Palackozott boldogság. Unokája született tavaly, ezért gondolja így.

– Azért mesél, hogy megnyugtasson? – billenti félre a lány a fejét.

– Beválik? – hunyorog rá Gyula.

A lány elmosolyodik.

– Vagy a szavai, vagy a pálinka, de valamelyik használt, jobban érzem magam, pedig semmi nem változott. Fogalmam sincs, ki vagyok – sóhajt fel szomorkásan. Ezúttal sikerül valamivel tárgyilagosabban szemlélnie a helyzetet. Nem emlékszik, ez ellen semmit sem tehet, de mivel nem fáj a feje, valószínűleg nem agyrázkódás, tehát tényleg csak a trauma miatt lehet, ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb csak emlékezni fog, igaz? Nem szabad megint pánikba esnie, azzal nem ér el semmit. Muszáj, hogy erős maradjon, és valahol mélyen érzi, hogy képes is rá. Ha más nem, tehet úgy, mint aki erős, akkor talán előbb-utóbb ő is elhiszi magáról, hogy valóban így van.

Gyula finoman megpaskolja a takarón pihenő kezét.

– Ha nem fáj semmije, csak a sokk miatt lehet. Most, hogy megnyugodott, talán szépen lassan visszajön minden – ismétli meg az idős férfi szinte egy az egyben az iménti gondolatait. Tiszta és érthető következtetés, a lányban – akármennyire is igyekszik küzdeni ellenük – mégis riadt kételyek ébrednek.

– De ha nem? – Nem tudja elrejteni a kétségbeesés sötét színeit a hangjából. Mi van, ha nem fog emlékezni? Akkor mi lesz vele? Ijesztő, hogy úgy érzi, elvágták a saját életétől, hogy csak tehetetlenül lebeg az idő és tér egy találomra kiválasztott metszéspontján.

– Akkor vesz egy forró fürdőt, és ledől egy picit aludni.

– És ha utána sem fogok emlékezni?

– Akkor bejelentjük a rendőrségen, hogy megtaláltuk, utána pedig elvisszük a kórházba, hogy kivizsgálják – komorodik el Gyula tekintete.

– Arra talán nem lesz szükség – szól közbe a férfi, akinek a lány nem tudja a nevét, és ez elég bosszantó. Türelmetlen sóvárgás keríti a hatalmába, de nem mer rákérdezni.

– Hogy érted? – kérdi Gyula.

– Csak van nála valami irat, nem igaz? Ha más nem, legalább egy mobil – mormogja a férfi, miközben leguggol egy ázott ruhakupac mellé.

– Az az enyém? – kérdi a lány picit előrébb dőlve. Egyáltalán nem emlékszik a ruhákra, pedig akar, annyira akar emlékezni, de semmi. Akár egy idegen ruhái is lehetnének, és ettől még fenyegetőbben gomolyog benne a félelem. Ha már az sem ébreszt fel benne semmit, ami elvileg az övé, akkor mégis mi fogja előcsalni az emlékeket a tudata mélyéről?

A férfi feszülten néz rá, aztán viszont hirtelen szemtelen mosoly kúszik a szája szegletébe, majd felemel egy világosszürke, csipkés tangát.

– Igazán csinos darab, és milyen csodásan áll magán.

A lány egy pillanatra meghökken, az arcára megint forróság borul.

– Fiam! – Gyula szavai élesek a beléjük karcolt figyelmeztetéstől.

A férfi megint kihívóan néz rá, pont, mint a pálinka előtt. Mintha... mintha azt akarná, hogy ne tudjon belesüppedni a kétségbeesésbe, mintha szándékosan ingerelné, hogy megfeledkezzen arról, mennyire reménytelen a helyzete, és ettől bágyadt meleg ébred a szívében. Persze lehet, hogy túl sok jót tulajdonít a férfinak, lehet, azért feltételez róla ennyi figyelmességet, mert megmentette és semmi másra nem emlékszik a tekintetén kívül, a megjegyzése pedig igazából nem több pimaszságnál, de a lány akkor is hálás neki.

Apró kis mosoly rebben az ajkára, aztán viszont játékosan összehúzza a szemét, és hűvös távolságtartással méregeti a férfit.

– Nos, örüljön, hogy láthatta, mert ez többet aligha fog előfordulni – jegyzi meg szárazon.

A férfi ajka megremeg, a szemében pedig elismerés villan, és ettől a lány büszkének érzi magát.

– Ezt őszintén sajnálom, maga ugyanis gyönyörű – jelenti ki a férfi komoly, halk hangon.

Összefonódik a tekintetük, és a lány úgy érzi, mintha hirtelen összecsavarodnának a zsigerei. A férfi szinte már éhesen néz rá, és ebből tudja, hogy a szavai tiszták és őszinték. Valamiért ettől jobban érzi magát, akkor is, ha ez szörnyű hiúság, de attól még igenis jó érzés, hogy ez a jóképű férfi gyönyörűnek tartja. Akármennyire elveszettnek is érzi magát emlékek nélkül, ettől egy picit mintha könnyebb lenne. Vajon ez azt jelenti, hogy sekélyes?

– Richárd, elég! – pirít a férfira Gyula, bár közel sem olyan hevesen, mint az előbb.

– Miért? Csak megállapítottam egy tényt – mosolyodik el Richárd hanyag nemtörődömséggel, és ez a lány ajkára is bátortalan, finom mosolyt csal. Lehet, hogy őrültség, de tetszik neki ez a férfi. Hogy nem kertel, hogy kimondja, amit gondol, hogy olyan nyers, és mindennek ellenére mégis mintha alig mutatna magából valamit, mintha tele lenne megfejtésre váró titkokkal. És az is tetszik neki, hogy úgy érzi, a férfi megérti őt, megérti azt, amin éppen átmegy. De vajon tényleg megérti, vagy csak jó lenne ezt hinni, mert akkor mégsem lenne olyan mérhetetlenül egyedül?

– Richárd... – rázza meg a fejét lemondóan Gyula, de azért a szája szegletében neki is halvány mosoly bujkál. A lány úgy véli, az idős orvos most értette meg, hogy mi volt ezzel a közjátékkal a fia célja.

Szóval Richárd, egészen pontosan Farkas Richárd – a lány szerint ez a név illik a férfihoz. Van benne valami sötétség, valami baljós keménység, ugyanúgy, ahogyan magában a férfiban is.

A halom alján egy piros kabát pihen, Richárd először ennek túrja át a zsebeit. A lány megbabonázva figyeli a mozdulatait, hogy a várakozás és a remény sarkallja gyorsabb dobogásra a szívét, vagy maga a férfi, nem tudja, de inkább nem is töpreng rajta.

Amikor Richárd nem talál semmit a kabátban, megnézi a farmert is, de egy ázott és cafatos papír zsebkendőn kívül nem kerül elő más.

– Egy próbát megért – jelenti ki a férfi, ahogy tanácstalanul felnéz. A tekintete előbb Gyulára siklik, aztán viszont a lányon állapodik meg.

A lány gyomra görcsbe rándul, de képtelen eldönteni, hogy a csalódottságtól, vagy a férfi éles tekintetétől.

– Valami név kellene magának. Mit szólna a Nefelejcshez?

– Richárd! – csattan fel Gyula, de Richárd ügyet sem vet rá, csak egy gúnyos félmosoly fészkeli magát a szája szegletébe.

– Miért? Ha valakit hívhatnak Rózsának vagy Ibolyának, mennyivel másabb a Nefelejcs? – kérdi ártatlannak szánt hangon.

Gyula tekintete figyelmeztetőn villan.

– Oké, akkor lehetne Piroska – jelenti ki egy sötét, mégis csábító mosoly kíséretében Richárd. Veszélyt és gyönyöröket ígérő mosoly ez. – A kabát miatt, természetesen – toldja meg aztán leheletnyi szünet után.

A kabát miatt, persze, hihető, nem is azért, mert a vezetékneve Farkas – morfondírozik magában a lány, viszont ahogy ez felmerül benne, megint érzi azt a bizsergető melegséget a hasában. Lehet, hogy nem lenne ellenére, ha ez a férfi meg akarná kóstolni – egek, ez nem lehet! Teljes őrültség, hogy a jelenlegi helyzetében ilyesmire gondol, ráadásul érzi, hogy már megint elpirult.

– A Nefelejcs megteszi – jelenti ki hirtelen, leginkább azért, hogy értelmesebb vágányra terelje a gondolatait. Tetszik neki a szó elveszett, finom hangzása, és a maga szarkasztikus módján ez a név egyébként is kifejezetten találó rá.

– Tényleg? – kérdi picit elkerekedő szemmel Richárd.

A lány élvezi, hogy meglephette, az elégedettség elragadtatottan dorombol a lelke mélyén.

– Azt hiszem, nincs ellenemre a fanyar humor.

– Vigyázzon, ebben az esetben előfordulhat, hogy még a végén megkedvel – hunyorít rá a férfi jót derülve.

– Hamarabb jönnek vissza az emlékeim, minthogy ez megtörténjen – vágja rá a lány csúfondáros mosollyal, pedig tudja, hogy a férfinak igaza van. Tulajdonképpen máris kedveli, de ezt esze ágában sincs közölni ezzel a pimasz és különös alakkal.

– Nos, Nefelejcs – biccent felé Richárd –, akármit is mond, azt hiszem, én kedvelem magát.