– Noémi, Hilda, Nefelejcs. Noémi. Hilda. Nefelejcs. Hilda. Nefelejcs.

Nefelejcs a fürdőszobában, a mosógép tetején ül törökülésben, mert így pont látja magát a mosdókagyló feletti tükörben. Talán már órák óta itt van, nem tudja. Ostobaság, hogy csak ül és bámulja magát, de jelenleg bármi mást tenni is ostobaságnak tűnik.

– Noémi, Hilda, Nefelejcs – motyogja vég nélkül, hátha rájön, ki is igazából ő.

Már megint a körmét rágja, idegesítő szokás. Tízéves korában szokott le róla, addig csak úgy tudott elaludni, ha közben rágta a körmét, de egy nagyobb lány észrevette a nevelőotthonban, és utána azzal csúfolták, hogy kisbaba, mert szopja az ujját. Soha többet nem rágta a körmét.

– Noémi...

Nem akart támadási felületet adni – akkoriban még csak így tudott védekezni. Igyekezett láthatatlan lenni, mert ha nem látják, nem kötnek bele. Sosem vágott vissza, soha nem mutatta, ha fájt, eltűrt mindent és semmit nem kért. Minden érzését egy képzeletbeli dobozba rejtette, rávágta a tetőt, és soha nem engedte őket szabadjára. Lehajtott fejjel járt, senkinek nem nézett a szemébe, és próbált nem útban lenni. Azt hitte, ha így viselkedik, előbb-utóbb majd szeretni fogják.

Olyan kicsi volt még, magányos és elveszett. A kisebb gyerekek között mindenkit elriasztott a nagyobbak gúnyolódása, így nem mertek vele szóba állni. A nevelőnők nem tudtak vele mit kezdeni, mert olyan ritkán beszélt, sohasem mosolygott, és minden közeledést némasággal fogadott. Volt, aki próbálkozott, felnőttként már látja, hogy sokan akartak neki segíteni, de gyerekként attól tartott, ha valamelyik másik gyerek megneszeli, hogy többet foglalkoznak vele, majd ezért is piszkálni fogják.

– Noémi...

Már nem tudja felidézni, hogy mi késztette arra, hogy ellenálljon. Talán a veleszületett tartás, talán a büszkeség, a méltóság. Mikor megértette, hogy bármit is tesz, sohasem fogják szeretni, már nem akart megfelelni senkinek.

Tudta, hogyan vágjon vissza – hogyan legyen gonosz. Megtanulta azon keresztül, ahogyan vele bántak. Mindenkiről tudott mindent, mindenki titkát ismerte, mert soha nem volt más dolga, mint figyelni. Látott és hallott mindent, és megtanulta, hogyan használja fegyverként a szavakat.

Ha bántották, ő sem volt rest bántani. Ha valaki gúnyolódott, ő még gúnyosabban, még kegyetlenebbül támadt vissza. A gyerekek akkor már féltek tőle, és legfeljebb a háta mögött pusmogtak róla, de ő megtanulta azt is, hogy ez ne érdekelje.

Egyedül a túlélés számított, az, hogy ha felnő, ha jól tanul, akkor esélye lesz egy jobb életre. Semmi és senki mással nem törődött. Így hát nagyobb lányként is ugyanolyan magányos volt, mint kisebbként, a különbség egyedül az volt, hogy már nem kellett elviselnie semmilyen megaláztatást, otromba tréfát és nevetséges csínyt. És persze az, hogy már nem vágyott szeretetre.

– Noémi...

Most, utólag, Nefelejcs már tudja, hogy ezért nem tudott soha szeretni. Hogy bár sok férfival megosztatta a testét, a lelkét egyiknek sem adta. A lelke a dobozban lapult, néha feszegette a fedelet, de kitörni soha nem tudott. Mert őt senki nem tanította meg arra, milyen a szeretet. Kitaszítottként, páriaként nőtt fel, igazából nem is volt gyerekkora, csak napok egymás után, amelyeket túl kellett élni könnyek nélkül.

– Hilda...

Az utolsó otthonban egy nevelőnőt azonban nem tudott eltántorítani magától, és akarata ellenére bevette a karácsonyi műsorba. Gondosan összeválogatott, jó magaviseletű csapat volt. A Karácsonyi éneket adták elő. Akkor már magas és vékony volt, tizenöt éves nagylány. Még mindig téllánynak csúfolták a háta mögött, de nem a története miatt, hanem azért, ahogyan viselkedett – és ő büszke volt a gúnynevére.

Ebenezer Scrooge fiatalkori szerelmének a szerepét kapta. Kiosztották a szövegkönyvet, aztán tartottak egy olvasópróbát. Ostobaságnak látta az egészet, nem volt hozzá sok kedve, egészen addig a pillanatig, míg fel nem kellett olvasnia a szerepe első sorait. Akkor történt valami benne, valami csodálatos. Ahogy legördültek a szájáról a hangok, amelyek nem a sajátjai voltak, nem önmaga volt többé, hanem valaki más. Egy fiatal nő tele szerelemmel. Életében először végre otthon érezte magát – egy szerepben.

– Hilda...

Nem az övé volt a legnagyobb szerep, de tökéletes alakítást nyújtott. Olyannyira, hogy a nevelőotthon egyik pártfogójának a férje felfigyelt rá. Nem volt kedves ember, kemény és durva alak annál inkább, de mindent tudott a színházról, amit csak tudni érdemes. Ő akkor már nem akart szeretetet, de szomjazott mindent, ami színház.

Az örökbe fogadási procedúra hosszú és bonyolult volt, sok szálat kellett megmozgatni, de végül Hangából Kelemen lett. A házaspár nem azért fogadta örökbe, mert szeretni akarták, hanem azért, mert nem volt gyerekük, és a „rendező úr" nem tudta elviselni, hogy ne hagyjon maga után semmit. Azt mondogatta, hogy Hilda lesz az ő tökéletes teremtménye. Színésznőt faragott belőle. Hilda mindig hálás volt érte – hálás volt azért, hogy azt kapta, amit akart: tudást. A szeretetet egyébként is túlértékelik.

– Hilda...

A nevelőszülei akkor haltak meg, amikor már főiskolára járt. Nem érzett fájdalmat vagy szomorúságot. Sokat köszönhetett nekik, igen, de nem szerette őket. Ott volt, amikor szükségük volt rá, viszonozta azt, amit érte tettek, így nem tartozott nekik többé. Mondhatni, kölcsönösen kisegítették egymást, és ezzel mindhárman mindvégig tisztában voltak. A kapcsolatuk érdekre és számításra épült – a „feltételeket" pontosan tisztázták még a hivatalos örökbe fogadás előtt, és ő eldönthette, akarja-e, de mivel nem reménykedhetett abban, hogy bárki másnak kellene, ez egy olyan esély volt, amit nem hagyhatott elúszni.

Így lett belőle Hilda, így hagyhatta maga mögött a múltat és így lehetett jövője.

– Nefelejcs.

Egy olyan jövő, ami eddig tökéletesen kielégítő volt, de most már nem tudja, ezt akarja-e. Hogy így akarja-e. Nincs mit szépíteni rajta, magányos és kissé megkeseredett, akkor is, ha a munkája boldoggá teszi. Minden más azonban... kevés. Kevés, főleg, hogy már tudja, milyen az, amikor nem egyedül van.

Ezért sírt tegnap. Hilda átkozta magát a gyengeségért, mert soha nem sírt, legfeljebb csak a színpadon, de Nefelejcs megígérte magának, hogy sosem fogja szégyellni a könnyeit. Csak állt a széttört pohár szilánkjai közt, és ahogy Leó kimondta a nevét, megindultak a szeméből a könnyek.

Hangtalanul zokogott.

Mozdulatlanul.

Csak peregtek és peregtek az arcán a könnyek, miközben azokat nézte, akik önzetlenül törődtek vele. A jóságuk miatt sírt.

És mert nem érdemelte meg ezt a jóságot.

Ő nem jó ember, sosem volt az, és nem azért, mert ilyenné formálta az élet. Túlságosan könnyű és álszent dolog lenne a múltra fogni a saját hibáit. Voltak pillanatok, amikor dönthetett volna másként, amikor lehetett volna másmilyen, amikor lehetett volna kedves és jó, de nem akart az lenni. Ez az ő döntése volt, nem az élet vagy a világ tehet róla, nem mások, egyedül ő.

Aztán Evelin Leó nevét súgta, és Leó bólintott. Evelin felállt az öléből, Leó pedig nem törődve a szilánkokkal, mindvégig a szemébe nézve, közelebb lépett hozzá, és felé nyújtotta a kezét.

Ez is egy olyan pillanat volt, amikor döntenie kellett. Dönthetett úgy, hogy nem fogja meg Leó kezét, hogy hidegen, „hildásan" közli, hogy „igen, vége a partinak", és dönthetett úgy, hogy megfogja Leó kezét.

Leó keze nem remegett meg, egyetlen egyszer sem, pedig talán percekig váratta.

Félelmetes volt ott állni, és dönteni, hogy a sebezhetőséget, a kiszolgáltatottságot választja, vagy erős marad, mint mindig.

Nem akart erős lenni. Annyira belefáradt már, hogy mindig erős legyen. Hogy úgy tegyen, mintha erős lenne, mintha nem fájna semmi.

Akkor értette meg, hogy a lelke mélyén ma se több annál a kislánynál, aki szeretetre vágyott. Csak annyi változott, hogy felnőtt, és elhitette magával, hogy nincs szüksége arra, hogy szeressék. Úgy tett, mintha nem lenne rá szüksége. Eljátszotta, mert ehhez aztán nagyon ért. A szeretethez nem ért. Csak azt tudja, milyen, ha egyedül van, semmi mást.

De tegnap este nem volt egyedül. Nefelejcsként sem volt egyedül.

Megfogta Leó kezét.

Leó magához húzta, átölelte, és akkor már nem hangtalanul és mozdulatlanul zokogott, hanem remegve és levegőt kapkodva. Leó az ölébe vette, és leült vele az ágyra. Kornél megfogta a kezét, Lizi a hátát simogatta, Evelin pedig leült eléjük a földre, és zsebkendőt nyújtott felé.

Nagyon sokáig sírt, egészen addig, míg teljesen ki nem merült. Úgy fektették ágyba, mintha gyerek lenne, akit meg kell nyugtatni, hogy az ágy alatt nem rejtőznek szörnyek és a szekrényekben sem bújtak el mumusok.

– Maradjunk? – kérdezte Leó, de ő megrázta a fejét. Mielőtt azonban elmentek volna, még összekapart magában annyi erőt, hogy köszönetet mondjon. Reszelős hangon szólalt meg, de ahogy hangokra talált, ömleni kezdtek belőle a szavak.

Bocsánatot kért. Mindenért.

Először Evelintől, mert akármit is mondott a lány korábban, nem volt vele kedves.

Aztán Leótól minden elmúlt évért és kéretlenül mondott gonoszságért. Mert nem, nem egyszerűen csak őszinte volt vele, hanem nagyon sokszor gátlástalanul undok.

Utána Kornéltól, mert el akarta választani Lizit és őt.

Utoljára pedig Lizitől, mert őt bántotta meg a legdurvábban.

Ahogy befejezte, végtelenül üresnek érezte magát, és összetörtnek. Mintha ő lenne a pohár, amit korábban elejtett. Szilánkosra tört a lelke, és elképzelni sem tudta, hogy összeforrhat-e még valaha.

Lizi leült az ágy szélére, és megfogta a kezét.

– Megbocsátok – súgta, és mosolygott.

Ez a mosoly elég volt ahhoz, hogy néhány szilánk közelebb araszoljon egymáshoz.

Ez a mosoly maga volt a remény.

Nefelejcs még most sem érti. Nem érti, hogy lehettek hozzá ennyire kedvesek. Mióta itt ül, ezerszer is visszajátszotta magában mindazt, ami történt, keresve az árulás pillanatait, a szánalmat vagy megvetést a tekintetükben, egy gúnyos félmosolyt vagy fáradt összenézést, de nincs semmi. Egyszerűen csak törődtek vele.

Ő meg hagyta. Vannak másodpercek, amikor haragszik magára ezért. Amikor úgy véli, jobb lett volna, ha nem fogja meg Leó kezét. Amikor haragszik Nefelejcsre, amiért gyengévé és érzelgőssé tette.

Aztán mindig rájön, hogy Nefelejcs is ő. Vagyis Nefelejcs az, aki ő lehetett volna, ha nem azokat a döntéseket hozza meg, amelyeket meghozott. De vajon a múltjával együtt is lehet Nefelejcs? Egyáltalán akar Nefelejcs lenni? Vagy inkább újra Hilda lenne?

Hildaként soha nem sírt és soha nem fájt.

– Hilda...

Hildaként azt akarta hinni, hogy nem fáj. Nefelejcs erősebb, mert fel meri vállalni, hogy igenis fél, hogy igenis fáj, és néha igenis sírni kell.

– Nefelejcs...

Döntés kérdése ez egyáltalán? Csak egy hét volt, talán még most is ugyanaz, aki előtte, és Nefelejcs egy illúzió.

– Hilda...

De akkor miért érzi valóságosnak? Miért érzi magát bámulva, hogy sokkal inkább Nefelejcs, mint Hilda valaha is? Miért érzi azt, hogy Hilda mindvégig csak egy szerep volt, hogy képes legyen elrejteni önmagát? De mi értelme úgy élni, ha nem önmaga?

– Nefelejcs...

Mintha szirmokat tépkedne. Szeret, nem szeret – Hilda, Nefelejcs.

Sosem tépkedett sem szirmokat, sem leveleket. Soha nem dobogott senkiért gyorsabban a szíve, soha nem akarta tudni, valaki szeret-e.

Talán azért, mert tudta, hogy senki sem szereti.

Elfordítja a fejét a tükörtől. Valamit tennie kellene, bármit, csak abbahagyni ezt az idegesítő önmarcangolást és múltelemzést. Hildaként és Nefelejcsként sem hátranézett, hanem előre. Most vajon miért nem tud előrenézni?

Ahogy meghallja az erőteljes kopogást, felvidul. Bárki is áll az ajtaja előtt, legalább egy picit eltereli a figyelmét.

Leszáll a mosógépről, és ajtót nyit. Négyen vigyorognak rá egyszerre, mindannyian kicsit félszegen. Mintha nem tudnák, mire számítsanak, de Nefelejcs nem hibáztatja őket ezért. Igazából ő maga se tudja, hogy mire számítson magától.

– Helló!

– Köszönt nekünk, szerintem ez jó jel – jegyzi meg Leó gúnyos mosollyal.

– Miért? Azt vártad, hogy rátok csapom az ajtót? – vág vissza Nefelejcs, és ő is gúnyosan elmosolyodik.

– Ezt is számításba vettem.

– Bejöttök?

– Igazából arra gondoltunk, hogy eljöhetnél velünk anyukámhoz ebédelni – mondja Kornél vigyorogva.

– Tényleg? – kerekedik el Nefelejcs szeme. Őt még soha senki nem hívta meg ebédelni – vacsorázni is csak férfiak, és inkább a szex ígérete, mint a társaság miatt.

– Tényleg – bólint Lizi.

Nefelejcs hezitálva végignéz rajtuk. Komolyan azt akarják, hogy velük menjen? Talán csak udvariasak akarnak lenni. Mert ők ilyenek – kedves emberek, nem úgy, mint ő.

– Ez igazán nagyon rendes tőletek, de szívesebben lennék most egyedül – hárítja el a meghívást, reményei szerint nem durván. Talán nem látszik rajta, hogy mennyire sóvárog a társaság után, hogy valójában mennyire nem akar most egyedül lenni.

Leó mosolya még szélesebbre húzódik. Ahogy ránéz, egyértelmű, hogy átlát rajta.

– Kornél rosszul fogalmazott, igazából ez nem kérdés volt.

– Parancs? – emeli meg a szemöldökét kihívóan Nefelejcs.

– Inkább kérés – szól közbe Evelin. – Szeretnénk, ha velünk jönnél, Nefelejcs.

Nefelejcs szeme könnybe lábad. Beharapja az ajkát, és felfelé néz, hátha akkor nem csordulnak ki a szeméből a könnyek. A francba is, tényleg nagyon érzelgős lett! Kap egy kis kedvességet, és máris bőgni kezd.

– Miért? – fakad ki Nefelejcs hevesen. – Miért akarjátok, hogy veletek legyek? Miért vagytok hozzám kedvesek?

– Az asszony megzsarolt – morogja Leó, de ahogy morcosan ráhunyorít, Nefelejcs tudja, hogy csak viccel.

– Sose tennék ilyet – méltatlankodik Evelin, és finoman Leó karjára csap. A mosolyát tekintve Nefelejcs úgy sejti, Evelin is tudja, hogy a férfi csak viccelt.

Leó a lányhoz hajol, és a fülébe súg valamit, mire Evelin mélyen elpirul.

– Nem szerettem, hogy édesnek hívsz, bárkit hívhattál volna úgy – motyogja. – És az nem zsarolás volt, hanem alku.

– Pedig édes vagy.

– Leonárd – villan figyelmeztetően Evelin szeme.

Leó megadón felemeli a kezét, és Nefelejcs már kezdi sejteni, mi lehetett az alku tárgya, és ezt aranyosnak találja. Leó nem könnyű ember, sosem volt az. Nefelejcs csodálja Evelint, hogy meg tudta őt „szelídíteni".

Evelin bocsánatkérőn Nefelejcshez fordul, aztán komolyan felel:

– A barátaid vagyunk, ha akarod, ha nem – mosolyodik el. – Összedugtuk a fejünket, és arra jutottunk, hogy nem hagyhatunk téged egyedül. Nem hagyhatjuk, hogy újra Hilda legyél, mert nem akarhatsz Hilda lenni. És tudom, hogy most valószínűleg azt gondolod, hogy köszönöd szépen, de téged nem kell megmenteni, de ez nem igaz. – Evelin előrébb lép, és megfogja a kezét.

Nefelejcs késztetést érez, hogy elhúzza, picit talán meg is rándul, mert Evelin bátorítón megszorítja a kezét és biztatón elmosolyodik.

– Engedd, hogy veled legyünk. Engedd, hogy segítsünk. Nem tudom, mi történt veled, hogy miért lettél olyan, amilyen, de az biztos, hogy igazából nem olyan vagy, és szerintem nem is akarsz olyan lenni, csak most fogalmad sincs arról, hogyan legyél másmilyen. Nehéz kilépni abból, amit az ember biztonságosnak érez, nehéz megmutatni önmagunkat másoknak. Nefelejcsként talán könnyű volt, de most megint nehéz. Ezért engedd, hogy a barátaid lehessünk. És a barátok ezt teszik, nem hagynak egyedül.

Nefelejcs a könnyeit nyeldesi. Tudta, hogy Evelin képes az emberek mélyére látni, ha nem így lenne, aligha szeretett volna bele Leóba, de azért azt nem sejtette, hogy őt is ennyire jól látja. Mintha áttetsző lenne előtte. Mintha az ő szemében nem is lenne teste, csak lelke.

Ezernyi kérdése lenne még, de a könnyek égetik a torkát, és tegnap már épp eleget sírt, most nem akar. Valamennyi tartás kell, hogy maradjon benne. Úgyhogy nem kérdezi meg, hogyan tarthatják a barátjuknak, de talán nincs is rá szükség, hiszen épp elég válasz, hogy minden érdek nélkül itt állnak most előtte.

– Oké – nyel egy nagyot –, menjünk ebédelni.

– Ezt azért én megvétóznám.

Nem, nem, nem! Erre nem áll készen, a legkevésbé sem. Nem akar Richárddal lenni, nem akar beszélni vele. Egész nap görcsösen igyekezett bármi másra gondolni, csak Richárdra nem. Most még nem találkozhatnak, ez nem történhet meg, mert amíg nem tudja, ki ő, nem tudja azt sem, mit érez Richárd iránt. Ezt most egyszerűen nem tudja tisztázni magával. Ez túl sok, idő kell, és távolság.

– Richárd? – sóhajtja Nefelejcs a férfi felé fordulva, és ösztönösen lépne felé. Vágyik az ölelésére, az érintésére, a hangjára, a csókjaira, a szavaira, a gondolataira, mindenre, ami ő. De nem teheti.

Kétségbeesetten, könyörgőn néz a férfira, mire Richárd megtorpan. Fürkészőn, kérdőn néz rá vissza.

Nefelejcs nem tudja, hogy mondja el szavak nélkül, mert ő maga sem érti, csak azt tudja, hogy ennek most még nem lenne szabad megtörténnie. Nem lenne szabad, mert fél Richárdtól. Fél attól, amit a számára jelent, attól is, hogy a férfi nem viszonozza az érzéseit, attól is, hogy talán ő maga sem azt érzi, amit korábban érezni vélt, de attól is, hogy mégis azt érzi, és attól is fél, hogy mindent menthetetlenül elszúr kettejük között, és ez a félelem túl sok. Richárd a félelem, ő maga az, aki ebben a pillanatban egyet jelent a félelemmel.

Megkeményíti a tekintetét, közönyösséget erőltet az arcára, és nem lép előre.

– Hilda.

– Igen.

Richárd nagy levegőt vesz.

Nefelejcs is nagy levegőt vesz.

Aztán csak nézik egymást szótlanul.