Egy hét. Egy héttel ezelőtt ugyanitt állt, ugyanez a nadrág volt rajta, ugyanígy hallotta maga mögött a mikró zúgását, és még a feje is ugyanígy hasogatott (pedig tegnap nem is ivott, egyetlen árva kortyot sem, mert nem tudhatta, nem kell-e még vezetnie, végül is Nefelejcs hívhatta volna). Ugyan most nem havazik, de Richárdnak nem esik nehezére maga elé képzelni a sűrűn szitáló hóesést.

Ez a pillanat most akár az a pillanat is lehetne. Az egy héttel ezelőtti. Richárd azon gondolkodik, ha választhatna, akarná-e. Akarná-e, hogy most egy héttel ezelőtt legyen.

Persze ez ostobaság, nem is érti, minek töpreng ezen.

Megrázza a fejét, de azért csak mered tovább a tóra. Ha egy héttel ezelőtt lenne, most venné észre az ismeretlen, piros kabátos nőt.

Hiányzik neki Nefelejcs. Annyira hiányzik, hogy pillanatokra mintha nem kapna levegőt és elszürkülne a világ. Még a zene sem hagyott benne ekkora ürességet. Nem, az egészen máshogy hiányzott, Nefelejcs hiánya elemibb és emésztőbb. Mintha felnézve az égboltra nem találná a helyükön a csillagokat.

El sem köszönt tőle. Igazából egész reggel egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Felkeltek, mikor megszólalt az ébresztő, az oldalukra fordulva, összekulcsolt kézzel, percekig csak nézték egymást, aztán Richárd maga után húzta Nefelejcset, és együtt megfürödtek. Akkor érintette utoljára a lányt, amikor megmosdatta. Utána felöltöztek, megkávéztak, mindezt egyetlen árva szó nélkül.

Nem csókolta meg. Az olyan lett volna, mintha utoljára csókolná, márpedig nem akarta utoljára csókolni. Ezért csak megpuszilta, de ezt most már nagyon bánja, mert talán soha nem lesz lehetősége még egyszer megcsókolni őt. Ha Nefelejcs emlékezni fog, már nem lesz rá szüksége, és Hilda... nos, Hilda nem valószínű, hogy akarja majd őt barátjának, szeretőjének, bármijének.

Tudja, hogy helyesen döntött, amikor eljött, de azt nem állíthatja, hogy nem várta egész pénteken és szombaton, hogy megszólaljon az a nyamvadt telefon. Akarta, hogy Nefelejcs felhívja, nem helyes, a legkevésbé sem, de akkor is akarta, mert a francba is, akarja, hogy szüksége legyen rá! Mert neki szüksége van Nefelejcsre. Nem tudja, hogy történhetett ez. Csak négy és fél nap, ennyit töltöttek együtt. Négy és fél. Mire elég ennyi idő? Mégis, most, nélküle, nehezebb lélegezni. És ezt nem érti.

– Jó reggelt, álomszuszék!

Richárd nem fordul meg, bámul tovább maga elé. Hallja a húga hangjában az izgatott zsongást, mindig ilyen, ha valamitől lelkes, de nem érzi, hogy jelenleg lenne hozzá türelme.

– Jó reggelt, Ida!

Máskor gúnyosan visszavágna, hiszen nem valószínű, hogy Ida sokkal hamarabb ébredt, mint ő, de most egyszerűen nincs sem ereje, sem kedve beszélni. Egyszerűen csak... itt akar állni.

– Megmelegedett a kávéd.

Igen, Richárd tudja, hallotta a mikró csipogását. De ha nem mozdul meg, még tehet úgy, mintha egy héttel ezelőtt lenne, mintha az a négy és fél nap csak most kezdődne. Szánalmas, igen, de ez nem változtat azon, hogy képtelen magát rávenni a mozgásra.

– Tudom.

Ida közelebb lép hozzá, és óvatosan megérinti a karját.

– Richárd, jól vagy?

Nagy levegő, be és ki. Csak ennyi. Be és ki. Újra és újra. Természetesnek kellene lennie. Miért nem az?

– Nem tudom – rázza meg a fejét Richárd, és mered tovább a tóra.

– Gyere, ülj le, mutatni akarok neked valamit – kéri Ida picit megrángatva a karját. Gyerekkorában is mindig így rángatta, ha játszani hívta, és Richárd nem akart menni. Végül mindig Ida nyert.

Richárd a húgára néz, és már nyitná a száját, hogy nemet mondjon, de Ida tekintete reményteljes és szinte már könyörgő, Richárd pedig nem akarja megbántani, ezért hát tiltakozás helyett egyszerűen bólint.

Ida elvigyorodik, lelkesen összecsapja a kezét, és az asztalhoz lép.

Richárd morózusan követi a példáját. Mikor leül, Ida egy kupac fotót tol elé, aztán kiveszi a mikróból a kávét, azt is elé teszi, majd leül mellé.

– Nefelejcs fotói. Elvihetnéd őket neki – jegyzi meg Ida. Igyekszik ártatlannak tűnni, de legfeljebb annyira sikerül neki, mint egy macskának az összetört virágcserép romjai közt üldögélve.

– Nem – morogja Richárd.

Semmi értelme nem lenne. Nem fog ürügyet keresni, hogy meglátogathassa a lányt. Nem fog ráakaszkodni, ha jól megvan egyedül. Nincs rá semmi oka.

– De...

– Nem – ismétli meg Richárd ezúttal nagyobb nyomatékkal.

Ida kicsit elszontyolodik, de azért még közelebb tolja hozzá a fotókat.

– Azért te megnézhetnéd – mondja, de úgy, mintha nem is számítana, ebből Richárd tudja, hogy Ida bizony nagyon akarja, hogy lássa ezeket a fotókat, úgyhogy az ő kedvéért megacélozza a lelkét. Komótosan belekortyol a kávéba – ennyi időhúzás még jár neki –, aztán elhúzott szájjal felemeli a képeket.

Gyorsan túl akar rajta esni, de már az első képnél leragad.

Profilkép, Nefelejcs kicsit hunyorít, mert a szemébe fényt csöpögtet az alkonyat. A szája sarka felfelé kunkorodik, és ettől bájosan huncutnak tűnik. Az egész kép hangulata megkapó, egyrészt, mert Nefelejcs gyönyörű, másrészt pedig, mert úgy mosolyog, mintha titka lenne.

Richárd hosszan nézi. A fene essen Idába, hogy mindig annyira meg tudja ragadni a lényeget! Zseniális fotós, de Richárd most azt kívánja, hogy bár ne lenne ennyire tehetséges. A fotó szinte tapintható, és emiatt közel érzi magához Nefelejcset. Nem akarja közel érezni.

Leteszi a fotót, de a következőnél megint megakad. Nefelejcs nevet. A kép maga a színtiszta, önfeledt vidámság. Ott van a pajkosság és a játékosság a tekintetében, és ezen a fotón is csodaszép. Richárd szinte hallja a nevetését, hallja, ahogy finoman legördül a képről, és egyenesen a szívéig ér.

Menjen Ida a búsba...

A következőn Nefelejcs oldalról látszik, az árnyékok úgy játszanak a bőrén, ahogyan csütörtök éjszaka is. Richárdnak csalódás, hogy a selyempuha, édesen meleg bőr helyett egy fényes, sima és hideg papírlapot érint.

Ida ezt szándékosan csinálja, kínozni akarja őt. Ezt kapja, amiért gyerekkorában nem játszott vele eleget, ez egészen biztos.

Nefelejcs most édesen csücsörít, és Richárd ajkára mosoly húzódik. Aztán komolyan néz egyenesen a kamerába, mintha csak azt mondaná, „tessék, itt vagyok". A következőn megint nevet, aztán mosolyog, majd a válla felett pillant hátra, morcosan összehúzott szemöldökkel, utána egy csábító boszorkány összeborzolt hajjal, aztán csupa érzékiség és kacérság.

Hány kép van még?

Richárd küzd az ujjaival, de hiába, azok csak nem hajlandóak szót fogadni. Mindegyik képnél hosszasan elidőzik, és mindegyik kép felidéz benne egy-egy pillanatot, amire jobb lenne nem gondolni. Úgy érzi magát, mintha egy láthatatlan kéz minden levegőt kifacsarna a tüdejéből, hogy aztán addig szorongassa a szívét, míg az meg nem adja magát.

– Nekem ez az utolsó a kedvencem – ér el hozzá Ida hangja, úgy tűnik, szörnyű messziről.

Nefelejcs nem a kamerába néz, hanem oldalra. Richárd nem tudja, mit nézhetett, de a tekintete ábrándos és ragaszkodó. Az ajkán a mosoly kedves és gyengéd, a vonásai lágyak és puhák. Olyan bizalommal és rajongással néz, mint aki... mintha... De nem, biztosan nem, csak képzelődik.

– Rád nézett – bök a kép felé Ida. – Amikor ezt fotóztam, akkor épp rád nézett. Szerintem... – Ida nagyot nyel, mint aki nem tudja, jól teszi-e, ha kimondja, amit gondol – Nefelejcs szerelmes beléd.

– Nefelejcs nem létezik – tiltakozik Richárd, de már szinte csak megszokásból. Annyit mondogatta ezt magának, hogy ahelyett, hogy elhinné, már csak egy teljesen értelmetlen, üres frázisnak érzi.

Ida valami sóhajtás és szusszantás közötti dühös hangot ad ki magából.

– Apa szerint, ha újra emlékezni fog, akkor sem lesz ugyanaz, mint aki korábban volt – magyarázza, és közben úgy néz rá, mintha nem lenne biztos az értelmi képességeiben. – Lehet, hogy Hildaként nem akar majd szeretni, lehet, hogy félni fog attól, hogy szeressen, de a lénye egy része akkor is szeretni fog. Az elmúlt napok nemcsak veled, vele is megtörténtek.

Richárd újra a képre pillant.

Engem nézett.

Akkor sem tehet semmit. Várnia kell. Ha Nefelejcsnek szüksége lenne rá, hívná. Ha Hildaként szüksége lenne rá, akkor is hívná. Hiszen megmondta neki, hogy nem hagyja egyedül. Megígérte.

– Tartsd meg őket – paskolja meg Ida Richárd kezét –, Nefelejcsnek majd nyomtatok újakat.

Richárd nem mond semmit és nem is bólint, de a képet nem tudja letenni. Pedig az lenne a legjobb, ha fogná, és mindet Ida kezébe nyomná, ehhez képest hagyja, hogy a húga felpattanjon a székről és magára hagyja őt.

Ül tovább, mint akit elfelejtettek, és nézi, ahogy Nefelejcs őt nézi.

Vajon igaza van Idának?

Nem, nem szabad ezen gondolkodnia, nincs értelme.

Egy kupacba rendezi a fotókat, feláll a székről, megfogja a bögréjét, és bemegy a szobájába. Leteszi a pianínója tetejére, aztán visszamegy a konyhába, és dühös tekintetet vetve a fotókra, azokat is magával viszi.

Leül a zongoraszékre, és újra végigpörgeti a képeket, majd azt, amelyiken Nefelejcs őt nézi, kiteszi a kottatartóra. Beesett vállal, görnyedten ül, és csak nézi Nefelejcset.

A keze mintha magától mozdulna, ujjai a billentyűkre simulnak.

És akkor játszani kezd. Először csak egy kézzel, aztán mindkettővel.

Édes-bús dallam, könnyed és egyszerű. Mint valami szépre emlékezni, valamire, ami már rég elmúlt, de akkor, amikor történt, tökéletes volt.

Csak pár perces dallam, hamar véget ér. A csend a hangok után mintha végtelen lenne.

Újra eljátssza, aztán még egyszer és még egyszer. Nem tudja abbahagyni.

Akkor sem, amikor valaki erőteljesen bekopog az ajtón.

– Gyere! – szól ki, de az ujjai mozognak tovább.

Oma lép be a szobába, behajtja maga után az ajtót, és leül a férfi ágyára.

Richárd érzi magán a tekintetét, de nem fordul felé.

– Újra játszol – állapítja meg Oma a nyilvánvalót.

Richárd halványan elmosolyodik.

– Mi ez? – kérdi Oma.

– Nem tudom – feleli Richárd halkan, pedig tudja. Ez a dallam Nefelejcs.

– Dehogynem – mondja halkan, megértéstől telt hangon a nagyanyja.

Richárd kezdi elölről, és Oma nem szólal meg addig, amíg végig nem játssza. A hangok körbeölelik őket, Richárd úgy érzi magát, mintha ringatózna – vagy mintha Nefelejcs lélegzetvételeit hallgatná az éjszakába zuhant csendben. A dallam a lénye legmélyére kúszik, és ott észrevétlen összekucorodik.

– Csak zongora?

– Azt hiszem – bólint Richárd.

Összehúzott szemmel töpreng, aztán még egyszer bólint. Csak zongora, ez így tökéletes. Nem kell más hangszer, az csak széttörné az egységet és ezt a gyönyörű egyszerűséget.

– Hol képzeled el?

Richárd behunyja a szemét.

Mikor még gyerek volt és csak próbálgatta a hangokat, Oma arra tanította, hogy bármit is játszik, képzelje el, hova illik a dallam, hol hangzana tökéletesen. Bármit is írt, mindig megtette ezt, mert segített összepontosítani és megtalálni a megfelelő hangokat.

Most azonban nehezére esik bármit is elképzelni, mert egyre csak Nefelejcset látja maga előtt.

– Nem tudom – motyogja, miközben újrakezdi a dallamot. Tétován a nagyanyjára pillant. – Mennyire hangzik ostobán, ha azt mondom, ez itt és most tökéletes?

– Nem ostobaság, fiam – bólogat az ütemre Oma, és a szája ráncos mosolyra húzódik. – Milyen címet adnál neki?

– „Ne felejts". – Richárdnak ezen egy pillanatig sem kell gondolkodni.

Ismét a hangok végére ér, ezúttal nem kezdi újra.

– Tudod, Richárd – szólal meg csendesen Oma –, nem azzal van a baj, ha az ember álmai megváltoznak. Azzal van a baj, amikor az ember olyan álmok mellett tart ki, amelyekben már nem hisz, amelyeket már igazából nem is akar. Kitart, mert úgy gondolja, ha már olyan sokáig kitartott, nem adhatja fel. Mintha azzal elbukna. De olykor nem azzal bukunk, ha feladunk egy régi álmot, hanem azzal, ha nem indulunk az új felé.

– Hogy érted ezt, nagyi? – Richárd a nagyanyja felé fordul.

Oma mindig megértette őt, akkor is, ha nem találta a szavakat, ami gyakran megesett vele. Talán most is érti azt, ami benne van, amit ő maga nem tud megfejteni.

– Ne gondolkozz, csak felelj, rendben? – Oma megvárja, míg biccent, majd jelentőségteljesen ránéz. – Ha választanod kellene: Nefelejcs vagy a zene?

– Nefelejcs – vágja rá Richárd, és csak aztán fogja fel, mit mondott.

De hát ez nem lehet. A zene minden, mindig is a zene volt az egyetlen...

Volt, igen, de most már nem az.

– Én... Nefelejcset választanám – ismétli meg döbbenettől nehéz hangon.

De mit jelent ez?

Oma mosolyogva feláll, puszit nyom a feje búbjára, aztán kilép az ajtón, de mielőtt bezárná, még visszafordul.

– Richárd?

– Igen? – pillant rá kábán a férfi.

– És még csak választanod sem kell – kacsint rá Oma, majd bezárja maga mögött az ajtót.

Richárd pislogás nélkül mered a kilincsre.

Nefelejcset választaná. Feladná érte a zenét, akár egész életére – és még csak nem is lázad a gondolat ellen, nincs benne ellenérzés, nem akar küzdeni. A nagyanyjának igaza van, olykor megváltoznak az ember álmai. Bolond lenne, ha olyasmihez ragaszkodna, amit valójában már nem akar tiszta szívvel. Mert a szíve most már Nefelejcset akarja.

Megrázza a fejét. Gyakorlatilag Omának ki kellett belőle csikarnia a választ, hogy ő maga végre észrevegye. Mennyire ostoba volt!

Szereti. Beleszeretett Nefelejcsbe. Nem vette észre, nem tudta, de most... most fogalma sincs, hogyan éljen nélküle. Ezt a másfél napot is alig viselte el, és magyarázhatná azzal, hogy az elmúlt hét után csak szokatlan egyedül lenni, kereshetne kifogásokat, mondhatná, hogy Nefelejcs nem is létezik, hogy ennyi idő alatt az ember eleve nem lehet szerelmes, hogy ez, amit érez, nem szerelem, csak... nos, valami más, de a megkönnyebbülés, amit érez, könnyedén félresöpri a tiltakozás morzsáit. Szereti Nefelejcset, ennyi. Most, hogy végre beismerte, hogy már nem hadakozik ellene, szabadnak érzi magát – és még levegőt venni is könnyebb.

Kezével végigszánt a haján, aztán megdörzsöli a tarkóját. A kottatartón pihenő fényképre pillant, és azon töpreng, vajon Idának igaza van-e. Lehet, hogy Nefelejcs is szereti? De ez nem elég, mert ha Nefelejcs szereti is, nem biztos, hogy Hilda is fogja.

Sőt, Hilda valószínűleg mindent elkövet majd azért, hogy ne szeresse. Persze, hogy ezt fogja tenni, legyen őszinte, korábban ő is ezt tette volna, ha bárki is közel kerül hozzá. Egyszerűen el kellett veszítenie a zenét ahhoz, hogy felismerje, nem a zene az egyetlen, ami boldoggá teszi.

De mit kell elveszítenie Hildának ahhoz, hogy ő is rájöjjön, a szerelem minden kockázattal együtt is jobb, mint egyedül lenni?

Richárd nem bírja, a billentyűkre támasztja a fejét. Kaotikusan egymásba kapaszkodó hangok törik össze a csendet. Tehetetlenségében ütemesen ütögeti a fejét a billentyűkhöz, és a zaj egyre sűrűbb és komorabb. Mikor rájön, hogy semmi értelme annak, amit tesz, remegve elcsitulnak a hangok.

Csend.

Simogató, megnyugtató csend. Ilyen lehet, ha nincsenek emlékek.

Emlékek.

Richárd hirtelen kihúzza magát, és elvigyorodik.

Persze, Hildának az emlékeit kellett elveszítenie. Micsoda egy őrülten összeillő páros ők ketten! Mindkettejüknek gyakorlatilag az életüket kellett elveszíteni ahhoz, hogy képesek legyenek szeretni.

Igaza van Idának, Nefelejcs tényleg szereti. Nefelejcs küzdeni fog érte, akkor is, ha már Hilda lesz. De ehhez tudnia kell, hogy van miért küzdenie.

El kell mennie hozzá, el kell mondania, hogy szereti. Most azonnal, nincs mire és nincs miért várni. Nefelejcsnek tudnia kell, hogy beleszeretett. Tudnia kell, hogy aztán küzdhessen érte.