„Te tetszel, bármi is legyen rajtad" – visszhangzik újra és újra Nefelejcsben, és közben látja maga előtt Richárd elsötétülő tekintetét. Pusztán a férfi tekintete elég ahhoz, hogy mindenhol bizseregjen. Ilyenkor úgy érzi, a teste tele van titkokkal. Ismerni akarja őket, ismerni ezeket a vágytól ziháló titkokat, ismerni a mélyüket, felfedni mindet, beléjük zuhanni. Összeszorítja a combját, hogy enyhítse valahogy az ölébe kúszó sajgást, és nagy sóhajjal lejjebb csúszik az ágyon. A takaró alatt fekszik, a lepedő magányos hűvöse megcsiklandozza meztelen talpát.

Nefelejcs szeretné elcsábítani a férfit. Igazából eldöntötte, hogy elcsábítja, csak éppen fogalma sincs, hogy kezdjen hozzá, ezért is nem tett semmit, mikor Richárd a fürdőbe sietett. Hildaként biztosan tudná, hogy nézzen, hogy mosolyogjon, mit mondjon – nos, igen, Hilda feltehetőleg sok olyasmit tud, amiről neki halvány elképzelése sincs. Például, hogy milyen, amikor egy férfi elveszíti a józanságát, amikor nem marad más, csak a szenvedély, érintések és csókok, a nyár minden megvadult forrósága a bőrbe égve. Tudni akarja, milyen, és nem Hildaként, hanem Nefelejcsként akarja tudni. Azt akarja, hogy olyan legyen, mintha először történne, mintha Richárd lenne az első férfi az életében. Bárhogy is alakuljon később, bármennyit is változtasson rajta, ha újra önmaga lesz, az emlék örökre vele maradna.

Körbenéz a lakásban. Richárd rendet rakott, és még zenét is indított el. A hangok lágyak és olyan puhák, hogy az ember legszívesebben betakarózna velük. Örül, hogy ilyen zene is van a gépén, de annak még jobban, hogy Richárd valószínűleg azért választotta, mert ezt ő is szereti. Jó érzés, hogy akad olyasmi az igazi énjében is, ami összeköti Richárddal, mert ez talán jelentheti azt, hogy amikor majd újra Hilda lesz, a férfi az emlékek ellenére is fontos lesz neki. Igazából bízik benne, hogy így lesz. Ha Hildaként is akarná Richárdot, akkor idővel akár több is lehetne köztük, mint barátság.

Nefelejcs lopva és zavartan elmosolyodik. A szíve nagyot dobban a gondolatra, hogy Richárd és ő úgy igazán és komolyan együtt lehetnének. Persze ehhez az kellene, hogy Richárd is akarja. A lánynak fogalma sincs, hogy vélekedjen erről – Richárd szeret vele lenni, feltételezése szerint közelebb engedte magához, mint másokat, és egyértelmű, hogy nagyon kívánja, de tudja, hogy ez még nem elég. Leginkább talán azért, mert nem biztos, hogy Hildát is közel engedné, hogy vele is szeretne együtt lenni.

Illetve, és ezt sajnos nem hagyhatja figyelmen kívül, Richárd soha nem rejtette véka alá, hogy nem vágyik kapcsolatra – ugyanakkor beismerte, hogy őt nem akarja elveszíteni. Igazság szerint valószínűleg Richárd is legalább annyira össze van zavarodva ettől az egésztől, mint ő maga. Jelenleg mindketten csak tanulják, hogyan kell valakihez közel kerülni. Egyikük sem tudja, Richárd azért, mert sosem próbálta, ő meg azért, mert ha tudta is valaha (bár ebben kételkedik), most nem emlékszik rá, hogyan kell.

Nyílik a fürdőszobaajtó. Nefelejcs úgy rezzen össze, mint akit csínytevésen kaptak, még szerencse, hogy Richárd ezt nem láthatja. Mire a férfi belép a szobába, eltünteti az arcáról a bárgyú, ábrándozással teli mosolyt és nyugalmat erőltet magára.

Richárd nem vette vissza a pólóját, csak a farmert és a bokszert, aminek a dereka kilátszik a csípőjére csúszott farmer szegélye felett. A törölköző és a póló a kezében, és ahogy a lány tekintete végigsimogatja a vállától egészen a hasáig, belepirul a vágyba, ami elönti a testét. Szeretné megérinteni a férfit, megérinteni, aztán az ajkával követni az ujjai nyomát. Végigkóstolni a bőrét, megcsókolni mindenhol. Érezni, ahogy ver a szíve, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy verejték ül a bőrére.

A férfi anélkül sétál el az ágy előtt, hogy rá akár csak egyetlen pillantást vetne. A pólóját hanyagul az egyik fotelbe ejti, a törülközőt pedig a háttámlájára teríti. Még a háta is lenyűgöző. Nefelejcs szeretne csigalassan végigsimítani a gerince szikár ívén.

Majdnem felnyög, de sikerül visszafojtani, a combját azonban szinte már kétségbeesetten szorítja össze. Hogy lehet valakire ilyen erősen vágyni? Normális ez egyáltalán?

Richárd a lány felé fordul, de még mindig nem néz rá. A szobát az előszobától elválasztó ajtóhoz megy, bezárja, aztán lekapcsolja a villanyt. Csak a monitor ad most némi derengős, hűvös fényt, amitől alig valóságosnak érződik ez a pillanat. Mintha csak álom lenne.

Nefelejcs visszafojtott lélegzettel figyeli, ahogy Richárd leül mellé az ágy szélére. Az egyik lábát felhúzza, de a másikat a földön hagyja, mintha bármelyik pillanatban készen állna arra, hogy menekülőre fogja.

– Ugye nem farmerban akarsz aludni? – kérdi Nefelejcs, mert az, ahogy Richárd nézi, megijeszti. A férfi tekintete tele van feszengéssel és kelletlenséggel, mintha olyasmit készülne megtenni, amit valójában egyáltalán nem akar.

– Nem akartalak zavarba hozni – húzódik félmosolyra Richárd szája, de még ez az apró rebbenés is egészen visszafogott, nem olyan, mint máskor, és hamar el is tűnik. – Nefelejcs, gondolkodtam.

– Miért érzem úgy, hogy nekem ez nem fog tetszeni?

Richárd lehajtja a fejét, és a lány térdére teszi a kezét. Nefelejcs örül annak, hogy a takaró tompítja az érintés erejét. Ha csak a melegítő vékony anyaga állná Richárd kezének útját, akkor érezné a bőre melegét, érezné a keze erejét, így azonban csak tompa és megnyugtató az érintés, pontosan olyan, amilyennek a férfi valószínűleg szánja.

– Holnap hazamegyek – jelenti ki Richárd, de kerüli Nefelejcs tekintetét. – Jobb lenne, ha a hétvégét nem töltenénk együtt.

– Miért? – A kérdés alig leheletnyi.

– Úgy érzem... ha nem lennék itt, talán hamarabb emlékeznél.

– Azt akarod, hogy emlékezzek?

– Mindkettőknek jobb lenne, ha emlékeznél – néz végre Richárd a lány szemébe.

Nefelejcs szíve összeszorul a férfi tekintete láttán. Olyan mély benne a magány és az elveszettség, amilyen egy elfeledett vagy soha meg nem írt történet magánya lehet, ugyanakkor mintha elhalón ott pislákolna benne a remény is. Miben reménykedik vajon a férfi? Nefelejcs szeretné tudni, de nem mer rákérdezni, mert nem akarja, hogy Richárd szavakba öntse, amit gondol. Miatta nem akarja. Mert bármit is gondoljon, amíg nem önti szavakba, könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne valóságos, és úgy érzi, a férfi ezt szeretné. Egyébként pedig igaza van. Ha nem Richárd kötné le minden gondolatát, talán tényleg könnyebben visszatérnének az emlékei, és ez talán tényleg jobb lenne mindkettejüknek. Így vagy úgy, de jobb lenne, mert akkor végre tisztán láthatnák egymást, akkor tudhatnák, mi igaz, és mi nem.

– Rendben – bólint Nefelejcs, és nagyon igyekszik elűzni a hangjából az ijedtséget. Erős akar lenni, Richárd kedvéért.

Richárd gyengéden megszorítja a térdét, és bátorítón néz rá.

– Holnap veszek neked egy mobilt, míg Lizi és Kornél körbevezet a színházban. Beleírom majd a számom, és a portán hagyom neked. Így utolérhetsz, ha szükséged van rám. Felhívsz, és jövök, akár az éjszaka kellős közepén is. Nem számít, ha csak azért, mert nem tudsz elaludni, vagy mégis rosszul érzed magad egyedül, vagy egyszerűen csak beszélgetni akarsz, jönni fogok.

– Nem hagysz egyedül.

– Nem.

Richárd a beszélgetés alatt most először mosolyodik el igazán őszintén. Nefelejcsben elcsitulnak a félelem hullámai, és a helyükre a vágy remegős ízei sodródnak. Nézik egymást a hűvös fényben, egyikük sem kapja félre a tekintetét. Ez a pillanat tiszta és ártatlan, nincsenek benne kérdések, kételyek, és nincs félelem se. Csak egy nő és egy férfi, akikben lassan hömpölyögve felébred a szenvedély.

Nefelejcs úgy érzi, hogy most nincs neve. Se nem Noémi, se nem Hilda, de még csak Nefelejcs sem. Csak egy nő, aki vágyik egy férfira, a csókjaira, az érintéseire. Nincs múltja, nincs jövője, csak a jelen van, ennek a pillanatnak az álomszerű törékenysége.

Mikor felemeli a kezét, és szelíden Richárd arcára simítja a tenyerét, úgy érzi, nem is ő mozdul. Mintha a teste önálló akarattal bírna, mintha a pillanat foglya lenne, mintha minden, ami történik és történni fog, már réges-rég eldöntetett volna.

A férfi borostái érdesen dörzsölik a bőrét. Nefelejcs végighúzza a hüvelykujját Richárd száján. A férfi ajka leheletnyit cserepes, és a megszökő sóhaja forró, akár az alkonyat égre csorduló vére.

A lány szíve megvadulva dobol, vére lüktetését a fülében érzi. Egyre hevesebb, egyre gyorsabb. Úgy érzi magát, mintha lángokban állna a teste, olyan lángokban, amelyeket csak Richárd érintései zabolázhatnak meg.

Nefelejcs már tudja, hogy nincs visszaút. Ő döntött. Akarja Richárdot, és az, hogy az övé lesz-e, most már egyedül a férfi döntése.

– Ez az éjszaka még a miénk – töri meg a lány a csendet, és az ajkára hamiskás mosoly lopja magát. – Kérem a csókom.

A szavak kacéran illegetik magukat közöttük, és ő szemtelenül merésznek érzi magát. Kihívóan néz Richárdra, és a tekintetében ott van minden, amit adni akar. Nem bánja, hogy nem tudja leplezni az érzéseit. Kívánja Richárdot, és azt akarja, ezt a férfi is tudja. Ha most megcsókolja, nem állhatnak meg félúton, mert abba belebolondul. Richárdnak tudnia kell, hogy ha megcsókolja, akkor folytatnia is kell.

– Valahogy éreztem, hogy nem fogsz erről megfeledkezni – mosolyodik el lágyan Richárd. Nefelejcs szereti a férfi mosolyát. Szereti, ha gúnyos, ha édes, ha csábító és érzéki, ha ígéreteket rejt magában. Mindenhogy szereti.

Az ujja újra a férfi ajkára téved. Úgy simít rajta végig, mintha a bőrébe akarná vésni a mosolyát, mintha nem lenne elég, hogy láthatja, mintha éreznie is kellene.

Richárd hirtelen mozdul, feltérdel fölé, és a feje két oldalánál megtámaszkodik. A karján kirajzolódnak az izmok, és Nefelejcs elbűvölve bámulja. A keze önkéntelen rebben a férfi mellkasára, a szőrszálak csiklandozzák a tenyerét, a bőre a bőrének feszül. Mintha forró márványt érintene, a férfi teste erős és kemény, tökéletes ellentéte az ő puha lágyságának. Richárd libabőrös lesz az érintéstől, és Nefelejcs gyomrába izgatott bizsergés kúszik. Ő tette ezt, az ő érintése van ilyen hatással a férfira.

Nefelejcs keze végigsiklik a férfi nyakán, aztán megragadja a tarkóját, ujjai a selymesen puha, vörös tincsek közé túrnak. Richárd közelebb hajol hozzá, de alig néhány centire a szájától mégis megáll. A leheletük összekeveredik, azt a levegőt szívják be, amit a másik kilélegzik. Alig érnek egymáshoz, a takaró elválasztja őket, Nefelejcs mégis úgy érzi, hogy tökéletesen egyek.

Richárd tekintete az arcát simogatja, egyszerre lágy és mohó, mégis mintha tétovázna. Nefelejcs azonban képtelen tovább várni, felemeli a fejét, és Richárd ajkára tapasztja az ajkát. Csak egy egészen apró érintés, a maga nemében teljességgel ártatlan, mégis olyan, mint egy robbanás. Mint amikor átszakad a gát, és a víz nagy robajjal zúdul előre, fékezhetetlen, vad áradat.

Richárd beszívja a lány alsó ajkát, finoman megharapja, és Nefelejcs elveszti az eszét. A nyelve végigsimít Richárd ajkán, és mikor a férfi beljebb engedi, úgy érzi magát, mintha a mennyországot ízlelné.

Hogy másodpercek vagy percek telnek el, Nefelejcs nem tudja. A mámor, ami átjárja, a józansággal együtt az időérzéket is elsöpri. Nem létezik más, csak a nyelve, ahogy Richárd nyelvével játszik, ahogy egymásnak feszülnek, ahogy incselkednek, ahogy egyre csak ízlelik, falják egymást.

Richárd már nem egyszerűen csak térdel fölötte, hanem ránehezedik. Édes súly, amit jólesik érezni. Nefelejcs önkéntelenül feszíti hozzá az ölét, és a testében tajtékot vet a vágy, amikor a melegítőjén, a takarón, Richárd farmerján és bokszerén keresztül is megérzi a férfi merevedését.

Richárd zihálva szakítja meg a csókot. Nefelejcs pihegve néz fel rá, nem engedi, hogy elhúzódjon, a keze még mindig a hajával játszik. Élvezettel figyeli, ahogyan a férfi mellkasa szaporán emelkedik és süllyed.

– Ez még csak a második volt – sóhajtja Nefelejcs játékosan.

Richárd elmosolyodik, de nem hajol újra közelebb. A szemében vonakodás, mintha félne. Nefelejcs tudja, hogy attól fél, képtelen lesz leállni, hogy az önuralma az utolsókat rúgja, és tudja azt is, hogy a férfi még mindig nem értette meg, hogy ő akarja.

– Richárd – szólal meg gyengéden Nefelejcs. – Jelenleg ez az egyetlen valóság. Ez a miénk. Itt és most. Nem tudom, holnap én leszek-e még, de azt tudom, hogy most én vagyok, és akarlak. Azt hiszem, Hildaként tudnám, hogyan csábítsalak el, de Nefelejcsként nem tudom. Szóval az a legegyszerűbb, ha kimondom: szeretkezz velem, Richárd.

A férfi szeme elkerekedik, az arcára meglepettség rajzolja magát, de gyorsan rendezi a vonásait.

– Tényleg ezt akarod? – kérdi vívódással teli hangon, és Nefelejcs megérti, hogy Richárd nem biztos benne, hogy helyes lenne-e, ha szeretkeznének.

De csak azért, mert nem tudja, kicsoda, azt igenis tudja, mit akar.

– Igen – jelenti ki határozottan és eltökélten a lány. A hangjában nincs egy leheletnyi tétovaság sem. – Nem vagyok már szűz, azt hiszem, ez ma elég egyértelművé vált, és... tudni akarom, milyen. És... tudom, hogy te is akarod.

Nefelejcs tisztában van vele, hogy ez így elég hidegen hangzik, mégsem fűz hozzá semmit. Nem mondhatja ki, hogy talán többet érez a férfi iránt, mint bármelyikük is gondolta volna, mert nincs értelme. Ha Richárd viszonozza az érzéseit, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért. Egyik sem vezetne sehová, addig nem, míg nem emlékszik, és nem akarja tönkretenni ezt a pillanatot olyan kérdésekkel, amelyekre úgysem találhatnak választ. Ma éjjel nem számít, mi lesz. Ma éjjel csak az számít, hogy akarják egymást.

– Én azóta akarom, hogy megpillantottalak, de ez nem változtat azon, hogy tegnap még nem voltál rá kész, amivel nincs semmi baj, ahogy azzal sem, ha ma sem akarod – súgja a férfi szelíd, kicsit rekedtes hangon.

Nefelejcs zavarba jön. Tegnap még tényleg nem volt rá kész. Nem tudná pontosan megmondani, hogy mi változott meg benne, de megváltozott. Talán azért, mert megtudta, hogy férfifaló és szereti a szexet, így már nem is tűnik olyan félelmetesnek, hogy lefeküdjön Richárddal. Talán arról van szó, hogy a férfi egész nap szilárd és erős támasza volt, hogy itt volt neki, és ettől sokkal közelebb érzi magához. Talán azért akarja, mert tudja, hogy már nincs sok idejük együtt, hiszen Richárd holnap hazamegy, és egyébként is ki tudja, ő maga nem Hildaként ébred-e. De az is lehet, hogy egyszerűen csak azért akarja annyira, mert úgy hiszi, beleszeretett a férfiba. Nem tudja, melyik a helyes és igaz válasz, csak azt tudja, hogy akarja, és ez most elég, mindegy, mi vezérli.

– Mondjuk úgy, hogy tegnap felébresztetted a bennem szunnyadó oroszlánt – billenti félre a fejét a lány. Igyekszik játékos és könnyed hangot megütni, és ahogy Richárd tekintetébe valami vadászó ragadozóéra emlékeztető sötétség rebben, tudja, hogy sikerült.

A férfi feláll az ágyról, felhajtja takarót, de mielőtt Nefelejcs mozdulhatna, már újra fölé térdel és finoman elhelyezkedik rajta. Nem nehezedik rá, egyáltalán nem nyomja, amennyire pedig mégis, az nagyon izgató. Csak éppen a ruhák útban vannak, Nefelejcs tisztán és nyersen akarja érezni a férfit. De nem szól, egyelőre csak vár. Nem tudja, mit kellene tennie, elméletileg persze tudja, hogyan működnek a dolgok, de... most könnyebb, ha Richárd irányít.

Richárd a csípőjére simítja a kezét, aztán lassan feljebb csúsztatja, a pólója alá. Nefelejcs karja libabőrös lesz az érintéstől. Richárd óvatos mozdulatokkal, hogy véletlenül se nyomja meg őt, picit lejjebb araszol, most egészen a combján ül, így megszűnik az édes nyomás, amit az ölén érzett.

A lány önkéntelenül sóhajt fel, a türelmetlenség végigborzolja a levegőt. Richárd féloldalasan elmosolyodik, majd lehajol, és apró, puha csókot lehel a melegítője és a pólója között kilátszó bőrfelületre. Vérforraló lassúsággal mozdul a keze, feljebb tolja a pólót, és ezúttal a köldökébe csókol bele. Egyszerre csiklandozós és izgató az érzés, ami végiggördül a lány testén, a csípője mintha magától emelkedne meg, olyasmit követelve, amiről Nefelejcsnek egyelőre még fogalma sincs.

Richárd még feljebb tolja a pólót, és amikor a szabaddá váló bőrfelülethez ér az ajka, Nefelejcsből apró nyögés szakad fel. A bőrén érzi, hogy a férfi szélesebben mosolyog. Ezúttal a nyelvével is megízleli, nem csak az ajkával. Forró, égető simogatás. Nefelejcs keze Richárd vállára rebben, szorítja és kapaszkodik belé, húzná maga felé, de a férfi kiegyenesedik, így kénytelen elengedni.

– Nem, Nefelejcs – pillant rá komolyan Richárd. – Jó eséllyel most egyetlen egyszer élvezhetem a tested, és alaposan ki akarom élvezni. Nem fogjuk elkapkodni.

Nefelejcs újra felnyög. Nem tudja, meddig fogja bírni. Már így is mintha lángokban állna a teste, mintha perzselne a bőre, és a lába között olyan erős a sajgás, hogy majd' eszét veszti. Meddig hajszolható az emberi test, mielőtt minden gátlás lefoszlana róla? Mikor jön el a pillanat, hogy megvadulva Richárdra veti magát?

Richárd újra lehajol, és ott folytatja az édes kínzást, ahol abbahagyta. Csókokat éget a bőrébe, az ajkával jelöli meg őt. A férfi olyan lassan halad, mintha testének egyetlen apró zugát sem akarná kihagyni. Mintha addig akarná nyújtani az élvezetüket, míg mindketten bele nem őrülnek.

– Édes vagy, tudtad? Sötéten édes – mormolja Richárd a bőrébe, ahogy még feljebb csusszan a póló. Az érzéki hang már önmagában is tovább tüzeli a lány vérét.

Richárd a lány testéhez dörzsöli az orrát, mélyeket lélegzik. Nefelejcs megborzong. Ő is akarja érezni Richárdot, ő is fel akarja fedezni a testét. A gondolat, hogy ugyanúgy csókolja a férfit, ahogy most ő teszi, izgatott remegést csal a gyomrába. A keze nem kér engedélyt, már Richárd vállán nyugszik. A férfi bőre forró és sima. Nefelejcs végigsimít a karján, érzi az izmait, érzi, amint megfeszülnek. Az ujjaival játszik a bicepszén, lusta köröket karcol a körmével, majd rásimítja a tenyerét.

– Nefelejcs, maradj nyugton, különben kikötözlek – morogja Richárd két lágy csók között.

Nefelejcs szeme elkerekedik. Vajon komolyan gondolja ezt Richárd? A férfi feljebb tolja magát, hogy ránézzen, de az ajkára kunkorodó félmosoly semmit nem árul el, ugyanúgy szánhatta csipkelődésnek, mint ajánlatnak.

Ahogy elképzeli, hogy meztelenül, összekötött kézzel feküdne az ágyon, és Richárd azt tehetne vele, amit csak akar, zavarba ejtő izgalom csiklandozza végig a gerincét.

Hirtelen és élesen szívja be a levegőt. Lehetséges, hogy szereti a... kikötözős szexet? Talán más dolgok is a kedvére lennének? Például, ha... Richárd, mondjuk, a szemét is bekötné? Ha nem látna semmit, ha nem tudná, hol és hogy érinti meg legközelebb? Nefelejcs úgy érzi, valami összerándul benne, és a nyomában izgató melegség árad szét a testében.

Egek, valószínűleg tényleg szereti az extrémebb dolgokat – de vajon meddig menne el? És ez most ő, vagy Hilda? Hilda nem olyan lánynak tűnik, aki bárkinek is megadná magát. Ő azonban bármikor megadná magát Richárdnak.

– Te lány, ne nézz ilyen halálra váltan, csak vicceltem. Soha nem tennék olyat, amit nem akarsz.

Igen, Nefelejcs ezt tudja, bízik Richárdban. Valószínűleg ezért is nem rémíti meg a gondolat, hogy kikötözve feküdjön a férfi előtt, de... ez annyira szégyentelen és bűnös, ugyanakkor elképesztően izgató. Hogy teljesen Richárdra bízná magát, hogy mindent odaadna neki, és közben tudná, hogy a férfi mégse venne el semmit, amit ő nem akarna adni.

– Én nem... mármint... nem... csak... én...

A kusza habogásra Richárd szélesen elvigyorodik.

– Felizgat a gondolat, hogy kikötözzelek? – kérdi szemtelenül.

Nefelejcs érzi, hogy forróság terjed szét az arcán, a nyakán – és rettenetesen zavarban érzi magát, nem is mer a férfi szemébe nézni, helyette a mellkasát bámulja.

Érintést érez az állán, Richárd gyengéden kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. A kék szempár mintha sötétebb lenne, mint máskor, nem jégkék, hanem inkább az éjszaka kékje.

– Engem is felizgat – dörmögi Richárd a szemébe nézve, de közben az ujjai leheletkönnyű íveket rajzolnak a hasára, amitől Nefelejcsnek nagyon nehezére esik gondolkodni. – Felizgat, hogy megadnád magad nekem. Ebben nincs semmi rossz, Nefelejcs, de ma nem így fogjuk csinálni.

Úgy beszél, mintha lenne holnap, mintha nemcsak ez az éjszaka lenne az övék, hanem ezernyi másik alkalom. De Nefelejcs nem mond semmit, csak bólint. Ma úgy akar tenni, mintha tényleg lehetne még ezernyi másik alkalom.

Richárd végigsimít a lány ajkán, közelebb hajol, és finoman megcsókolja, aztán azonban visszatér oda, ahol az előbb abbahagyta. Még feljebb tolja a pólót, már épp csak takarja Nefelejcs mellét. A lány zihálva vesz levegőt, az apró csókok az őrületig hevítik a vérét. Becsukja a szemét, de ennek ellenére is úgy érzi, hogy forog körülötte a szoba, hogy szédül bele valami megnevezhetetlenbe.

Mikor a melléről lekerül a póló, előbb a hidegnek érződő levegő csókolja keményre a bimbóját, csak aztán Richárd. Ahogy a férfi szája rázárul, Nefelejcs belül összerándul. Richárd a mellét is ugyanolyan komótosan és alaposan fedezi fel, mint a hasát. Előbb az egyik bimbót csókolja, majd áttér a másikra, miközben szabadon maradt mellére rásimítja a tenyerét. Lebegősen puha kényeztetés, ilyen lehet egy alig hullámzó tó felszínén feküdni. Lágy és ringató.

Nem, inkább viharos – nyög fel Nefelejcs, mikor Richárd megmarkolja a mellét és gyengéden masszírozni kezdi. Közben a foga közé veszi a másik bimbóját, és ez eget rengetően intenzív érzés. Nyöszörögve fészkelődik, de Richárd súlya nem hagy sok mozgásteret.

Nefelejcs úgy dönt, hogy nem bírja, ilyen tempóban elveszti az eszméletét a kéjtől, mire a lényeghez érnének. Megragadja a pólója szegélyét, és lehúzza magáról. Richárd kiegyenesedik, vigyorogva néz rá, aztán gyengéden kisimogatja az arcából a pólótól összekuszálódott tincseket.

– Gyönyörű vagy.

Nefelejcs szégyenlősen elmosolyodik. Késztetést érez rá, hogy eltakarja magát, ami ostobaság, hiszen az előbb a mellbimbója Richárd szájában volt. Most, ahogy felülről néz le rá, ahogy emelkedő és süllyedő mellkasát figyeli, ahogy a tekintetével mintha habzsolná, mégis zavarban érzi magát. A keze rebben, de Richárd, mintha csak megérezné, mire készül, gyengéden lefogja, és kérdőn megemelt szemöldökkel ránéz.

– Szerintem kicsi – közli Nefelejcs a melle felé pillantva. Nem tudja, miért érzi szükségét, hogy ezt megjegyezze, egyszerűen csak tényleg így gondolja, és még annak ellenére is, hogy tudja, Richárd nem hazudna, nem érzi tényszerűnek a megállapítást, miszerint gyönyörű.

Richárd nem felel, csak mindkét kezét a mellére simítja, aztán egyszerre megmarkolja mindkettőt. Nefelejcs egy pillanatra behunyja a szemét, és átadja magát a testét elöntő kéjnek.

– Tökéletes – súgja Richárd. – Tökéletesen illik a kezembe, látod? – kérdi, ahogy édesen gyötrő masszírozásba kezd. A tekintetében elragadtatottság, mintha nem is egyszerűen csak csodálná, hanem őszintén rajongana a lány melléért.

Richárd újra Nefelejcsre pillant.

– Egyéb kérdés? – ível gúnyos mosoly az ajkára.

Nefelejcs megrázza a fejét. Nem tudja, mit érez most pontosan, talán valamiféle meghatottságot és gyengédséget, valami olyasmit, hogy szeretné, ha Richárd mindig így nézne rá, de arra, hogy mi lesz, nem akar most gondolni.

Elmosolyodik, megsimogatja Richárd arcát, aztán a hajába túr, és visszahúzza a fejét a mellére. Richárd csókolgatja, simogatja, mintha nem tudna vele betelni. Minden érintés, a puhák és könnyűek, a keményebbek és durvábbak, a borosta finom dörzsölése, a gyengéd harapások, gyorsabb áramlásra késztetik Nefelejcs vérét, és fokozzák a sajgó lüktetést a lába között. Lassan úgy érzi, megőrül, ha Richárd nem érinti meg, bár talán pontosan ez a férfi szándéka. Addig tüzelni, izgatni, míg egészen elveszíti az önkontrollt.

Mikor a testén erőteljes remegés fut végig, Richárd kínzó lassúsággal lejjebb csúsztatja a száját, csókolja, ahol csak éri, míg el nem ér a melegítő szegélyéig.

– Szerintem itt az ideje, hogy megszabaduljunk ettől – súgja a férfi, és nem várva válaszra elkezdi lehúzni róla a melegítőt.

Nefelejcs nem vett fel bugyit, és amikor feltárul az öle, Richárd érdesen és hirtelen szívja be a levegőt. Csodálkozó tekintettel Nefelejcs szemébe néz, aztán féloldalasan elmosolyodik.

– Megleptél – súgja, ahogy keze a szeméremdombjára téved.

Nefelejcs megborzong az érintéstől, de ennyi nem elég, többet akar. Megemeli a csípőjét, és Richárd tenyeréhez préseli magát.

Richárd halkan, dörmögősen felnevet.

– Még nem – jelenti ki, és lesimogatja róla a nadrágot.

Nefelejcs lába megremeg, ahogy Richárd pillekönnyen megérinti és széttolja.

Itt fekszik, teljesen feltárulkozva a férfi előtt, mégsem érzi magát zavarban. Pedig Richárd ugyanolyan mohón néz rá, mint amikor a mellét bámulta, ugyanaz az éhség van a tekintetében, sajgó és várakozó. Ezúttal azonban Nefelejcs már tudja, hogy a férfi tényleg tökéletesnek látja őt. Lehet, hogy nem az, lehet, hogy Richárdon kívül senki nem látná annak, de Richárd számára akkor is az. Ahogy számára is a férfi.

És Nefelejcs ebben a pillanatban megérti, hogy tényleg több van köztük, mint barátság vagy vágy. Hogy ez valami más. Valami eredendőbb és mélyebb. Valami, ami mindkettejük életét visszavonhatatlanul megváltoztatja, és ez akkor sem lesz máshogy, ha emlékezni fog.

Richárd csókokat lehel a belső combjára, az egyikre, majd a másikra, a nyelvével lustán köröz. Nefelejcs meg-megrándul az érintésekre, egyszerre szeretne elhúzódni és még közelebb kerülni a férfihoz. Nem tudja eldönteni, hogy az érzés csiklandós, vagy inkább bizsergetően édes. Amikor azonban Richárd a legérzékenyebb pontjára szorítja a száját, pontosan tudja, hogy ez a leggyönyörűbb érzés, amit valaha csak érzett.

A puha csókok, a simogató, dörzsölő érintések végre enyhítik a testében a sajgó feszültséget, de a lángok nem csitulnak. Egyre követelőzőbbek és éhesebbek, és a forróság elviselhetetlen.

– Richárd... – nyöszörgi a lány. – Kérlek...

Richárd nyelve köröz a csiklója körül, egyre erősebben és gyorsabban. Nefelejcs úgy érzi, hogy végtelen spirálban zuhan lefelé, aztán megfeszül a teste. Ott van a határon, érzi, de valami visszatartja, nem tud átbillenni. Csak megfeszülve vár, vár még valamire, ami átlöki...

– Nem bírom...

A férfi a hasára csúsztatja a kezét, aztán lassan feljebb, a szívére. A tenyere alatt lüktet a szíve. Olyan ez, mintha a kezébe fogná, mintha azt mondaná, most már az övé, hogy birtokolja.

Nefelejcs hátraveti a fejét, ahogy a testén végigvágtat a gyönyör. Hangtalan áradat, elmossa őt, mindenestül. A szeme szorosan zárva, levegőt csak zihálva képes venni, és érzi, hogy a szíve olyan erősen és féktelenül dobog, mintha ki akarna szakadni a testéből.

Richárd addig lehel finom csókokat a testére, míg már nem remeg, de Nefelejcs még ekkor sem tudja kinyitni a szemét. Szemhéja mögött a sötétség tele van cikázó és villámló színekkel, foltokkal és örvényekkel.

Lebeg a mámorban, a testét átjáró, végtelennek tetsző enyhülésben.

Az ágy besüpped mellette, ahogy Richárd mellé fekszik. A kezét újra a szívére teszi. Nefelejcs úgy érzi, mintha víz alatt mozogna, a karja ólomnehéz, de akkor is Richárd kezére teszi a kezét.

Amikor végre képes kinyitni a szemét, Richárd felé fordítja a fejét. A férfi rajongva néz rá, és már-már büszkén vigyorog.

– Ez... – sóhajtja Nefelejcs, de nem talál szavakat. Nincs semmi, amivel elmondhatná, milyen volt.

Richárd még szélesebben vigyorog, ezúttal már nem is igyekszik leplezni, hogy valóban büszke magára. Nefelejcs szerint van is mire, hiszen olyan élményben részesítette, amilyenben talán soha senki. Végül is ilyen mindent elsöprő gyönyört nem felejthet el csak úgy az ember. Nem, erre akkor is emlékezne, ha semmi másra nem. És Richárd adta ezt neki. A férfi, akibe – most már egészen biztosan tudja – szerelmes.