Ahogy kilépnek a liftből, Kornél jobbra fordul, majd megáll egy ajtó előtt. Nefelejcs Richárd kezét szorongatja. Semmi nem ismerős neki, egy egészen picit sem. Se Kornél, se Lizi, se a színház, se a színészház. Itt áll a lakása előtt, és titkon azon gondolkodik, hogy talán tévedés történt, talán csak hasonlít erre a Hildára, de valójában mégsem ő Hilda. Nem bánná, ha tényleg így lenne, mert amit eddig megtudott magáról, az finoman fogalmazva sem nyerte el a tetszését. Lehetséges, hogy igazából ennyire más? Tényleg ennyit jelentenek az emlékek? Ennyit alakíthat és formálhat egy ember jellemén mindaz, ami élete során éri? És ha igen, akkor mi minden történt vele?

– Ez a te lakásod, tessék – nyújtja felé Kornél a kulcsot, és Nefelejcs kelletlenül elveszi. Remeg a keze, a karikán fémesen összezörren a két kulcs.

Kornél kérte el a portán, de mielőtt eljöttek volna, felmentek a színház igazgatójához, ehhez a férfi ragaszkodott, mert Nefelejcsnek holnap este színpadra kellene állnia, ami persze jelenlegi állapotában gyakorlatilag elképzelhetetlen, és ezt muszáj volt az igazgató tudomására hozni. Szerencsére a szerepe le van kettőzve, így legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy miatta mondják le az előadást, bár a beszélgetést még így is nagyon kényelmetlennek érezte. Ráadásul megingathatatlan és szilárd támaszként Richárd sem volt ott mellette, ő lent maradt Lizivel a portánál, és mi tagadás, Nefelejcsnek nagyon hiányzott, hogy mellette legyen.

Jó, hogy most kapaszkodhat a kezébe, szüksége van erre. Jelenleg Richárd az egyetlen ismerős – és biztos – pont az életében. Akkor is, ha a férfi még a szokásosnál is szótlanabb.

– Nos, akkor mi nem is zavarunk – jegyzi meg Kornél egy bátorító mosoly kíséretében.

– Egyáltalán nem zavartok, de nem akarom tovább rabolni az időtöket. Nagyon hálás vagyok a segítségért, tényleg, köszönöm.

Nefelejcs meleg tekintettel néz Lizire és Kornélra. Mindkettőjüket nagyon tiszteli, nem is csak azért, mert nem kedvelik és mégis gondolkodás nélkül segítettek neki, hanem leginkább azért, mert mindezt kedvesen és megértéssel tették. Egy pillanatig nem éreztették vele, hogy bármiért is neheztelnének rá, pedig Nefelejcs úgy érzi, hogy lenne erre okuk, különösen Lizinek. Ehhez képest már felajánlották, hogy holnap délelőtt körbevezetik a színházban, este pedig Lizi beül vele megnézni az előadást, hátha az ismerős környezet vagy épp a legutóbbi darabja emlékezésre készteti.

– Ha bármire szükséged lenne – szólal meg Lizi biztató mosollyal –, feletted vagyunk három emelettel, gyere fel nyugodtan hozzánk.

– Pizsamaparti van, és minket meg se hívtok?

Nefelejcs a hang irányába fordul. A lift felől egy sötét hajú férfi és egy szőke lány közeledik feléjük kézen fogva. A férfi karakteres vonásokkal megrajzolt arcán ferde, gúnyos mosoly ül. Van benne valami baljós és kissé félelmetes, talán a túl határozott vonások teszik, talán a komor, rosszfiús jóképűség, Nefelejcs nem tudja eldönteni.

– Szia, Hilda! Boldog új évet! – mosolyog rá a lány. Bájos arca van, és nagyon kedves tekintete. Igazság szerint eléggé elüt a férfitól, de ahogy megállnak előttük, Nefelejcs mégis érzi, hogy összetartoznak, hogy annak ellenére, mennyire másnak tűnnek, tökéletesen kiegészítik egymást.

– Köszönöm, neked is – feleli Nefelejcs megilletődve, miközben fürkészőn nézi a lányt. – Te kedvelsz engem? – kérdi leheletnyit összeráncolt homlokkal, mikor meggyőződik arról, hogy a lány tekintetében nincs semmiféle viszolygás és távolságtartás. Úgy néz rá, mintha egyáltalán nem bánná, hogy összefutottak, és a szavai is őszintén csengenek.

– Igen – bólint a lány, de a tekintetébe értetlenség lopja magát.

– Tényleg? – derül fel Nefelejcs arca. Végre valaki, aki kedveli!

– Evelin mindenkit kedvel – jegyzi meg fanyarul a férfi, de ahogy az említettre pillant, az arca megkapóan ellágyul.

– Ha jól sejtem, te viszont nem rajongsz értem – szegezi a tekintetét a férfira Nefelejcs. A hangja inkább játékos, mint hideg, és akaratlanul egy picit el is fintorodik.

– Dehogynem – vágja rá tétovázás nélkül a férfi. – Túlzottan emlékeztetsz magamra ahhoz, hogy valahol nagyon mélyen ne bírjalak.

– Szóval te is egy nem túl kedves alak vagy, aki szereti a szexet? – kérdi Nefelejcs megemelt szemöldökkel. A férfi meghökkent arckifejezése láttán képtelen elnyomni egy apró kuncogást.

– Hát, a megállapítás második felével biztosan nem fogok vitatkozni – vigyorodik el végül a férfi, mire a mellette álló lány mélyen elpirul. – Igazából az elsővel se. Viszont valaki elárulhatná, mi ez az egész, alaposan kitérve arra, hogy te miért vagy ilyen különös – méregeti összehúzott szemmel Nefelejcset.

A lány úgy érzi, nincs ereje még egyszer elmesélni, mi történt vele, nagyon szeretne egy kis nyugalmat, fürkésző, puhatolózó tekintetek nélkül. Szeretne Nefelejcs lenni, nem pedig Hilda emlékek nélkül.

– Ugye nem baj, ha ezt rátok bízom? – fordul Lizi és Kornél felé. – Kíváncsi vagyok, milyen a lakásom – int tétován az ajtó felé.

Kornél megértőn bólint.

– Akkor holnap kilencre itt vagyunk érted, biztos, hogy jó lesz így?

– Persze, nagyon köszönöm.

Nefelejcs nagy levegőt véve kihúzza magát, és az ajtó felé fordul, ahogy azonban a kezét emeli, elbizonytalanodik. Richárd, mintha csak megérezné, hogy erre ő most képtelen, kiveszi a kulcsot a kezéből, majd a zárba illeszti, és elfordítja. Nefelejcs nagyot nyel, és beharapja az ajkát. Az ajtón túl van az otthona, odabent minden kapcsolódik hozzá. Ha belép, talán visszajönnek az emlékei. Ha visszajönnek az emlékei, elveszíti azt, aki most ő? Újra Hilda lesz? Vagy igaza van Gyulának, és elkerülhetetlen, hogy valaki egészen mássá váljon? Ki ő igazából, kivé lesz?

Richárd finoman megszorítja a kezét, nincs benne sem sürgetés, sem noszogatás, inkább csak mintha erőt akarna adni. Nefelejcs tudja, hogy be kell mennie, nem kerülheti el, és az időhúzásnak nincs értelme. Álldogálhat itt akármeddig, ez a pillanat semmiképp sem lesz könnyebb, akkor pedig már jobb rajta mihamarabb túlesni.

Elengedi a férfi kezét, lenyomja a kilincset, és belép a lakásába. A szíve hevesen dobog, ahogy tekintete körbejárja a pici és egyszerű előszobát. Nincs benne semmi különös, egy plafonig érő, világosbarna szekrény, egy egész alakos tükör a falon, fogas, cipőtartó. Minden összepasszol színben és igazán ízléses, de semmit nem idéz fel benne. Felbátorodva lép előre, egészen a küszöbig, és bekukkant a szobába. Hallja, hogy Richárd bezárja mögötte az ajtót, hallja a tompán beszűrődő hangokat, de egyiket sem fogja fel igazán.

A szoba nem túl nagy, de egy embernek épp elég, márpedig ő egyedül él, eltekintve persze a férfilátogatóktól – tényleg, vajon itt szokott velük „találkozni"? Vajon a szoba őrzi a sóhajait, nyögéseit? Érintések és csókok emlékét? Mi mindent mondhatna neki ez a szoba, ha beszélni tudna? Mit mesélne a közepén terpeszkedő, hatalmas ágy?

Nefelejcs elkapja a tekintetét. Tőle balra van a konyha, ugyanolyan világosbarna bútorokkal, mint amilyen az előszobai szekrény is. Nincs külön leválasztva, csak annyi jelzi a konyha „kezdetét", hogy ott már nem világos laminált parketta, hanem csempe borítja a padlót. A pulton mikró, kávéfőző, az edényszárítón egy fekete kávéscsésze. Talán ebből ivott, mielőtt Hanga-bokorba indult volna.

Az ággyal majdnem szemben egy komód kapott helyet, ez is világosbarna, ugyanaz az árnyalat (vajon ezeket külön csináltatta, így vette vagy a színház adta?), rajta egy síkképernyős tévé. A felette lévő polcon színes, mintás cserepekben aloe verák és kaktuszok.

A komód mellett egy könyvespolc dugig pakolva könyvekkel, majd a szemben lévő falon egy íróasztal számítógéppel. Nefelejcs kíváncsi rá, hogy talál-e a gépen vagy a fiókokban bármit, ami segít jobban megismerni önmagát. Ha mondjuk, írna naplót, az nem is lenne rossz, bár az biztos, hogy nagyon furcsa lenne olvasni. Mintha egy idegen titkait lesné ki, holott azt olvasná, amit saját maga vetett papírra.

A hosszú és magas ablakok előtt két narancssárga pléddel leborított, kényelmesnek tűnő fotel áll, közöttük egy keskeny asztalka, amin otthagyott egy könyvet. Nefelejcs kíváncsi rá, hogy mit olvasott éppen, ahogy arra is, hogy alapjában véve milyen könyveket szeret, de ezt ráér még megnézni.

Az erkélyajtó melletti falon egy – megint csak világosbarna – ruhásszekrény, aztán jön az alacsony és igen széles ágy folt varrott, pasztellszínekkel teli ágytakaróval, majd még egy szekrény (ruhák tekintetében biztosan nem szűkölködik), és ennyi. A függönyök fehérek és halványsárgák, a szőnyegek világoszöldek.

Kedves és otthonos a szoba hangulata, a színek a sokféleségük ellenére is összepasszolnak, talán azért, mert egyik sem túl erős vagy hivalkodó árnyalat. Igazából vidámság és könnyedség tölti be a teret, ami reményt ad Nefelejcsnek. Mert ez a szoba olyan, amilyenben örömmel élne, amilyet el tud képzelni magának. Igazából az alapján, amit eddig magáról hallott, valami egészen másra számított, hidegre és kimértségre, de talán Hilda csak a felszínen különbözik tőle, talán egyébként nem is annyira más.

– Emlékszel? – zökkenti ki a merengésből Richárd óvatos és bizonytalan kérdése.

Nefelejcs mosolyogva megfordul. A férfi aggódón nézi őt, feszült a testtartása.

– Nem, semmire, de tetszik a lakásom.

Richárd válla picit megereszkedik, az ajkára féloldalas mosoly húzódik. Pár másodpercig nézik egymást, de egyikük sem szólal meg. Olyan ez a pillanat, mint néhány órával ezelőtt a konyhában, az után, hogy Richárd átölelte. Egyszerűen csak értik egymást. Nefelejcs nem tudja, hogyan lehetséges ez, hogyan hangolódhat össze két ember ennyire mélyen, de mégis tudja, hogy Richárd ugyanúgy megkönnyebbült attól, hogy még mindig nem emlékszik, mint ahogyan ő maga is.

Leveszik a kabátjukat és a cipőjüket, aztán belépnek a szobába.

– Olyan érzés, mintha betörő lennék – súgja Nefelejcs cinkos pillantással.

Richárd elmosolyodik, de nem mond semmit.

Nefelejcs az ágyhoz lép, végigsimít az ágytakarón, aztán lehuppan rá. Fáradtnak érzi magát, és nagyon szívesen végigheveredne, hogy aludjon egyet, de közben annyi a tennivaló, hogy erre most igazán sajnálná az időt – ráadásul későn ébredt, azóta alig csinált valamit, nem is érti, mitől fáradt el ennyire.

Felnéz Richárdra, de a szavak, amelyeket mondani akart, benne rekednek. A férfi elmélyült, izzó tekintettel néz rá.

– Fogadjunk, hogy most valami nagyon huncut dologra gondolsz – jegyzi meg felfelé kunkorodó szájjal. A testében forróság bontogatja emésztő lángjait, és akaratlanul eszébe jut, milyen volt múlt éjszaka, amikor Richárd megérintette.

– Te és egy hatalmas ágy, hibáztatsz? – kérdi simogatóan érdes hangon a férfi.

Nefelejcs érzi, hogy meleg önti el az arcát, de nem kapja félre a tekintetét.

Mi lenne, ha...? Végül is itt vannak egy lakásban, senki nem zavarná meg őket, mindketten akarják, és hát egyébként is: elvileg szereti a szexet, korábbi önmagának valószínűleg egyáltalán nem jelentene gondot, hogy elcsábítson egy férfit, akit kíván. Megtehetnék. Csak előre kellene nyúlnia, megfognia Richárd kezét, és magához húzni. Richárd akarja, ennek bizonyítékát tapasztalhatta az éjszaka. Ő is akarja. Akkor mégis miért nem mozdul? Mi tartja vissza? Miért érzi, hogy a szívdobbanásai közé szorongó félelem rebben? Mégis mitől fél? Bízik Richárdban, jelenleg senkiben nem bízik annyira, mint benne. Csókolózni bizsergetően csodálatos volt vele, nyilván a szex se lenne más, sőt...

– Min gondolkodsz?

Nefelejcs hátradől az ágyon, és a könyökére támaszkodik. Elhúzza a száját, nem tudja, mit feleljen. Richárd közelebb lép, leül mellé. Nefelejcs az oldalára gördülve fordul felé, a fejét a karjára hajtja, és kutatón néz fel a férfira. Mi járhat most a fejében?

Richárd óvatosan megérinti az arcát, de legyen bármilyen finom és leheletnyi is az érintés, Nefelejcs gyomrába mégis izgatottság szökik, a szíve pedig meglódul. Kívánja ezt a férfit, a teste tudja, mit akar. Csak ő bizonytalan.

– És te mire gondolsz? – kérdi Nefelejcs, mikor Richárd homlokába hullik néhány sötétvörös tincse, és eltakarja a szemét.

– Arra, hogy hogyan akarhatlak ennyire – sóhajtja a férfi. Ahogy mély levegőt vesz, a póló a felsőtestére feszül, és Nefelejcs ujjai bizseregnek azért, hogy rásimíthassa a tenyerét, ugyanúgy, mint az éjszaka. Érezni akarja a szívdobogását, a levegővételeit, érezni akarja őt. – Arra, hogy...

– Igen?

– Hogy ki vagy te. Hogy igazából mit is művelek én itt.

Nefelejcs gyomra riadt görcsbe ugrik. Ugye nem akarja Richárd egyedül hagyni? Nem mehet el – de hát miért is maradna? Most már tudják, ki ő, itt van a saját otthonában, a férfinak nincs oka, hogy vele maradjon. Ha arra gondol, hogy Richárd elmegy, hogy neki egyedül kell szembenéznie saját magával, olyan eleven félelem lesz úrrá rajta, hogy muszáj becsuknia a szemét, mielőtt a tekintete felsérti a levegőt és megtölti remegős kétségbeeséssel. Nem akarja itt tartani Richárdot, ha a férfi menni akar, el kell fogadnia és el kell engednie.

„Féltem Richárdot" – mondta Ida, és igaza volt. Az, ami köztük van, nemcsak vágy, hanem valami több, bár Nefelejcs nem tudná szavakkal kifejezni a mibenlétét. Viszont az biztos, hogy minél jobban belebonyolódnak, annál nehezebb és rosszabb lesz később. Ő nem ígérhet semmit, hiszen honnan tudhatná, mennyit változtatnak majd rajta az emlékei? Nem mintha Richárd ígéreteket akarna, de ha beismeri a férfi, ha nem, akkor is összeköti őket valami megnevezhetetlen. Talán ezért akar menni. Nefelejcs tudja, hiszen Richárd elmondta neki, hogy nem akar családot, hogy sosem akart, se családot, se szerelmet. Nefelejcs úgy gondolja, hogy ilyesmire ő maga sem vágyik, vagyis az, aki volt, biztosan nem vágyott rá, különben nem szűrte volna össze a levet annyi pasival, nem igaz?

De az ember változik, változnak a vágyai, a tervei, a céljai, az álmai. Mi van, ha Richárd is változik? Ha már egészen mást szeretne, mint korábban? Ha nem egyszerűen csak az ágyában akarja tudni őt? Lehetséges lenne?

Nefelejcs nem meri kinyitni a szemét. Képek peregnek benne, hétköznapi pillanatmorzsák, peregnek, egyre csak peregnek. Hogy Richárddal kávézik, hogy mellette ébred, hogy a férfi átöleli, mint a konyhában, hogy megcsókolja, hogy összebújnak, hogy együtt fürdenek, hogy filmeznek, nevetnek, incselkednek egymással. Ezernyi kép másodpercekbe zárva, egy egész élet, egy közös élet. Egy lehetőség. És Nefelejcs szíve őrülten dobog, mert tetszik neki, amit lát, mert ezt igenis el tudná képzelni. El tudja képzelni az életét Richárddal.

Úristen! Lehet, hogy... beleszeretett a férfiba? Nem, ez nem lehet szerelem. Jó, de akkor mégis mi? Mi ez, ami felkavarja a lelkét, ami melegségbe és biztonságba vonja, ami azt súgja, hogy Richárd mellett otthon van, hogy mellette, bármi is legyen, mindig otthon lesz? Mi ez, ha nem szerelem? De szerethet-e ő, mikor azt sem tudja, kicsoda? Lehet-e szerelem az, ami ilyen gyorsan és hirtelen érkezik? És ha csak tapasztalatok híján összekeveri a vágyat valami többel?

Vajon Richárd is érzi ezt? Ezért akar elmenni? Nem hibáztathatja, végül is, ha igen, akkor valaki olyat szeret – vagy legalábbis valaki olyat kezd szeretni –, aki nem létezik, és ezt ő is tudja. Miért akarna vele maradni?

Nefelejcs keserű gombócot érez a torkában.

Minden esély megvan rá, hogy bántani fogja Richárdot. Hogy Hilda nem akarja majd őt. Nem akarja bántani a férfit, bármit, bármit elviselne, de azt nem, ha bántja őt. Elmúlhat ez, ha emlékezni fog?

Nagyot nyel, de a gombóc nem tűnik el. Nehéz tőle levegőt venni, és a szeme is ég.

Miért nem maradhat Nefelejcs? Miért kell, hogy néma, láthatatlan fenyegetésként folyamatosan kísértse az, aki volt?

Érzi a könnyek csípését, de nem akar sírni. Nem akarja, hogy Richárd azért maradjon, mert megsajnálja.

– Félreértettél, Nefelejcs – szólal meg finoman Richárd, miközben letöröl Nefelejcs arcáról egy alattomosan megszökött könnycseppet. – Nem foglak egyedül hagyni, megígértem, emlékszel?

Nefelejcs igyekszik visszapislogni a könnyeket, ahogy felnéz Richárdra. A férfi tekintete csupa kedves és megértő gyengédség.

– Akkor hogy...

– Nefelejcs – szól közbe Richárd, de rögtön meg is akad. Látszik rajta, hogy nem tudja, hogyan fogalmazza meg a gondolatait. Nagyot sóhajt, és összeráncolt homlokkal tétován megszólal. – Te valójában nem létezel, és ezt mindketten tudjuk, én pedig... nem akarlak elveszíteni. De... ez nem vall rám, és... nem tudom mi lesz, csak azt tudom, hogy nem akarlak bántani, mégis azt érzem, minél tovább maradok veled, annál nagyobb az esélye, hogy végül bántani foglak.

– Pont erre gondoltam én is az előbb – motyogja Nefelejcs szipogva. – Hogy nem akarlak bántani, márpedig, ha újra Hilda leszek, talán foglak. Önzőnek érzem magam, amiért azt akarom, hogy maradj.

– Önzőnek érzem magam, amiért maradni akarok, de most még nem tudok elmenni – mosolyodik el keserűen Richárd.

Ahogy összefonódik a tekintetük, Nefelejcs újra érzi kettejük között azt a különös kapcsolatot, ami miatt tökéletesen értik egymást. Mintha valami bennük valójában a másiké lenne, mintha ott lennének egymásban. Mégis mekkora őrültség ez?

Nefelejcs nem tudja tovább visszatartani a könnyeket, szaporán megindulnak a szeméből. Kapkodva letörölné őket, de Richárd megelőzi.

– Gyere – súgja, miközben végigsimít a karján, majd megfogja a kezét, és maga felé húzza. Nefelejcs az ölébe mászik, szorosan hozzábújik, pedig ettől úgy érzi magát, mintha kisgyerek lenne. De most jó, jó, hogy Richárd öleli, hogy sírhat, hogy nem kell szégyellnie a könnyeit.

Richárd nem mond semmit, csak megnyugtatóan simogatja a hátát. Nefelejcs örül, hogy nem beszél, hogy nem próbálja vigasztalni. Ha ostoba és semmitmondó szavakat suttogna neki, amelyekben ráadásul egyikük sem hisz, attól szánalmasnak érezné magát.

Lassan, de azért végül elapadnak a könnyei, és sikerül magát összeszednie. Már nemcsak arra gondol, hogy mennyire képtelen ez az egész, hanem újra megpróbálja inkább az előnyöket számba venni. Végül is, ha nem szakad be alatta a jég, talán sosem találkozik Richárddal, ez pedig már önmagában is elég ahhoz, hogy örüljön annak, ami történt, a nehézségek ellenére is.

Szipogva elhúzódik Richárdtól, és mivel fogalma sincs, hol tartja a zsebkendőt, a kézfejével törli meg az orrát, bár ezt minden kétséget kizáróan rettentő undorítónak érzi.

– Azt hiszem, ezt a pillanatot nem tenném ki a kirakatba – morogja fintorogva. Nem akar még kimászni Richárd öléből, de muszáj kerítenie egy zsebkendőt, úgyhogy feláll, és az előszobából nyíló ajtó felé veszi az irányt – kizárásos alapon csak ott lehet a fürdőszoba.

Megörül mikor a parányi fürdőben kádat talál – nem kell lemondania a fürdésről, és ez a gondolat mosolyt csal az ajkára. Tényleg jobban érzi magát. Nem tudja, Hilda szokott-e sírni (nem tartja valószínűnek), de az biztos, hogy most olyan, mintha a kétségbeejtő és szomorú érzések mázsás súlyát a könnyek kilúgozták volna belőle, úgyhogy el is határozza, hogy sosem fogja szégyellni a könnyeit, mert néha igenis jót tesz a sírás.

Nem vesződik azzal, hogy a mosógép fölé fogatott polcon zsebkendőt keressen, inkább jó alaposan megmossa az arcát. Mikor a tükörbe néz, fintorogva állapítja meg, hogy nem olyan szerencsés alkat, akin nem látszik a sírás. Ami azt illeti, kifejezetten csúnya most – a szeme vörös és dagadt, az arcán pedig pirosas foltok fénylenek.

Mindegy, ez van, majd elmúlik – vonja meg a vállát, és visszamegy a szobába. Richárd még mindig az ágyon ül, előre dőlve a térdére támaszkodik, a tincsei megint a homlokába hullnak, amitől sötéten vonzó, akár egy veszélyes ragadozó.

– Ne haragudj, hogy bőgtem – szólal meg, hogy felhívja magára Richárd figyelmét.

Richárd halvány félmosollyal felnéz rá.

– Nagyi egyszer azt mondta Idának, mikor valami fiú miatt sírt és szánalmasnak nevezte magát, hogy néha csak így lehet kiereszteni a gőzt, és ezzel nincsen semmi baj.

– Te is ott voltál?

Elképzeli, hogy Richárd fiatalabb kiadása Ida fiatalabb kiadása mellett ül, a kezét szorongatja, és nagyon feszeng attól, hogy a húga könnyeit látja, mégsem mozdul, mert szereti. Tetszik neki ez a kép, kedvesnek találja.

– Ki akartam szedni Idából a fiú nevét, hogy alaposan elbeszélgethessek vele.

– Elárulta? – kérdi Nefelejcs kuncogva, mert sejti, hogy az „alapos elbeszélgetés" valójában inkább egy-két monoklit takar.

– Nem – nevet fel halkan Richárd.

Nefelejcs egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, körbenéz az idegen lakásban, de most valami egészen mást érez, mint korábban. Izgatottságot talán – végül is hányszor adatik meg az embernek, hogy idegenként találkozzon saját magával? Van ebben valami érdekes és izgalmas, még akkor is, ha Hilda eddig nem lopta magát a szívébe – ami persze teljesen abszurd, hiszen ő Hilda, mégis egyfolytában úgy gondol rá, mintha valaki más lenne, de az az igazság, hogy egyelőre csak így tudja kezelni a két személyisége furcsa összeegyeztethetetlenségét.

– Oké, akkor... Fedezd fel Forrestert! – vigyorodik el Richárdra nézve.

A férfi szemöldöke megugrik.

– Tessék?

– Öhm, arra gondoltam, hogy nézzük meg, ki vagyok, nem tudom, honnan jött ez – vonja meg a vállát kicsit zavartan Nefelejcs.

– Egy filmcím – mondja csodálkozó tekintettel Richárd. – Az egyik kedvenc filmemé.

– Tényleg? – csap le rá Nefelejcs lelkesen. – Lehet, hogy nekem is kedvencem, azért jutott eszembe.

– Ha rajta van a gépeden, megnézhetjük később.

Nefelejcs melegen elmosolyodik. Richárd maradni fog, és bár sok mindent nem tisztáztak, sok mindenről lehetne, sőt, talán kellene is beszélniük, de a lassan közéjük telepedő könnyedséget kár lenne megint komorsággal és szomorúsággal megmérgezni.

Ez vajon most azt jelenti, hogy szőnyeg alá söpri a gondokat? Nos, ha így is van, nem hiszi, hogy Richárdnak ellenére lenne ez a hozzáállás, úgyhogy ő sem bánja.

– Oké. Mit szólnál hozzá, ha egy kávéval kezdenénk? – veti fel a lány a konyha felé lépve. Igen, időhúzás, mert bár izgalmas, ami vár rá, de egyben félelmetes is.

– Kitűnő ötlet.

Nefelejcs hallja Richárd hangjában a mosolyt, és ebből leszűri, hogy a férfi pontosan tudja, miért akar most kávézni, de örül, hogy nem teszi szóvá. Érdekes, hogy Richárd mindig érzi, mikor mivel húzhatja, és mikor kell inkább hallgatnia. Olyan, mintha a férfi ismerné, és ettől Nefelejcs könnyebbnek érzi magát.

– Az íróasztalt és a számítógépet kellene először megnézni – mondja, miközben a kávéfőző felé nyúl –, talán írtam naplót, és akkor megismerhetnénk... engem.

– Ha így van, reméljük, a szexkalandjaidról nem sokat meséltél – morogja sötéten Richárd.

Nefelejcs meglepetten fordul hátra. Van valami a férfi hangjában, ami miatt úgy érzi, látnia kell a szemét. Richárd közel áll hozzá, olyan közel, hogy a lány szíve rögtön gyorsabban kezd dobogni. Félrebillenti a fejét, ahogy a férfi arcát kémleli, és amikor megfejti Richárd tekintetében a dühös szikrák okát, érthetetlen boldogsággal elmosolyodik.

– Féltékeny vagy?

– Őrülten – bólint Richárd kertelés nélkül, és még közelebb lép. A tekintetében birtoklásvágy és éjsötét szenvedély morajlik.

Már gyakorlatilag nincs köztük távolság, Nefelejcs még Richárd leheletét is érzi a bőrén. A férfi a csípőjére teszi a kezét, amitől a lány testén izgatott borzongás szalad végig.

– Nefelejcs – szólal meg halkan Richárd –, muszáj, hogy megcsókoljalak.

– Nem fogok tiltakozni – sóhajtja Nefelejcs, és bár még meg se történt, máris érzi az ajkán Richárd ajkának édes érintését.

– Csak egy csók – köti ki Richárd, de egyértelműen magát figyelmezteti ezzel.

– Tekintve, hogy reggel óta erre vágyom, igazán lehetne kettő is – vágja rá Nefelejcs, miközben közelebb hajol a férfihoz. Az ajkuk már összeér, de épp csak érinti egymást, pihekönnyű, pillangószárny-rebbenésnyi érintés, ami továbbfokozza a lüktető, tombolni kész vágyat.

– Legyen három – adja meg magát Richárd felmordulva, és olyan viharos gyorsasággal tapasztja a száját Nefelejcs szájára, amitől a lány lábából minden erő kiszalad. A pultnak dönti a fenekét, hogy képes legyen talpon maradni. Richárd követi a mozdulatát, a lábát az ő két lába közé ékeli, a combja szorosan hozzásimul.

Mámorító és éhes érzés zubog Nefelejcs testében. A karját Richárd nyaka köré fonja, mohón a férfi hajába túr. Imádja érezni a selymes-puha tincseket, a könnyű csiklandozást a bőrén, imádja Richárd közelségét, a mélysötét illatot és a száját – a száját imádja csak igazán. Egyszerre játékos és telhetetlenül, sóvárgón vad, mintha sosem lenne elég, hogy csókolja.

A világ szétfoszlik Nefelejcs körül, nincs más, csak Richárd és az érintése. Az ajkuk incselkedik egymással, a nyelvük összegabalyodik, és tébolyító a vágy, ami felizzik körülöttük. A forróság érdes illata a bőrükre tapad, kapkodós, zihálós levegővételeik nyomán egymásnak feszül a mellkasuk. Nefelejcs érzi, hogy a mellbimbója keményen meredezik Richárd felé. Megfogja a férfi kezét, és a mellére húzza, mert érezni akarja, mint tegnap, érezni akarja, ahogy megmarkolja. Akarja a szétcikázó érzéseket, akar elgyengülni, akarja magát a férfinak adni.

Richárd hirtelen szakítja meg a csókot, Nefelejcs hajolna az ajka felé, mert még nem kész rá, hogy vége legyen, de a férfi finoman a szájára illeszti a mutatóujját. Bódultan néznek egymásra.

– Dolgunk van – közli Richárd rekedten. A hangja mély és borongós a vágytól.

Nefelejcs ajkára kaján mosoly rebben, majd kinyújtja a nyelvét, és finoman megnyalja Richárd ujját.

A férfi szeme elkerekedik, nyögés szakad fel belőle.

– Ez még csak egy csók volt – közli Nefelejcs.

– De felért hárommal – morogja Richárd.

– Akkor sem volt elég – ellenkezik Nefelejcs akaratosan, bár már kezd magához térni a kábulatból, és tudja, hogy Richárdnak igaza van: valóban dolguk van, csak éppen olyan jó lenne erről megfeledkezni.

– Egyezzünk meg abban, hogy este megkapod a másik kettőt – súgja Richárd, miközben elnehezült tekintettel végigsimít a száján.

Nefelejcsből vágytól összekuszált sóhaj szakad fel.

– Azt hiszem, ez így egészen fair.