Richárd laposakat pislogva, a szemét dörzsölve lép ki a szobájából. Hiába költözött haza már két hónapja, még mindig furcsa érzés, ha arra gondol, hogy újra szobája van, mintha legalábbis az a lázadással teli kamasz lenne, aki valaha volt, pedig már közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. Sosem gondolta, hogy eljöhet az a nap, amikor ismét az apjával fog élni. Az apjával és persze a húgával, így aztán véletlenül sem érezheti azt, hogy jelenleg ura a saját életének. De hát kit is akarna átverni? Az irányítás már hónapokkal ezelőtt kicsúszott a kezéből, bőven azelőtt, hogy hazaköltözött volna.

Csoszogva vonszolja át magát a nappalin. Az éjszaka valahová elrúgta a papucsát, most nem volt türelme megkeresni, úgyhogy mezítláb van. A kopott, sötétszürke melegítőalsót, amit jelenleg pizsamának használ, a szekrénye mélyén találta. Sok mindent hazahozott magával, de a legtöbb holmiját egy raktárba halmozta, mondván, hogy jönnek majd jobb napok, és akkor szüksége lehet rájuk. Az új év tiszteletére tegnap – valahol két pálinka között – felmerült benne, hogy igazából jobb lett volna mindent kihajítani.

Nem gyakran engedi meg magának, hogy annyira szétessen, mint tegnap, de a szilveszter örömére az elmúlt év összes kudarca keserű ízét a szájában érezte. El kellett mosni ezeket az ízeket, kiégetni magából, és bántón üresre fertőtleníteni a helyüket, hogy eszükbe se jusson visszatérni.

– Jó reggelt! – dörmögi az apjának, aki az egyik fotelben kényelmesen elterpeszkedve már megint valami szuperhősös filmet néz – az épp zajló akciójelenet durva hangjai borzolják Richárd idegeit, és most igazán sajnálja, hogy a konyha gyakorlatilag majdnem egyben van a nappalival.

A nappali a ház fő része, nincs külön leválasztva, tulajdonképpen nem is hagyományos szoba. A pici előszobából rögtön ebbe a nagyobb, félig-meddig L-alakú térbe lépni, és innen nyílik minden – a szobáik, a fürdő, a konyha, de még a terasz is. A nappali hangulata még mindig Richárd édesanyjának az emlékét idézi – az apja semmit nem változtatott meg, ugyanolyan a berendezés (eltekintve attól, hogy lecserélte az ócska, régi tévét egy jóval nagyobb, síkképernyős tévére), ugyanazok a bükkfa bútorok, a szelíd akvarell tájképek, a napsárga függönyök, a vajszínű rongyszőnyegek, minden-minden, még a falak színe is megmaradt. Ez a kedves, meleg narancssárga Richárdban mindig az otthont idézte fel – egyszer csak azért szedett fel egy nőt, mert ilyen színű ruhát viselt, és ettől valami különös, rá a legkevésbé sem jellemző melegség ébredt a szívében, de nem bánta meg, az az éjszaka abszolút megérte, mi sem mutatja jobban, hogy még most is emlékszik rá.

– Neked is, fiam! – feleli az öreg a férfi felé fordulva. Az átható kék tekintet mélyén derű csillan. – Kávé a pulton.

– Ámen – morogja Richárd kásásan, és csak azért sem vesz tudomást az apja ajkára kunkorodó féloldalas mosolyról.

Igen, az apja figyelmeztette tegnap, hogy sok lesz az a pálinka, de Richárd ügyet se vetett rá, most azonban, ahogy fájón hasogató fejjel csészét vesz le a szekrényből, majd kitölti a kávét, megkésett józansággal megkérdőjelezi ezt a döntését. De hát ez mindig így volt. Richárd nem örökölte az apja mértéktartó és szelíd természetét, sőt, gyakorlatilag csak külsőleg hasonlít rá – a vörös haját (bár az övé sötétebb árnyalatú), a kék szemét, a karakteres vonásait és a magasságát is tőle örökölte –, egyébként különbözőbbek már nem is lehetnének. Az apja tökéletesen alkalmas a falusi orvos szerepére, mindenki tiszteli, megbízik benne, bármikor bárkit meghallgat, és van benne valami gyengéd és megértő bölcsesség, amitől az emberek el is akarnak neki mondani mindent – nem véletlen, hogy ősidők óta ő „mindenki Gyula bácsija". Richárd hozzá képest olyan, mint egy emberkerülő remete, eltekintve attól, hogy az élet bizonyos örömeit a legkevésbé sem veti meg – kivéve persze az elmúlt két hónapot, de erre jobb szeret nem gondolni.

– Azt hiszem, innék még egyet – szólal meg Gyula. – Melegítesz nekem is?

Richárd nem válaszol, csak levesz még egy csészét a szekrényből. Abba is kávét tölt, aztán egyszerre berakja mindkettőt a mikróba. Míg várakozik, lazán csípőre tett kézzel a tóra néző, hatalmas ablak felé fordul. Pocsék idő van odakint, már megint havazik. Persze a hanga-bokoriak a pocsék jelzőt illetően nem értenének vele egyet, a helyi babonák szerint ugyanis az új év első napján a havazás szerencsét hoz, ha pedig mellé még a tavat is jég borítja, akkor örömteli változások várhatók.

Richárd azonban mindebből csak azt a következtetést vonja le, hogy ha már becsületesen felébredt és a feje sem hasogat ennyire, mehet eltakarítani a havat a beállóról – ahogy így elnézi, nem lesz egyszerű mutatvány. Nem mintha egyébként ezt bárki elvárná tőle, de legalább ennyiben szereti magát hasznosnak érezni.

Lehangoló ez a látvány. A fák a fekete, ég felé nyújtózó, csupasz ágaikkal, a mindent egységessé silányító fehér és az ég fakó, halovány szürkéje. Pont olyan, mint egy hangjegyek nélküli kotta – gondolja Richárd, és ez a hasonlat összeszorítja a szívét. Ő maga is olyan mostanában, mint egy hangjegyek nélküli kotta. Csak üresség, hangok és színek nélkül, pont, mint odakint a világ. Eltekintve attól a piros folttól a tavon – hogy mi?

Nem, csak a szeme káprázik, vagy a másnaposság teszi, hiszen senki sem lehet annyira bolond, hogy ilyen időben és főleg január elsején a tóra merészkedjen. Pislog néhányat, megdörzsöli a szemét, de a piros folt nem tűnik el. Richárd közelebb lép az ablakhoz, a szemét mereszti, majd összevonja a szemöldökét. Egek, az egy nő?

– Őrült liba... – morogja ridegen.

Bár Richárd nem sokat ad a helyi babonákra, de ettől függetlenül még ő sem lenne annyira megátalkodottan ostoba, hogy január elsején kimenjen a tóra. A tó ilyenkor szeszélyes és kiszámíthatatlan, épp ezért nem biztonságos.

– Szóltál? Jó ég, mit csinál az a lány odakint?

Richárd oldalra pillant, észre sem vette, hogy az apja kijött a konyhába. Az idős férfi szeme aggodalmasan csillog, aztán hirtelen ijedtség villan fel benne. Richárd a tóra kapja a tekintetét, és még épp látja, hogy a piros folt vészesen imbolyog, majd hirtelen eltűnik.

– Fiam!

– Megyek! – veti hátra a válla felett.

Richárd nem kifejezetten az a hős típus, valószínűleg ez lenne az utolsó, amit állítanának róla azok, akik ismerik, de azért nem annyira érzéketlen, hogy hagyjon egy nőt ebben az ítéletidőben a tóba süllyedni.

Átrohan a lakáson, felhúzza a bakancsát, lekapja a kabátját a fogasról, majd kivágja az ajtót, és megkerülve a házat már rohan is a hátsó kapu felé. Menet közben bújik a kabátjába, de a cipzárral nem bajlódik. A lehelete fehér páraként gomolyog, a hideg libabőrt csal meztelen felsőtestére, de ezt észre sem veszi. A bokáig érő hó ropog a talpa alatt, nem könnyű futni, de Richárd mégsem lassít.

A tóhoz érve óvatosan a jégre lép, szilárdnak és erősnek érzi – nem érti, hogy szakadhatott be a nő alatt, talán pusztán az tehet róla, hogy január elseje van. Tudja, hogy minden másodperc számít, mégsem mer rohanni, mert a legkevésbé sem hiányzik, hogy elvágódjon, amivel aztán csak még több időt veszítene. A szél a hátába vág, mintha gyorsabb léptekre akarná ösztökélni, azonban csak a biztonságos haladást nehezíti meg. A levegő csípős-hideg, a hó szakadatlanul és egyre sűrűbben zuhog alá, már-már összefüggő, függönyszerű fátyollal takarva a világot.

Richárd a szemét mereszti, de nem lát semmi pirosat. Reméli, hogy a nő nem süllyedt mélyre, fogalma sincs, akkor hogyan halássza ki a vízből. A tó közepe felé halad, bízva abban, hogy észre fogja venni, ha elér odáig, ahol beszakadt a jég. A szívét gyors dobogásra kényszeríti az adrenalin, a fejfájását és a hideget ebben a pillanatban egyáltalán nem érzékeli.

Már valahol ott lehet, ahol a nőt elnyelte a víz, egészen biztos benne, de sehol egy lék, a jég nem recseg alatta, és nem is lát semmit. Kisepri néhány kósza, már teljesen átnedvesedett vörös tincsét a homlokából és a szeméből, körbeforog, de hiába, mindenütt csak fehér, sehol egy árnyalatnyi piros. Egy pillanatra még az is átsuhan a fején, hogy képzelődött, amikor észrevette a nőt, de az apja is látta, úgyhogy ez nem lehet az éjszakai alkoholmámor eredménye.

Tehetetlenség és düh dagadozik a mellkasában. Senkinek sem kívánná, hogy így érjen véget – mégis miért jött a tóra az a nő ebben az időben? Tényleg nem volt jobb dolga? Hogy lehet valaki ennyire idióta?

A férfinak fogalma sincs, mit csináljon. Miért esik ez az átkozott hó? Miért ilyen rohadt fehér minden?

A szél megátalkodottan harcias rohammal felkerekedik, megtaszítja Richárdot, aki elveszti az egyensúlyát, megcsúszik és hatalmasat vágódik a jégen. A hátsó fele sajog, és a melegítőalsója pillanatok alatt vizes lesz a hótól. Magában válogatott káromkodásokat sorolva tápászkodik négykézlábra, és ahogy felemeli a fejét, a szeme sarkában pirosat lát megvillanni.

A saját ügyetlensége és bosszúsága egyetlen pillanat alatt kiröppen a fejéből, négykézláb araszol a tőle alig két méterre derengő piros felé. Nem veszi le a tekintetét róla, bár csak akkor látja rendesen a nőt, amikor már egészen közel ér hozzá. Szerencsétlen csuromvíz, a bőre sápadt, az ajka szinte kék, szőke haja a fejére tapad, a hópihék egyre gyűlnek rá, megfeszülő testtel mégis egyre kijjebb tornázza magát a vízből. Erős kis nő, makacs és elszánt, ami akaratlanul tiszteletet ébreszt a férfiban.

Richárd olyan közel merészkedik hozzá, amennyire csak mer, aztán megragadja a nő karját, és húzni kezdi maga felé. Egy pillanatra összevillan a tekintetük. A nő szemét megkönnyebbülés mossa árnyasra, és úgy néz Richárdra, mintha maga lenne a két lábon járó (vagyis jelen esetben inkább térdelő) csoda. A férfi feszengősen kényelmetlenül érzi magát ennyi nyílt hála láttán.

Egészen közel húzza magához a nőt, aztán feláll, és tétovázás nélkül az ölébe kapja. A vizes ruhák ellenére is könnyű – szárazon valószínűleg vasággyal együtt sincs ötven kiló.

– Jól van? – pillant le rá, ahogy óvatosan lépkedve elindul.

A nő vízfestékszerűen halvány ajkára félmosoly húzódik.

– A-a-azt hi-hi-hittem, megha-halok, maga sze-szerint mégis ho-hogy lennék? – dadogja össze-összekoccanó fogakkal. A szája remeg, és ahogy Richárd picit szorosabban magához húzza, megérzi, hogy a teste is reszket a hidegtől.

Nos, ez valóban ostoba kérdés volt a részéről – látja be kényszeredetten, és inkább nem szólal meg újra. Nem az ő asztala az udvarias csevegés, az pedig pláne nem, hogy vigasztalni vagy nyugtatgatni próbáljon valakit, ezt inkább az apjára bízza.

Mikor végre nem a csúszós jeget érzi a talpa alatt, gyorsabb léptekre vált. Tisztában van vele, hogy a nőt minél hamarabb fel kell melegíteni, ahogy elnézi őt, teljesen áthűlhetett a teste, bár az mindenképpen jó jel, hogy legalább magánál van.

– Bo-bocsánat – súgja a nő hirtelen.

Richárd ajkára alig odavetett, hanyag mosoly rebben, bár a nő ezt aligha látja.

– Semmi baj.

– Tu-tudja, ha már vala-ki-kinek meg kell-kellett ment-menteni, örülök, ho-hogy egy ilyen sz-szép mellkassal re-rendelkező férfi tette.

Richárd újra a nőre pillant, aztán felfelé kunkorodó szájjal megrázza a fejét.

– Szerintem maga sokkot kapott.

– Le-lehet – hagyja annyiban vacogva a nő. Erőtlen a hangja, de még így is van benne valami megkapó, valami simogatóan lágy, könnyű árnyalat, egy cseppnyi elveszett rekedtség, bár Richárd úgy érzi, hogy ez a hang tud metszően hűvös is lenni, pont úgy, ahogy a különös árnyalatú, ezüstkék szempár is.

Igazából nagyon szép ez a nő – vagyis talán inkább lány. Hány éves lehet vajon? Aligha van még harminc, túl finom hozzá a bőre, sehol egy ránc, csak márványsima, leheletfehér bőr. A vonásai súlytalanok, könnyűek, mégis pont ettől olyan egyedien karakteres az arca. Vajon milyen lenne, ha szigorúan nézne? Milyen, ha vágytól súlyos tekintettel? Hogyan rajzolná át a vonásait a düh vagy a szenvedély?

A férfi finoman megrázza a fejét – mi nem jut már eszébe? Talán ideje lenne visszatérni az életbe ebből az önként vállalt száműzetésből. Ez a lány épp most fúlt majdnem vízbe, ő meg arról fantáziál, hogy milyen lehet, amikor – nem, elég, ezt sürgősen be kell fejeznie! Richárd attól tart, az életkedvével együtt valahol az erkölcseit is elhagyta, és ez komolyan aggasztja.

A lábával tolja be a kertkaput – az időközben felgyűlt hó miatt ez nem is olyan egyszerű művelet –, érdekes, de nem is emlékszik rá, hogy idefelé jövet kinyitotta, pedig a kulcs ott pihen a zárban. Most azonban nem bajlódik vele, majd visszajön, ha már nem a lánnyal a karjában kell egyensúlyoznia.

– Mindjárt megérkezünk – mondja halkan, a lányra pillantva.

Csak ekkor veszi észre, hogy az ismeretlen behunyta a szemét, hogy az arca olyan rezzenéstelen, mintha nem lenne több egy érzéketlen, szándékosan hidegre faragott szobornál. A lány lehelete alig-alig látszik, a hosszú szempillákon mintha dér ülne, és ez határozottan ijesztő.

– Hé, kislány! – Richárd finoman megrázza a karjában tartott szépséget, de ezzel sem sikerül belőle bármilyen reakciót kicsikarnia. – A francba! – morogja, ahogy a lehetőségekhez képest megszaporázza a lépteit. Attól tart, nem jó jel, hogy a lány elájult.

Az apja kilép elé a házból, nem vett fel kabátot, de már orvos üzemmódra kapcsolt, így aztán egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy csak egy farmer és egy póló van rajta.

– Elájult – előzi meg Richárd a kérdést, amint hallótávolságra ér.

Az apja arcán komorság mélyíti el a ráncokat.

– Fel kell őt melegítenünk – jelenti ki szilárdan –, és magához kell térítenünk. Hozok törölközőket, addig kezdd el vetkőztetni.

Richárd ezt a kijelentést nem tudja megállni egy röpke félmosoly nélkül – az apja szavai még ebben a helyzetben is elég abszurdnak tűnnek a számára, ennek ellenére persze szófogadóan és sietve belép a házba, gyengéden leteszi a lányt a nappaliban az egyik szőnyegre, és hozzálát ahhoz, hogy kihámozza a vizes ruhákból. Talán egyszerűbb lenne, ha a kanapéra tenné, de akkor minden csuromvíz lenne, és később nem lenne hova fektetni, szóval mégiscsak célszerűbbnek tűnik így.

A piros kabáttal és a sállal még egész könnyen boldogul, de mire küszködve leügyeskedi a lányról a pulóvert, már az apja is a földön térdel, és a lány csizmáját húzza le éppen. Richárd önkéntelenül, lopva kisimít néhány kósza tincset a lány arcából, de még be sem fejezi a mozdulatot, már átkozza magát érte. Nem állítja, hogy ő a megtestesült tisztesség, de azért vannak határok, amelyeket sosem lépne át, és azzal, hogy egy ájult nőt így érint, határozottan feszegeti ezeket a határokat.

Zavartan elkapja a tekintetét, és inkább a vékony anyagú, testhez álló póló felé fordul. Amikor végre ettől is megszabadítja a lányt, az apja épp a nadrágot húzza le róla, így végül csak egy színben összeillő bugyi és melltartó marad rajta, Richárd pedig úgy érzi, hogy a legkevésbé sem helyes, hogy ő ezt látja, főleg azért, mert a helyzet ellenére sem képes nem megállapítani, hogy mennyire gyönyörű ez a lány, szinte már éteri, lélegzetelállító szépség.

– Menj, hozz száraz ruhát, plédet és takarót, gyerünk, siess! – hessegeti el az apja.

Richárd ezúttal is szót fogad, sőt, kifejezetten hálás ezért a kérésért. Jobb, ha nem látja a lányt teljesen meztelenül, már így is túlságosan megigézte, és valószínűleg ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne hagyjon majd neki nyugtot az álmaiban, bár ettől nem kicsit érzi magát gazembernek.

Csak most veszi észre, hogy még rajta van a kabátja, gyorsan lekapja magáról és a fogasra dobja, aztán a cipőjéből is kibújik, bár ezzel kicsit megkésett, visszafordulva látja, hogy már az egész nappalit alaposan összejárkálta. Majd ha a lány már rendben lesz – mert nem lehet, hogy ne legyen rendben, gondolja szorongva –, feltörli, most fontosabb a ruha és a takarók.

Belép a húga szobájába, aki remélhetőleg megérti majd, hogy miért követte el ezt a szentségtelenséget – végül is vészhelyzet van, és Ida ruhái mégiscsak jobban fognak illeni a lányra, mint az övéi. A húga nem aludt itthon, a városban szilveszterezett, Richárdot is hívta, de a férfi inkább itthon maradt az apjával, és ez ebben a pillanatban igazán szerencsés döntésnek tűnik, végül is ki tudja, mi történt volna a lánnyal, ha nem veszi észre – nem, ebbe jobb nem belegondolni.

Ida sokkal rendszeretőbb, mint ő, úgyhogy viszonylag hamar ráakad a szekrényében egy melegítőre, egy pólóra és egy pulóverre. Fehérneműt nem keres, attól tart, azt a húga a vészhelyzet ellenére sem nézné el neki, és szó mi szó, nem is szívesen turkálna a fehérneműi között. Fogalma sincs, hogy Ida ruhái jók lesznek-e a lányra, de igazából ez nem is számít, jelenleg ezekkel kell beérnie. Átsiet a saját szobájába, az egyik szekrényből előás néhány régi plédet, aztán felkapja a paplanját, és visszamegy a nappaliba.

A lány még mindig ájult, az apja egy nagyobb törölközővel takarta le, ami gondosan és óvva elrejti a formás idomokat, és Richárd kifejezetten megkönnyebbül ettől – fogalma sincs, mi van ebben a lányban, amitől szebbnek találja, mint bárkit, akit életében látott, de tekintve a helyzetet, nem akar így érezni, sőt, tudomást sem akar venni ezekről a gondolatokról.

Ennek ellenére a figyelmét nem kerüli el, hogy a padlóra halmozott vizes ruhakupac tetején ott pihen a lány melltartója és bugyija. Nagyot nyelve elfordítja a tekintetét, közben pedig mérhetetlenül bosszantja a reakciója, és igen szemét alaknak érzi magát, hogy egyáltalán reagál a látványra.

– Rendben lesz? – kérdi, és maga is furcsállja, hogy a hangjába félszegen ugyan, de mégis aggodalom préselődik. Szokatlan ez az elmúlt két hónap fásult közönye után.

Az apja nem válaszol, ami csak azért lehet, mert sosem állít olyasmit, amiben nem biztos, következésképp jelen pillanatban fogalma sincs arról, mi lesz a lánnyal, és ez a tény Richárd szívét érthetetlen mód összeszorítja.