Míriel már egy hete úton volt, mikor végre megpillantotta a törpök kapuját. Tisztes távolságban megállt és leszállt a lováról. A törp kapuban állt néhány páncélozott őr, akik most Mírielt fürkészték. A tündelány tett még néhány lépést a bejárat felé, mire a szakállas lények fejszéjüket elővéve felkészültek a tünde fogadtatására. A lány még közelebb jött, nagyot sóhajtott, majd fegyvereit levette és a földre dobta. A törpök furcsállva nézték végig ezt a jelenetet. Míriel feltartott kézzel állt meg a Vasdombok beli királyság kapuja előtt.

-Békével jöttem. Az uralkodótokkal szeretnék tárgyalni.

Az őrök összenéztek, majd bólintottak egyet. Két fonott szakállú törp kinyitotta a kaput és bekísérték a tündét. Hamarosan további alakok jöttek utánuk, a lány fegyvereivel. Mírielnek cseppet sem tetszett ez a helyzet, mivel nem bízott a törpökben, de tűrnie kellett, Gondor érdekében. Szögletesre faragott kőoszlopok sorai mellett haladt el a kis csoport, maguk mögött hagyva a hatalmas termeket és a gyűlölködő pillantásokat.

Egy, az eddigieknél is nagyobb helységbe értek. A csarnok közepén egy magas lépcsősor vezetett egy aranyba foglalt trónushoz. A több méteres torony tetején ott ült a törp király.

-Mit keresel itt, tünde? -kérdezte a szakállas durván.

-Békével jöttem! Csupán tárgyalni szeretnék veletek.

-Hazudsz! A tündék sosem jönnek hozzánk békés szándékkal! Egyedül jöttél? Vagy tán kint van a seregetek a váram előtt? Esetleg elrejtőztek az erdőben?

-Nem! Egyedül jöttem! Fegyvereimet levettem, nem árthatok nektek.

-Elég volt ebből! Tömlőcbe vele! Ti pedig kutassátok át az erdőt! -fordult ellentmondást nem tűrő hangon az őreihez.

-Ne! Kérem! Beszélnem kell magával! Középfölde bajban van! -mondta kétségbeesetten, miközben a törp katonák lefogták és elrángatták.

A király elfordította a fejét és csak ennyit mormogott:

-Nem bízok egy erdei manóban!

A páncélos alakok végigtaszigálták néhány fojosón és csigalépcsőn, mire eljutottak a börtönig. Ez a helység, a többivel ellentétben, elég szűk és nyomasztó volt. Belökték az egyik cellába, és azzal a lendülettel rázárták a rácsot. A törpök léptei lassan elhalkultak, ahogy elindultak visszafelé. Míriel lerogyott a hideg kőpadlóra. Térdeit átkarolva ült a földön. Csend telepedett a cellákra, csak a tündelány egyenletes lélegzetvétele hallatszott. Csalódott volt, úgy érezte, mintha cserben hagyta volna Középföldét. Hiszen rajta múlt, őt bízták meg és most elbukott. Ki tudja, mikor jut ki innen, vagy egyáltalán kiszabadul-e. De a saját szabadsága sem érdekelte annyira. Ami mégjobban fájt neki, az az volt, hogy Gondor számított rá, a segítségére és ő képtelen volt ezt megcsinálni. Csalódást okozott a helytarónak, de ami a legjobban zavarta, hogy Legolasnak is. Vajon Legolas keresni fogja őt? Ha rájön hogy kudarcot vallott, eljön-e, hogy kiszabadítsa? Vagy egyáltalán túléli-e a harcot? Vagy meghal?

Míriel idegesen felpattant és a rácsokhoz lépett. Erősen megszorította a vasrudakat, homlokát nekitámasztotta. Összeszorította a fogait, majd belerúgott egyet a rácsokba. Ellökte magát és fel alá kezdett járkálni. Nem szabadott erre gondolnia, hiszen ez nem történhet meg. Furcsa érzés lett úrrá rajta, szédülni kezdett. Szemei elhomályosultak, majd megjelent elötte Legolas.

A tünde térdrerogyva, fejét lehajtva görnyedt előre. Egy véres kardot fogott, ami most kihullott a kezéből. Ruházatán vérfoltok virítottak, haja a szemébe lógott. Fél kezét letámasztotta a földre, hogy megtartsa magát. Háta megrázkódott, karja megremegett. Legolas szenvedett.

Míriel kinyújtotta kezét a szerelme felé, de abban a pillanatban a látomása szertefoszlott. A tündelány egyedül maradt a gondolataival.

Nem, az nem történhet meg!

A lány leült a földre, hátát a falnak támasztotta. Maga elé révedt, lassan egy könnycsepp gördült le az arcán. Szíve összeszorult, folyton csak Legolasra gondolt. Aggodalma szinte bebizonyosodott. Legutóbb sikerült megelőznie, hogy látomása beteljesedjen, de most egy törp cellában ült, több száz mérföldre szerelmétől. Míriel fejében újra és újra megjelent a kép. Ahogy a haldokló Legolast némán körbeöleli a kínszenvedés, ahogy lassan elhagyja az ereje. És a tündelány nincs ott, hogy megmentse. Legolas egyedül van, lassan eléri a vég. Míriel félt, rettegett ettől a látomástól, hiszen szíve legmélyén érezte hogy ez be fog következni. És ami a legborzasztóbb volt az az, hogy ő képtelen tenni ezellen. Legolas meg fog halni, a tündelány pedig ennek tudatában fog sínlődni egy koszos cellában, tehetetlenül, míg bele nem hal a bánatba. Ez az érzés felemésztette a lányt. Összeszorult szívvel ült, arcán patakokban folytak a könnyek. Elővette az egyetlen tárgyat, amely a herceghez kötötte. Kivette zsebéből az ékkövet, melyet a csata után kapott a szeretett férfitól. A kristály, mely hajdan fehér fényben ragyogott, világított, most szürke sötétségbe burkolózott. Míriel nézte a követ, mely kihűlve feküdt tenyerén, s torka elszorult.

-Mi az ott a kezedben? -hallatszott egy érces hang a rácsok felől.

Az ajtón túl egy fiatal törp állt és őt szemlélte. Míriel nem válaszolt, csak elfordította a fejét a fal irányába.

-Nem láttam még tündét sírni. -a szakállas hangja kissé gúnyosan csengett.

-Akkor bizonyára én vagyok az első és egyben az utolsó tünde, akit könnyeivel találsz. -a tündelány hangja színtelen volt.

-Érdekes... Nem olyan vagy mint a többi manó. Kiderült, hogy valóban egyedül jöttél. Feltételezem akkor, hogy tényleg békés szándékkal. Miért tenne ilyet egy hegyesfülű?

-Mert az emberek segítséget kérnek.

-Az emberek? Akkor miért egy tündét küldek szóvivőül? Mi közöd van az emberek problémáihoz?

Míriel nem válaszolt. Egyrészt, mert nem tudott volna, másrészt pedig, mert nem lett volna értelme kötekedni egy törppel, főleg nem ebben a helyzetben.

-Mindazonáltal, én hiszek neked. Bármennyire hihetetlen, te tényleg az emberektől jöttél. És mi másért vetted volna le a fegyvereidet, mint hogy bebizonyítsd, hogy nem ellenséges szándékkal jöttél.

-Gratulálok ehhez a remek következtetéshez. Csakhogy azzal semmit nem érek, ha te hiszel nekem. A te bizalmad nem juttat ki innen, hogy beszélhessek a királyotokkal.

-Azt majd meglátjuk. De addig is mondd el nekem, miért jöttél.

A tündelány pár pillanatig habozott, majd elmondta a törpnek ittlétének okát. A szakállas csak összevont szemöldökkel hallgatta.

-Azt mondod, hogy Malgolorból jöttek? -arca elkomorult- Van egy rege. A népünk már évezredek óta meséli ezt, generációkon keresztül.

Míriel figyelmesen hallgatta a monológot.

-A kiűzött álnok egyszer visszatér, bosszúja feléget mindent, világunk peremén.
A vulkán kitör a rengések után,
a varázsló hada bősz sasként száll. Árnyékot vet mindenre mi él,
Malgolorból a bősz hadvezér.
Vér mossa el a népek viadalát,
áldozatok tengere között holtan fekszik már
a vészmadár.

Csend telepedett közéjük, melyet Míriel tört meg.

-Miféle varázslóról beszéltél?

-A rege egy kék mágusról szól, kit egyszer kiűztek országából. Elbujdosott, erejét megnövelte, és arra vár, hogy megbosszulhassa, amit vele tettek. Sereget gyűjt, hogy majd ha eljön az ideje, visszaszerezze hatalmát bármi áron. Vannak történetek a mágusról, csúnya históriák. Állítólag olyan képességei voltak, mely más varázslóknak nem adatott meg.: varázsereje segítségével meg tudta változtatni a kinézetét. Fel tudta venni bárkinek az alakját.

-Azt mondod, hogy ő szervezte az ork sereget?

-Elég valószínű.

-Beszélnem kell a királlyal! Ha a rege igaz, Gondor még nagyobb bajban van, mint eddig gondoltuk. Egy varázslóval nem lesz könnyű felvenni a harcot.

A törp elővett egy kulcsot, majd kinyitotta a cellát.

-Gyere... Jajj, bocsánat, még be se mutatkoztam. Konir vagyok, a Vasdombok beli királyság trónörököse.