A nap bevilágította Gelladirt. A várkaput leeresztették. Egy csapatnyi fáradt ember sétált át rajta. De volt velük két tünde is. Azok kissé koszosan, de jól tartva magukat mentek be a várba. A tömeget néhány katona fogadta, és elvezették őket egy biztonságos helyre. Míriel és Legolas pedig a trónterembe mentek. A terem most üres volt. Míriel odalépett az egyik őrhöz.

-Hol van a királynő? -kérdezte

-Az ön távozása után elhagyta a várat. Valószínűleg a hegyoldalba lovagolt.

Míriel bólintott, és a herceggel a nyomában elhagyta a várat. Sietős léptekkel ment át a városon. Mikor kiért, útbaigazítást kért az egyik őrtől, majd elindult az imént megmutatott irányba. A két tünde felfelé vette az irányt, a patanyomokat követve.

-Miért jöttél vissza hozzánk? -kérdezte Legolas- Miért nem maradtál ott?

Míriel vissza emlékezett.

"Belépett az étterem ajtaján. Tágas és csinos helység volt. Leült az egyik asztalhoz, mire rögtön elé raktak egy tál ételt, és egy pohár vizet. Mohón nekilátott az évesnek.

Egyszercsak fájdalmat érzett a szívében. Rossz előérzete támadt. A fájdalom csak erősödött. Megpróbálta folytatni az evést. A rossz érzése most tőrként döfött belé. A torkán akadt a falat. Gyorsan a pohárért nyúlt. Inni kezdett. A torka megszabadult, de Míriel most az eddigieknél is nagyobb fájdalmat érzett. Kezéből kiesett a pohár. Az a földre zuhant, és ezernyi darabra tört. A tündelány felpattant a helyéről, gyorsan fejethajtott, és kirohant a teremből.

Az istállóba ment, kiválasztott egy lovat, egy fehér musztángot, felpattant rá, és kivágtatott a városból. Előredőlt a lovon, összehúzta magát, hogy még gyorsabban haladhasson a hátasa. Szinte repült, úgy vágtatott. A szörnyű érzés a hatalmába kerítette. Puszta táj mellett suhant el. És ekkor olyan történt, amit Míriel még soha nem tapasztalt.

Látomása volt. A külső világ megszűnt. Egy másik helyre került.

Legolast látta, amint leteríti egy warg. Az ocsmány állat a herceg fölé hajol és lecsap.

Míriel visszatért a jelenbe. Megremegett. A tehetetlenség eluralkodott rajta. Félt, hogy nem ér oda időben. Féltette Legolast.

Sarkával gyorsított a tempón. A ló olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta. Míriel kétségbeesetten vágtatott. Mikor elért egy dombtetőre, meglátta őket. Szemével Legolast kereste. A tünde a csapattól kicsit távolabb állt. Míriel szívéről nagy kő esett le.

Látta, hogy az egyik warg nekitámad az embereknek. Gyorsan elővette íját és lőtt. "

Összeszedte a gondolatait. Végül megszólalt.

-Megéreztem a bajt. Rossz előérzetem volt, így úgy döntöttem, hogy visszamegyek hozzátok. A lovaglás közben... Látomásom volt. -itt Legolas szemébe nézett- Téged láttalak... Egy fenevad áldozatává váltál. Féltem, hogy a jövőt láttam, hogy nem érek oda időben. -a tündelány lehajtotta a fejét- Nem bírtam volna ki, ha elveszítenélek. A barátom vagy.

Itt elhallgatott. Nem lepődött meg azon, hogy beszédét döbbent csend fogadta. Hiszen nem túl gyakori, hogy bármelyik tünde így beszéljen az uralkodójáról, és azt állítsa, hogy a barátja.
Legolas egy darabig csöndesen haladt. Nem tudta mire vélni ezeket a szavakat. Valamiért melegséggel töltötték el. Kissé megrökönyödött, a barát kifejezésen. De végül megállt, szembe fordult társával, vállára tette a kezét, és megszólalt.

-Örülök, hogy ilyen barátom lehet, mint te, Míriel. -nézett mélyen a lány szemébe.

Míriel elmosolyodott. Továbbindultak, a nyomokat követve.

Legolas tudta, hogy az egyszerű tündéknél a jövőbelátás nem túl gyakori. Csak akkor történhet meg, ha nagyon szélsőséges érzelmi szinten állnak. Kétség sem fért hozzá, hogy Míriel mennyire aggódott, kétségbe esett volt, mennyire félt. A herceg érezte, hogy Míriel érte aggódott. Ez valamiért melegséggel töltötte el a szívét. Talán azért, mert nagyon megkedvelte a lányt.

Sétáltak fölfelé a fűvel borított hegyoldalon. A nyomokat követve kiértek egy fényes területre. Ott állt a királynő, háttal nekik. Az előtte elterülő tájat nézte. Ruháját és haját fújta a szél. A lova, amivel jött, a közelben legelészett.

Legolas megköszörülte a torkát. Az uralkodó megrezzent, majd hátrafordult. Megnyugodva látta, hogy Míriel az. Aztán Legolasra nézett. Egy ideig fürkészte a tündét. Valahonnan ismerős volt neki. Próbálta kitalálni, ki lehet az, majd beugrott neki.

-Zöldlombfi Legolas? -kérdezte döbbenten- Micsoda megtiszteltetés!

Legolas aprót biccentett. Annis fejethajtott, amit a két tünde viszonzott.

-Mi hírt hoztatok?

Míriel válaszolt:

-Az ork sereg előcsapatát láttuk. Ahogy elnézem, holnap délutánra ideérnek. Jobb lenne felkészülni a harcra.

Annis bólintott. Még egy utolsó pillantást vetett a távolra. Elindultak lefelé. A két nő ment elöl, a herceg pedig mögöttük vezette a lovat.

A királynő kérdezgetni kezdte a tündelányt.

-Hogyan lehet az, hogy Mirkwood hercege, és egy talpraesett tündelány egyedül kíséri a megmentett elortenieket? Hol van az erdőtündék serege? Elortenben maradtak harcolni?

-Nem... Nem jött velünk senki. -mondta lesütött szemmel Míriel

-De miért nem?

-Ez csak a mi küldetésünk. -szólalt meg Legolas, megmentve a helyzetet.

-Küldetés?

-Csak mi láttuk az orkokat. Népünk tud róla, de a többiek nem. A mi feladatunk figyelmeztetni a többi várost.

-Értem. Már csak az a kérdés, hogy az orkok hogyan tudtak ilyen sokáig feltűnés nélkül maradni.

-Fogalmam sincs. Éppen ezért veszélyes. Lehet, hogy máshol is gyülekeznek.

-Fel kell készülnünk. Hiszen hamarosan ideérnek. -mondta Annis, és sietősebbre vette a lépést.

Beengedték őket a városba. A királynő elment, hogy megnézze, hogy a sereg hogy áll. A vár előtti téren volt a sereg. A katonák páncélban mászkáltak, fegyvereket kaptak, gyakorlatoztak. Amikor Annis közéjük ért, elhallgattak. Annis elsétált mellettük, odament az egyik katonához, és kivette a kezéből a kardot. A két tünde a királynő mögött jött. A lovat már átadták néhány embernek. Most megtorpantak. A királynő Legolas kezébe nyomta a kardot. Majd elkérte egy másik katonától a kardot, és Legolas felé suhintott vele.

-Mit szólnál egy párbajhoz? -kérdezte

A herceg bólintott. A két uralkodó kardozni kezdett. Az emberek körbevették a harcoló párt, és kíváncsian fürkészték a cselekményt. Míriel hátrébb húzódott, és onnan nézte a küzdelmet.

Annis rögtön egy szúrással kezdett, amit a tünde egy csapással hárított. A királynő ügyesen támadt ellenfelére. Csapást csapás után mért, melyeket Legolas kivédett, vagy elhajolt előlük. Annis nehezen tudott mozogni a vastag szoknyájában, így mikor egy vágással eltérítette a tünde kardját, letépte a szoknyája felső rétegeit. Mikor térdéig megszabadult, egy rúgást indított Legolas lába felé. Közben a herceg feléje vágott, ami elől hátrahajolt a rúgás közben. Emiatt majdnem elesett. A pillanatnyi zavart kihasználva Legolas egy elegáns ütéssel kiverte a karadot a királynő kezéből. A kard messze repült. Miután Legolas győzelmet aratott, leengedte a kardját. Ekkor egy erős rúgás találta el a gyomorszájánál. Hátraesett. A királynő kirúgta a kardot a földön heverő tünde kezéből. Majd odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse a herceget.

-Mostmár kvittek vagyunk. -mondta mosolyogva, majd felhúzta a tündét. -Gyerünk, gyakoroljatok tovább! -szólt végül oda a katonáknak. Az emberek folytatták a kardozást. A két tünde és a királynő pedig bementek a palotába. Az őrök még csak meg sem lepődtek azon, hogy uralkodójuk szoknyamérete a felére csökkent. A királynő a hálójába ment, de elötte meghagyta két őrének, hogy szállásolják el a vendégeit. Mírielt bekísérték egy takaros szobába. Szépen faragott bútorok voltak, és egy kényelmes ágy. A tündelány levette a csizmáit, bedőlt az ágyba, és pillanatokon belül félálomba merült. Tudta, hogy másnap odaérnek az orkok. Ki kellett pihennie magát. A csata előtt utoljára.

És lehet, hogy az egész életében utoljára.