Míriel estefelé állt csak meg. Talált egy kis sziklából folyó forrást. Leszállt a lováról és odament. Megtöltötte kulacsát, aztán a víz fölé hajolt és a tenyéréből inni kezdett. Miután végzett, felállt, és indult volna vissza a lovához, de ekkor valaki egy kardot tartott a nyakához. Míriel átkozta magát a figyelmetlenségéért. Ekkor a támadó megszólalt.

-Miért mész vissza, Míriel?

A szökevény rögtön felismerte a hangot. Hitetlenkedve nézett hátra a válla fölött. Egy égszínkék szempárral találta szemben magát.

-Miért jöttél utánam, uram? -kérdezte Míriel Legolastól.

Legolas leeresztette a kardját.

-Ha Elortenbe mész, úgy veled tartok. Nem mehetsz egyedül ennyi orkkal szemben. Segítek neked.

Míriel bólintott. Itt valami megváltozott benne. Most először másként tekintett Legolasra. Most nem a parancsnokát látta benne, hanem egy barátot. Pontosan tudta, hogy azzal, hogy Legolas utána jött segíteni, azzal mekkora felelősséget vállalt. A törvények ugyanúgy vonatkoztak Legolasra, mint bárki másra. Tehát a szökésért kapott büntetése is ugyan az, mint bárki másnak. Nem térhet többet vissza.

A tündelány érezte Legolas kitüntető figyelmét. Elvégre utánajött, pedig tudta, hogy elveszíti az otthonát és nem láthatja többet a családját. Hálás volt, mert tudta, hogy Legolas nélkül nem sokra menne.

Visszament a lovához, és felült rá. Legolas is előkerítette a lovát -egy fehér tündelovat- és ő is felszállt rá. Míriel továbbvágtatott Malgolor felé, újdonsült barátja kíséretében.

Malgolor felé haladtak. Nem nagyon álhattak meg pihenni, mivel nem veszthettek időt. Csak néha lelassítottak, hogy a lovak erőre kapjanak.

Délután odaértek Elortenbe. Bevágtattak a kapun, amit kinyitották előttük. Végiglovagoltak az aprócska város házai között, át a piacon, a várkapuig. Az emberek megbámulták őket. Nem mindennapi látvány volt két vágtató tünde a városban. A kicsi várba már csak gyalog mentek be, lovukat maguk mellett vezetve. Néhány ember átvette a lovaikat, és bevezette egy ütött kopott karámba. A két tünde bement a fő csarnokba. A terem végében egy trón állt. Az eddig ott ülő uralkodó felállt a vendégek láttán.

-Üdvözlöm önöket városunkban, hölgyeim. -sétált oda a két tündéhez- ...És uraim. -helyesbített, Legolas és Míriel gyilkos tekintetét látva, és mikor leesett neki, hogy Legolas férfi -Mi szél hozott benneteket ide?

Míriel, aki eddig türtőztette magát, hogy ne rúgja gyomorszájon a helytartót, megszólalt:

-Az erdőtündék követei vagyunk, és azért jöttünk, hogy figyelmeztessük a város lakóit. A hegyen túl terül el Malgolor, melyet most ork csapatok szálltak meg. Felbecsléseink szerint lehetnek vagy tízezren. Uraságodat megkérjük, hogy halgassa meg tanácsainkat a...

Míriel nem mondhatta végig, ugyanis a helytartó hangosan felröhögött.

-Ork csapatok Malgolorban? -kérdezte két röhögőroham közepette.

Míriel összeszorította a fogát.

-Az a város már vagy 100 éve lakatlan! Ha csak ezért jöttetek, akkor attól tartok, hogy felesleges kiruccanást tettetek.

Míriel kezdte úgy érezni, hogy ennek az embernek a megmentése valóban nem ért ennyit.

-Uram, szeretnék bemutatkozni. -szólalt meg Legolas- Zöldlombfi Legolas vagyok, Thranduil fia, Mirkwood hercege.

Az uralkodó arcáról egy pillanat alatt lefagyott a vigyor.

-Öhh... - nyögte, majd végül meghajolt- Micsoda megtiszteltetés! Kérem foglaljon helyet! -invitálta Legolast -jobb híján egy rozoga szék felé.

Legolas arca megrándult. Utálta az ilyen embereket. Megvetése arcáról is sugárzott.

-Most már hisz nekünk? -kérdezte Legolas.

-Uram! Nekünk is vannak őreink. Biztos vagyok benne, hogy ha valóban ennyi ork rejtőzne ott, akkor tudnánk róla. -mondta alázatos hangnemre váltva a helytartó.

Ekkor a terem nagykapuja újra kinyílt, és három katona lépett be rajta.

-Uram! A hegyről jövünk! Orkok ezrei vágnak át az erdőn. Felénk tartanak. Egy napon belül ideérnek! -kiabálta az egyik kifulladt katona- Mit tegyünk?

A helytartó arca kékes színt vett fel. A következő pillanatban pedig kirohant a teremből. A két tünde utánament. Az uralkodó kiszaladt a városba.

-Mindenki meneküljön! Tízezer ork támad ránk! Nincs esély! Mentsétek az életeteket! Itt a biztos halál vár! -kiabálta, és példamutatás okáért visszarohant a karámba egy lóért, felpattant rá, és, átvágtatott a városon. Az emberek rémüldözve futottak, a nők sikongattak.

Míriel megelégelte ezt, és kilőtte az éppen a piacon keresztül menekülő helytartó alól a lovat. Az emberek ledermedtek. Hirtelen elhallgatott mindenki. Csak a helytartó bucskázott még néhányat a lovával. Legolas kihasználta a pillanatnyi csendet.

-Orkok közelednek. A férfiak fogjanak fegyvert, a nők, gyerekek és idősek pedig szedjék össze a holmijukat! Őket egy biztonságos helyre visszük.
Kell egy új vezető! -mondta a földön vergődő uralkodóra sandítva.

A tömegből néhány ember felkiáltott:

-Rowen!

-Rowen legyen az új parancsnok!

Egyre többen értettek egyet. Mindenki azt mondogatta:

-Rowen!

-Rowen!

-Rowen!

-Hol van? -kérdezte Míriel.

Valahonnan, egy ház mögül előlépett egy megtermett, 30-as férfi. Magabiztosnak és bátornak tűnt. Rögtön kezébe vette az irányítást. A harcképes férfiakkal elindult a fegyvertár felé. Legolas pedig a többieknek segített. Mire az asszonyok összepakoltak, a férfiak megjelentek teljes páncélzatban, és fegyverzetben.

Az asszonyok, gyerekek, és öregek elindultak kifelé a városkapun. Délnyugat felé vették az irányt. Őket a két tünde kísérte.

A katonák felálltak a falakra, eltorlaszolták az ajtót. Teljes felkészültségben várták a harcot. De féltek. Rowen kiállt eléjük.

-Az orkok rengetegen vannak. Jogos a félelmetek. De ha megnyerni nem tudjuk ezt a csatát, akkor azért harcoljunk, hogy feltartóztassuk a sereget, míg a többiek bizonságos helyre nem érnek. Hogy reményt adjunk az asszonyainknak, gyerekeinknek. Értük harcoljunk!