Verőfényes napsütés, szinte égetően tűzi a nap a hófehér márvány falakat, melyeket néhol a világoskék manna szegélyez. Az utca zaja lelket zsongítóan mászik bele az ember fülébe és csalja mosolyra annak arcát. Itt-ott egy-egy kereskedő nevet fel, emberek és elfek váltanak szót egymással, fejük felett hatalmas fából és fémből készült mágikus úton repülő, tömegközlekedésre használatos hajók repülnek el, néhol eltakarva a szikrázó fényt. Ez a délelőtti zsongás azonban, semmi ahhoz képest mikor a varázsló tanoncok kiszabadulnak az iskolákból. A katonák őrposztjaikon hol ülve, hol állva strázsálnak, egyre fáradtabban és jobban a közelgő ebédidőre gondolva.
A város hatalmas és gyönyörű faragású tölgyfa ajtaja most is nyitva áll, alatta pedig, két tucatnyi katona ellenőrzi a belépni vágyókat, valamint azok szekereit. Egy kordé áthaladhat, jön a következő. Hosszas procedúra ez, átnézni a kocsikat, elkérni a papírokat, átvizsgálni majd visszaadni és értesíteni a központot. Többen csak a fogatot hagyták ott és a közelben lévő öregebb fák árnyékában kerestek menekvést a tűző nap sugarai elől.
Újabb lovaskocsi gördül előre, most pár belépni vágyó kalandor és telepes nyújtja át a papírokat. Átkutatás, szinte belsőszervig. Fontos az alapos munka, hogy a város békéje továbbra is zavartalanul folyhasson, ezen a szép napon. egy díszesebb hintó gurul a katonák mellé.
A fogat hajtója kalap emeléssel üdvözli az őröket, majd leugrik az ülésről és beszédbe elegyed a kutakodni vágyókkal. A beszélgetés végén a kissé több csillagos vállappal rendelkező tiszt, hátra int a többinek, majd körző mozdulatokat ismételve, tovább engedi a kocsit. Az Elf kocsis visszaugrik és már indítja is a gyeplővel a szekeret.
Indulás után lassan üget a négy lóerő, a hosszas márvány alagútban hangosan, ütemesen kopognak a paták. Hűvös szél fúj át a magas belmagasságú részen, a sofőrt ki is rázza a hideg, de mire kiborzongja magát már át is értek a túloldalra, ahol ismét nyájasan nyaldosó meleg fuvallat fogadja. Sokan nézik meg maguknak az elf díszítésű, szép kocsit, amibe nem lehet belátni, ahogy az tova gurul, úgy senki sem törődik vele tovább.

Nagy erőkkel és rezzenéstelen tempóval tart a fogat a főúton a Fellegvár szíve felé, hol a város hatalmas szimbóluma, vagyis, a Mágusok tornya a felhők közé emelkedik. Mielőtt azonban a belsővárosba érnének, ismét megállítják őket. A hajtó ezúttal nem száll le, csak hátra int a katonának, aki engedelmeskedve egy résnyit nyit az ajtón és elveszi a gyermeki kézből nyújtott össze hajtogatott papírdarabot. Az őr tiszteleg Fellegvárhoz méltó eleganciával majd, egy fejbiccentéssel kinyittatja a hatalmas, már annyira nem díszes fém kaput.
A hintó pedig ismét egy hidegebb árnyékos útszakaszon hajt keresztül, majd a túloldalon felbukkanva irányt módosít és immár, nem a Mágusok tornyába, hanem egy teljesen másik helyhez, a Petoran Akadémia főútról nyíló külön útjára veszi a fordulót. Az iskola előkertje két hatalmas mágikus kristállyal tárja fel saját látképét, középen egy csodálatos, régies épület, olyan Barokk díszítésű, emberi stílusú, hatalmas kupolás, masszív és tekintélyt parancsoló építmény. Körülötte nagy kiterjedésű, macskaköves és márványlapos gyakorlóterek, amiken épp gyakorlatoznak a diákok, így pár mágikus lövedék suhogása, robbanása hallatszik a távolból. Két oldalán rögtön a kristályok után, tanoncokkal zsúfolt parkok és csillogó vizű tavak.
Odaér a fogat a kapuhoz, ami magától kinyílik, tovább indulva az épület előtti hatalmas és széles szökőkutat megkerülve a hintó a lépcső tövében áll meg, a zár halk kattanással enged és a fogat ajtaja kinyílik.
Két férfi száll ki belőle, egy Magas és vékony elf, valamint egy alacsonyabb ember, teljes szürke páncélzatban. Mindketten meghajolnak a kocsi mellett állva, amiből egy fiatal, körülbelül tizenöt éves fiú libben ki, és nyújtózkodik, kissé megmozgatva tagjait.

-Ran... Alistair! -Egyenesedett fel a páncélos, majd megszólította a fiút. -Jusson eszébe mit mondott magának édesanyja! -Nézett a sisak alól parancsoló, átfúró tekintettel.
-Lord Baris, Kérem, ne aggódjon a fiú miatt. -Szólalt meg a könnyebb ruhás elf férfi. -Nem egy esztelen, tökfilkóról beszélünk. -Mosolygott, kezében lévő hosszú, mágikus botját pedig a földhöz vágta gyengéden.
-Lord Baris, Magas szülött Nerlis. Köszönöm, hogy elkísértek. Kellemes utat kívánok vissza Aldaraanba. -Hajolt meg illedelmesen a fiú a két férfi előtt. -Kérem értesítsék apámat, hogy épen és egészségben megérkeztem Fellegvárba.

A beszélgetés alatt a kocsis levette azt a pár utazóbőröndöt, ami a hintó tetején pihent.
-Jó uram! -szólt a fogathajtó, miközben mélyen és tisztelet teljesen meghajolt.
-Köszönöm munkádat, Kérlek ugyan ilyen precízen vidd vissza két utastársamat, otthonunkba. -Mosolygott az elf férfira kedvesen a fiú.

Amaz pedig szó nélkül visszaült a helyére és várta, hogy a két másik is így tegyen. Rövid búcsú és tanácsadás után, végül visszaszálltak és a díszes szekér elindult, megkerülve a szökőkutat kigurult az udvarból.
Azt a négy bőröndöt pedig, a fiú összefogta és nagy szenvedés után közelebb húzta a lépcsőhöz. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna egy hosszú szakállas, fénylő, kék szemű ember lépett ki a nagy üveges bejáraton.

-Áh, Alistair, ha nem tévedek! -megemelte mágiával a csomagokat a fiú mögött.
-Üdvözletem, mágus uram. -meghajolt mélyen. – Bocsásson meg faragatlanságom miatt, de megkérdezhetem hogy ön kicsoda?
-A nevem Bertold, az arcane mágiák professzora, Antoridas engem kért meg, hogy várjam magát. -Mutatkozott be, színtelen hanggal.
-Igazán köszönöm önnek, hogy rám áldozza az idejét. – szökkent fel a lépcsőkön, igazán fiatalosan, megállva a férfitől, úgy egy méteres távolságban.
-Nagyon szívesen. Megmutatom a szobáját majd, ha kérhetem menjen fel az igazgatói szobába. -mondta ki a szavakat, folytonosan egysíkú hanggal mint, aki teljesen semmilyen lenne.

Az ifjonc csendben követte a kopasz férfit, hangot csupán a bőröndök adtak ki, amik suhogva lebegtek mögöttük. A falon freskók díszelegtek. Híresebbnél, híresebb diákokról és tanárokról festett portrék szegélyezték az utat. Az egyiken egy olyan kép volt, melyen egy takart arcú férfi volt, a lepel alól csak egy aranylóan fénylő szempár sugárzott át. Alistair megállt a kép előtt, mire a kísérő is megállt.

-Megkérdezhetem, hogy ki ő? -Mutatott a képre, kérdő hangon.
-A nagy Petoran . -Jelentette ki a férfi, meg sem fordulva.
-Egyszer láttam. Nagyanyámat látogatta meg. Még kisebb gyermek voltam, de az a fénylő szempár memóriámba égett. -Bambult a képre, elrévedt tekintettel.

A bambulásból egy csattanó hang rázta ki. A mágus vállon csapta egy összetekert pergamennel.
-Ha végzett a bambulással megkérném, hogy jöjjön utánam. -Egy kis élet került a varázsló hangjába, igaz düh volt az, ami belekerült, de ennek köszönhetően, Alistair kérdés nélkül ment tovább a férfi után.

Hosszas séta és lépcsőzés után végre elértek a szobához, ahol egy kulcsot nyomott a fiú kezébe, majd szó nélkül eltűnt az egyik fordulóban a Bertold nevű férfi. Nem sokáig követte szemével az embert, hanem benyitott és behúzta mind a négy bőröndjét a szobába, majd levetette magát az ágyra.

-Végre megérkeztem. -Sóhajtott a pamut huzaton fekve, szája hatalmas vigyorra húzódott a kellemes és puha ágytól.
-Áhh, szóval te leszel a szobatársam! -Szólt egy hang a szobában.
-Te vagy a sarokban? -Kérdezte, csukott szemekkel Alistair, meglepődöttség nélküli hanggal.
-Honnan tudtad? -Jött elő a láthatatlanságból a fiú.
-Éreztem a mágiádat, már az ajtó mögül. -jelentette ki, kissé büszke hangon.
-Hm, Te képes vagy kiszűrni a mágiát? Azt hittem, az későbbi tananyag csak, netán felsőbb éves vagy? -hadarta az apró termetű fiú, leugorva a plafonról. -Armin Defiles vagyok -Nyújtotta a kezét fölfelé.
-Alistair és nem, nem vagyok felsőbb éves, csupán most iratkoztam be az iskolába. -Rázott kezet a fiúval.
-Áh! Te egy korcs vagy! -Mosolygott kedvesen Alistairre a fiú.
-Inkább maradjunk a Fél-elfnél, ha kérhetem. -Kihúzta a kezét Armin markából.
-Ne légy ilyen haragos, még életemben nem láttam Kor... vagyis Fél-elfet. Régen mi voltunk azok, ma ti. Ez az élet rendje! -Fejtette ki elég tudálékosan és kissé sértő, lenéző hangszínnel.
-Egész évben ezen akarsz lovagolni és engem inzultálni vagy rátérhetünk arra, hogy ki honnan jött? -Kérdezte ingerült mosollyal Alistair, bőröndjeivel való vacakolása közben.
-Nos, Én Skulvinből származom, a nagy Defiles család második örököse vagyok. -Jelentette ki Nemesi gőggel, mint akit tisztelni kell, már csak ezért is.
-Aldaraanból jöttem, egy Magas szülött család, első szülött fiaként. -Mondta kissé unott hangon Alistair, miközben pakolta a holmiját.
-Nem vagy túl szórakoztató és közlékeny. -fonta össze mellkasa előtt karjait az Elin.
-Hát Látod, még meg se jöttem, de már a fejemhez vágták, hogy korcs vagyok! -Mondta kissé felszabadultabb hangszínnel, mosolyogva kissé erőltetetten.
Az elin fiú lehuppant az ágyra, hátát a falnak vetette és fordított egyet szemein. -Még mindig ezzel vagy elfoglalva? -Sóhajtott egyet idegesen, alsó ajkába harapva.
-Nos, nekem mennem kell. Ne turkálj a holmimban, ha kérhetlek. -Kacsintott rá, majd megindult az ajtó felé.
-Hova mész? -Kérdezte, négy kéz-lábra ugorva, a most megismert Armin.
-Bertold professzor azt kérte, menjek fel az igazgatóiba. -Fejtette ki röviden Alistair, kinyitva az ajtót.

Armin nem kérdezősködött csak megfordult az ágyon és hason fekve, lábait a levegőben ringatva integetett.
Miután az ajtó becsukódott meglátta, hogy az eddig gyakorló diákok visszatérnek a háló körletekbe, így pedig nehéz lesz a szűkebb folyosón elférni. megállt hát az ajtóban, ne zavarja a felsőbb éveseket, akik rezzenéstelen haladtak tovább, őt nem is észlelve, a folyosón. A beszélgetésekből nehéz volt bármit is kiszűrni, de leginkább a gyakorlatról volt szó, valamint annak eredményeiről. Néhányukon pár friss seb, horzsolás, egyikük kezén gipszes kötés, máson pedig vérfolt a száj alatt. Ezek ellenére mindegyiküknek jó kedve volt és vígan beszélgettek, még ha a magukkal hozott szag olyan is volt, mint egy döglött szarvasé.
Miután az izzadt tömeg elvonult, Alistair is elindulhatott az igazgatóiba. Állítások szerint az aula feletti emeleten van az említett helyiség, így pedig vissza kellett találni a nagy csarnokba. Hosszadalmas és kimerítő lépcsőzés után végre meglett a terem, melyen az előbb belépett. Elsőnek nem vette észre a hatalmas, nőt ábrázoló szobrot az ajtó felett, de most teljes pompájában megcsodálhatta, ahogy a délutáni fény aranylón besugárzott az üvegen keresztül és szemkápráztató kompozíciót alkotott a megkövült mannából készült, tükröződő szoborral. Hosszas percekig csak bambulta az előtte elterülő látványt.
Ismét más zökkentette ki. Egy nagy bárányfelhő takarta el az eget és a sárgás fény ezzel, el is tűnt a szobor mögül. Gondolatai is visszatértek, így pedig újult erővel indult neki a következő lépcsősornak. A híresztelések nem voltak hamisak. Az igazgatói szoba valóban az emeleten volt, viszont a nagy belmagasságú alsó szint miatt, oda egy tekervényes, ívelt lépcsősor vezetett felfelé. „Legalább eléggé meg edződőm!" -gondolta magában Alistair, belekapaszkodva az egyetlen pozitív dologba, ebben a helyzetben.
Nagy szuszogások közepette, kissé leizzadva de, felért végre az emeletre, ahol egy sötétebb folyosó fogadta. A folyosó barna festésű, neki vállmagasságig sötét tölggyel borított falán több freskó lógott, azokat a plafonról lógó csillár sor világította csak be, gyengébb fényekkel. Egyik a démonok elleni csatát ábrázolta a mai romvárossal a háttérben mellette, Szórakozott Krassus az ötödik emberi király, valamint az akadémia egyik legfőbb támogatójának portréja. Másik oldalon, vele szemben Hegyvájó Odyssem, Khaz'Moron hegyének legnagyobb és legszőrösebb uralkodója, teljes harci díszben, aranyozott sisakja zömök teste mellett lógó kezében hatalmas pörölye, lába alatt pedig a híres pillanat mikor kalapácsával bezúzta a hírhedt ork, Krom'Gar fejét és tetemén támasztotta meg lábát, mint aki sikeres vadászat után a lelőtt vadon dicsőségesen állna. Rögtön mellette Caligos, kék pikkelyes sárkány formája, ahogy pózol hatalmas fejével a festőnek. Mellette egy mágikus kép, ami az Elvenian csatát ábrázolja.
A folyosó egy fém berakásos, ezüst kilincses nyírfa ajtóban végződött, melynek felsőrészén egy név volt a fára szegecselve. Lord Antoridas.

Alistair nyelt egyet, mikor elolvasta a nevet. A tizenegyek egyik leghatalmasabb mágusa, egy elf még a régi Ald'ranból. Jól meg kell fontolnia mit mond az idős mágusnak, nem hozhat szégyent sem magára, sem családjára.
Hangosan kopogott, ami miatt a bentről hallatszó susmorgás megszűnt és egy határozott, mély hang szólt csupán.
-Kerülj beljebb! -hangzott a mély, kissé rekedtes hang.
A hangnak engedelmeskedve a fiú benyitott, ahol is a szoba közepén meglátott egy fénylő szemű elfet, a sötét színű, Elf faragással díszített asztal mögött, díszes székben ülve, előtte egy fehér csuklyás, arany szegélyes ruházatú idős elf támaszkodott előre dőlve a botjára. A fal mellett hosszas könyvespolcok, kettő sor között Aldaraanból származó, Álom-erdőből kitelepített apró fák, a növények előtt egy szarvas aganccsal díszített macska pár pihent és hangosan doromboltak.

-Köszönöm látogatásod, Tiszteletre méltó Petoran mester. -vetette tekintetét az előtte ülő idős elfre az igazgató. -úgy tűnik Igazgatói teendőim adódtak. ha nem harag...
-Antoridas, kedves fiam. Engem nem zavar Allindae unokájának jelenléte. -Vágott közbe, nyugodt és tapintatos hangszínnel a lógó fülű Elf, miközben kezével megálljt parancsolt a férfinak. -Mond csak fiam, mi a neved? -Fordult hátra lassan és kimérten, az egész fotellal.
-Alistair, Hatalmasságod. -Hajolt meg a fiú mélyen és illedelmesen.
-Hm, Nem kellene az anyád által rád aggatott álnevet mondanod. -Szólt közbe az igazgató.
-Sajnálom uram, de azt a határozott parancsot kaptam, hogy egyáltalán ne használjam, igazi nevemet. -Magyarázta Alistair kissé szégyenlősen, lesütött szemmel.
- „Anyáink szavát nem vonhatjuk kétségbe" -Szólalt meg, a tiszteletre méltó kissé fennkölten.
-Petoran Faol, Alurne a szent anya! -Vágta rá Alistair.
-Nagyon jó! -Tapsolta meg az öreg elf. – „A nagy alkotások ideje leáldozott, A fény anyja és a sötétség ura életet adott második gyermeküknek. A Szentséges Alurne, ki az elfek védőszentjévé vált. Öntudatot adott a sárkányoknak és az első Elfeknek." -Igazított ülés pozícióján Petoran , hátra dőlve, botját a karfán keresztbe rakva.
- Lord Aludarne Moonblade, a Könyv címére nem emlékszem. -hajtotta le ismét a fejét szégyenteljesen a fiú.
-Moonblade mondák és igaz legendák. Kedves barátom kissé rosszul tudta az akkori történeteket. Még akkoriban javában tartott a planéta megformálása, mikor Alurne születése lezajlott.
-Köhöm! -Szakította félbe a történelem órát az igazgató. -Miért jöttél fiam? -Kérdezte határozott hangszínnel.
-Elnézést uram! Úgy hallottam hivatott. -hajolt meg Alistair majd közelebb lépett, de így is két lépés távolságot tartott a maszkos elftől.
-Ehjj, ti fiatalok mindig csak siettek. Azaranth sem a nagy kapkodásból született. -Az öreg elf feltápászkodott a székből és görnyedten, időshöz méltó, de ugyanakkor elegáns tempóval, kisétált a szobából, az ajtónál megtorpanva. -Holnap várlak az órámra Alistair -kinyitotta az ajtót, majd kilépett azon és már csak a hangos kopogást lehetett hallani utána.
-Nos tehát. -Az igazgató is felállt a székéből és egy lapot előkotorva, az asztal túlvégére tolta azt. -Most, hogy már nem Aldaraanban vagy megkérnélek, hogy ezt írd alá, itt és most. – megfordult és kezét nekinyomva az üvegnek támaszkodott meg.
-Felelősség vállalási egyezmény? -kérdezte kissé furcsállóan a fiú.
-Igen, nincs kedvem apáddal, de leginkább anyáddal összerúgni a port. -Hangzott el egy mély kacaj az igazgató szájából.
Alistair hamar alá is firkantotta majd, az igazgató visszaült és elvette a papiruszt. Hosszasan csevegett az elf és a fél-elf. Nem volt észlelhető az a lenézés, mint ami a többi elftől érződött Aldaraanban. Egy teljesen normális és vicces férfi volt, aki készségesen válaszolt az ifjonc minden kérdésére, de leginkább a fiú családja iránt érdeklődött.
A bájcsevejt egy kopogó hang zavarta meg. Egy ember lépett be a szobába, majd szúrós tekintetett vetett a nő a fiatalra.
-igazgató, lenne pár dolog, amiről beszélnünk kellene. Négyszem közt! -jelentette ki, határozottan a hölgy, kihangsúlyozva az utolsó mondatot.
-Értem, már megint a kisdiákod? -Kérdezte költői kérdéssel Antoridas. -Akkor hát Alistair, üdvözöllek Fellegvárban! -nyújtotta a kezét a fiúnak, aki csillogó szemekkel fogadta a közvetlen kéznyújtást.

A nő mellett elhaladva, annak rideg és szúrós szemeit nem keresve, próbált meg eloldalogni a tanárnő oldalán azonban, ő megfogta a fiú állát és maga felé rántotta.
-Ezt az arccsontot tízezer közül is megismerem! Add át üdvözletem apádnak! -Elengedte kissé meglökve a fiú fejét az ajtó irányába.

Alistair nem válaszolt csak egyet biccentett megszeppenve, majd kioldalgott a szobából.