Olyan kövér cseppekben esett, hogy még akkor sem láttam volna az orromig, ha nem sötétedett volna be teljesen azóta, hogy magunk mögött hagytuk a tábort. Jóformán csak tapogatózni tudtam magam előtt lassú sétám közepette, mert hiába peregtek szaporán a percek, nem mertem megkockáztatni a futást. Aztán egy pillanatra kivilágosodott minden, én pedig felsikítottam, ahogy megpillantottam a tőlem pár méterre álló sötét alakot, majd újra sötétségbe borult a táj, a mennydörgés, ami pedig a villámot követte hangosabb volt az eddigieknél. Még az eső is rákezdett, de szinte észre sem vettem, földbe gyökerezett a lábam az ijedségtől.

– Janka? – szólalt meg ekkor az idegen, aki a frászt hozta rám. – Mit keresel itt?

Valamennyire sikerült megnyugodnom, mikor leesett, hogy nem a texasi láncfűrészes és Ted Bundy keveréke az előttem álló fiú, de a szívem még mindig a torkomban dobogott. Az este folyamán már sokadszorra ijedtem meg valamitől, de ezúttal jó okom is volt rá, nevezetesen hogy a versenytársam, aki itt álldogált a fák között, ki tudja miért, nem lehetne itt.

– Szerinted? Mégis mit csinálnék itt? – morogtam és hátrasimítottam pár vizes tincset az arcomból. Teljesen átfagytam már, de még órák lehettek hátra addig, amíg visszatérünk a száraz és meleg táborhelyre. Már ha nem esünk ki, tévedünk el az erdőben vagy kap el minket valami igazi rémség. 

– Csak nem eltévedtél?

– Ha azt mondom, hogy igen, akkor már ketten vagyunk ezzel.

– Tudod, hogy mi a megoldás.

– Soha az életben nem fogok segíteni neked! – vágtam rá azonnal, de a hangom beleveszett a következő mennydörgésbe. Pár méterrel mögöttünk hangos robajjal kidőlt egy fa, mire ijedtemben ugrottam egyet. Tűlevelek és sárdarabok repültek mindenfelé minket is beterítve, de igyekeztem bátornak tűnni.

– Akkor kiesünk!

Nem volt sok időm átgondolni, azonnal dönteni kellett. Vagy együtt működöm vele, vagy már most búcsút mondhatok a versenynek. Nem hezitáltam, megragadtam a karját, majd magam után húzva újra belevetettem magam a fák közé.