Majdnem tíz percig ücsöröghettünk Domával kettesben a tisztáson, mikor két narancssárga ruhás szervező bújt elő a fák közül, majd csendben letelepedtek nem messze tőlünk. Feljegyezték egy füzetbe, hogy hány perc alatt végeztünk, de nem szóltak hozzánk, azon kívül hogy átnyújtottak egy-egy kulacsot és pár müzliszeletet. Megértettük ennyiből is, hogy mindenkit be kell várnunk, mielőtt elindulunk visszafelé. Aztán az ellenkező irányból egy sötétkék pulcsis alak is befutott, és felénk se nézve a stopperórákhoz vágtatott, majd szaporán megállította a sajátját, csak azután kezdett el velünk is foglalkozni. 

- Azt hittem utolsó leszek - támaszkodott meg a térdén, hogy kifújja magát, majd esett neki az egyik müzliszeletnek és a víznek, amit nagy kortyokban öntött le a torkán. Nagy eséllyel meg sem állt idáig. - Mikor értetek ide?

Doma lepillantott a karján lévő órára, mintha nem tudta volna pontosan az időt, majd megnézte újra a sötétzöld stopperét, hátha nem biztos a dolgában. 

- Negyed órával ezelőtt.

A kékpulcsis fiú elismerően biccentett, majd letelepedett mellénk egy plédre, amit a szervezők adtak a nassolnivalóval együtt. 

- Hogy csináltátok meg ilyen hamar?

Doma felém pillantott, így már ketten is várták tőlem a választ.

- Megjegyeztem a térképet, és Dománál volt pont az a része, amin a cél volt. Így könnyű volt idetalálni.

- Ügyes. 

- És te?

Beletúrt a szerteszét álló sötét tincseibe, mire azok még jobban meredeztek az ég felé. 

- Megpróbáltam én is megjegyezni a dolgokat, majd eljutni oda, ahol megközelítőleg bejelölték a célállomást, de nem volt egyszerű bejárni akkora területet. Igazából még mostanra sem végeztem volna, ha rendesen csinálom és nem véletlenszerűen jövök erre. Egyébként Sebő vagyok - nyújtotta váratlanul az orrunk elé a kezét. 

- Janka - ráztam meg.

- Doma - fogadta el a mellettem ülő fiú is. - Marci a te csapattársad, ugye?

- Aha. Jó nagy mázlija volt, mert kő papír ollóval döntöttük el, hogy ki jön kettőnk közül. Így miközben ő meg a többiek odabent biliárdoznak a melegben és megharcoltam egy komplett denevérfalkával. Vagy egyáltalán olyan szó, hogy denevérfalka? 

Domával egy pillanatra egymásra, majd Sebőre néztünk, mielőtt kitört belőlünk a nevetés. Szegény kékpulcsis srác eleinte azt hitte rajta nevetünk, végül rájött, hogy nem kigúnyolni akarjuk, így ő is csatlakozott hozzánk. Olyan abszurd helyzet volt az egész, hogy egy hete még a csicsa magániskolában hajkurásztam a matektanárom, hogy adja meg nekem az ötöst év végén, most pedig itt ültem nem sokkal éjfél után a Börzsönyben és ismeretlen fiúval röhögtem azon, hogy a denevérek falkában élnek-e vagy sem. Spoiler: nem.

- Azok a vérfarkasok - nyögte ki nagy nehezen Doma, mikor végre abbahagyta a nevetést egy perce. - Tudjátok, az Alkonyatban. - Sebővel hüledezve néztünk rá. - Mi? Ne már! Tudom, hogy tudjátok! Azt a filmet mindenki látta!

- Ki néz ilyen baromságokat? - forgatta meg kékpulcsis versenyző a szemét. 

Úgy döntöttem inkább nem kötöm az orrukra, hogy bizony nekem is volt nagy Tvájlájt-korszakom, mikor mindenhová magammal hurcoltam a könyveket és arról álmodoztam, hogy összefutok a suliban Edward Cullennel, aztán kinőttem és átpártoltam Tolsztojhoz. 

Nem sokkal később a feladaton induló másik lány, Melinda is befutott, a feketéktől, ő is hasonló módszerrel próbálkozott, de neki nem volt akkora mázlija, mint Sebőnek, ráadásul ő sem úszta meg a denevéreket és szerzett pár csúnya karcolást, mikor belezuhant egy tüskésbokorba. Kezdtem azt hinni, hogy Domával mi voltunk a kakukktojások, amiért sérülés, meg horrorisztikus találkozás nélkül megúsztuk a kis kalandot az erdőben. Melinda után megérkeztek még a fehér, a piros és a sárga csapatok képviselői, akik szintén együttműködhettek, majd Barnáék négyese is befutott és úgy vetették magukat az asztalon lévő órák felé, mintha az életük múlna rajta. Utánuk következett még az arany és a pink csapat bajnoka, kicsit lemaradva egy világosrózsaszín melegítős fiú, így pedig már tizennégy csapat célba ért, már csak kettőre kellett várnunk. Szinte lélegzetvisszafojtva figyeltük az erdőt, hátha megpillantjuk valahol az egyik versenyzőt, mikor a hátunk mögött megroppant valami és elődugta a fejét két bokor közül a világoszöld csapat versenyzője. A megkönnyebbüléstől kis híján összeesett, ahogy átbotladozott köztünk, majd megragadta a két megmaradt óra közül a sajátját és megállította rajta az időt. Ő ért utolsó előttiként a célba, vagyis a világoskékek estek ki. Már csak be kellett volna futnia, hogy megtudja mehet is mindjárt haza. 

Doma éppen arról próbált meggyőzni, hogy az eredeti Jurassic Park filmek mennyivel jobban a remake-eknél, és hogy amúgy is mennyire gáz dolog, hogy ennyi idő elteltével folytatást csináltak hozzájuk, de mivel nem voltam valami jártas a témában csak bólogatni tudtam erre, mikor Sebő a szájára tette velünk szemben a mutatóujját, majd a szervezők felé bökött a tisztás túloldalán, akik mintha éppen veszekedtek volna valamiről.

- Történt valami.

- Csak a világoskékekhez lehet köze. - Hajolt előrébb Doma, majd vetett egy pillantást a nem sokkal arrébb ülő türkiz és lila pulcsis fiúkra és egy árnyalatnyival hangosabban folytatta. -  Nyilván felfalta egy vaddisznó a srácot, és most találták meg azt, ami maradt belőle. 

Velem ellentétben Sebő és a két másik fiú sem találta túl viccesnek Doma poénját, de legalább ő nem mutatott be nekünk, helyette csak rászólt Domára, hogy vegye kicsit komolyabban a dolgokat.

- Miért? Elvileg végig vigyáztak ránk a szervezők. Még egy légy sem repülhetett anélkül egyikünk közelébe, hogy ne látták volna vagy tízen. Így mégis mi történhetett volna vele?

- Valami mégis történt - intettem újra a szervezők felé, akik között most már Róbert is ott toporgott idegesen, majd a zsebéhez kapott és villámgyorsan előhalászott belőle egy mobilt, aztán a füléhez emelte. - Úgy néz ki, csak sikerült elveszteniük valakit. 

Nem mi voltunk a kibontakozó pánik egyetlen szemtanúi, így lassan minden beérkezett versenyző elcsendesedett körülöttünk, arra vártunk, hogy végre nekünk is eláruljanak valamit. Mindannyian fáradtak voltunk és nyűgösek, mert korán kellett kelnünk az indulás miatt, ráadásul elég sokat bóklásztunk a sötét erdőben, ahol hiába volt nyár, egyre hűvösebb lett és pár órán belül már hajnalodni is kezdett volna. 

- Történt, egy kis előre nem látható komplikáció, de már minden rendben van - lépett elénk Róbert, miután letette a mobilt, majd váltott pár szót a szervezőtársaival. - Bizonyára kitalálhattátok már, hogy világoskék csapat lett ennek a feladatnak a kiesője, így ők már reggel távoznak a táborból. Sajnos egy véletlen folyamán szem elől tévesztettük Gergőt, így más úton indult el mint a többiek, mi pedig végig azt hittük, hogy erre tart. Szerencsére fél órával ezelőtt épségben megérkezett Kemencére, ahonnan a táborba telefonált. Már el is indultak érte, így mi is mehetünk vissza a táborba. Biztosan nagyon fáradtak vagytok már, de engedjétek meg, hogy még szívből gratuláljak mindnyájatoknak, gyönyörű eredmények születtek ma este - nézett végig rajtunk, majd állapodott meg a tekintete egy pillanatra Domán és rajtam. - A csapattársaitok büszkék lehetnek rátok. 

- Kemence? Gergő Kemencén kötött ki? - ismételte értetlenül Doma, miközben feltápászkodott, majd felhúzott engem is. - Mégis hogy téveszthette el ennyire az irányt? 

- Neki biztos nem volt Jankája. - Csapódott mellénk menet közben Sebő, majd vigyorgott rám. 

Ha nem lettem volna éppenséggel halálosan fáradt, akkor szívesen kifejtettem volna, hogy egyáltalán nem rajtam múlt a feladat sikere, de jelenleg csak arra tudtam összpontosítani, hogy a többiek után vánszorogjak, beszédre már nem futotta az erőmből. Mire visszaértünk a táborba, szinte alig álltunk már a lábunkon, úgy kellett támogatnunk egymást az utolsó kilóméteren, mert szinte másodpercenként kedvem támadt levetni magam a földre és megpihenni kicsit. 

Korábban arra számítottam, hogy a többiek már nagy eséllyel húzzák a lóbőrt vagy a játékteremben mulatoznak, de nagyot tévedtem, mert mikor beléptünk a kapunk, ott találtuk valamennyi csapatot a faasztalok köré gyűlve, a vállaikon pokrócokkal, a kezükben telefonokkal és tabletekkel. Páran az asztalra borulva hortyogtak, mások éppen valamilyen videót vagy filmet nézet fülhallgatóval, így nem látták meg azonnal, hogy visszaérkeztünk, csak akkor mikor a társaik felpattantak és felénk rohantak.

- Mi történt?

- Ki esett ki?

- Gergő? Hogy hol van?!

- Kemencén? Hogy érted azt, hogy Kemencén?

- Egyáltalán hol van Kemence?

A zsivaj túl hangossá vált körülöttem, szívem szerint még az erdőbe is visszatántorogtam volna, ahol legalább pár baglyon és a kísértetiesen ropogó ágakon kívül nem volt semmiféle zaj, de még mielőtt meglóghattam volna, egy szoros kéz fonódott körém, majd hirtelen ott találtam magam Kriszti és Bence ölelésében. Ha ők nem tartottak volna olyan erősen, hogy még a levegő útját is elzárják előlem, akkor biztos összesek. Mikor végre elengedtek, felfedeztem, hogy Patrik és Zsuzsa is ott áll a hátuk mögött, az örökké szigorú földrajztanárnő szemében pedig könnyek csillognak, mintha nem egy béna feladatot, hanem egyenesen a kupát nyertem volna meg. 

- Megcsináltad! - lelkendezett Bence. - Megcsináltad!

- Megmondtam, hogy ez lesz - szorította meg a kezem Kriszti.

- Nagy francokat mondtad meg. Azt mondtad, hogy megeszi egy hiúz! - oltotta le Patrik egy pillanat alatt a kékhajú csapattársunkat, mire Kriszti lazán beintett neki, mire Zsuzsa azonnal felhördült.

- Ilyet nem mutat egy fiatal hölgy sem, Várhegyi Krisztina! 

- Te látsz itt valahol, fiatal hölgyeket? - fordult körbe színpadiasan Patrik és intézte Bencéhez a szavait. - Mert én egyet sem. 

- Velem ne pimaszkodj, fiam! - szidta meg Kelemen tanárnő Patrikot is. - Bármikor beírhatok neked egy szaktanárit. 

- Már vége van a tanévnek, tanárnő.

- Akkor majd szeptemberre dátumozom. 

Patrik mormogott valamit, de a szavait elnyomta az egyik világoskék lány feltörő zokogása, aki csak most tudta meg, hogy kiesnek. Ez persze azonnal visszarepített minket a valósága és visszafordultak felénk. 

- Hogy csináltad? Tényleg te lettél az első? - kérdezte szinte óramű pontossággal egyszerre Kriszti és Bence.

Aprót biccentettem, de bővebb válaszra nem futotta.

- Nem mesélhetném el holnap? Úgy érzem, hogy állva is képes lennék elaludni.

Kimondhattam a varázsszót, mert Zsuzsa azonnal a szárnyai alá vett és maga előtt terelgetve indult el velem a faházunk felé, miközben arról mormogott, hogy mekkora megpróbáltatásnak is teszik ki ezeket a szerencsétlen fiatalokat, majd az ágyba parancsolt és megtiltotta, hogy reggel kilenc előtt elhagyjam a faházat. Odabent Kriszti még azt is felajánlotta, hogy besurran a konyhára valami hajnali nassolnivalóért, ha éhes lennék, vagy megveti az ágyam, de mivel sem rokkant, sem háborús hős nem voltam, csak egy kicsit fáradt, mindkét ajánlatát elutasítottam. Lezavartam a világ leggyorsabb zuhanyzását, aztán máris befeküdtem az ágyba, ami hiába volt kényelmetlen és göröngyös tábor ágy, most olyan érzés volt, mintha egy felhőn feküdnék. Egy pihe-puha bárányfelhőn. Mire Blanka és Orsi visszaért én már rég az igazak álmát aludtam. 

* * * 

Szívem szerint egész nap lustálkodtam volna, de még csak egy feladaton voltunk túl, így muszáj volt hamar összekapnom magam reggel és elindulni a többiek után, hogy elcsípjek egy kései reggelit. Már mindhárom lakótársam lelépett, így nem kellett attól tartanom, hogy túl sokáig áztatom magam a zuhany alatt. 

Tegnap este - vagyis ma hajnalban -, bele sem néztem a tükörbe, mikor visszaértem a faházba, így most vettem csak észre, mennyi karcolást és horzsolást is szereztem a kis erdei kirándulás alatt. A szúnyogok sem kíméltek, így miután alaposan kimostam minden egyes tűlevelet a hajamból, vastagon bekentem Fenistillel az összes csípést, majd kiöblítettem a melegítőm és a laza pólóba, meg a váltáspulcsiba belebújva kezdtem el pakolászni a bőröndömben. Mikor a megakadt a kezemben a sminkcuccom, megdermedtem egy pillanatra. Ahogy elnéztem, a jelenlévő lányok többsége pont úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban át kellene ugornia innen a Met-gálára, ráadásul még mindig tisztán emlékeztem azokra az időkre, a régi sulimból, mikor minden egyes percben azt ellenőrizgettem, hogy vajon jól áll-e a hajam és nem kentem-e el a rúzsom, ebben pedig annak idején Barnának is nagy szerepe volt. Mikor átiratkoztam a BKG-ba, nem csupán iskolát, de úgy ahogy stílust is váltottam, talán nem teljesen akaratlanul. Nem foglalkoztam többé azzal, hogy mennyi alapozó van a fejemen, vagy hogy áll rajtam a legújabb miniszoknya. Valahogy az egész elvesztette már a jelentőségét. Többé már nem keltem fel másfél órával az indulás előtt, hogy tökéletes szettet állítsak össze magamnak és besüssem a hajam, hogy mások azt láthassák mennyire makulátlanul nézek ki. Ha jobban belegondoltam, azt sem tudtam már merre van a hajvasalóm, hónapok óta nem találkoztam vele. Egy éve már csak magamnak próbáltam megfelelni, nem mások elvárásainak. Nem mindig sikerült, de nem adtam fel. Így végül egy szempillaspirál kivételével, visszadobtam mindent a bőröndbe, amiből felkentem egy adagot és máris jobb közérzetem támadt, mintha valamiféle önbizalomnövelő csodaszer lett volna benne, aztán belebújtam a kabala-karperecembe, amit már évek óta hordtam.

Mivel már kisütött a nap és vagy ezer fok volt odabent a faházban is, nem húztam azzal az időt, hogy teljesen megszárítsam a hajam, csak átdörgöltem egy törülközővel, majd már ott sem voltam.

Abban a pillanatban, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, Patrik bukkant fel a szemben lévő ház ajtajában, aztán megindult felém.

- Csak nem a kis sztárversenyzőnkhöz van szerencsém? - hunyorgott, mintha nem lenne biztos a dolgában. - Jól kialudtad magad? Ne hozzak neked valamit a Starbucksból?

Már kezdtem azt hinni, hogy a tegnapi kedves énje örökre megmaradt és sosem lesz már a régi. Szerencsére mára elmúlt már a bűbáj hatása, bármi miatt történt is az egész.

- Csak nem féltékeny vagy, amiért ezt én nyertem meg nekünk, és nem te? - csapódtam mellé az étkezőbe menet. - Szar érzés lehet, hogy egy könyvmoly így lealázott. 

- Németh gratulál, már ki is posztolta a hírt, azzal a szöveggel, hogy "We are the champions". Én is szívesen gratulálnék, de valaki letiltotta a számom. Nem tudod véletlenül, hogy ki lehetett?

- Nem, de el kell ismernem hogy egy zseni volt. 

Valahogy az eddigi pár mondatunk sem hasonlított a régi, rendes szóváltásainkra, amikor a suli gyöngyszeme, Gerencsér Patrik hajlandó volt hozzám szólni, a mostanit még csak szóváltásnak sem lehetett nevezni. Inkább kötekedés volt, de abból is az él nélküli fajta. 

- Nem tudom, hogy fog beférni az ebédlőbe a nagy arcod.

- Majd téged foglak utánozni. Te eddig is remekül elboldogultál, minden meccsed után.

- Ne felejtsd el, hogy azok igazi meccsek voltak. A hoki kemény sport.

- Mi olyan kemény abban, hogy páran kergettek egy labdát a jégen? A jégtánc meg a műkorcsolya, na az kemény. De a hoki...

Megtorpant, mire pár lépés megtétele után én is megálltam, és visszafordultam felé.

- Labda? Miről beszélsz? Te láttál már valaha jégkorong mérkőzést? Még a nevében is benne van, hogy az korong!

- Jó, jó nyugi. Egy meccset sem láttam még. 

Felsóhajtott, majd kevésbé kioktató hangnemben folytatta. 

- Amúgy szép volt. Barna szerint jól kicsesztél velük.

- Ilyen hamar összemelegedtetek, hogy máris annál a résznél tartotok, hogy kibeszéltek engem?

Patrik felhorkantott, aztán kinyitotta előttem az étkező ajtaját. 

- Csak szeretnéd, hogy rólad pletykáljunk. Hallottam, ahogy Bálintnak panaszkodik arról, hogy rossz irányba küldted őket. Eléggé kiakadt. 

- Nem kellett volna hallgatózniuk - vontam meg a vállam. 

Az ebédlőben nem sokan voltak, rajtunk kívül mindenki korábban megreggelizhetett már, így két piros és egy sárga versenyzőn kívül, magunk voltunk. Megragadtunk két tálcát, találomra dobáltunk rá pát étvágygerjesztő dolgot, majd helyet foglaltunk a tegnapi asztalunknál. 

- Nem is gondoltam volna, hogy tudsz ravasz is lenni, ha kell. 

- Ez egy verseny. - Kanalaztam bele a zabkásámba. - Muszáj annak lennünk.

Patrik egyetértően biccentett, majd a fél kézzel a bepötyögött valamit a telefonján. 

- Jönnek Bencéék, azt írja hogy készülj a nagyriportra, mert Németh éppen FaceTime-ol velük és nem hajlandó addig letenni, amíg nem hallja tőled is a sztorit. 

Elfintorodtam, de nem léptem azonnal olajra. Kezdett tetszeni, hogy végre jól sikerült valami.