- Álljunk csak meg egy szóra! - tette fenyegetően csípőre a kezét Zsuzsa. 

Én a sofőr helyében behúztam volna a nyakam és visszamenekültem volna a buszba, de mivel nem hazai pályán volt, várakozva nézett a földrajz tanárnőre, aki első pillantásra teljesen átlagosnak nézett ki. Aztán kimutatta a foga fehérjét, vagy ahogy itt mondták: előbujt az ördögszarva mag a patás lába, és a sofőrnek esett. Persze csak szóban.

Amíg Zsuzsa a sofőrt osztotta a pesszimizmusa meg az idióta szabályok miatt, addig Bence szülei újra ölelgetni kezdték a fiúkat, az igazgató Patrikot kezdte hívogatni, Kriszti pedig visszaszámolt fél perctől.

- Ezt bebuktuk - motyogtam, azonban elhamarkodott következtetés volt, mert mielőtt húsz másodperchez ért volna a kékhajú lány, Patrik sziluettje felbukkant a parkoló végében.

Hangosan biztattuk, hogy rohanjon, mire Patrik rákapcsolt. A vállára vette a sporttáskáját, egyik kezében az ezüst melegítőfelsőjét, a másikban egy szendvicset tartott, úgy rohant felénk. Szőke, bezselézett haja mozdulatlan maradt még a menetszélben is, ahogy felénk igyekezet. Viszont megcsinálta. Pontosan tíz másodperccel nyolc előtt beért.

Németh a nemlétező könnyeit törölgetve terelt minket egymás mellé egy csoportképhez, miközben a sofőr az időről magyarázott valamit, de nem nagyon hatott meg.

- Nem tudnátok egy kicsit... lelkesebbek lenni? - emelte fel a telefonját, mikor végignézett rajtunk.

- Ha ennél lelkesebb lennék akkor szerepelhetnék egy energiaital reklámban - vigyorgott Patrik az oldalamról.

Németh lemondóan sóhajtott, majd elkészítette a képet.

Egy pillantást vetettünk rá, mielőtt beszálltunk a buszba és mindenki sok sikert kívánt nekünk. Ahogy elnéztem, nemsokára jövünk is haza, mert a képen szereplő csapat biztosan nem volt valami nyertes összeállítás. Kriszti nyitott szemmel aludt, Patrik éppen egy szendvicset tömött a szájába, én félig felé fordulva pöröltem vele halkan, Zsuzsa közönyös, de sötét pillantással meredt maga elé, Bence pedig az anyja karjával hadakozott, ami valahogy belelógott a képbe.

Éljen az ezüst csapat!

* * *

A buszút majdnem három óra hosszú volt, ami Patrik mellett ülve inkább heteknek tűnt. Az elején még mindannyian megvoltunk, megosztottuk egymással a reggelinket, megnéztük Németh insta bejelentkezését élőben és megvitattuk, hogy milyen feladatokat kaphatunk majd a versenyen. Aztán eltelt az első fél óra és mindenki halálra unta magát. 

Kriszti hiába dugta be a fülhallgatóját, még mögötte is hallottam a végtelennek tűnő dobszólót, mellette Bence az előtte ülő Zsuzsával csevegett Börzsöny földrajzi adottságairól, ami hallatán elment az élettől is a kedvem, hiába bírtam a föcit. Végül én is előhalásztam a fülhallgatómat a táskámból, majd elindítottam a Spotify-t és igyekeztem figyelmen kívül hagyni az oldalamon ülő Patrikot, aki már percek óta bámult. Még a szám fele sem ment le, mikor oldalba bökött én pedig feljajdultam. 

Zsuzsa és Bence egy pillanatra felénk kapták a fejüket, de mikor látták, hogy minden rendben tovább folytatták a diskurzust a különböző talajrétegekről.

- Mi van? - fordultam bosszúsan Patrik felé.

- Bent hagytam a sporttáskámban az AirPodsom. Nem adod oda a felét? - mutatott az enyémre. 

Olyan bánatos kiskutyaszemekkel nézett rám, hogy majdnem megesett rajta a szívem. Majdnem. Elvégre ő volt Gerencsér Patrik, életem megrontója azóta, hogy idejöttem a BKG-ba. Ő aztán minden volt csak bánatos kiskutya nem. 

- Persze - nyögtem ki nagy nehezen, majd a kezébe nyomtam a fél fülhallgatóm. Szinte fizikai fájdalmat okozott ezt az egy szót kiejteni, de megegyeztünk. A verseny alatt fegyverszünet van. - Ha nem bánod, hogy az én számaim mennek.

Hálásan vette el, majd dugta be a fülébe. Az arcára volt írva, hogy meglepte a válaszom.

- Bármi jobb ennél - suttogta és mutatott Zsuzsa meg Bence irányába. 

Ez egyezer igazat adtam neki. Mégis egy leheletnyi kárörömmel indítottam el újra a számot, mert tudtam, hogy ezzel szemben is lesz kifogása. Patrik arca megrándult az első akkordok hallatán, és kérdőn nézett rám.

- Mi ez? Jazz?

Bólintottam.

- Talán nem szereted?

Megforgatta a szemét, de végül nem adta vissza a fülhallgatót.

- A Nagymamám imádja. Látszik, hogy ebben is egyezik az ízlésetek.

Majdnem rákérdeztem, hogy még miben, de inkább nem akartam hallani a választ. Helyette elővettem egy könyvet és az út végéig igyekeztem lélekben felkészülni arra, ami ránk várt.

Mint az később kiderült arra, amit ott várt ránk az erdő mélyén, ahol a sofőr leparkolt és otthagyott aztán minket, senki sem tudott felkészülni. Ugyanis tök egyedül voltunk és sehol semmilyen táblát vagy jelzést nem láttunk egy turistaösvényen kívül, azután hogy a sofőr közölte idáig hozhatott minket. 

- Most merre? - nézett Patrik tanácstalanul Zsuzsára. Körülöttünk minden zöld volt, de sehol sem láttunk táblát vagy egy újabb ezüst borítékot, csak egy ösvény kanyargott be a fák közé.

A tanárnő újra körbenézett, mintha elmulasztott volna valamit, aztán megigazította szoros kontyát, ami régebb óta állhatott már a piramisoknál is. 

- Jó kérdés.

- Maga a tanár! Ráadásul földrajzot tanít, mi pedig éppen eltévedtünk. Tegye hasznossá magát.

- Velem ne beszélj így, fiam! - szűkült résnyire a tanárnő szeme, mire Patrik bűntudatos arcot vágott, ettől pedig valamennyire megnyugodott. - Azt javaslom induljunk el az ösvényen. 

Mivel egyikünknek sem volt jobb ötlete, felkaptuk az össze cuccunk, majd megindultunk az enyhén emelkedő ösvényen, közben többször megállva, mert valamelyikünk bőröndje meg-meg akadt egy kiálló gyökérben vagy éppen mi buktunk orra a saját lábunkban. Ha jól emlékeztem, az előttem haladó Kriszti járt pár évig táncra, de ezt nagyban cáfolta azzal, hogy mindegyikünknél többször esett el, aztán egy balszerencsés lépésnél nem csupán megbotlott, de elengedte az egyre meredekebb úton a bőröndjét, mire a gigászi táska egyetlen pillanat alatt felborult és hátradőlt. Nem volt erőm kitérni, mivel a saját cuccomat vonszoltam magam után, ezért hamar a fekete monstrum alatt találtam magam és nem sokon múlott, hogy én is rázuhanjak a mögöttem haladó Patrikra, aztán dominóként boruljon az egész csapatunk.

- Jézusom, Janka! - ugrott azonnal hozzám Kriszti. - Jól vagy?

- Aha - nyöszörögtem fájdalomtól eltorzult arccal, mert bőröndje a lábamon végezte és olyan érzés volt, mintha egy sziklaomlás alatt találtam volna magam. Még fél órája sem érkeztünk meg, én pedig máris megsebesültem, ez volt az én formám.

- Minden rendben, ott elől? - szólt előre Zsuzsa leghátulról, aki azzal volt elfoglalva, hogy kirángassa Bencét, aki sikeresen beleesett az egy kilométeres körzetben található egyetlen tüskésbokorba.

- Persze! - kiáltott vissza Patrik, majd megragadta a kezem, majd felhúzott. - Megvagy?

Talán a sokktól, de biztosan félreérthettem a kérdését, mert az azt jelentette volna, hogy aggódik értem. Vagy legalább a verseny miatt.

Próbaként ránehezedtem a bal lábamra, amin a bőrönd nagy része végezte, de azon kívül hogy egy kicsit lüktetett, kutya bajom sem volt. Mázlim volt. Már csak a többi életveszélyes feladatot kellett túlélnem. 

- Azt hiszem. - Mikor láttam, hogy ezzel nem nagyon sikerült meggyőznöm őket, gyorsan eltereltem a témát. - Legalább azt már biztosan tudjuk, hogy nem vizes verseny lesz.

Patrik halvány mosolyra húzta a száját és szó nélkül a vállára vette a sporttáskám, majd újra megindultunk. Nem ellenkeztem. 

- Gondolom jégpályából sincs sok erre.

Kriszti válla megrázkódott előttünk, majd a levegőbe emelte a mobilját.

- Térerőből sem. Mit fogunk csinálni két hétig térerő meg net nélkül?

- Neked legalább lesz valami hasznod a csapat tagjaként itt is - kiáltotta hátulról Bence. - Én mit fogok csinálni egy erdőben? Rajzoljak le pár medvét, vagy mi?

A következő negyedóra kutyagolás valahogy sokkal gyorsabban eltelt, mint az esésem előtti. Miután elkanyarodott az út az egyre sűrűbb fák között, és a helyét átváltotta egy szélesebb, kitaposott ösvény, egyből belehúztunk mert éreztük, hogy közel a cél. Az utolsó métereket szinte már futólépésben tettük meg, mikor kiszúrtuk a legalább három méteres farönkökből eszkábált kerítést két fenyőfa között, amire egy ezüst borítékot tűztek. Patrik előreszaladt, de nem indult azonnal vissza hozzánk, hanem tett pár lépést oldalra, majd intett hogy menjünk oda.

- Ez itt egy ajtó!

A váratlan kijelentésre azonnal felkaptuk a cuccokat, amiket épphogy csak ledobtunk és az ajtó elé tömörülünk, ami hiába volt bejárat, sem kilincs, sem bármilyen fokódzkodó nem volt rajta, belülről kellett nyílnia. 

- Mi van a levélben? - fordultam Patrik felé, mikor már kétszer bekopogtunk, de senki sem nyitott ajtót.

- Kedves versenyzők! - kezdett olvasni. - Sikeresen megtaláltátok a táborunkat, ami az elkövetkezendő időszakban nektek is szállást adhat, ha sikeresen teljesítitek az első feladatot. A levél kézhezvételét követő tíz percben, be kell jutnotok a táborba, ellenkező esetben a verseny számotokra véget ért. Üdvözlettel: A szervezők. - Fejezte be Patrik az olvasást. - Annyi az egész, hogy be kell jutnunk? Ez piskóta.

- Ne bízd el magad - néztem meg alaposabban az ajtót, de Patrik közben már neki is feszült, hogy megpróbálja betörni. - Ne! - húztam vissza a vállánál fogva. - Ez nem erőléti feladat lesz, nem kezdhetik azzal - ráztam meg a fejem, aztán észrevettem a téglalap alakú bemélyedést szemmagasságban. - Tudom már.

- Megosztanád velünk is?

- Jelszó kell - vigyorodtam el és mutattam a téglalapra. - Jelszót kérnek! - Elég hangosan mondhattam, mert az ajtót túloldalán lévő alak meghallhatta és elrántotta a reteszt. Egy pillanatra csupán, aztán mikor realizálta, hogy szóhoz sem jutunk, visszatolta. 

- Jó, de mi a jelszó? - kötötte a derekára Kriszti a melegítőjét, majd törölte meg a homlokát, amin verejték gyöngyöződött. - Volt még más is a levélben?

Patrik átadta neki, majd mellém lépett.

- Semmi nem volt benne. Talán valami a versennyel kapcsolatban.

- Talán. - Bólintottam, aztán bekopogtam. - Próbáljuk meg! 

A kukucskálót újra elhúzták, így láttuk, hogy egy narancssárga ruhás férfi áll a túloldalon.

- Mi a jelszó? - dörmögte. Mögötte mintha tucatnyi másik színű melegítőt is láttam volna, de nem tudtam jól kivenni, mert a férfi még közelebb nyomta az arcát az ablakba, hogy csak őt láthassuk. 

- IVO? - próbálkozott Patrik.

- Nem - jött egyből a válasz.

- Börzsöny? - csatlakozott hozzánk Bence is. Ez sem talált. - Tíz?

- Nem - hangzott el újra. 

- Tanárnő, valami ötlet?

Zsuzsa megrázta a fejét, de azért nem adta fel.

- Pilsengebirge? - A férfi csak a fejét rázta a számunka ismeretlen szó előtt. - Brežany?

Újabb fejrázás volt a válasz. A perceink pedig egyre fogytak. 

Lepillantottam az órámra. Már három perc eltelt és semmire sem jutottunk. Gondolkozz, Janka! Mi lehet a jelszó egy olyan versenynél, amit mindenkinek tudnia kellene? Vagy legalább egy embernek a csoportból. Mi lehet az? Villámcsapás szerűen beugrott, szinte már nevetséges volt a feltételezés, hogy az lesz, de meg kellett próbálnom. Arrébb tessékeltem Patrikot, aki a versenyzők színeit kezdte el sorolni és Bencét, aki közben az út során ráragadt földrajztudását felhasználva sorolta a közelben lévő látnivalókat meg őshonos növény és állatfajokat.

- Szezám tárulj! 

Egy pillanatra néma csend támadt, majd az ajtó túloldalán lévő férfi bólintott és hallottuk, hogy eltol egy reteszt, aztán egy másikat, végül kinyitotta előttünk az ajtót. Sikerült, bejutottunk. 

- Nagy voltál, Janka! - sikkantott fel Kriszti lelkesen, mire zavartan a fülem mögé tűrtem egy barna tincset, ami elszabadult a copfomból.

- Semmiség. 

- Szép volt! - csapott Bence a vállamra, majd előreengedett az ajtóban. Mögötte Patrik és Zsuzsa állt, mindketten elismerően néztek rám, mintha nem az évtized leghülyébb feladatát oldottam volna meg.

- Köszöntelek titeket a versenyben, ezüst csapat! - lépett elő oldalról egy az ajtónállónál magasabb férfi, hasonló narancssárga felsőben, rajta egy fekete kitűzővel, amin a "szervező" felirat állt. - Róbert vagyok, az IVO főszervezője. Gratulálok nektek a bejutáshoz! Ti voltatok eddig a leggyorsabb csapat három perc negyvenhét másodperccel. 

Vigyorogva húztuk ki magunkat, majd léptünk be egymás után a táborba, ami első ránézésre hatalmas volt. Hosszúkás alakúnak tűnt, a bejárat pedig az egyik végében állhatott, ami előtt egy rakás faasztal helyezkedett el, mögöttük pedig kunyhók, ahol nagy eséllyel mi fogunk majd megszállni. Az asztaloknál már jó pár csapat ült, láttam sárga, kétféle zöld és kék, szürke, fehér és piros melegítősöket is, de a színekből ítélve, fognak jönni még utánunk. Mikor Zsuzsa is belépett mögöttünk hangos taps hangzott fel az asztaloktól és a kerítés mellett álló narancsruhás felnőttektől, akik ezek szerint mind felügyelőtanárok voltak, mi pedig megilletődve néztünk körbe.

- Üdvözlöm, Kelemen Zsuzsanna - rázott Zsuzsa kezet Róberttel, aki közben előhúzott egy táblát, majd kipipált rajta egy sort és felénk nézett.

- Bach Janka? - kérdezte, mire előrébb léptem és én is kezet ráztam vele. - Várhegyi Krisztina? - fordult Kriszti felé, mire ő is elfogadta a kezét. - Gerencsér Patrik? - nézett hol Patrikra, hol Bencére, mielőtt Patrik is megrázta volna a kezét. - Akkor, biztosan te leszel Mohácsi Bence - nyújtott utoljára Bence felé a főszervező a kezét. - Sok sikert és kitartást kívánok nektek! Szép és becsületes játékot várok el! Érezzétek jól magatokat!

A bőröndöket magunk után húzva foglaltunk el egy szabad asztalt középtájon, majd rogytunk le, hogy szusszanjunk egyet, miközben igyekeztünk úgy tenni, mintha észre sem vennénk, hogy mindenki minket néz. 

Sikerült, bejutottunk a versenybe. Már csak bent kellett maradnunk.