- Szóval... - folytatta Kriszti lelkesen a beszámolót. - Ott álltam, és arra vártam, hogy Olivér mit fog lépni, na nem mintha sok lehetősége lett volna, és ekkor... - tartott hatásszünetet. - Ekkor egyszerűen felborította a királyát, és feladta. Szép játék volt, de szerintem már az elején tudta, hogy esélye sincs. 

A többi csapathoz hasonlóan mi is az ebédlőben ücsörögtünk, miközben Kriszti részletes beszámolóját hallgattuk arról, hogy hogyan sikerült megnyernie egymás után négy játékot is, és egyedüliként veretlenül túlélni a délelőttöt. A világosrózsaszínek estek ki, így miután a feladatra küldött tagjuk visszatért, már meg is jött értük a busz, hogy visszavigye őket az iskolájukhoz. A beszámolókból hamar kiderült, hogy a legtöbben sportfeladatra tippeltek, páran pedig találomra küldtek valakit, egyedül a lila lányok okoskodhatták ugyanúgy ki a sakkot, mint mi, mert tőlük is olyan versenyző ment aki jó a reálos és logikai feladatokban. 

- Ő melyik csapathoz is tartozik? 

Kriszti a fejével a velünk szemben ülő világoszöldek felé biccentett, akik lehajtott fejjel sutyorogtak valamit. 

- Asszem eljátszottam az esélyt, hogy barátok legyünk. 

- Miért? Nem ő adta fel?

Kriszti megköszörülte a torkát, majd idegesen felnevetett.

- Hát, a végén mikor odamentem gratulálni neki a játékhoz, kifejtettem pár szóban, hogy ha előre gondolkodott volna az elején, nem hagyja védelem nélkül a királyát, a királynőjét pedig jóformán ő játszotta a kezemre. Szinte én tettem neki szívességet azzal, hogy leszedtem a futómmal. 

Patrik felhorkantott, én csak megveregettem Kriszti vállát. 

- Amúgy sem volt rájuk szükségünk. Tudod, ők Domáék gonosz ikertestvérei, egy zöld szövetséges pedig bőven elég. 

- Jól hallottam, hogy valaki engem emlegetett? - bukkant fel ekkor mögöttünk Doma, majd szó kérés nélkül ledobta magát az asztalunkhoz. - Hallom ti lesztek a befutók Szirtes-Kocsis jóslatai szerint. 

- Más is nézi azt a hülyeséget? 

- Mindenki nézi - forgatta meg a szemét Doma, majd Kriszti felé fordult. - Szép volt délelőtt! Ádám mesélte, hogy mindenkit lealáztál. 

Kriszti a füle hegyéig elpirult, és a halálfejes gyűrűjét kezdte el birizgálni. 

- Semmiség volt. 

- Ádám szerint, ő csak azért jutott tovább, mert minden lépés előtt befeszített, így az elvonta a tábláról az ellenfele figyelmét - vonta meg a vállát Doma. - Szóval csak óvatosan vele, ha izompólót vesz. 

- Nem most fecsegted ki éppen a titkos szuperképességeteket? - nézetem tettetett értetlenséggel rá. - Vagy csak blöffölsz? 

Doma a saját asztala felé mutatott, ahol két másik csapattársa éppen az említett Ádám bicepszét tapogatták lelkesen. 

- Nézz csak rájuk, nem lehet neki ellenállni.  

Kriszti egyetértően bólintott.

- Akkor mázli, hogy vele nem kellett játszanom. 

- A barna csapat hogyan jutott tovább? - hajoltam közelebb Krisztihez, hiába nem volt sehol Barnáék csapat, ők nyilván a faházukban gyűltek össze. - Bálint nem éppen a logikai képességeiről volt híres tavaly.

- Csak egy játékát láttam, de szerintem csak szerencséje volt. Elég amatőrnek látszott. 

Ezek után másra terelődött a szó, de én nem kapcsolódtam be a beszélgetésbe, hanem elköszöntem tőlük, hogy elvonulhassak telefonálni, pedig eszem ágában sem volt újra csevegéssel próbálkozni az anyámnál, a tegnap esti egy hétre is bőven elegendő volt. Helyette visszasiettem a faházunkba, ahol szerencsére nem tartózkodott senki, és végighasaltam az ágyamon, majd megnyitottam a galériát. Pontosan tudtam, hogy melyik fotót akarom megnyitni, még ha legalább másfél éve nem néztem rá, de nem is töröltem ki. Valahogy úgy próbáltam továbblépni, hogy közben nem szerettem volna elfelejteni, honnan jöttem. Így legalább mindig volt nálam egy nem túl szép emlékeztető, arra az esetre, ha megfeledkeztem volna arról, hogy milyen érzés mindent elveszíteni egyetlen este leforgása alatt.

Behunytam egy pillanatra a szemem, mielőtt ránéztem volna a képre, ami nem sokkal azelőtt történt, hogy összeomlott az életem. Akkor úgy éltem az egészet meg, mintha egy világ tört volna össze, mára beláttam, hogy mennyire túlreagáltam az egészet, és részben ez okozta azt, hogy ekkora ügy lett belőle. Ha akkor nem viselkedek úgy mint egy hisztis bálkirálynő, talán nem kellett volna sulit váltanom, és kitörölni az eddigi életemet. Csakhogy elég gázul reagáltam le pár dolgot, és ezzel csak még egy ütőkártyát adtam azok kezébe, akik elindították az egészet.

Hiába telt már el sok idő a kép elkészülte óta, még mindig alig ismertem rá magamra, ahogy ott kapaszkodtam egy srác karjába egy félhomályos helyiségben, és csillogó szemmel néztem a kamerába. A hajam hosszabb volt, és tele volt mézszőke melírcsíkokkal, a sminkem erős és füstös volt, a kivágott felsőről és szűk szoknyáról már nem is beszélve, amiből majdnem mindenem kilátszott. A csuklómon egy csicsa barátságkarkötő lógott, rajta apró szívalakú lakattal, aminek a másik fele, az akkori legjobb barátnőmnél volt, és akkor mindent még mindent ez jelentett. Szokásos szombat esti házibuli volt, azt leszámítva, hogy nem egy évfolyamtársunk tartotta, hanem valakinek az ismerősének az ismerőse, így a háttérben kevés alig lehetett kivenni pár velünk egykorút, nagyrészt csak egyetemisták, meg végzősök voltak, de első ránézésre ezt azért nem lehetett volna megmondani. Így csupán pont olyan képnek látszott, mint amihez hasonlóból tucatnyi volt régen az instámon. 

Csakhogy alig pár perccel azután, hogy a kép elkészült, én pedig kiszöktem elszívni egy szál cigit Barnával, mindennek vége lett. Emlékszem az utolsó kedves szava az volt hozzám, hogy felajánlotta nekem a kabátját, mivel én a kivágott cuccban mentem ki vele a kertbe, de elutasítottam, mert semmi kedvem nem volt eltakarni a vadiúj felsőm, így inkább fagyoskodtam. Aztán Barna, merthogy természetesen őt ölelgettem azon a képen, azt mondta, hogy szerinte tartanunk kéne egy rövidebb szünetet, nekem pedig kiesett a kezemből a cigi. 

Talán azért mert kiakadtam, talán azért mert egyszer őszinte akart lenni, vallotta be, hogy igazából bármennyire is kedvel engem, sosem érdekeltem úgy igazán, hanem ostoba módon féltékennyé akarta tenni Esztert, az akkori legjobb barátnőmet. Mindenki tudta, hogy ő meg Eszter régóta kerülgették egymást, ezért is volt akkora meglepetés, mikor randira hívott, majd látványosan velem kezdett foglalkozni, és egy üres teremben az osztálykarácsony után megcsókolt a fagyöngy alatt. Giccses gesztus volt, mégis majd elolvadtam tőle, és minden gyanú nélkül szerettem bele. Vagy legalábbis akkor azt hittem, ilyen volt az igaz szerelem. Aztán Barna kioktatott, hogy csupán egy eszköz voltam, amivel elérte azt, hogy felkeltse a legjobb barátnőm figyelmét, aki az aznapi buli előtt írt neki, hogy rég dumáltak és jó lenne találkozni valamikor a síszünetben. Én pedig úgy álltam ott előtte, még mindig a hidegtől vacogó fogakkal, mint egy idióta. Az is voltam persze. Így nem érte váratlanul mikor megkérdeztem, hogy miért nem voltam neki elég jó.

Mert aznap nem csupán egy srác árult el, akit túlságosan hamar is megszerettem. Nem, hanem a legjobb barátnőm is, aki ezek szerint sosem szeretett annyira, mint én őt. Képes volt a hátam mögött írni a barátomnak, miközben segített elkészülni nekem a bulira, ahol tudta mi vár rám. Mindig ő volt közülünk a bátrabb, a merészebb és a népszerűbb is, én csupán az árnyéka voltam, de ezt sosem bántam. Nélküle nem jutottam volna be hamis személyivel a legmenőbb pesti szórakozóhelyekre, nem vihettem volna olcsó, és förtelmes bort, hogy azzal és egy doboz cigivel kiüljünk éjszaka a Margitszigetre, és nem néztek volna ránk irigykedve a többiek. Mert mi voltunk a tökéletes barátnők. Aztán ő képes volt elárulni engem, azok után, hogy hány alkalommal fedeztem a szülei előtt, hányszor segítettem neki a dolgozatoknál, írtam meg helyette a beadandókat és hagytam, hogy kibőgje magát a vállamon, ha az akkori egyetemista pasija, megint lerázta. 

Barna pedig pont azt válaszolta az ostoba kérdésemre, hogy azért, mert én nem vagyok olyan, mint Eszter. Aztán bement, és otthagyott kint a hidegben, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak végig az arcomon, és azt próbáltam megérteni, hogy miért cseszett ki velem, a számomra legfontosabb ember az életemben. A szüleimtől már régóta eltávolodtam addigra, mert csak azzal volt elfoglalva, hogy egymással ordibálnak, így akkor úgy éreztem Eszter volt az egyetlen, akinek bármikor kiönthetem a szívem, akire mindig számíthatok. Így mikor letöröltem az elfolyt szemfestékem, visszamentem a házba, és azt tettem, amit minden tizenéves, összetört szívű, és felelőtlen lány tehetett volna, egy idegen helyen, azok után, hogy ketten is elárulták. Berúgtam, és próbáltam úgy tenni, mint a hollywoodi filmekben egy hasonló szituációban a főhősnő: hagytam, hogy valami egyetemista srác ölelgessen, miközben a szemem sarkából Barnát lestem. 

Azzal persze nem számoltam, hogy a szemfülesebb évfolyamtársaim majd lőnek rólam pár képet, és mindent még aznap ki is posztolják. Így hamar tele lett minden oldalam azzal, hogy ott ülök egy random srác ölében, és éppen el vagyok foglalva azzal, hogy ledugjam a nyelvem a torkán, miközben ő fél kézzel egy sörösüveget tart, és bedugja a kezét a toppom alá. Így lettem én az a Janka, aki berúgott, és megcsalta az ártatlan pasiját, akinek ezt végig kellett nézni. 

A következmények természetesen borzalmasok voltak. Mikor hajnali kettő körül kijózanodtam annyira, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy fogok hazaérni, addigra már az anyám, és vele együtt az összes ismerősöm, látta valamelyik közösségi oldalon, hogy mi történt. Mindent megadtam volna azért, ha aznap Eszternél aludhattam volna, csakhogy ő addigra már régen lelépett Barnával, és azokkal akikkel együtt jöttünk, így ott találtam magam, teljesen egyedül valahol a világ végén egy buliban, ahol nem ismertem senkit. Ráadásul még be is voltam rúgva, és negyed óra leforgása alatt három ismeretlen srác hívott magával az emeletre, úgyhogy inkább vállaltam azonnal a következményeket, és felhívtam anyámat, hogy jöjjön el értem Nagykőrösre. Nem csupán otthon váltam én az engedetlen és ostoba tinivé, hanem az iskolában is, ahol hétfő reggel már mindenki úgy köszöntött, ahogy azt a képek és Eszter meg Barna története alapján jónak látta. Ugyanis hiába bizonygattam, hogy én csak ostoba voltam és helytelen döntéseket hoztam, nem tudtam meggyőzni erről senkit, mert mindenki csak annyit látott, hogy az osztálytársaim szeme láttára - akik közül az egyik a legjobb barátnőm volt, a másik meg már pár hónapja a barátom -, fordultam ki önmagamból, és tettem nevetségessé magam. 

Ez volt az én nagy bukásom története. Aztán ehhez még hozzájött a több hónapon át tartó gúnyolódás és suttogás a hátam mögött, a feliratok a wc-ben és természetesen még az osztályfőnök rosszalló pillantásai, aki első kézből értesült a történtektől az anyámról és a pletykaáradatból, így nem nagyon vette arra a fáradságot, hogy legalább az iskolában pátyolgassa a lelkem. Elvégre kinézték belőlem az emberek ezt az egészet, én pedig nem tehettem ellene semmit. Így mikor év végén, zokogva jöttem haza az iskolából mert egy kilencedikes fiú beszólt a fél folyosó füle hallatára, anyám felvetette, hogy talán jövőre új iskola után kellene nézni. Akkor már hónapok óta ez volt az egyetlen kedves szava hozzám, én pedig gondolkodás nélkül belementem. Kitöröltem a régi ismerőseimet a közösségi oldalakon, leszedtem az Eszterrel készült "BFF" jeligéjű képeimet az oldalaimról és egész nyáron ki sem dugtam a fejem a szobámból, mert elkezdtem szépen lassan újratanulni a korábbikat, és előre elolvasni az összes kötelezőt az érettségiig.

- Janka! - nyitott be ekkora a faházba Kriszti, mire ijedtemben összerezzentem, és kiejtettem a telefont a kezemből, amit már hosszú percek óta bámultam. - Gyere gyorsan! - ugrott az ágyához, majd kapta fel az ezüst melegítőjét. - Feladat van!

Ez lehetett a varázsszó, mert úgy pattantam fel, mintha ágyúból lőttek volna ki, és rohantam az ajtóhoz. A faházból kiérve együtt kezdtünk el sprintelni az ebédlő felé, ahol Kriszti elmondása alapján a többiek éppen Németh igazgatót értesítették a fejleményekről.

- Még kis sem pihentem az előzőt - morgolódott Kriszti, mikor beléptünk a fotocellás ajtón, és az asztalunkhoz siettünk. A többi csapat is a szokásos törzshelyén ücsörgött, és mindenki egy-egy boríték fölé hajolt, miközben lázasan sugdolóztak valamiről. 

- Ez az IOV. Itt semmit sem lehet kiszámítani. - vontam meg a vállam, majd lehuppantam Patrik mellé, aki látványosan szenvedve válaszolgatott az igazgatónknak, majd gyorsan lerázta, mikor megérkeztünk. 

- Nem nyitottuk ki, megvártunk titeket! - vette kézbe Bence az ezüst borítékot, majd feltépte és kihúzott belőle egy lapot, amin egyetlen sor írás árválkodott, rajta azzal a szöveggel, hogy " Háromkor gyülekező a főbejárat előtt ". 

- Úgy néz ki, csapatfeladatra megyünk.