Már vagy fél órája ücsörögtünk a kinti asztaloknál Patrikkal és Bencével, és arra vártunk, hogy a versenyzők visszaérjenek, vagy legalább hírt kapjunk Krisztitől, mikor mindegyikünk telefonja egyszerre kezdett el rezegni. Késő délután volt, és egész nap szitált az eső, amitől a levegő is jócskán lehűlt, így elgémberedett ujjakkal oldottam fel a képernyőzárat és nyitottam meg a Messengert.

- Kriszti továbbjutott! - újságoltam el a fiúknak, mikor átfutottam a két sort, ami a csapattársunk küldött. Elsőre nem értettem meg minden szavát, mert feltehetőleg a lelkesedéstől majdnem minden harmadik betűt félreütött, de a lényeg így is megvolt. - Ő nyerte ez egészet! Hé! Figyeltek ti rám egyáltalán? - hajoltam Bencéhez közelebb, mikor semmilyen választ nem kaptam tőlük. Továbbra is csak ott ültek velem szemben és Bence telefonján néztek valamit fülhallgatóval, kizárva a külvilágot. 

- Tudjuk - mormogta Bence, de nem vette arra a fáradságot, hogy felnézzen.

- Honnan? - Mivel privát üzenetben írt, és nem a közös csoportunkba, nem akartam szőrszálhasogató lenni, de mégis érdekelt, hogy miért nem küldte be az üzenetet az "Ezüst BGK bajnokok" nevű csoportunkba, ahelyett hogy egyesével szólt mindannyiunknak. 

- Kocsis Live-jából. 

- Hogy miből? - kezdtem teljesen elveszteni a fonalat. Nem ismertem semmiféle Kocsist, és úgy tudtam nem közvetítik sehol a verseny állását online, még hivatalos közösségi médiás oldala sem volt az IOV-nak. 

Patrik szó nélkül megveregette magam mellett a padlót, majd kihúzta a fülhallgatót a készülékből, így már én is láthattam hogy mit néznek már percek óta. Nem voltam eléggé felkészülve a látványra. Ugyanis Bence telefonjáról egy középkorú, kopaszodó férfi vigyorgott a kamerába, és lelkesen magyarázott, miközben a háta mögött jól ki lehetett venni két IOV feliratú aranykupát, és egy "Nyertes-Szirtes" feliratú zászlót.

- Szóval, ahogy már mondtam, Tahi Tanár úr, Takács Titanilla tanárnő és én is száz százalékban egyetértünk abban, hogy idén melyik csapat mellett áll nemes és nagy múltú iskolánk... Hopsz, rossz idézet! - kapott a fejéhez, mire egy rakás villám meg szemüveg emoji érkezett reakciónak az élő videójára, a férfi pedig folytatta. - Nem is ragozom tovább, hajrá ezüst csapat! Hajrá BKG!

Aztán a live be is fejeződött, a túlontúl lelkes férfi pedig eltűnt a szemünk elől, mielőtt alkalmam lett volna közelebbről szemügyre venni, vagy egyáltalán meggyőződni róla, hogy ez a valóság, és nem hallucinálok. 

- Akarom én tudni, hogy mi volt ez?

- Kocsis napi live-ja, amiben azt elemzi, hogy melyik csapat mennyire esélyes a győzelemre - válaszolta Bence úgy, mintha teljesen magától értetődő lenne. - Ma vendégként ott volt vele két tanár is, az egyik igaz szadistának néz ki, de a kedves Titanilla tanárnő.. hmm... nem értem, hogy nálunk miért nincsenek ilyen... dekoratív tanárok. - Patrik felhorkantott mellette, majd belecsapott Bence kezébe. - Nézd! Még saját hashtagünk is van. 

- Honnan ilyen ismerős a neve? - pillantottam le a képernyőre, amin mindenhol #kocsisstandswithezüstcsapat felirat tündökölt. Valaki roppant szorgos lehetett.

- Ő a Szirtes Gimi igazgatója. A tavalyi, meg a tavalyelőtti címvédő bajnokok, a piros csapat összeállítója - magyarázta Patrik. - Egy kész zseni a pasas, és mindenki imádja.

Rámentem az igencsak szép számokkal büszkélkedő férfi oldalára, ahol a legutolsó videóján piros virágos kötényben éppen pörköltet főzött, fölötte pedig arra lehetett szavazni, hogy a következő adásban haul videót készítsen, matektanárral interjúzzon, főzzön vagy éppen kisállatsimogatóba menjen. Jelenleg a kisállatos opció vezetett toronymagasan.

- Ja, kész zseni. 

- Jobban is értékelhetnéd, hogy nekünk szurkol! Kocsis szava sokat ér.

- Nehogy azt mondd, hogy van neve a szakmában - fintorodtam el látványosan, mert még viccnek is rossz volt. - Jézusom, ugye Németh nem hasonló karriert építeni? 

- Ne fesd az Ördögöt a falra - emelte fel Bence a telefonját, amin pont volt egy bejövő hívás az igazgatónktól. - Ki vállalja? 

- Kizárt dolog! - vágtam rá egyből.

- Biztos hogy nem! - szólalt meg Patrik szinte velem egyszerre.

Bence már-már bánatos kiskutyaszemekkel nézett ránk. Talán máskor meg is hatott volna, ha nem lett volna korábban már szerencsém egy hasonló videochatben a finoman szólva is bezsongott dirivel, tegnap. 

- Légyszi! A múltkor is lett pár ősz hajszálam, miután le kellett kameráznom neki a konyhát, a konditeremhez és az uszodákhoz tartozó öltözőket, majd be akart küldeni felvételeket készíteni a tanárok szállására a facebook posztjaihoz, de mikor kidobtak onnan, engem hibáztatott. Nem bírok ki még egy hívást!

Patrikkal sokatmondó pillantást váltottunk, mire Bence reménykedve nyújtotta felénk a telefonját, mire egyszerre pattantunk fel, és lőttünk ki szélsebesen. 

- Végre te is tehetsz valamit a csapatért! - kiáltotta még oda neki Patrik, aztán maga után húzva, bevetetettünk magukat a faházak mögé, hogy lerövidítsük az utat a kilátóig.

Nem beszéltük meg, hogy hová tartunk, de mivel nem sok helyre mehettünk, hogy egyedül legyünk, nem kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam. Mire sikeresen átvágtunk a sövénylabirintuson és felmásztunk a kilátóra, annyira szúrt az oldalam minden egyes lélegzetvételnél, hogy nem törődve semmivel, elterültem a kilátó padlóján, és behunytam pár pillanatra a szemem, amíg valamennyire csillapodott a szapora szívdobogásom. 

- Nem vagy valami jó formában. 

- Kuss!

- Gondoltál már arra, hogy néha eljárj kondizni? - folytatta Patrik. Nem sokkal mellettem ücsörgött, a hátát a falnak vetette. Azon kívül, hogy kicsit kipirult az arca a futástól, semmiféle külső jelét nem láttam annak, hogy elfáradt. Ennyi meg sem kottyant neki. - Nem azt mondom, hogy rád fér, de azért nem ártana meg. Tudod, már fürdőruhaszezon van, és ha azt akarod, hogy...

Szívem szerint hozzávágtam valamit, de egyedül a telefonom volt csak nálam, amit sajnáltam, ezért be kellett érnem azzal, hogy lazán bemutattam neki, mire abbahagyta a szövegelést. A szemerkélő eső megint rákezdett, de mivel a kilátó fedett volt, addig nem kellett tartanunk attól, hogy elázunk, amíg rá nem kapcsol, és be nem ver oldalt. Összébb húztam magamon az ezüst melegítőmet, majd ülő helyzetbe tornáztam magam, és mélyet szippantottam a hűvös levegőből, amibe a moha, a felázott föld és a fenyő aromája vegyült, és jele pillanatban nem éreztem ennél tökéletesebb keveréket még soha. 

- Tudod, néha már el is felejtem, hogy milyen idegesítő voltál a suliban - folytatta alig egy perccel később, amikor már azt hittem, hogy talált magának más elfoglaltságot. 

- Miért nem tudod néha befogni? 

- Talán mert nem szeretem a csendet. 

Felsóhajtottam, és várakozva néztem rá.

- Most komolyan arról akarsz beszélgetni velem, hogy mennyire bunkó voltál eddig? Mert akkor szívesen fogadom a bocsánatkérésed.

Patrik megforgatta a szemét, majd fél kézzel végigszántott szőke tincsei között. A nap már elkezdte kiszívni őket, de amúgy is szalmaszőke volt, így közelebbről olyan látványt nyújtott, mintha melíroztatott volna. 

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Én csak azt tudom, hogy szeptembertől kezdve ott ültél a sarokban, senkihez sem szóltál, az órákon pedig folyamatosan válaszoltál a tanárok kérdéseire, és hibátlan dolgozatokat írtál, anélkül hogy bárki segített volna. Persze, hogy strébernek tartunk. Tartalak - helyesbítette végül, mivel nem ült egyik haverja sem az oldalán. - Még csak nem is próbáltál beilleszkedni, egy buliba sem jöttél el, nem meséltél magadról, és levegőnek nézted az osztálytársaidat. Janka, egészen antiszociális voltál tegnapelőttig! Nem is hiszem, hogy valaha hallottalak ennyit beszélni, mint most. Lehet, hogy szemét voltam, vagyis vagyok, de te is hozzátettél ahhoz, ahogy bántunk veled. Nem háríthatod az egész felelősséget rám. 

Csendben emésztgettem magamban a szavait, de hiába szerettem volna valahol megcáfolni őket, nem tudtam. Egyrészt mert igazat mondott, másrészt mert olyan kegyetlenül őszinte volt, hogy elszorult a torkom, és azon kaptam, hogy mélységesen elszégyellem magam. Haragudtam Patrikra, mert számomra ő testesítette meg a gimnázium összes rossz dolgát kezdve azzal, hogy népszerű volt, karizmatikus, helyes és nem mellesleg sportoló is. A hozzá hasonlók miatt ment tönkre minden az előző sulimban, és mivel már az első napokban elkönyveltem őt és a barátait olyannak, akik Barna és a bandája itteni megfelelői, nem is próbáltam úgy tenni, mintha kedvelném őket. Azt azért még ő sem vitatta, hogy borzalmas dolgokat vágott néha a fejemhez, de abban igaza volt, hogy miért lettem a BKG-ban is kirekesztett, alig pár hónappal azután, hogy beiratkoztam. Mert én is egy elég nagy liba voltam. Talán egészen másmilyen mint korábban, mert attól az énemtől próbáltam annyira szabadulni, hogy észre sem vettem, hogy újfent rossz irányba tartok.

- Sajnálom.

- Hogy mondod? - hajolt előrébb, mint aki nem hisz a fülének. 

- Ne várd, hogy megismételjem! Pár dologban igazad van, de attól még te is egy nagy paraszt voltál.

- Miért beszélsz múltidőben? Talán már nem tartasz annak?

- Elfelejted, hogy este láttam a hasizmodat. - Mosolyodtam el nagy nehezen, és próbáltam oldani valamivel a hangulatot. Olyan érzés volt ez az egész, mintha egy hatalmas, mázsás kő esett volna le a szívemről. Bármi is történt, nem tudta feledtetni velem az elmúlt hónapokat, de arra jó volt, hogy észhez térítsen, és rájöjjek, hogy az ilyen dolgok mindig kétirányúak. - Azzal sikeresen ellensúlyoztad. 

- Ha előbb szólsz, hogy csak ez kell, akkor már matekon lekaptam volna a pólóm. - Kacsintott rám. 

Ahogy ott ültünk a szitáló esőben a kilátóban valahol Börzsönyben, úgy éreztem régóta nem kerültem már ennyire közel senkihez. Szép lassan nyíltam meg Patrik előtt, és hiába nem terveztem egyáltalán ezt az egészet, nem esett rosszul. Olyan helyesnek érződött. Jó volt végre valakivel megosztani dolgokat, és ha éppen ő volt kéznél, ráadásul meg is hallgatott, akkor elfogadtam. Ezért lassan beszélni kezdtem.

- Azért tanultam annyit, hogy valamivel kiérdemeljem anyám elismerését, de így visszatekintve már elég nagy hülyeség volt. Olvasni mindig szerettem, de a magolás nem az én világom. Borzalmas egy év volt, ha vége lesz a versenynek, szerintem szeptemberig ki sem kelek az ágyból. 

- Azért néha iktass be pár edzést.

- Örök hála, hogy nem feledkezel meg a bikiniszezonról - élcelődtem. - Nem tudom, hogy bírtam ki eddig a tanácsaid nélkül.

- Ha gondolod, a verseny után elkísérhetlek. Mármint gyúrni. Sok helyet ismerek, és kedvezményt is kaphatsz ha velem jössz.

- Istenien hangzik.

Hunyorogva nézett rám, nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélek-e, vagy megint csak gúnyolódok. 

- Akkor most te is felajánlod, hogy elkísérsz a könyvtárba?

- Dehogy, nálad már reménytelen a helyzet, ezért nem is fogok próbálkozni. 

- Nagyon vicces vagy - vágott sértődött arcot, de láttam rajta, hogy csak megjátssza. Igazság szerint egyre jobban ismertem Patriknak azt az oldalát, amit akkor mutatott, mikor nem a barátai gyűrűjében állt, és határozottan szimpatikusnak találtam. 

Már nyitottam volna a számat, bele sem gondolva, hogy éppen mit szeretnék elmondani, mikor megszólalt a telefonja, és megmentett attól, hogy kínos helyzetbe hozzam magam. Miközben ő a füléhez emelte, és beleszólt, én ökölbe szorítottam a kezem, és belevájtam a köröm a tenyerembe. Majdnem elmondtam neki valamit, amit eddig senki másnak. Patriknak, az ég szerelmére! Annak a Patriknak, aki a téliszünet előtti utolsó magyardolgozat közben végig a papíromat leste, és azért nyaggatott, hogy adjak neki kölcsön különböző tollakat, meg radírt ki tudja miért, így mikor a tanár észrevetette, mindkettőnknek büntetőmunkát szabott ki, hiába próbáltam elmagyarázni, hogy én soha az életben nem segítettem volna pont neki. Aztán januárban kiderült, hogy miközben én még a karácsonyfa alatt is az Ember tragédiájából írtam a hatoldalas fogalmazásom, Patrik letöltött valamit a netről, a tanárnő pedig ugyanúgy újra íratta velünk a témazárót. Igen, éppen ennek a fiúnak vallottam be majdnem valamit, ha nem szólalt volna meg a nyavalyás telefonja.

- Tíz perc és beérnek a buszok - kelt fel, majd húzott fel engem is, mintha mi sem lenne természetesebb. - Mit akartál mondani?

- Semmit.

- Valamit akartál, mielőtt Bence hívott volna. Mi volt az?

- Tényleg semmiség. - Még mindig nem úgy tűnt, mint aki hinne nekem, ezért további magyarázkodás helyett, egyszerűen elindultam a létra felé. Félúton jártam, mikor ő is elkezdett mászni. 

- Ezt nem fejeztük be. - Lesett hátra a válla fölött.

- Pedig szerintem igen. 

Megrázta a fejét, de szerencsére nem nyaggatott tovább.