Miközben felmasíroztunk a pályára a barna csapattal szemben, végig az járt a fejemben, hogy ez az én esélyem. Most aztán lehetőségem van megmutatni Barnának, hogy már nem félek sem tőle, sem a többi volt osztálytársamtól, akik a segítségére voltak a pletykák elterjesztésében. Nem, most már lehet, hogy a BKG-ban úgy ismert mindenki, mint a csendes és könyvszerető új lányt, de elég messze voltunk Budától, és itt senki sem ítélkezhetett. Így kihúztam magam és minden izmom megfeszítettem, miközben a főszervező a szájához emelte a sípot. A barnák és a mi taktikánk is hasonló volt, tőlük Barna, Bálint és Orsi indult meg egyből a labdák felé, míg én Krisztivel és Patrikkal, Bencét hátrahagyva. Ők a két szélső irányba ugrottak, miközben én a középen árválkodó labdát céloztam meg, de Barna is így lehetett, mert egyszerre értünk oda a padhoz. Csak tizedmásodperceken múlott, hogy elragadtam előle, mire ő a mellette lévők kapta fel. Mellettünk közben átrepült két másik, de mi csak néztünk a másikra, láthatóan nem tudta mit tegyen. Megkönnyítettem a dolgát, olyan erősen vágtam hozzá a puha gumilabdát, mintha kőből lenne. Valami miatt olyan érzésem volt, hogy nem akart kitérni az útjából, mert hiába állt közel hozzám, még mindig gyorsabb és erősebb volt nálam. 

Nem szólt semmit, csak ledobta a saját labdáját, majd megindult kifelé, mikor egy újabb csapódott a hátának, és a bíró belefújt a sípjába.

- Elnézést, nem láttam, hogy már kidobták! - kezdett el mentegetőzni Patrik, de elég volt egy pillantást vetnem az arcára, hogy tudjam, nem mond igazat. 

Mikor a narancsruhás szervező intett, hogy folytathatjuk a játékot, egyből le kellett buknom, mert Orsi engem célzott meg, de szerencsére nem jött neki össze. Közeben tőlünk Bencét már megint kidobták, és mikor körbenéztem, hogy merre találok még szabad labdát, a tanúja lehetettem, ahogy Bálint nem túl finoman arcon dobja Krisztit. 

Egy pillanatra elhalt a szurkolók hangja, aztán Róbert újra belefújt a sípjába. 

- A fejdobás tilos! 

Bálint fapofával bólintott.

- Nem oda céloztam.

- Egy francokat nem! - mormogta mellettem Patrik, mikor odasétált Krisztihez, aki az arcára szorította a kezét. Bár gumilabdákat használtunk, tudtak csípni, pláne akkor, ha egy tíz éve focizó fiú vágott vele képen. 

Nem volt sok időnk pátyolgatni a csapattársunk, mert mikor a bíró közölte, hogy Kriszti nem esett ki, újra belefújt a sípjába, és újrakezdtük. Patrik első dolga volt jól tarkón dobni Bálintot, mikor a barnacsapat versenyzője, lehajolt hogy felszedjen egy újabb labdát. Azonban nem örülhetett olyan sokáig a bosszúnak, mert Blanka közben őt is kidobta, aztán Krisztit is, miközben egy labdáért igyekezett. Még öt perce sem kezdtük el a játékot, de máris egyedül maradtam a csapatomból, szemben a két barna lánnyal. 

Annyi szerencsém volt, hogy az ötből már négy labda a mi térfelünkön volt, ezért miközben ők az egy után rohantak, én eldobtam két másikat feléjük, de egyik dobásom sem talált, és máris három labda volt náluk. Kezdtem kétségbeesni, hiába dobtam ki korábban Barnát, ő közel állt és még csak nem is moccant meg. 

Kétszer arrébb ugrottam, mikor megint célba vettek, de következő dobásom sem talált, még csak meg sem közelítette Orsit, aki egészen elemében érezhette most magát.

- Gyerünk, Janka! - kiáltotta Kriszti oldalról, de nem néztem oda. Nem vettem le a szemem a lányokról.

- Kapd már el azt a rohadt labdát! - ordította Patrik is teli torokból, úgy hogy még Kemencén is hallhatták. 

A kiáltása hallatán tucatnyi szervező pisszegte le, mintha ezzel bármit is elértek volna.

Alapjáraton véve nem volt rossz ötlet, de a kivitelezése annál nehezebb volt. Megpróbáltam minél távolabb állni, majd mikor Orsit az kötötte le, hogy összeszedjen egy labdát, és Blanka félem hajított egy másikat, érte vetődtem. A lábamra célzott, hogy ne tudjam elkapni, de korántsem dobott olyan erőset, mint a társa, így sikeresen összezártam közte a kezem és nem ejtettem el. 

Olyan hangos kiáltás harsant fel oldalról, hogy felszállt pár madár a közeli fákról. Patrik ügetett be mellém a pályára, majd biztatóan rám kacsintott és felkapott egy labdát. A két lány még fel sem fogta, hogy mi történik, mikor a csapattársam eltalálta Blankát, aztán passzolt nekem egyet, hogy enyém legyen az utolsó dobás. Szépen elszúrtam, mert Orsi játszi könnyedséggel kapta el, és szólította Barnát a pályára.

- A francba! - szitkozódtam elég hangosan ahhoz, hogy Patrik is meghallja, és felém kapja egy pillanatra a fejét.

- Nyugi! 

Nem válaszoltam, mert teljesen lekötött az, hogy újra megcélozzam Orsit, aki ezúttal nem kapta el a labdát. Kezdtem belejönni, nem is tűnt olyan borzalmas játéknak már a kidobó. Miközben azt figyeltem, ahogy Orsi elhagyja a pályát, balról valaki felkiáltott, majd nem sokkal a fülem mellett elsüvített egy labda. Még időben fordultam arra, hogy lássam, Barna hogyan rúg bele egy másikba, majd ordít Patrikra. 

- Még csak most jöttem vissza!

Ezek szerint, nem figyeltem és a csapattársam közben befejezte a játékot. 

- De már a pályán voltál, vagyis játszottál. - Érvelt Patrik a szervezők felé nézve, megerősítésért.

Róbert bólintott. 

- Amint a pályára lép valaki, aki korábban kiesett, újra lehet őt dobni. Nincsen arra szabály, hogy várni kellene, amíg felvesz egy labdát vagy valami. 

Barna felmordult, majd egyre vöröslő képpel elindult a fancsali ábrázatú csapattársai felé. 

Patrik ökölpacsi helyett, egyszerűen magához ölelt egy pillanatra, aztán kisvártatva csatlakozott hozzánk Bence és Kriszti is. Úgy örültünk, mintha máris a kezünkben lett volna a kupa. 

Ezek után már sokkal nyugodtabban, nem mellesleg vidámabban, szurkoltuk végig a sötétzöldek és a sötétkéket játékait, majd mikor ők is továbbjutottak, találomra drukkoltunk még más csapatoknak is, persze szigorúan csak azoknak, akik nem tartoztak az egyre élesebben kibontakozó szürke-lila-türkiz összefogás köreibe. Kicsit ugyan visszavettünk a vidámságból, mikor a barnák is továbbjutottak pár körrel később, de végül egész szórakoztató órákat tudtunk magunk mögött, miközben Domáék csapatával azt latolgattuk, hogy kinek mennyi esélye van továbbjutni, ki fog kidobni kit, és ki lesz a következő versenyző, aki kiakad valami miatt.

Az utolsó két csapat a sárgák és a fehérek voltak, így nekik kellett lejátszani a döntő mérkőzést, ami után az egyikük buszra száll, és távozik a versenyből.

- Kire fogadnál? - hajolt hozzám Doma.

- Nem szoktam fogadni. 

- De, ha most mégis fogadnál. - Erősködött. - Akkor kire tennél?

Patrik helyettem is válaszolt.

- Egyértelmű, hogy a fehérek jutnak tovább. Náluk ketten is sportolnak, és nézd meg annak a sárga csajnak az arcát. Mindjárt elbőgni magát. 

- Szerintem pedig, ők gyorsabbak. Előbb sem múlt sokon, hogy ők vesztettek - feledkezett meg Doma rólam, és szállt vitába Patrikkal. 

Jól megvoltam köztük, élveztem ahogy a késő délutáni napsugarak melengetik az arcom, miközben egy fűszálat morzsolgattam az ujjaim között. Azt kívántam, bárcsak sose múlna el ez a pillanat, amikor nem kell azzal törődnöm, hogy ki mit gondol rólam. Nem kell attól félnem, hogy mi fogad majd holnap az iskolában, vagy hogy megint nem hívtak sehová az osztálytársaim bulizni hétvégén, hiába volt ott mindenki. Még Patrik miatt sem kellett aggódnom, ami nagy ritkaságszámba ment eddig. 

Doma bosszúsan dőlt hátra, mikor a fehérek már az elején kidobták az összes sárgát, kezdve a pityergő lánnyal, Patrik pedig győzedelmes arccal ült vissza mellém.

- Megmondtam. 

- Gyakran fogadsz? - tudakoltam.

Úgy nézett le rám, márkás napszemüvege mögül, mintha életem legostobább kérdését sikerült volna feltennem.

- Aha. A Tippmix az életem. A suliban kb mindig erről beszélgetünk. Nem figyeltél sose?

Megráztam a fejem. Általában vagy valamilyen vastag könyv mögé bújtam, vagy igyekeztem láthatatlanná válni, a zenelejátszóm társaságában. Nem véletlenül gondolta mindenki azt rólam, hogy olyan magamnak való könyvmoly vagyok, sokat tettem azért, hogy így gondoljanak rám. 

* * * 

Vacsora közben rám hárult az a nemes feladat, hogy beszámoljak Némethnek a továbbjutásunkról, miközben a többiek sunnyogva tömték magukba a sültkrumplit és a rántott húst, Kriszti kivételével, aki megint valamilyen bio borzalomból csipegetett. 

- Asszem a fél fülemre süket lettem - néztem bosszúsan rájuk, mikor kinyomtam a telefont.

Patrik ártatlan arccal, és tele szájjal válaszolt.

- Nem értünk rá átvenni, bocs. 

- Végig azt ordította, hogy ő megmondta, milyen szuperek leszünk.

- Hallottuk. Vagyis, szerintem még a Mátrában is hallották. 

Szívesen kioktattam volna, hogy legközelebb esze ágában sem lehet egyiküknek nálam hagyni az igazgatót, de ekkor Zsuzsa is csatlakozott hozzánk, ezúttal ő is az ezüst melegítőjét viselte, és nem a szokásos zsákruhái egyikét, mire több másik kísérőtanár is megfordult utána, ahogy elhaladt az asztalok között.

- Gratulálok, gyerekek! Nagyon szép játék lehetett! - ült le mellénk. Most már másodszorra láttam mosolyogni, ráadásul két napon belül, ami szinte hihetetlennek számított.

- Közel sem volt annyira szép, mint most ön, tanárnő - húzta széles mosolyra a száját Patrik, mire le Kriszti prüszkölve kiköpte a szójatejes turmixát, Bence pedig fuldokolni kezdett, mert félrenyelt egy sültkrupmlit. Én szerencsésen megúsztam, de csak azért mert éppen nem volt semmi a számban. 

Zsuzsa homloka ráncba szaladt, majd úgy nézett vissza az osztálytársamra, mintha azon gondolkodna, hogy mivel köthetne belé a bókja miatt, ami egész őszintének hangzott. 

- Nem illik bizalmaskodni a tanároddal, Patrik - mondta végül, de csodák csodájára nem szidta össze. 

- Értettem. - Vonta meg lazán a vállát Patrik, majd előhúzta a telefonját a zsebéből. - De most már a tanárnő is a csapat tagja, úgyhogy illene küldenünk az igazgató bának egy képet. - Végig sem mondta, de közben már le is nyomott rajta egy gombot, mire a vaku felvillant egy pillanatra.

Így történt, hogy fél órával később Németh a lelkes szöveg kíséretében egy olyan képet osztott meg a suli oldalán, amin Zsuzsa éppen a személyiségi jogokról magyaráz, a kommentelők legnagyobb örömére, szűk melegítőfelsőben, Kriszti vörös fejjel törölgeti a könnyeit, Bence az asztalra borulva igyekszik nem túl feltűnően röhögni, én bamba tekintettel bámulok a kamerába, Patrik pedig sármosan vigyorog, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hiába lett pocsék csoportkép, mikor Krisztivel három kör Uno és bash után visszatértünk a faházba, hogy még a barna lányok előtt letusolhassunk, nem bírtam megállni, hogy elő ne húzzam a mobilom és rá ne menjek a Patrikkal közös beszélgetésünkre, majd miután feloldottam a tiltást, egysoros üzenetet pötyögjek be neki. 

" Átküldöd az ebédlős képet? "

Egy percbe sem telt, máris felvillant a kijelzőm, jelezve hogy üzenetem érkezett.

" Már kívánatos személy lettem?? "

Annyi mázlim volt, hogy Kriszti már bevonult a fürdőbe, így senki sem volt tanúja annak, ahogy vörösödő fejjel beleröhögtem a párnámba. Mikor nem írtam vissza azonnal, újabb üzenetem érkezett.

" Jó, jó. Értem én. Most zavarban vagy "

" Nem is "

" Kár tagadnod, ismerem a lányokat "

" Kímélj meg a részletektől! "

" Nem tudod, mit hagysz ki. "

Élveztem, hogy legalább már nem abból áll a beszélgetésünk, hogy pörölünk egymással, de az új irány teljesen idegen volt. 

" Akkor átküldöd a képet? "

" Pill "

Valahányszor ehhez hasonló rövidítésekbe botlottam, kedvem támadt a falhoz vágni a telefont. Lehet, hogy elfogult voltam a magyar nyelv irányába, de nem hittem, hogy épeszű ember képes leírni egy ilyen kis, ronda szócskát. Már éppen megírtam volna Patriknak, hogy hagyja az egészet, ha ennyire bonyolult dolog, mikor képüzenet érkezett tőle, én pedig kis híján elejtettem a mobilt. Ugyanis nem a vacsorázós csoportképünk, még csak nem is egy korábbi felvétel volt, hanem egy saját magáról, miközben a tükörben fotózza magát, úgy hogy csak egy törülköző van a derekára tekerve. 

Egy ideig hüledezve bámultam a képernyőt, majd írni kezdtem, de túl sokáig tarthatott, mert közben újabb üzenetem érkezett Patriktól. 

" Szóhoz se jutsz? "

" Csak továbbküldtem Némethnek hogy legyen mit kiraknia holnap... "

Gyanúsan hosszú ideig nem érkezett válasz, mire elkönyveltem magamban, hogy Patrik folytatta a fürdést, vagy azt, amit éppen a fürdőben csinált, mikor kivágódott a faház ajtaja, és ő dugta be rajta a fejét, de a kezét az arca előtt tartotta.

- Bejöhetek?

- Már bejöttél.

- Jó, jó, de bejöhetek? Mármint van rajtatok ruha?

Felhorkantottam, hiszen pont ő kérdezte, akin csak egy farmer volt, ráadásul tényleg a zuhany alól ugorhatott ki, mert a mellkasán vízcseppek csillogtak. 

- Kriszti fürdik, nincs itt más.

Elvette a kezét az arca elől, majd a biztonság kedvéért körbenézett, aztán fenyegető arckifejezéssel indult el felém. 

- Mondd, hogy csak szórakoztál, különben nagy bajba kerülsz, Janka!

- Kinézed belőlem, hogy elküldtem egy ilyen pikáns képet az igazgatómnak? - néztem fel rá közönyös arccal.

Patrik arcán félelem suhant egy pillanatra, mire kitört belőlem a nevetés. Nem hittem el, hogy képes és ilyet gondol rólam. 

- Igen! Vagyis, most már nem vagyok benne biztos - vonta össze a szemöldökét. - Ez egyáltalán nem vicces! A frászt hoztad rám! Hé, ez egyáltalán nem nem vicces! Hallod, Janka?

Morcos képe láttán, csak még jobban rákezdtem. Hajszálnyira voltam csak tőle, hogy megnyugtassam, eszem ágában sem volt továbbküldeni Némethnek a képét, mikor megszólalt a mobilom. Nem volt külön csengőhangom beállítva mindenkihez, ezért csak akkor hervadt le a mosoly az arcomról, mikor elolvastam a hívó nevét. 

Patrik azonnal levette, hogy fontos dologról van szó, mert meg sem mukkant, mikor fogadtam anyám hívását, és rá se nézve kisiettem a faházból, hogy a kerítés mentén, ahol valamivel jobb volt a térerő, nyugodtan beszélhessek vele. 

- Szia, anyu. 

- Janka - szólt bele kimérten. - Láttam, hogy ma is továbbjutottatok. 

- Igen. 

Nem kértem számon rajta, hogy az SMS-re, amiben elújságoltam neki tegnap este, hogy egyedül csináltam végig az első próbát, még csak nem is válaszolt. Egyszerűen megnyitotta, de arra nem volt ereje, hogy visszaírjon egy nyamvadt sort. 

- Minden rendben a Gerencsér fiúval? 

Tudhattam volna, hogy nem én érdeklem, hanem a csapattársam. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy ha azt mondom nem, akkor felhívja Némethet és addig bizonygatja, hogy Patrik nélkül tudunk csak nyerni, amíg az igazgató valóban talál valami kiskaput és hazaküldi a fiút. Minden oka meg volt rá, hogy bizalmatlan legyen Patrikkal szemben, hiszen egy éve arról panaszkodtam neki, ha megkérdezte hogy mi újság az új sulimban, hogy Patrik szívózik velem, mégis rosszul esett, hogy most is ezzel jött. Nem gratulált a teljesítményünkhöz, még csak nem is kérdezte meg, hogy hogy érezem magam vagy minden rendben van-e. Pontosan ugyanolyan hűvös volt, mint otthon. És bár, az elmúlt hónapok során már egészen hozzászoktam, még mindig a szívem szakadt meg. 

- Aha. Ő rendben van. 

- Örömmel hallom. Remélem, hogy nem lesznek gondok, nem akarok csalódni benned.

Valami miatt kiakasztott a válasza. Kiakasztott az, hogy ennyire nyilvánosan nem érdeklem, és hogy még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha büszke lenne rám, amiért továbbjutottunk. Így vettem egy nagy levegőt, majd kárörvendően mesélni kezdtem neki, mielőtt kinyomhatott volna.

- Képzeld kidobós volt a mai feladat. Az amerikai fajta, két csapat játszott egymás ellen. Az első kört simán megnyertük, de a második már rázósabb volt. Tudod kik voltak az ellenfeleink akkor? A barna csapat, a Wesselényi Gimiből. Igen, pontosan onnan. Egy új lány, Orsi az volt évfolyamtársam, Bálint a volt osztálytársam és Berzsenyi Barna a tagja. Rá biztosan emlékszel, nem? Régebben sokszor átjött. 

Hallottam, ahogy levegő után kapkod, de nem vártam meg a válaszát. 

- Most mennem kell, majd beszélünk. Szia, anya! - aztán kinyomtam. Egyszerűen lenyomtam a kis piros ikont, ő pedig nem hívott vissza. Talán még nem tért magához a sokkból. 

Gyerekes bosszú volt, de jól esett a tudat, hogy most valamivel sikerült felbosszantanom. Nem egyszerűen bosszúságot okoztam neki, hanem elértem, hogy gondoljon rám. Hogy esetleg aggódjon miattam, amiért a világvégén négy wesselényissel vagyok összezárva. könnyen lehetett, hogy nem ez történt, és egyszerűen folytatta azt amit csinált a beszélgetésünk előtt, de jó érzés volt arra gondolni, hogy most az egyszer sikerült meglepnem és talán, kiváltanom belőle valamilyen más érzést a közönyön kívül. 

- Minden rendben? - fordult be nem sokkal azután Patrik a faház mögé, hogy letettem a telefont. Nem zavartatta magát, úgy ahogy volt, egy szál farmerben, ledobta magát a kerítés mellé a fűbe, nem sokkal mellém. 

Bólintottam. 

Csendben ültünk egy ideig, egyikünk sem szólalt meg. Én azért mert nem tudtam mit mondhatnék, és még mindig tele volt a fejem az anyámról szóló gondolatokkal, abba pedig, hogy mi járhatott Patrik fejében, inkább bele sem akartam gondolni. 

Végül mikor már túl hosszúra nyúlt a csend, feltápászkodtam.

- Meg fogsz fázni. 

Nem szállt vitába velem, csak elindult mellettem, vissza a házak felé. Mikor elértük a miénket, megállt egy pillanatra, arra várva, hogy majd mondok valamit. Talán a hívásról, talán arról, amit Barna mesélt neki. Jó alkalom lett volna, mégsem tettem. Nem tudtam.

- Jó éjt, Patrik!

Rögtön levette, hogy ez nem az a pillanat, ezért ő is elköszönt, majd visszaindult a szemközti házba. Az ajtóban állva visszanézett még, majd mikor rajtakapott, hogy őt bámulom, rám kacsintott. Fejcsóválva léptem vissza a saját faházunkba. 

Kriszti már az ágyán feküdt, valamilyen sorozatot bámult a telefonján, ha jól láttam, éppen levágták benne egy zombi fejét, és vér spriccelt mindenfelé. Guszta volt.

- Akarom tudni, hogy mit keresett itt a félmeztelen Patrik? 

Elképzeltem, ahogy elmesélem neki, hogy azért ugrott be ilyen hiányos öltözetben a csapattársunk mert meg akart győződni róla, hogy nem küldtem el az igazgatónknak a félmeztelen fürdőszobai szeflijét.

- Nem hinném. 

Bár a beszélgetés anyámmal teljesen lelombozott, mégis mosolyogva bújtam be az ágyamba, mikor jelzett a telefonom, hogy újabb képüzenetem érkezett egy Gerencsér Patrik nevű felhasználótól. Ezúttal a csoportképünket küldte át.