– Nem egészen értem, hogy miért pont minket választott – törtem meg elsőként a már kissé kínossá vált csendet, ami az igazgatóira ereszkedett, azután hogy Németh Zoltán, azaz a sulink igazgatója, bejelentette, hogy minket küld a suli az IOV-ra. Azaz az Iskolák Országos Versenyére, amit minden évben megrendeznek, már kerek tíz éve.

– Tökéletes kérdés, amire természetesen választ is fogok adni, amint megérkezik a negyedik társatok – dőlt hátra a székében a középkorú férfi, majd nézett várakozva az ajtóra. 

Ha egy filmben lettünk volna, az üvegajtó ebben a pillanatban kitárul és belép rajta, a titokzatos negyedik tag, majd kezdetét veszi a tanácskozás. Sajnos nem így történt, ezért az ajtó zárva marad, mi pedig tovább fészkelődhettünk a kifejezetten kényelmetlen székeken, szemben a dirivel. Bár csak látásból ismertem a két másik diákot, akikkel egy évfolyamban jártam, azt meg tudtam állapítani, hogy máris egyetértünk abban, hogy a késő ismeretlen jól kicseszett velünk, amiért már majdnem fél órája várunk rá, teljesen értelmetlenül.

– De, addig is – szólalt meg újra az igazgató, aki beláthatta, hogy ha a negyedik társunkon múlik, akkor itt alszunk – mutatkozzatok be, hogy jobban megismerjük egymást. Janka, kezdd te!

Megköszörültem a torkom és igyekeztem valamivel lelkesebbnek látszani, mint ahogy éreztem magam. Ez könnyű volt, mert ebben a pillanatban bárhol szívesebben lettem volna, mint itt. Összekulcsoltam a kezem a mellkasom előtt, mert pechemre reggel csak egy olyan fehér blúzt találtam csak, ami szinte teljesen átlátszó volt, így egész nap a blézeremben nyomorogtam a szinte száz fokos tanteremben. Még délután sem volt, de már patakokban folyt rólam az izzadtság.

– Janka vagyok, egy éve jelentkeztem csak át ide, eddig is egy pesti gimnáziumba jártam, de...

– Magadról mesélj! – szólt közbe Németh. – Hobbik, versenyek, ilyenek.

Zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincset, de újra belekezdtem. A mellettem ülő kékhajú lány unottan pörgette az egyik halálfejes gyűrűjét az ujján, láthatóan nagyon lekötötte a mondandóm. Az ő oldalán lévő alacsony és vézna fiú már lelkesebbnek látszott, de minden második percben lepillantott az ölében lévő telefonra, ezért lehet annak szólt a figyelme. 

– Rendben van – kezdtem bele újra. – Akkor kezdem azzal, hogy életemben nem nyertem semmilyen hasznos versenyen, ha a könyvtárhasználatit nem számítjuk az előző sulimból vagy a kerületi földrajzot, amin kb. tízen indultunk összesen. Szeretem az irodalmat és a közgázt, dramaturgnak készülök, éppen ezért nem értem, hogy miben tudnám segíteni a csapatom a verseny során. – Fordultam vissza az igazgató felé, akinek kezdett leolvadni a bizakodó mosoly az arcáról. – És nem sportolok, nem is vagyok jó benne, ráadásul utálok túrázni és a természetben lenni. Ez így elég volt, vagy folytassam? 

Németh olyan pengevékonyra préselte össze a száját, hogy szinte eltűnt a bajusza alatt. Szerencsére ezt a pillanatot választotta a negyedik tagunk, hogy megérkezzen, ráadásul olyan hangosan vágta ki az ajtót, hogy beleremegett az üveg is.

– Helló! – sétált be lazán a tanáriba a fiú, én pedig azt kívántam bárcsak megnyílna alattam a föld. Ugyanis a titokzatos késő, akinek a kilétéről még Németh sem adott tájékoztatást, az osztálytársam volt, akivel nem volt felelőtlen a viszonyunk. – Mi a pálya? 

Németh homlokán kezdett kidagadni egy ér. 

– Patrik, foglalj helyet! – intett lazán, majd felém fordult. – Janka, te pedig ne kérdőjelezed meg az ítélőképességem. Szerintem meg fogod állni a helyed a versenyen.

Már éppen azon voltam, hogy feladom és egyszerűen megköszönöm, hogy rám gondolt, de megelőztek. Ugyanis Patrik miközben ledobta magát a mellettem lévő szabad helyre, felhorkantott, ahhoz elég hangosan, hogy mindenki hallja.

– Van valami, amit meg szeretne osztani velünk? – fordult felé az igazgató. Igen, határozottan kidagadt az az ér már a homlokán. 

Patrik lazán megvonta a vállát, majd felém sem nézve válaszolt.

– Csak az, hogy szerintem sincs semmi helye egy stréber könyvmolynak a csapatban, ha nem a könyvtárban lesz ez az cucc. 

Egy pillanatra súlyos csend ereszkedett az igazgatóira. Aztán a kezembe vettem a dolgot. 

– Még szerencse, hogy nem ott lesz, mert még a végén két hetet késnél – vágtam vissza. – Vagy olvasási nehézségeid támadtak, és nem tudtad értelmezni a levelet? 

Patrik sötét pillantást mért rám.

– Nekem legalább van életem.

Már nyitottam a számat, hogy visszavágjak valamivel, mikor Németh megelégelte a kibontakozó vitát és felpattant. 

– Elég! – támaszkodott az asztalra és hajolt előrébb. – Elég volt! Hétfőtől csapattársak lesztek és ti fogjátok képviselni az iskolánkat, úgyhogy fejezzétek be ezt a nevetséges vitát! Máris megfájdult a fejem tőletek. 

Patrik morgott valamit, amit akár úgy is lehetett értelmezni, hogy beleegyezett, mire én keletlenül bólintottam. Ha hétfőtől tényleg össze leszünk zárva Patrikkal, akkor az egyikünk tuti feldobja a bakancsot a végére. Reméltem, hogy ő lesz az.

– Rendben van - dörzsölte össze az igazgató a kezét. – Most, hogy ezt tisztáztuk... Kriszti! – Állapodott meg a tekintete a mellettem ülő lányon, aki ijedtében összerezzent. – Mondj valamit magadról!

Kriszti az ajkába harapott, majd újra megforgatta az ujján a gyűrűjét és ő is előadott egy rögtönzött bemutatkozást, de kevésbé lemondó hangnemben. Ő inkább beletörődve mondta a magáét.

– Matekból szeretnék emelt szinten érettségizni, egész jó vagyok belőle. De ha már a gyengeségeknél tartunk, akkor én is megemlíteném, hogy utoljára alsóban csináltam végig lelkiismeretesen a tesió rát, fogalmam sincs hogy mikor volt, vagy kik kötötték a szatmári békét, és magyarból majdnem megbuktam – lobogtatta meg a bizonyítványát a kezében, amit egy órával ezelőtt, mielőtt véget ért volna a tanítás, osztottak volna ki az osztályfőnökeink. – És imádom a Kaleo-t meg az AC/DC-t, ha ez bármit is számít.

Németh elhűlve nézett ránk, nagy eséllyel már a csapatcserét fontolgathatta, mégis intett, hogy a Kriszti mellett ülő, vékony fiú is mondjon pár szót magáról.

– Bence vagyok, a tizenegyedik c-ből. – Folytatta a sort vézna fiú is, akinek olyan göndör, szőke haja volt, amiért több fodrász is ölt volna. – Jelenleg éppen egy képregény sorozaton dolgozom, ami egy másik univerzumban játszódik. Négyszer nyertem a kerületi rajzversenyen, a jövő héten pedig kihirdetik egy másik verseny eredményét, amin egy saját alkotással indultam, a főszereplőjét pedig Takács tanárnőről mintáztam. Egész összetett karaktere lett, valóságos elemekkel vegyítettem a kitalált...

– Köszönjük, ennyi bőven elég volt! – szólt közbe Németh, megelőzve azt, hogy Bence megmutassa az ominózus rajzokat, amin a matektanárunk fűszoknyában parádézik a kezében egy matchetével. – Patrik, most te következel!

Az említett, lazán megvonta a vállát, szinte magam előtt láttam, ahogy feldobja a lábát az asztalra. 

– Hokizom. 

Németh várakozva nézett rá.

– Esetleg más is van, amit szeretnél megosztani magadról velünk? 

– Ja, nem bírom könyveket. 

– Értem – köszörülte meg a velünk szemben ülő férfi a torkát. – Nos, köszönöm. Ez igen informatív volt. Akkor tehát, összegezzünk! – nézett végig rajtunk. – Van egy reálosunk – nézett Krisztire. – Egy sportolónk – fordult most Patrik felé. – És két irodalmárunk – nézett felváltva Bencére és rám. Nem tudtam eddig, hogy a képregény is irodalmi műfaj, de legalább ma is tanultam valami újat. Nem vághattunk valami jó arcot ehhez, mert folytatta: – Akik jók infóból és földrajzból is. Úgy vélem, hogy igazán kivételes csaptatot tudtunk összeállítani a tantestülettel. 

Négy döbbent szempár volt a válasz. Ha mi voltunk a kivételes csapat, akkor nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet a nem kivételes.

– Gondolom, elég egyszer elmondanom, hogy mennyire fontos az iskolánk számára ez a verseny. A legtöbb állami iskolával ellentétben, mi eddig még nem indultunk, mi vagyunk az első alapítványi fenntartású iskola, ami csatlakozott a kezdeményezéshez, ezért különleges élmény lesz. Nem tudom garantálni, hogy az elején nem fognak úgy viselkedni veletek, mint a többi versenyen, ahol miután kiderül, hogy honnan jöttetek, mert úgy hiszik, hogy elkényeztetett kis milliomosok vagytok, ezért csak annyit tudok tanácsolni: hogy ne adjátok fel. Nyissatok egymás és mindenki felé, és hozzátok el nekem a kupát! – tette még hozzá. – Megértettétek? 

Óvatosan biccentettem egyet, a többiek pedig követték a példám. 

– Kitűnő! – csapta össze a kezét Németh. –Akkor ezeket át is adom – szedett elő az asztala mögül négy szürke, kövér tornazsákot, amiken a suli neve virított nagy fekete betűkkel. – Mi leszünk az ezüst csapat, ezért mindannyian kaptok ezzel színben egyező melegítőket, esőkabátot, pólókat és kulacsot is. Mindegyik zsákba beletettem egy beleegyezői nyilatkozatot, amit hétfőig írassátok alá a szüleitekkel vagy gondviselőtökkel és szerezzétek be azokat a dolgokat, amiket a mellékelt listán vannak. Este kiteszem az iskola oldalaira is a hírt az IOV-ról és a csapatunkról, készüljetek fel arra, hogy a napokban megnő a követőitek száma. Ezen kívül szeretném, ha a verseny alatt rendszeresen beszámolnátok a feladatokról és arról, hogy érzitek magatokat, persze képeket mellékelve, hogy kitehessem mindenhová. Majdnem elfelejtettem! – kapott a fejéhez. – Mint már tudjátok, el fog kísérni titeket egy tanár is, aki a táborban felügyel majd rátok. Hozzá mindig bizalommal fordulhattok és a segítségetekre lesz bármiben. Idén Kelemen Zsuzsanna tanárnő megy. 

Én felhördültem, Kriszti akaratlanul is belerúgott az asztalba mellettem, Patrik pedig halkan káromkodni kezdett. Úgy látszott egyedül Bence örült valaminek. Mindnyájunkat tanította a keménykezű földrajztanárnő, aki az egyik legmegosztóbb tanár volt a suliban. Megosztó alatt azt értettem, hogy a diákok kilencvenkilenc százaléka messziről kerülte, a maradék egy pedig valósággal rajongott érte, persze csak titokban. Ezek szerint Bence az utóbbi csoportba tartozott.

– Fogadjatok szót a tanárnőnek, nagy áldozat volt a részéről, hogy elvállalta! – folytatta valamivel szigorúbban az igazgató. 

– Mert a katonaságnál annyira hiányolják majd – mormogta Patrik, de úgy tűnt csak én hallottam. 

– Van kérdésetek? 

– Hol is lesz pontosan a verseny? – szólalt meg Kriszti. 

Németh felsóhajtott. 

– Mint azt a levélben már leírtam, és korábban is elmondtam, nem tudni. Csak az indulás előtt fogjuk megtudni az idei helyszínt. Minden évben máshol és ha hihetünk a beszámolóknak, akkor minden meglepetés lesz és újdonság a korábbi évekhez képest. Más valami?

Patrik komoly arccal bólintott. 

– Igen.

– Hallgatlak. 

– Miért szürke a ruhánk, ha mi leszünk az ezüstcsapat?

A Németh homlokán lévő ér már szinte vad táncba kezdett. 

* * *

A suli előtt állva még mindig pontosan ugyanannyira tűnt borzalmas ötletnek a verseny, mint az igazgató irodájában. Most annyiban különböztünk, hogy mind a négyen ott voltunk és a szürke – bocsánat – ezüst, tornazsákokat tartottuk a kezünkben.

– Hát akkor... – vette a vállára Kriszti a táskáját. –- Beülünk valahová dumálni?

– Jó ötlet! – lelkendezett Bence, így már ő és a kékhajú évfolyamtársunk is várakozva pillantott Patrikra meg rám. 

– Rendben van – egyeztem bele én is. El tudtam volna képzelni jobb programot annál, hogy a nyáriszünet első délutánján a sznob évfolyamtársaimmal kávézgatok valahol, de mivel össze kellett valamennyire melegednünk, nem volt más választásom. Ahogy a verseny visszamondása sem volt lehetőség, mert tegnap este mikor az anyám megkapta Németh levelét, olyan lelkes volt, mint még soha. Esélyem sem lett volna nemet mondani. 

– Négyig ráérek – válaszolta Patrik is, majd a szeme sarkából végignézett rajtam és felvonta a fél szemöldökét a blúzom láttán. 

Ekkor esett csak le, hogy a blézert még az igazgatóiban levettem, így szemtanúja volt annak, hogy mennyire átlátszó is a finom anyag. Elvörösödve kaptam a mellkasom elé a kezem és gyilkos pillantást vetettem az osztálytársamra. Már most számoltam a hátralévő perceket a kiesésünkig.

Végül elindultunk. Mivel olyan piszok meleg volt, hogy alig voltak rajtunk kívül az utcán, ezért nem kutyagoltunk órákig a suli körül, hanem beültünk a legközelebbi kávézóba, ahová amúgy is minden reggel járt a fél iskola, majd jegeskávékkal és limonádékkal felszerelkezve foglaltunk el egy asztalt a sarokban. 

– Mi is pontosan ez a verseny cucc? – kortyolt bele a limonádéjába Patrik. 

Igyekeztem csak annyira bosszús arcot vágni, ami még belefért, szerencsére Bence is hasonlóan érezhetett, mert megelőzött a válasszal.

– Iskolák Országos Versenye.

– Kösz, tesó. Ezzel aztán sokat mondtál.

Bence inkább csendben kavargatta a kávéját, ahelyett, hogy folytatta volna, így Kriszti átvette tőle a szót.

– Országos verseny, amit évente rendeznek meg húsz iskola között. Sorsolással választják ki az indulókat, Németh az elején elmondta, hogy már három éve szeretne csapatot indítani, de csak most jött össze. – Hadarta az infókat, miközben lőtt egy képet az asztalon lévő poharainkról, majd nem zavartatta magát és szerkesztgetni kezdte. Ha jól láttam, akkor az Instát használta. – Két hetes az egész, de minden feladatnál kiesik valaki, akinek azonnal haza kell jönnie. A helyszínt és a tematikát, majd ott tudjuk meg. 

– Csúcs – mormogta nem túl lelkesen Patrik. – Mi a nyeremény?

– Örök dicsőség – vágtam rá. Egyedül Bence mosolyodott el. – És egy bazinagy műanyag kupa, amit Németh vitrin alá akar tenni a folyosón. 

– Máris kedvet kaptam hozzá – ironizált Patrik. – Mi van még?

Kriszti megvonta a vállát. 

– Gondolom javarészt állami sulik lesznek, ahogy Német mondta. Tavaly a Hortobágyon volt, előtte a Bükkben, azelőtt meg a Balatonon. 

– Akkor van esély arra, hogy vizes verseny lesz.

– Mi? – borította fel ijedtében Bence az italát. – Erről nem volt szó! Ha ezt tudom, akkor biztosan nem...

– Vállalod el a megtisztelő felkérést? – röhögött fel Patrik. – Ne mondd, hogy nem tudsz úszni!

Bence füle elvörösödött. 

– Természetesen tudok.

– Akkor mi a baj?

– Semmi. 

– Bence! – szóltam közbe én is. – Jobb ha most mondod el, és nem ott derül majd ki. 

A fiú zavartan megköszörülte a torkát, majd hogy húzza az időt, elkezdte egy rakás szalvétával felitatni az asztalra kiborult limonádéját. 

– Nem vagyok valami jó a sportokban. Egyik sportban sem. Asztmás vagyok, és allergiás egy csomó dologra. Még kötelet mászni sem tudok!

– Nyugi, azt senki sem tud – mosolyogtam rá biztatóan, mire Patrik irányából éles torokköszörülés hangzott fel. – És tuti nem lesz olyan feladat. 

Bencét nem nagyon nyugtatták meg a szavaim, de nem panaszkodott többet, helyette inkább azon volt, hogy megpróbálja minél előbb elterelni magáról a figyelmet, ami nem nagyon volt rá jellemző, mégis sikerrel járt. Így hamar azon kaptuk magunkat, hogy hiába nem tudtuk még mindig a másikról, hogy mik az erősségei és gyengeségei, azt már igen, hogy ki szereti az akciófilmeket (Patrik), ki hallgat szabadidejében rock és heavy metal bandákat (Kriszti), ki kapott dicséretet rajzból (Bence) és ki olvassa éppen másodszorra a Háború és békét, amivel nem nagyon lettem több egyikük szemében sem. Legalább azt már biztosan kijelenthettem magamról, hogy ha a titokzatos verseny, titokzatos helyszínén Tolsztojból kell majd felelni, akkor hasznára leszek a csapatomnak.