Számos könyvet olvastam életem során. Megfigyeltem, hogy van valami közös az összesben. A történet központi hősét az író különböző kalandokon keresztül akadályok elé állítja, majd az aktuális új mellékszereplők segítségével megoldódik a probléma és hősünk halad tovább. Sok új ismeretet sajátít el útja során, hogy a végén levonhassa a tanulságot. Valami hatalmas, egyetemes igazságot ami ott volt a mi orrunk előtt is, de valahogy mégsem láttuk meg. És miután becsukjuk a könyvet, úgy érezzük, tanultunk valamit. Pár nap múlva, már nem is emlékszünk arra a fontos dologra amire a könyv hívta fel a figyelmünket. De miért nem? Azért... mert nem számít. Félre ne érts, nem azt akarom mondani, hogy amit a könyvekben írnak az badarság lenne. Az igazság az, hogy olvashatunk arról, hogy hősünk milyen ravasz trükkel győzi le a szörnyeteget, ettől mi nem válunk egy cseppet sem bátrabbá. Saját magunknak kell felvenni a harcot a szörnnyel, éreznünk kell a forró lehelletét, bele kell néznünk a vérben forgó szemeibe, és nekünk kell megtapasztalni azt a fájdalmat is ahogyan pengeéles fogak szépen lassan a húsunkba hatolnak. Az érzések is pont ilyenek. Olvashatunk, beszélhetünk róluk, elképzelhetjük őket, aki átélte annak nincs szüksége magyarázatokra, aki pedig nem, azt felvilágosítani lehetetlen. Külső ingerek kellenek, hogy kiváltsák a belsőket, és elhozzák az igazán húsbamaró, csontig hatoló érzéseket.

Emlékszem közeledett Mona szülinapja. A legjobb barátnője Vi felhívott engem, hogy szerveznek a közeli pizzériába egy meglepetés bulit a számára, lesz egy hatalmas epertorta, hívnak egy Dj srácot és persze alkoholból sem lesz hiány. Mondta azt is, hogy mindeképpen menjek el, mert Mona biztos örülne nekem.

- Hmm ez egy nagyon szuper ötlet Vi, persze hogy el tudok menni, de nem tudom, hogy mit vegyek neki a szülinapjára. - mondtam a telefonban, kicsit meglepettem, de örömteli hangon.

- Nem kell semmi, csak hozz egy üveg pezsgőt vagy egy üveg bort. A legnagyobb meglepetés az lesz, hogy ha hozod magad. És akkor 9 előtt pár perccel legyél ott, de légyszíves ne késs. - közölte Vi vidám hangon.

- Oké, hát magamat biztos, hogy hozni fogom , nem szoktam otthon felejteni. Akkor majd ott találkozunk, köszi a meghívást, szia! Ott leszek időben. - elköszöntünk és letettünk a telefont.

"Magamat nem felejtem otthon." Persze nagyon jópofa megnyilvánulás volt a részemről, de amit senki nem tud, hogy minden mondatom mögött van egy kis elrejtett utalás. Az igazság sajnos az, hogy gyakran hagyom otthon magam. Tudod...társaságban tud igazán magányos lenni az ember. Mikor mindenki beszélget körlötted, de téged nem érdkel senki mondandója sem, legszívesebben máshol lennél, mondjuk otthon, de nem teheted meg mert a körülmények gátolják, hiszen csak 5 perce érkeztetek. Így hát gondolatban otthon maradok.

Készültem a bulira, felvettem a legsötétebb ingem az új farmer nadrágommal. Rendbe tettem a hajam is, betettem egy ajándék táskába a pezsgőt. Indulásra készen álltam. Persze az utolsó pillanatban érkeztem a pizzeriába kb 9 óra után egy két perccel. Az épület teljes sötétségbe burkolózott, a lámpák lekapcsolva. Amint beléptem az ajtón, egy kéz nyúlt felém és berántott a sötétbe. Vi volt az.

- Úrsiten Félix... Egy dolgot kértem basszus, hogy érj ide időben.. Majdnem lebuktattad a meglepetés bulit... Már aggódtam miattad.. - suttogta nekem, és én hiába nem láttam semmit sem, éreztem a szúrós tekintetét.

- No para, Vi. Már itt vagyok. Tudod én mindig igyekszem.. de a lényeg, hogy nem rontottam el semmit. Pont jókor jöttem. Majd egy vodka narancs után elfejted a buli előtti izgalmakat. - próbáltam oldani a feszültséget, és úgy vettem észre, hogy ez többnyire sikerült is.

Ajtó nyikorgás. Elfrodult a kilincs, és szép lassan belépett Mona a terembe.

- Hát itt meg miért van ilyen sötét? - tette fel a kérdést.

És hirtelen minden lámpa felkapcsólodott. Meglepetés! Kiabálta a sok sok barát és ismerős. Mona szemeibe könny szökött. Nem is tudta hova nézzen, olyan sok ember vette körül. És meglátott engem is, a tömeg peremén a falhoz közel a sarokban. Tekintünk találkozása meleg érzéssel töltött el, ő pedig elmosolyodott. Szép lassan nekem is mosolyra húzódott a szám. Örültem. De miért, hiszen nem nekem kell örülni, ez az ő napja. Empátia, valamilyen módon én is érzem az ő boldogságának egy darabját. Fogalmam sincs mikor éreztem ilyet utoljára vagy valaha is. Éreztem, hogy ez az este más lesz.
Körül néztem, először a díszítésen ragadt meg a tekintetem. Héliumos lufik mindenhol, színes dekorációk, konfettik. Az asztalokon ajándékok, hozott italok, sütemények, és egy hatalmas epertorta. A pizzéria belső nagyterméből nyílott egy ajtó a teraszra, ahol a Dj már megkezdte a hangolódást, a diszkó fényeit és hangulat világítását is felszerelte.
Körül néztem a teremben, hogy mégis kik vannak rajtam kívül ott. Amanda, Rick egy két ismerősöm, haverom, Vinek a nővére, egy-két ismeretlen arc. Ahogy pásztáztam körbe az arcokon, hirtelen mintha villám csapott volna belém. Most megkaptam a szörny harapását amire vágytam, váratlanul az árnyakból csapott le rám. De nem a karomba, hanem egyenesen a szívembe meresztette jéghideg fogait.
Nee már, ilyen nincs... Megláttam, hogy itt van Szofi is... de nem egyedül, hanem a nextpasijával Adammal.. Hát, nem akartam hinni a szememnek. Az első gondolatom az volt, hogy itt hagyok mindenkit és hazamegyek. De ezt nem tehettem. Akkor gondolatban.. de nem, ezt sem tehettem, mert a Vinek megígértem hogy nem hagyom otthon magam, itt kell lennem lélekben is. Segíts fagyos lelkem, nem mutathatok gyengeséget.
Ekkor eszembe jutott... Bevillant a pillanat, amikor Monával összenéztünk, azaz egy másodperc mikor éreztem valami mást, valami újat, ezért megéri maradni.
Jézusom! Hiszen még a kezemben van az ajándék, és még oda sem mentem hozzá...
Na irány!