Az írás két dolog miatt hasznos. Egyrészt kitudsz magadból adni olyan dolgokat amik a lelked mélyén pihennek. Sajnos a ki nem mondott szavak, és gondolatok egymásra rakodna és a súlyuk egyre nehezebb lesz, egy idő után befolyásolhatják az érzéseinket. Az írás révén egy cseppent könnyíthet magán az ember. A másik dolog, hogy az írást használva közölheted a valóságot. De erről a valóságról tudni kell, hogy erősen szubjektív. Mindenki más szemszögből látja a dolgokat, és kialakul egy saját valósága, mely néha különböztet másokétól.

A saját tragédiám a legfájdalmasabb, mert én élem meg. De Monával való beszélgetéseink ráébresztettek arra, hogy mindig lehet rosszabb és jobb is az élet, de a múltat el kell engedni.
Sajnos az életemben, kevés ember volt aki meg akarta hallgatni a történeteimet. A helyzeten nem segít az sem, hogy eléggé introvertált vagyok, és a csalódásom óta még nehezebben ment bizalom létrehozása. Rossz érzés mikor az ember felépít egy világot, és azt egy nap alatt lerombolják. Azért fontos, hogy jó alapokra építsd a várad.

Monával nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Neki is voltak problémák az életében, nekem is. Két összetört lélek talált egymásra, és egymás darabkáit próbáltuk a helyére ragasztani.
Elmesélte a történtét. Miután megszületett, az anyukája depressziós lett. Lelkileg nem tudta kezelni, a megváltozott élethelyzetet, a gondolatai összekuszálódtak. Sajnos nem egy ritka jelenség, a szülés utáni depresszió a nők 10% érinti, van aki hamar letudja győzni, de akár évekig eltarthat. Mona apukája nem tudta elviselni, hogy amíg ő a kislányukkal játszik és boldog, addig a felesége a szobában sírdogál és rosszkedvű, mintha nem is örülne annak, hogy egy egészséges kislányt hozott a világra. Ezért összecsomagolta a cuccait, és félév múlva lelépett, nem volt türelme megvárni mire a felesége rendbe jön, sőt nem is hitt benne igazán. Aki egy gödörbe zuhan annak segítő kezet kell nyújtani, nem pedig földet szórni rá.
Mona anyukája egy év múlva már teljesen rendbe jött, hála a szüleinek, és a kutyájának aki legnehezebb órákban is vele volt, és persze Mona mosolya is fényt hozott a szürkeségbe.
Mona fel nőtt, 18 éves volt mikor elkezdtünk beszélni. Az apukája új családot alapított, és született egy kislánya és egy kisfia is, akik már 10 év körüliek voltak.
Sajnos a szülők múltbeli tettei kihatással lehetnek a gyerekükre. A problémák nem oldottak meg, csupán tovább adták Monának, és a saját hibáikat vetítették ki a lányukra tudat alatt.
Ő úgy érezte, hogy az anyukája nem akarta, hogy megszülessen, az apja meg sohasem szerette, és amit lehet elmenekült. Emiatt önértékelési problémái voltak, mindig azt mondta nekem:
" - Engem nem lehet szeretni, senki sem szeretett igazán, még a szüleim sem."

Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megmondtam neki, hogy nem kell járnia sem pszichológushoz, sem pszichiáterhez. Én meghallgatom és segítek neki teljes emberré válni. Az első lépés az, hogy tegye le a Xanaxot.
Ne egy gyógyszer miatt legyen boldog, hanem benne alakuljon ki ez az érzés. A szintetikus boldogság csak generált, hamis álomkép amiben él.
Erről beszélgettünk egy szombat este, ketten a közeli játszótéren, egy faházban ültünk, szembe egymással. Egy két illat gyertyát gyújtottunk meg, fénye halványan megvilágítta az arcunkat.

- De Felix, a gyógyszer nélkül a színeket sem látom. Ha nem veszem be, akkor olyan mintha egy szürke köd borulna rám és én ilyen világban nem tudok élni. - mondta kétségbeeett és kissé összezavarodva.

- Figyelj rám! Ha beteg a lélek, akkor meg kell gyógyítani, nem pedig egy életen át kezelni a tünteket. Hidd el, nekem is néha jó volna, ha lenne egy kapaszkodó, ami támaszt nyújt, hogy ne zuhanyjak újra és újra a padlóra. De a kudarc ellenálóvá tett, a fájdalom megerősített. Nem szabad függenünk semmitől és senkitől. Ne egy gyógyszer mondja meg, hogy ki vagy, más emberré válsz tőle. Felruház egy maszkkal ami alatt, egy ugyanolyan összetört lány leszel, még akkor is ha az emberek másnak látnak - úgy látszott szavaim meghatották.

- De akkor mibe kapaszkodjak, mond meg nekem! Te könnyen beszélsz, téged nem hat meg semmi sem, bár nekem se lennének érzéseim. - mondta elcsukló hangon

- Érzek én is. Tudod, a fájdalmat néha csak a körülmények erősítik fel. Az érzéseinken nem tudunk változtatni, de a körülményeken igen. Én itt vagyok. Leszek a támaszod. - megfogtam a kezét. Komolyan gondoltam minden egyes szót. Éreztem, a keze melegséget, kicsit felmelegítette a hideg ujjaimait.

- Jó lenne bízni benned. De a nagy szavak súlytalanok a tettek nélkül. Örülök, hogy megismertelek, néha olyan jó ilyen dolgokról beszélni veled...Nekem nagyon kényes téma ez, nem akarom, hogy az emberek azt higgyék, hogy dilis vagyok és azért kell a gyógyszer, és ajj istenem... Ez olyan rossz érzés...- ahogy elhagyták ezek a szavak a száját, egy könnycsepp is lecsordúlt az arcán.

- Majd akkor a tettek beszélnek. Ne fogalalkozz mások véleményével. Az emberek túl könnyen ítélnek el minket. Ha azt látják, hogy gyengébb vagy náluk, akkor hatalmat éreznek feletted, és a kárörömük boldoggá teszi őket. A rossz szemek másként látják a valóságot. - a gyertyák halványan világították meg az arcom. Éreztem hogy a mondtaim egy kis erőt adtak Monának.

- Rendbem Felix. Megígérem neked, hogy ha eljön az a pillanat, hogy Xanax nélkül is érezni fogom a boldogság érzését, akkor többet nem fogok bevenni belőlle egy szemet sem. - kicsit vidámabb hangon mondta, majd elmosolyodott.

- Köszönöm! Ennél gyönyörűbb ígéret nem hallottam még! - adtam egy puszit a homlokára, és a szél elfújta az utolsó gyertyalángot is.