Az élet olyan mint egy nagy folyó. Néha lassan csordogál, nem történik velünk semmi. Azonban az is előfordul, hogy elkap minket egy örvény és olyan gyorsan követik a történések egymást, hogy kicsit megijedünk, beleszédülünk, és probálunk alkalmazkodni az új helyzetekhez.
A buli után bejelöltem Szofit Facebookon, és pár perc után, már el is kezdtünk beszélgetni. Még azon a héten összejöttünk. Egy hete még nem is ismertük egymást, most meg ő a barátnőm? Hát igen, ez eléggé fel forgatta az addigi életem. Ami azt illeti, Szofi nem volt túl dögös csaj. Szőkésbarna haja a válláig ért. Magas és nagyon vékony testalkata volt. Rózsaszín szemüveget viselt, a fogszabályzóját a születésnapja előtt vették le pár nappal. Az egyik legfőbb tulajdonsága az volt, hogy őszinte és szabadszájú volt. A legtöbbször ezeket túlzásba vitte. Szerintem a legtöbb ma ismert káromkodásomat tőle tanultam. Hasonlított kicsit a mostanaba eléggé felkapott rapper csajhoz, a Lil G-re.
Nem, ez nem volt szerelmem, mégis jó volt meghallgatni a véget nem érő meséjit az élet jelentéktelen dolgairól. Jó érzés volt, hogy valaki számára jelentetettem valamait. El kezdtem hozza ragaszkodni. Nem illetünk össze , két egymástól különböző világ találkozása voltunk. De mégis kicsit megolvadt a jég szívem, néha még dobbant is egyet, végülis ő volt az első ember akit közel mertem engedni magamhoz. Az első csók, az első szex, az első ember akivel kapcsolatban voltam Facebookon. Ő volt az életem origója.
Aztán történt valami. Közeledett a 18.szulinapom, eléggé izgatott voltam, nagykorú leszek innentől enyém a világ, legalábbis ezt hittem. Végülis tényleg felejthetetlen lett ez a szülinap számomra, sajnos rossz értelemben. Nagyon hideg januári este volt. Laptopozgattam, ès egy pohár kávét ittam, mikor megcsörrent a telefonom.
- Ki hívhat ilyenkor vajon? - Futott át az agyamon a kérdés, és megnéztem a telefon ki jelzőket. Szofi volt az, felvettem.
- Szia Kicsim, miért hívtál? - kérdeztem meglepetten tőle. Hallottam, hogy sír.
- Sajnálom... nem is tudom hogy mondjam el... Ne haragudj, kérlek ne haragudj rám.- mondta elcsukló hangon.
- Miért haragudnék? Mi történt? - kissé összezavarodtam
- Hát.. az a van, hogy... Lefeküdtem az unokatesóddal, Adammal... De tegéd szeretlek, már tudom... - még mindig sírt.

A beszélgetés többi része már homályosak, de ezek a sorok örökre belégtek az emlékezetembe. Rövidre zártam a beszélgetést és lecsaptam a telefont.. Nagyon fájt. Adam a szemközti társasházban lakott, akkoriban a legjobb barátom is volt.. Csalódtam. De a legnagyobbat magamban, hogy ennyire hagytam, hogy félrevezessenek. Hirtelen az idő is megfagyott körülöttem egy pillanatra. Kimentem egy poloban az utcára, és néztem a hogy hullanak rám a hópelyhek. Szemem az égre szegeztem, és percekig csak gondolkodtam. Fejben elemeztem az egész kapcoslatot, levontam a következtetéseket. Ahogy a fájdalom átjárta a lelkem, egyre erősebbnek éreztem magam. Mindent elvesztettem, de egy új ember született újjá bennem. Szükség van emberi kapcsolatokra, de nem szabad senkiben sem megbízni, nem szabad, hogy másoktól tedd függővé az életed. Megreped a szivem, és most először azt éreztem, hogy élek.
Szofival lezártam minden kapcsolatot, és magam mögött hagytam az addigi életem.