Ha most rám néznél, egy kócos hajú, magas, sápadt bőrű, vékony srácot látnál akinek a szeme türkizkék színű. Ez elég érdekes, mert mikor megszülettem még barna volt. Ha igaz, az a közhely, hogy a szem a lélek tükre, akkor jól tükrözi azt az örök telet ami a lelkemben tombol. Lehet egyszer a szemem is teljesen kifakul, és a színek végleg eltűnnek belőle..
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, csak jó emléket tudok felidézni. De valahogy a felnőtté válás útján elvesztettem valamit. A problémák már a beszédemnél jelentkeztek, nem tudtam ki mondani az "r" betűt, és dadogtam is.. Az óvodában emiatt gyakran kinevettek. Nem szerettem beszélni, próbáltam minél kevesebb szóval kifejezni magam, sőt a legtöbbször csak hümmögtem. Szerettem a gondolataimba merülni, ezért olyan hobbikat választottam amihez nem kellettek társak akik nevethetnek rajtam. Ez a rajzolásban és az olvasásban tudott kiteljesedni. Iskolás koromra több könyvet olvastam el mint bármelyik osztálytársam. Képzeletben olyan helyeken jártam ahol ők soha, a fantáziám és a kreativitásom szépen növekedni kezdett. Ami még fontos, hogy olyan szavakat ismertem meg amit a velem egykorúak még nem is hallottak. Attraktív, impulzív, teátrális, destruktív stb... Tudtam valamit amit ők nem, és ezt éreztetni is akartam, ezért visszatértem a beszéd világába, szavakkal felfegyverkezve, és 2 év logopédus utáni helyes kiejtéssel.
A másik tevékenység az életemben a rajzolás volt. Rajzoltam szinte minden nap, megfigyeltem a körülöttem lévő világot, és próbáltam úgy papírra vetni, ahogy én látom. Legszívesebben tájképeket, vagy csendéletet készítettem, de a graffitiket is szerettem. Megszületett az elhatározás bennem, hogy valahogy kamatoztatnom kell ezt az életemben. Szakközépiskolába mentem tovább, építésznek akartam tanulni. De amint belecsöppenten az új közegemben rájöttem, hogy nem is tudok olyan jól rajzolni, mint a többiek. Vakok között a félszemű is lehet király, de itt mindenkinek két szeme volt csak nekem nem.. Nem kellett sok, hogy megutáljam ezeket az éveket. A suliban hamar kikezdtek, nem volt nehéz mert mindig egyedül voltam, nem voltak barátaim akik megvédhettek volna. Kritizálták a hajam, kritizálták a ruhám és rajzaim is. Elkezdtek idióta gúnyneveket adni nekem, és utánna napokig úgy hívni, míg ki nem találnak egy még "jobbat". Eldugták a cuccaimat, löködtek a folyosón, tesi órán szándékosan fejbe dobtak a kidobós során. A támadásaikat nem tudtam megfékezni, nem tudtam ellenállást sem képezni. A jéghideg szívem viszont megvédett. Sohasem sírtam miattuk, nem okoztak egyetlen álmatlan éjszakát sem, nem féltem a honlapoktól. Lehet pont ezért csinálták, mert meg akartak tőrni. De nem tudtak, ezért egyre messzebb mentek. Néha jó lett volna megélni a sértéseket, mert akkor véget tudtam volna nekik vetni. Ekkora még senki nem volt az életemben, pedig gyülöltem egyedül. Elkezdtem egyre jobban magamba fordulni, a suli kiölte belőlem a kreativitásom egy részét. Szakrajzokat kellett készítenünk, A2-és méretben vonalzóval, körzővel, méretre pontosan. Ehhez nem kellett tehetség csak, precizitás és kitartás. Szép lassan kezdtem meggyülőlni a rajzolást is... Lassan már 5 éve nem rajzoltam semmit, nem kopnak el a színesceruzaim, nem fogynak ki a filceim, nem lesz maszatos a kezem. Egy dolgom volt, túlélni a kamaszkorom..