Mona végleg kilépett az életemből. Már nem tombol bennem az a fura érzés minden másodpercben, de folyamatosan ott van, lüktet. Mintha megszűnt volna dobogni az én szívem is, hónapokig semmit sem éreztem. Próbáltam keresni, de a számom letiltotta és Facebookról is letörölt. Állítólag már mással jár.
Hiányzott.
De nem ő. Belőllem hiányzott valami, amit másokban kerestem. Nem sugárzott belőlem a magabiztosság. Mardosott a kétely. Nyakig ültem benne. A gerincvelőmben lapult, onnan terjedt szét. Éreztem, ahogy a kétely eluralkodik rajtam. Voltak napok, éjszakák, naplementék, amelyek tocsogtak a kételyben. Nem tudtam, hogy tovább.
Úgy éreztem, hogy senkisem képes megérinteni  a lelkem. Falakat húztam magam köre, Mona egy két téglát sikeresen kiütött belőlle, és bepillanhatott a lelkem mélyére, de távol volt attól, hogy igazán megérintsen.
Eltüntek az életemből a színek és újra fekete-fehérben életem.
Hónapok teltek el, tavaszból nyár lett.
Az időm nagy részét magamba fordulva töltöttem vagy pedig a haverjaimmal.

Éjszakák, klubbok, bulik.
Amikor egy egy estén kibotladoztam a kluból, két gyönyörű, de jelentéktelen csaj csimpaszkodott a derekamba, és még a pia halovány köde sem bírta elnyomni halántékom tompa lüktetését, ami felvette a lélektelen house zene tompa dübörgésének ritmusát. Ittam, és nem éreztem semmit, nevettem, és nem éreztem semmit, és láttam magam előtt az életem következő három, öt, húsz évét, és már előre gyűlöltem minden percét.
Annyira, de annyira untat mindez, hogy hajlandó lennék meghalni, akár most rögtön, csak hogy valami mást érezhessek.

Lementem a folyópart. Fejemre húztam a csuklyám és csak feküdtem a fűben. Ha besokaltam és elegem volt mindből, ide menekültem. A felhők változékony alkjában merengtem el. Ahogy néztem őket észrevettem, hogy az alakjuk egyre sötétebb lesz. Mindenkinek kell valaki, aki...eloszlatja a sötét felhőket és megnyugtatja a szívet.
A bajlós felhőket, mindig enyhe zápor követi. De amíg még nem kezdett el esni az eső, a szerves kémia könyvemet olvasgattam. Készültem az emelt kémia érettségimre.  Világnak ez az egyszerű és világos kifejezése, ami egy kémiai képlet – engem elragadott. Bár az érzések gyenge egyensúlyát is megérthetném egyszer.
Ahogy a képleteket tanulmányoztam, esni kezdett. A könyvem gyorsan a táskámba pakoltam. Ahogy belecsúsztattam, éreztem, hogy valami kiesik a táskámból és a földre pottyan. Leguggoltam és felvettem. Feketén csillogott még a záporban a Monától kapott onix kövem. Azt mondta ez fog engem megvédeni a fájdalomtól.. és a negatív enegiáktól. Mióta velem van úgy értem, hogy csak elszívja az összes életerőt belőllem.
Akkor miért van erre szükségem?
Megfogtam a követ és egy erős, jól irányzott mozdulattal a folyóba hajítottam. Pillanatok alatt elmerült.
Ahogy álltam a parton kicsit könnyebnek éreztem magam. Lezártam azt ami valójába sohasem kezdődött el.

Egyre rosszabbul éreztem magam. Úgy éreztem nem tartozom sehova, nincs életem, nem én vagyok, nem találom a helyem. Ha néha mégis sikerül becsatlakoznom valahova, szinte sosincsenek barátaim, igazi kapcsolataim, még a tömeg is irritál, és az átmeneti összetartozás is hamar szertefoszlik. Akkor mindig rájövök: felesleges próbálkoznom.
A szívem pedig olyan volt, mint egy homokóra, ami folyamatosan telik meg homokkal. Végül már nem éreztem semmit. A homok pergése már régóta megállt. Nincsenek új érzésem, nincsenek impulzusok. Miért fordítjuk meg újra és újra a homokórát, mikor tudjuk hogy úgyis elfog fogyni előbb vagy utóbb az összes homokunk, és kezdhetünk mindent elölről. Jobb állni hagyni békében, megfeledkezni róla.

Viszont a sok sötétség és önmarcangolás ellenére a remény apró lángja még nem aludt ki a szívemből.
Még mindig ott volt bennem az a fura érzés, hogy várok valamire, várok valamire, amit
majd felkínálnak nekem, vagy történik velem, nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el.
Ahogy egyik nap céltalanul bolyongtam az utcán, megpillantottam egy plakátot.

" Fekete Isten a városban! Az állatkert új sztárja, ne maradjon le róla nézze meg Ön is!"

Állt a plakáton, egy hatalmas fekete párdúc képével. Hm...Fekete Isten... Talán még érdekes is lehet a dolog. Ám legyen... Találkozzunk.
Másnap délelőtt elmentem az állatkertbe.
Semmi más nem érdekelt csak a párduc, átrobogtam a kifútok mellett. Hamar megtaláltam az uticélom.
A párduc ketrecét egy óriási üvegfal vette körül. Előtte pedig egy pad volt. Mivel még korán volt, senki nem ült a padon és a látogatók is kevesen voltak. Leültem a padra, kb két méterre lehettem az üvegtől. Szemeim fürkészve próbálták megtalálni a nagymacskát.
Az állat kifutójá viszont teljesen úgy volt berendezve mint egy igazi esőerdő. Tele volt hatalmas lapulevelekkel, fákkal, bokrokkal, indákkal. Akárhogy is kerestem, sehol sem láttam a párducot. Gondolom a nyári napfény elől elrejtőzött valahova, és mivel ő a rejtőzés mestere, egy darabig várnom kell.
Megfogadtam, hogy amig a párduc nem jön elő addig nem fogok elmenni, úgyhogy türelmesen vártam a padon.
Teltek az órak egymás után.
Az állatkert megtelt látogatókkal. Fekete Isten kifútója is sok embert vonzott. Viszont a párduc még mindig nem akarta felfedni magát.

- Anyu,anyuu! Ez a kifutó üres nincs itt semmi, uncsi. Menjünk már tovább!
kiabálta egy kisgyerek mögöttem. Rajtam kívül senkit sem érdekelt igazán a macska, fél percig keresték majd mentek tovább egy másik álláshoz. Én viszont kitartottam. Próbáltam rendezni a gondolataimat a fejembe.
Megnéztem az időt a telefonomon, lassan fél 6 volt. Fél óra zárásig. Alig volt már valaki az állatkertbe.
Én viszont nem adtam fel.
Egyszer csak a levelek erdeje között, meg pillanat egy ragyogó aranysárga szempárt ami egyenesen engem nézett.

- Fekete Isten, hát mégis csak eljöttél!
Súttogtam halkan.
A párduc kidugtam a fejét a levelek közül. Lassú, hangtalan léptekkel felém közeledett.
Az árnyék közelebb lépett hozzám. Tetőtől talpig fekete volt, mint a sötét éjszaka, de ha úgy esett rá a fény, megvillant rajta a párduc bőrének jól ismert rajza, mint nedves selymen.
Közelebb lepett hozzám és az üveg előtt megállt. Most láttam igazán, hogy milyen nagy erős és tiszteletre méltó állat. Ő tényleg egy Fekete Isten.
Ha bárki túl közel ment hozzá, darabokra tépte volna – mindenkit, kivéve engem. Az érzelmek összeszorították a torkomat, miközben felnéztem rá. A tekintetem memorizálta arcának minden egyes centiméterét.
Ő természet talán legvérszomjasabb gyilkosa. Hangtalanul és villámgyorsan mozog.
A párharcból szinte mindig győztesen kerül ki. Nem futhatsz el előle, mert gyorsabban fut, mint te, és hiába másznál fel valahová, ő
még nálad is magasabbra tud mászni. Legjobb, ha egyáltalán nem kerülsz az útjába. De most itt állt előttem.
A párduc leült velem szembe. Egymás szemeibe néztünk. És ahogy elvesztem az aranyló szemeiben, éreztem, hogy ő nem a zsákmányt látja bennem. Egyelő félként nézz vissza rám. Érzi a bennem lévő sötétséget és fél tőle. Viszont félelmet nem talál bennem, bármennyire is keresi.
Egyszer aztán hatalmas morgással rám vicsorog, látszottak a szájába lévő óriási tépőfogak.
Viszont, nekem egy porcikám sem rezzent meg. Ezt ő is észrevette és lehajtotta a fejet.
Egy újabb morgással úgy tűnt mintha  jelezte volna, hogy akar mutatni valamit, felállt és elindult a kifutó jobb széle felé. Én is felálltam a padról és követtem őt.
Fekete Isten pár méter után ismét megállt és leült. Oda álltam vele szembe. Néztem a szemeit és láttam, hogy már nem engem nézett, hanem a távolba révedt.
Mit nézhetett vajon ennyire?

Megfordultam. És a mögöttem lévő kifutó előtt megpillantottam egy lányt. Fekete egyenes haja volt, napszemüvegben volt, tornacipőt fekete nadrágot és egy fehér toppot viselt. Egy polarid fényképező géppel fotózta az antilopokat akik közel mentek a kerítéshez.

A lány neve Effi volt. Ekkor még nem ismertük egymást. Nem tudtuk, hogy hosszú évekre fonódik össze a sorsunk, egy olyan kapcsolat lesz a miénk ami futótűzként  felperzsel maga mögött mindent, és a végén önmagát emészti fel. Ekkora csak egy lányt láttam a fényképezőgéppel.
Vajon Fekete Isten őt akarta megmutatni nekem, vagy  csak az antilopok keltették fel az érdeklődését?

Erre a kérdésre sosem kaptam választ.