Sokszor gondolkodtam azon hogy mi tesz minket azzá akik vagyunk. És mindig arra jutottam, hogy nem a könyvek betűi nem a számok logikája és nem is a gének amiket hordozunk. Hanem az emlékeink. Tudom ez rohadtul giccsesen hangzik. De bár ne így lennne. Az emlékeim sohasem hagynak nyugodni, mindennap kínozzák a lelkem. De mi szükségem van arra, hogy mindig visszatérjek azokhoz az emlékekhez amik csak fájdalmat okoztak? Mintha saját magamnak tépném fel a sebeim. De tudod, a legfájóbb emlékek is kellettek ahhoz, hogy azzá váljak aki most vagyok. Nem rég olvastam egy érdekes cikket, arról hogy nekünk valójában miért is van hosszútávú memóriánk. Az állatok csak a rövidtávú emlékeket tárolják el.
Szükségünk van az emlékeinkre a túléléshez. Mert valamikor nagyon régen az első ősember egyike, egy napon mikor épp gyümölcsöt gyűjtögetett, szembe találta magát egy kardfogú tigrissel. A tigris mélyen a szemébe nézett, és ez az ősember nem arra gondolat, hogy elfogja ejteni a gyümölcsöket, vagy hogy a tigris a bordájába fog harapni. A családjára gondolt, és törzsére akik otthon a barlangban vártak az ennivalót.
Nem az életünköz ragaszkodunk, hanem az emlékeinkhez.
Erre van szükségem. Boldog emlékekre, jó pillanatokra, amikre visszagondolva is jó érzés tölt.
A mai este elményeinek foszlányaiból is emlék formálódott. Hogy jó vagy rossz? Még most sem tudom igazán.

Éjfél körül járhatott az idő. Megittam a kezembe lévő whisky kólát, és elindultam a tánctér felé. Ahogy beléptem meghallottam, hogy az egyik kedvenc zeném szólt. "Steve Aoki - Pursuit of Happiness". A fülemben egyből éreztem a 128 Bpm lüktető erejét. A whisky rögtön a fejembe szállt, a Dj füstöt spriccelt közénk. A disco gömb és a lézerfények káprázatos színekkel árasztották el termet. A szám közepén van egy energikus drop, ami megszólalt és a szivem dobogása felgyorsult, felvette a zene ritmusát. Kicsit nekem is Projekt X hangulatom lett. Hihetetlenül jól éreztem magam. Miközben táncoltam, a füstből lassacskán egy alak foszlányai rajzolódtak ki. Egy barna szempár szegeződött rám, ami mellé egy bájos mosoly is társult.
Mona volt az. Közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet. Magához húzott. A külvilág elmosódott miközben mélyen a szemembe nézett. Táncolni kezdtünk. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A zene kezdett ismét felpörögni. A drop újra megszólalt, ekkor a szánk már nagyon közel volt egymáshoz. Becsuktam a szemem és megcsókoltam.
Abban a pillanatban megfagyott minden.
Olyan volt mintha összes érzésem, a jók és a rosszak egyaránt egyszerre tértek volna vissza a szabadságukról. Aki még soha nem érezte így magát, az nem tudja megérteni, milyen az érzelmek hiánya. Az érthetetlen, kimondhatatlan súlyú reménytelenség. És most hirtelen rámzúdult minden.
Úgy éreztem mintha nem lennék a saját testemben.
Mindig is reméltem, hogy eljön ez a nap, de sosem engedtem ezt a gondolatot olyan közel a szívemhez, hogy teljes egészében átérezhettem volna. Most keményen lesújtott rám a valóság, és ki is ütött. Úgy éreztem, megfagy bennem a vér, és tudom, hogy a szívem megállt egy pillanatra, mert amikor újból elindult, három-négy összetorlódott szívverésnyit kellett behoznia.
Talán ilyen lehet érezni. De ez túl sok egyszerre, nem tudok megbízkozni ennyi érzéssel.

- Mindjárt visszajövök, te ne menj sehova - mondtam Monanák, és elengedtem a kezét.
Kimentem a mosdóba. Megmostam az arcom és belenéztem a tükörbe. Ez most tényleg velem történik? Biztos az alkohol hatása, de a bőröm mindenegyes porcikája bizsergett. Nevetni kezdtem. Én ostoba, még azt hittem, hogy lehet érzelmek nélkül élni?
Behunytam a szemem és a fejemet a wc hideg csempéjéhez szorítottam. Imádkoztam, hogy soha múljon el ez a pillanat.

Visszamentem Monához. Végig táncoltuk az egész estét. Boldog voltam, és ő is az volt. Az onixkő végig a zsebemben lötyögött. Arra gondoltam, hogy bár inkább egy olyan kövem lenne ami összegyűjti a sok boldog érzést és eltárolja azokat. Ha szükségem lenne rájuk akkor meg visszaadja nekem őket.
Az este a végéhez közeledett. Köztünk még elcsattant jó pár csók, és kevés olyan pillanat volt amikor nem fogtuk egymást kezét.

- Felix, hihetetlenül jól éreztem magam veled. Köszönöm, hogy eljöttél, úgy érzem sohasem fogom elfelejteni ezt a szülinapot. Tettél nekem egy ígéretet, ami valóra vált. Nincs szükségem semmiféle gyógyszerre ha te velem vagy! A gyógyszerek sem tudták kiváltani azt az érzést amit ma éreztem. Bár örökké tartana ez az este!De most már ideje indulnom! - mondta Mona csillogó szemekkel rám nézve.

- Igazából, lehet hogy te sokkal többet segítettél nekem, mint én neked. De szívből örülök, hogy így érzed. Boldoggá teszel! - mondtam neki mosolyogva majd hozzá tettem - Viszont igazad van, későre jár már. Engedd meg, hogy hazakísérjelek!

- Köszönöm az nagyon jó lenne! - súgta nekem és gyengéden átkarolt.

Sok mindenről beszéltünk hazafelé menet. Mona viccelődött azon, hogy Szofi milyen mogorva arcot vágott mikor meglátta, hogy csókolozunk. Én pedig megjegyeztem, hogy Adamot már éjfél előtt haza kellett vitetni taxival mert annyira részeg volt. Mona nagyon hálás volt Vi-nek a szervezésért, és mesélte, hogy mennyi ajándékot kapott. Tőlem pedig az iránt érdeklődött, hogy milyen parfümöt használok, mert nagyon jónak találja.

Éppen a beszélgetés közepén jártunk, egy zebrán keltünk át, mikor hirtelen bekanyarodott elénk a semmiből egy fekete Skoda SuperB. Nagy sebességgel jött, nem törődve azzal, hogy mi is a zebrán vagyunk.
Monát az utolsó pillanatban sikerült félre rántanom az autó elől. Mindketten a földre estünk. Nem sok választott el minket attól, hogy halálra gázoljanak!
Mona nagyon megijedt és mérges is volt egyszerre, az eséstől elszakadt a harisnyája is.

- Basszátok meg, ti állatok! Nem látjátok, hogy mi is itt vagyunk! - kiáltotta utánuk Mona könnybe lábadt szemekkel.

Azonban ekkor olyan dolog történt amire egyikünk sem számított. Az autó hirtelen lefékezett és megfordult. Hatalmas sebességel visszafelé tartott. Azt hittem elfog minket ütni. De nem! Befarolt elénk. És három 2 méteres kopasz tetkós figura szállt ki a kocsiból. Részeg vagy drogos állapotban lehettek. De látszott, hogy nagyon idegesek voltak.

- Azt mondtad kislány, hogy basszuk meg? Ezért most széttörjük a kisfejed. Megtanítjuk, hogyan kell beszélni velünk! - kigombolták az ingjüket, és feltürték az ujját. Elindultak felénk.

Tudtam, hogy most azonnal cselekednem kell. És kezembe kell vennem az irányítást. Monára néztem.
- Most nagyon figyelj rám! Neked nem eshet bántódásod! Én feltartom őket, neked addig lesz időd elszaladni! Azt akarom, hogy fuss és ne nézz hátra! - mondtam a kezét szóritva, de ő könnyes szemmel ellenkezett.
- Nem Felix!! Nem hagylak itt! - kiáltotta elcsukló hangon.
- Erre most nincs időnk! Ha itt maradsz nem tudlak megvédeni, túlerőben vannak. Nem akarom végig nézni tehetetlenül, hogy hozzád érnek! Miattam ne aggódj az Onix kő megvéd! Fuss! És meg ne állj hazáig! Könyörgöm hallgass rám! - ekkor már nagyon közel voltak hozzánk.

- Mivan ti buzi gorillák! Nem a lány szólt be nektek, hanem én! Velem legyetek kemények! Ti sem tudjátok, hogy én ki vagyok! - úgy látszott, hogy célt ért az üzenetem. A három faszi elkezdett felém futni, vörös fejjel, és vérben forgó szemekkel. Monát a hátam mögé löktem, egy utolsó pillantást vetettem rá és annyit szóltam "- Fuss!"
A kárjaimat széttártam és vártam a támadást.
Az első ütés a gyomorszámba érkezett. Ahogy a fájdalom lassan eluralkodott a testemben, a háttérben Mona lépéseit hallottam, ahogy egyre halkabban elvesznek a távolban.
Sikerült! El tudott futni. A tervem működött, meg tudtam menteni!
Istenem köszönöm!
Nevetni kezdtem hangosan!
Csak ennyi? -  kérdeztem, és láttam, hogy a támadók egy pillanatra megzavarodtak. De a következő ütés az arcomat érte, majd egy rúgás a bordámra. Ezt már az én testem sem bírta. Földre zúhantam. De ennyi nem volt elég nekik. Egy nagy rúgás jött egyenesen az arcomra. Az orromat és a szememet találta el, majd ezt követte még egy rúgást, a homlokom közepébe. Ekkora már azt sem tudtam megmondani, hogy hol fáj, mert az egész testemben éreztem a fájdalmat. Még három rúgást kaptam a hasamba, és úgy ítéltek meg, hogy ennyi elég lesz, ennyiből már tanulni fogok.
Zúgott a fejem és szédültem, a homlokomból a szemembe folyt a vér. A csillagokat néztem, de összefolyt a kép. A számba a vérem ízét érztem. A bordáim lüktettek a fájdalomtól. Nem bírtam mozogni, úgy érztem, hogy eljött a vége.
Elmosolyodtam és Lehúnytam a szemeimet.
Boldog voltam.