– Vajon felhőre és a Napra hasonlít inkább vagy egy kutyára, aki egy kis ház előtt ül? - gondolkoztam magamban a penészfoltot nézve az ágyamon. – Végül is, legyen mindkettő.

Nem találtam mást, amivel elüthetném az időt. Már lassan négy napja itt voltunk, és még mindig nem hagyott alább az eső. Nappal annyira esett, hogy a tájat is eltakarta a szemünk elől, éjszaka meg ha néha abbahagyta, de nem tudtunk elindulni a sötétség miatt. Szerencsére víz volt a csapban, és egy üveg mogyoróvajat, meg egy egész készlet túrázók számára készült csomagolt energiaszeletet találtunk a konyhaszekrényben egy kilazult fal mögött. És ami a legjobb? Szorosan mellette hevert egy poros üvegű, régi skót whisky is.

Miért is jó ez? Azért, mert amikor két napja rábukkantunk a kis raktárra, eszement ötletem támadt és még aznap este véghez is vittem. Egyszerű volt. Leitattam a mogorva tollas társamat.

Illetve, hogy pontosítsak, itattam volna. Mert én eddig úgy tudtam, hogy ez embereknél egy nagy vizespohár tele tömény piával, okoz egy két gondot az fogyasztójának. De úgy látszik ez az angyalokra nem vonatkozik. Hogy miért csak gondoltam? Azért mert még soha nem fogyasztottam komolyabb típusú italt egy régi házibulin lévő plusz rummal felturbózott puncsnál, aminek meg kell hagyni rettenetes íze volt. Így, hogy ezt az alkoholt nem ismerő énemet megtartsam, meghagytam az angyalnak az egész üveg aranyló folyadékot.

Lent feküdt a sötétben a kanapén a gondolataiba látszólag merülve, de meghallotta a lépteimet és azonnal felült, amikor az ócska karosszékhez sétáltam. A két poharat a kezemben csak leraktam magam mögé azt asztalra, mintha nem lenne fontos és úgy tettem, mintha elmerülnék egy könyvben.

– Mit hoztál? – még szép, hogy felkeltette a figyelmét. 

– Semmi különöset – lapoztam egyet. Ha utólag valaki rákérdez, hogy miről szólt a könyv, valószínűleg visszakérdeznék, hogy milyen könyv?

Még mindig nem vette le a szemét a poharakról, ezért kifejezéstelen arccal az egyikért nyúltam és belekortyoltam közben a szemébe nézve. Amikor befejeztem megnyaltam az ajkamat, mint egy macska. 

– Hmm - ez akár dorombolásként is hangozhatott volna – Csak, amit korábban találtunk. – Értetlen arcát látva folytattam – Tudod, az üveg.

Nem túl meggyőzően, de bólintott. Erre a jelre várva felé nyújtottam a másik poharat. Anélkül vette el, hogy a kezemhez ért volna. Furcsállva szagolt bele a piába.

– Most azt várod, hogy igyam meg?

A plafonra emeltem a tekintetem. 

– Mi mást? – Megemeltem felé a sajátomat és a maradék vizet egyhajtásra gurítottam le a torkomon. Igen, az enyémben csak víz volt, az övében a pia. Ősi trükk.

Merev mozdulatokkal ő is megismételte ezt és levegőt sem véve a pohár egész tartalmát hajtotta fel. Amint leért a whisky a torkán kiejtette a kezéből a poharát és a torkához kapott. Szaggatottan kezdte venni a levegőt és olyan hangokat adott ki mint egy fuldokló kutya. Kezével durván a kanapé karfájára csapott közben.

És, hogy mit csináltam én ez idő alatt? Profin viselkedtem. Nem álltam neki könnyek közt vihogni, hanem csak kétkedően felvontam a szemöldökömet, pontosan úgy ahogy ő és negédesen mosolyogva sétáltam el mellette.

A konyhában kitöltöttem egy tányérba egy kis müzlit és visszasétáltam a nappaliba, ahol az angyal még mindig a kanapén volt. Hunyorogva nézett rám, mint aki nem lát jól. Biztos azt hitte az este további részében elkerülöm.

– Miért nézel így rám? – ültem vissza a karosszékbe és mivel kezdett lehűlni a kisház körbetekertem magam egy régi pokróccal. Rágcsálni kezdtem a müzlit, közben azon ábrándozva, hogy milyen jó lenne hozzá egy kis friss tej.

– Átvertél.

– Nem hazudtam neked – ez igaz is volt. Tudta, hogy azt issza, ami az üvegben van.

Végigsimított a szárnyán, úgy ahogy az utóbbi napokban vagy ezerszer és elfordult tőlem. Kinézett az ablakon és csak a nyamvadt tollait birizgálta.

Én tovább ettem a müzlimet és a számomra ismeretlen nagyapámnál is öregebb takarón lévő lyukakat számolgattam és hallgattam az eső monoton kopogását.

Később, félálomban ledobtam a tányért a földre és a nyakamig felhúztam a plédet, mert teljesen átfagytam. Így merültem álomba.

* * *

Másnap reggel nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem, a nagy fényárban, ami a tetőablak irányából jött.

Odapillantva meggyőződtem róla, hogy így is van. Az ablakon át láttam a felkelő napot, nem takarták el a sűrű esőfelhők. A fenyőfáról víz kövér esőcseppek potyogtak le lustán az üvegre, de nem olyan hevesen, mint egy napja.

Az álom maradékát is kidörgöltem a szememből és ásítozás közben a takarókat ledobva magamról nyújtózkodni kezdtem. De pillanatokkal később megdermedtem. Nem a nappaliban aludtam el? Nem emlékeztem arra, hogy az este feljöttem volna az emeletre. És még valami: A lábamnál lévő vastag, szőrös pléd az angyalé volt! 

Ugyanis mikor láttuk, hogy egy kis ideig kénytelenek vagyunk itt maradni a házban, felosztottunk mindent, amibe a takarók is beletartoztak. És a lábamnál lévő nála kötött ki, azzal takarózott éjszakánként. Hogy került hozzám? Gyorsan rendbe szedtem magam a fürdőben és lesiettem a földszintre, közben igyekeztem lehetséges forgatókönyvet kitalálni, ami ezt magyarázta volna és nem tüntetni fel jó színben az angyalt.

– Jó reggelt! – köszöntem az ablak előtt álló szárnyas alaknak.

– 'Reggelt – morogta, de meg se moccant. Ez idő alatt megpillantottam a lábaitól fél méterre a tegnap esti müzlis tálamat. Amit akkor dobtam a földre, amikor elaludtam a fotelban.

– Azt hiszem nemsokára elindulhatunk – törtem meg a csendet. – Megyek és összepakolok. – nem akartan tovább az ő társaságában maradni. A nélkül hagytam ott, hogy rákérdeztem volna arra, hogy hogyan kerültem fel az emeletre, pedig tőle szerettem volna hallani.

Örömmel búcsúztam el a kitömött állatoktól, amiknek a látványára mindig kirázott a hideg, ideje volt folytatni az utunkat.

Fent beledobáltam annyi cuccot a táskámba, amennyit csak tudtam. Amikor már úgy tűnt, hogy végeztem még a tetejére belepasszíroztam a félig lévő piás üveget és az ajtó előtt vártam az angyalra. Ő is csatlakozott hozzám nem sokkal később, így együtt léptünk ki a verandára. Odakint minden vizes volt, a felkelő nap sugarai megvilágítottam minden egyes vízcseppet az erdőben. A fű csak nyomokban látszott ki, annyira sok eső esett, hogy lent kis szigetekként kandikáltak ki a tengernyi mocsárszínű vízből. Azok a  bokrok, amik megúszták és nem fordultak ki a helyükből most letöredezett ágakkal és levelekkel meredtek ránk, ugyanez igaz volt a fákra is.

– Talán jobb lenne várni még egy napot, holnap elindulni, nem? – érintettem meg a karját, de elrántotta. Úgy döntöttem, most nem sértődöm meg ezen. Majd később. – Ha minden ennyire vizes, akkor lehet, hogy az ösvényt is elmosta.

Mogorván rám pillantott és egy a házból hozott pokrócot terített a szárnyára. Nem akarta, hogy vizes legyen. Hátul azonban fennakadt egy helyen, az egyik tolla felfogta, így gondolkodás nélkül odanyúltam és visszasimítottam a tollat, hogy az anyag lecsússzon rajta. Az angyal viszont elég gyorsan és furcsán reagált a mozdulatomra.

Hirtelen megpördült és erősen megszorítva rántotta el a kezemet. 

– Soha ne nyúlj oda! – most szólalt meg először a reggel.

Egy pillanatig a szemébe néztem, majd kitéptem a kezem a szorításából és hátrébb léptem egyet. 

– Te meg hozzám ne!

Lesétáltam a rozoga lépcsőfokokon és gondosan figyelve arra, hogy hova lépek elindultam arra, amerre tovább kell, hogy menjünk. Ő követett, de az elején még hallani véltem, hogy valami olyasmit motyog az orra alatt, hogy "Ugyan, ki akarna?" Így elhaladva egy fenyő mellett, elkaptam az egyik alacsonyan álló ágát és pontosan akkor engedtem el, amikor az angyal pár lépésre volt csak mögöttem.

Az ág sebesen közelített felé, de ő időben lebukott és így elhaladt fölötte, majd visszapattant és majdnem eltalált a tarkómon. A tűlevelek esővízzel és a társaikkal terítették be a haját és a vállát. Összevont szemöldökkel pillantott rám és elkezdte söprögetni a karját.

Meg sem várva a reakcióját indultam el újra. A bokámig érő sártól megvédett a vadászházból szerzett gumicsizmám, ami lötyögött a lábamon minden lépésnél, annyira nagy volt, de legalább nem ázott el a rózsaszín kötött zoknim benne.

Most már a mögöttem haladó alakon is volt egy régi túrabakancs, ami jó volt rá. Még korábban győztem meg, a ház átkutatása után, hogy ha egyszer elindulunk jobb lesz ha viseli. Ezek szerint megfogadta a tanácsomat. Most először.