Kis ideg csak mozdulatlanul ültem a kanapén, de a gondolataim ezerrel cikáztak. Éppen az előbb beszélgettem egy angyallal! Senkiről nem hallottam még, hogy szóba állt volna eggyel is. Sőt! Még élőben se láttak. Könnyen meglehet, hogy az elsők egyike vagyok azoknak akik kapcsolatot létesítettek egy angyallal... és nem haltak bele.

– És akkor mi van? – szólalt meg egy hang a fejemben. Egy nagyon ismerős hang, amit az angyalok alászállása óta nem volt lehetőségem hallani. És valószínűleg már nem is lesz. A nagybátyám hangja. – Ettől ugyanolyan gyilkosok – folytatta könyörtelenül. – Szégyent hoztál ezzel a saját fajtádra! Eszedbe se jutott, hogy kezet emelj rá!

Igaza van. Egy pillanatra se gondoltam bele, hogy bántsam. Egy kivétellel. De az is csak azért volt mert bosszantott. És mi lett volna ha eltalálom azzal a nyamvadt kővel? Biztosan elnézést kért volna a fajtája többi tagja, és a saját rossz cselekedeti miatt, vagy mi? Nem. Fogta volna és szépen visszadobott volna valami nagyobbat, mert Ők így csinálják.

Mennyire lehet őrült egy ember ha már azt képzeli, hogy a saját halott nagybátyja hangját hallja? Ebbe bele se akartam gondolni inkább.

Vettem egy nagy levegőt, majd elkezdtem átkutatni az irodát. Normális körülmények között ez lett volna az első dolgom miután megérkeztem, de most valamiért hanyagoltam. El kellett terelnem egy másik irányba a gondolataimat, mire valahányszor megtorpantam az angyal olivazöld szemében ülő lenéző pillantás jutott eszembe.

Még korán reggel volt, tökéletes időpont arra, hogy továbbálljak. Bedobáltam minden hasznos dolgot a táskámba, amit találtam az irodában, majd összecsuktam. A hasznos dolgok alatt csak pár füzetet, tollakat, egy bicskát – amit az egyik fiók alján találtam –, pár csomag gumicukrot (sajnos a savanyú cukros fajtából amit ki nem állhattam, de ez van), és egy doboz fájdalomcsillapítót értettem. Ha minden a terv szerint haladt volna, értsd egy angyal sem a láthatáron, akkor egy hónappal ezelőtt pár napra lementünk volna a vidéki házba, ezért is a nagybátyám sok idővel előtte feltöltötte készletekkel. És én most abban reménykedtem, hogy nem nyúlt hozzájuk senki sem.

Tétovázva pillantottam az ajtóra. A legszívesebben csak felrántottam, fogtam volna az összes cuccom, és kiszaladtam volna az épületből. De ezt nem tehettem, mivel ott volt az angyal. Felmenjek újra hozzá? Nem. Semmi kedvem se volt újra megközelíteni a szárnyaskát, és közben tenni megint valami olyan dolgot, amit később megbánnék, mint most. Lelkiismeret furdalásom is lenne, pontosan mint most. Így belebújtam a kabátomba, és a vállamra lendítettem a táskámat. Illetve csak lendítettem volna, mert ügyetlen módon, nem figyelve a környezetemre jól belevágtam a könyökömet a könyvespolcba. Fogcsikorgatva szorítottam össze az ajkaimat egy pillanatra a hirtelen ért fájdalomtól, majd halkan fújtam ki a levegőt, közben egy- két szitokszót szabadjára engedve. Nem tudtam, hogy mennyire rendelkezik az angyal kifinomult hallgassal, ezért nem is próbáltam a szükséges jobban csendben lenni.

Pár perccel később sikeresen eljutottam a lépcsőházig, de ott újra megtorpantam. Két irány. Egy fel, egy le. Szinte ösztönösen indultam volna a tetőre vezető irányba, az első két fokot már meg is tettem, majd megálljt parancsolva magamnak, visszafordultam és lesiettem a lépcsőn. Kiérve az utcára szippantottam egy nagyot a kora reggeli friss levegőből, és a ház falához tapadva indultam tovább. Nem nagyon szerettem volna, hogy ha egy bizonyos angyal meglátott volna a tetőről.

A nagy szabadságérzetem azonban nem tartott sokáig. Kerek húsz perccel és két háztömbbel később vége szakadt. Ugyanis egy ismerős lágy bariton hangzott fel egy egyik kapualjból, nem sokkal mellettem.

– Hát el sem búcsúzol? – kérdezte az angyal, félig a falnak támaszkodva közben.

Szemforgatva az ajkamba haraptam és megálltam. Alig hittem a szememnek, de bármennyire is tűnt valószínűtlennek a jelenléte, valóban ő volt az.

– Nem gondoltam, hogy szükséges.

Közben ösztönösen pásztázni kezdetm az utcát. Egy lélek se volt ott rajtunk kívül. Pillantásom az ablakokra esett, de a legtöbbnél össze volt húzva a függöny, a többinél pedig betekintést lelhettünk az üres lakásokba, a kitört ablaküvegen keresztül. Kezdtem ideges lenni. Akárki figyelhetett minket, és biztosan nem járhattak jó pontok annak aki egy angyallal beszélget.

Látva a szorongásomat, a szárnyas is körbenézett, de nem zavartatta magát. Végigsimított a piha-puha tollain, majd folytatta, de legalább egy oktávval halkabban.

– Hova készülsz? – Úgy tette fel a kérdést, mintha egy kicsit Őt magát is érdekelné.

– Nem számít.

Eszem ágában se volt elmondani neki. De miért érdekelhette? Egy pillanatra végigfuttattam rajta a tekintetemet, mintha talán az arcára lettek volna írva az indokai. Sajnos, nem voltak. Kopott farmert és egy koszos, pár helyen kiszakadt fehér pólót viselt. Cipője nem volt. Ha nem lettek volna szárnyai, simán elmehetett volna egy átlagos kamasz fiúnak, aki az előző este túl sokat ivott. Bár nem voltak karikák a szemei alatt. A bőre kreolos árnyalatú és hibátlan volt. Olivazöld szemeivel éppen engem vizslatott. Lesütöttem a szemeimet, mint akit rossz dolgon kaptak, de csak egy másodpercre. Hiszen nem csináltam semmi tiltottat!

– De, szerintem mégis számít – köszörülte meg a torkát.

– Nézd, nem tudom miért vagy itt, de nekem most mennem kéne, nem érek rá csevegni.

Erre apró mosolyra húzta a száját.

– Nekem is – Itt tartott egy pillanat szünetet, közben mintha magával vitatkozva. – Elkísérlek.

Úgy ejtette ki az utolsó szót, mintha égetné a száját.

– Mi? Nem! – Talán túl durva voltam, de ez az őszinte döbbenetnek volt köszönhető.

– Jól van. Tisztázzuk: van egy ajánlatom számodra. – Kíváncsian néztem rá, de közben valamilyen rossz érzés kerített hatalmába. Bólintottam, hogy folytassa.

– Te egy ember lánya vagy. Én meg egy angyal. Nem lehetnénk szövetségesek. De nekem szükségem van valakire, és szerintem neked is. – Nem szóltam közbe, pedig csak kis híja volt. Miből gondolhatott ilyenekre?

Ám hiába csak fejben tettem fel a kérdést, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megválaszolta:

– Egy fiatal lány vagy csupán egyedül, aki nem tudja megvédeni magát attól ami szembe jön vele. Nem csatlakoztál egy utcai bandához sem, és úgy tűnik, nem is fogsz. Egy olyan helyre mész most ami szerinted menedékül szolgálna. Egy titkos búvóhelyre. Nincs igazam?

Kelletlenül bólintottam, de még mindig nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Hiszen Ő egy angyal! Miért kéne neki valakinek a segítsége?

– Az ajánlatom a következő: elviszel arra a helyre, ahova te is menni készülsz, korlátlan ideig biztosítod számára az észrevétlenséget ott, és nem okozol útközben semmilyen galibát. Megbízol bennem és a döntéseimben, és cserébe én megpróbálok bízni benned. Ez egyfajta szövetség lesz.

– Ebben mi lenne a jó üzlet számomra? – Együtt utazni egy angyallal, aki nem valami láthatatlan alkat nem egy nagy életbiztosítás.

– Ha velem tartasz nem fog bántódásod esni senki miatt. – Úgy közölte ezt, mint valami hatalmas megtiszteltetést. Pedig nem volt valami nagyszabású érv, és ennek hangot is adtam.

– Komolyan? Megvédsz? Ennyi?

– Nem áll módomban jobb ajánlatot tenni. De tudd, hogy nemsokára ide is elérkeznek a társaim. Szerinted eddig miért nem támadtak? Azt hiszed, hogy nem is fognak? Az én segítségem nélkül neked is könnyen véged lenne. – Érzelemmentesen mondta végig a rövid monológját. Rezzenéstelen arccal nézett rám, közben felém nyújtva a jobbkezét. – Áll az alku?

Könnyen lehetett az egész blöff is, de nem akartam kockáztatni.

– Egy feltétellel.

– Hallgatlak – Most Ő nézett rám kíváncsian. Sikerült meglepnem.

– Mesélsz nekem a Te világodról. – Kérhettem volna talán mást is, de akkor abban a pillanatba ez csúszott ki a számon. Elképzeltem, hogy milyen értékes információkkal szolgálhat számomra, és ennek nem tudtam ellenállni. – Őszintén!

Megremegett a keze a levegőben, mint aki nem biztos a dolgában, de nem húzta vissza.

– Válaszolok majd a feltett kérdéseidre, de csak azokra, amiket úgy ítéltek meg, hogy nem jelentenek kockázatot a népemre. – Nyilván jobb ez számára annál, hogy magától kelljen történeteket mesélnie, de ebben is benne voltam. Nem tettem szóvá, hogy ugyan kinek adnám tovább a tőle megtudott információkat, hiszen az emberiség már azelőtt elvesztette a háborút, hogy az igazán el is kezdődhetett volna.

Tettem felé pár bátortalan lépést, majd finoman megráztam a kezét, közben végig a szemébe néztem. Bizalmatlan pillantással méregetett, de nem zavart. Majd csak feloldódik, hiszen mostantól társak vagyunk!

Hogy miért mentem bele?  Erre a kérdésre nem tudtam volna olyan választ adni, amit bátran ki mertem volna jelenteni. Azt biztosan tudtam, hogy nem az angyali testőr gondolata és nem a talán kitalált pletykák győztek meg.

Nem.

Hanem az, hogy végre nem voltam egyedül. És ha nem is teljesen, de mostantól számíthattam valakire.