Túl kevés időnk volt kettesben, de még így is tökéletes volt. Csak Michael meg én, pont úgy, ahogy a régi szép időkben. Majd megint kitört a káosz és a pokolba kívántam az egészet.

- Tudtam, hogy utánam jössz - húzódott hátrébb tőlem hosszú percekkel később. Bár még nem láttam ilyen leharcolt állapotban, sosem gondoltam szebbnek. Hosszú idő óta először nézett ki élettel telinek és annak a személynek, akinek képzeltem. A szemében olyan láng lobogott, amit korábban az árulás és a harci kedv hiánya olthatott ki, most azonban úgy tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy van értelme harcolni. Mert tudja, hogy miért kell harcolnia.

- Túl magabiztos vagy.

- Csak benned bíztam - továbbra is átkulcsolta a derekam és közel volt hozzám, de már egyre éberebben fürkészte a külvilágot. Vettem a célzást, csak ennyi jutott nekünk. Egy lopott csók három eszméletlen angyal és egy beszakadt tető fölött miközben odakint élet-halál harc folyt.

Válaszra már nem volt idő, mert hirtelen nem sokkal mellettünk betört egy ablak és ezernyi apró szilánkra robbant szét. Michael az utolsó pillanatban szorított magához és burkolt be minket a szárnyával, így az üvegszilánkok csak a tollait érték. Majd mielőtt kiélvezhettem volna a látványt, hogy a bronz és aranybarna tollak simogatják az arcom, már ott sem és az ablakhoz vetődött, hogy elkapjon valamit, aminek még csak nem is hallottam a közeledtét.

- Menj! - vetette nekem oda félvállról, aztán lebirkózta a földre az alakot, akiben Quaritch ezredest ismertem fel. Miközben az angyalom behúzott neki egy hatalmasat, ő is észrevett engem és felém vetette magát, de Michael még épp időben elkapta a derekánál fogva és az ablakkerethez csapta, amiből még mindig potyogtak a szilánkok. - Menj már! - ismételte meg Michael és megragadott egy fadarabot, hogy azzal kezdje el püfölni a másik angyalt, aki ezzel egyidőben előrántotta a kardját.

Ezúttal hallgattam rá és átbotladoztam egy rakás összetört bútoron meg szemétkupacon, majd a hátsó ajtó felé vettem az irányt. A távolból tompa ütések és kiállítások hallatszottak, odakintről szintén. Javában folyt a harc, nekem pedig kezdett elmenni a bátorságom, most, hogy ott hagytam Michaelt. Ők kész félistenek voltak én pedig csak Georgina Lewis, Greeville-ből. Árva, magányos és nem mellesleg még nincs tizenkilenc sem. Hozzájuk képest egy nagy nulla.

Aztán megakadt a szemem valami fényesen egy halom törmelék alatt és egyből érte nyúltam. Elég volt csupán a markolata hegyét látnom, hogy tudjam, Michael arkangyalkardja az, amit bizonyára azonnal elvettek tőle. Finom porrétek borította és valaki megkísérelte elrejteni egy molyrágta takaró alatt, de nem vertek át vele. Szinte remegő kézzel söpörtem le róla a port és zártam a markomba.

Már vártam, hogy mikor megpróbálom felemelni, ólomsúlyú lesz és nem boldogulok vele, mégis ugyanolyan könnyűszerrel emeltem a levegőbe, ahogy egy örökkévalósággal ezelőtt először. Ezek szerint még mindig méltónak talált rá a kard, továbbra is a bizalmába fogadott. Hezitálás nélkül megszorítottam a markolatot, aztán elindultam Michael és Quaritch felé, majd félúton megtorpantam. Mindennél jobban szerettem volna neki segíteni, de tudtam, hogy ő elboldogul, míg arról semmit sem tudtam, hogy odakint mi a helyzet. Bármi lehetett Nathanielékkel és hiába nem kerültem közel hozzájuk, nem tudtam volna nyugodt szívvel félreállni, miközben Lance vagy éppen maga Nathaniel bajban van. Neriah, Bronn és Zeke már nem érdekelt annyira, elvégre mégiscsak angyalok voltak. Jelen állás szerint az ember legnagyobb ellensége.

Mégis visszafordultam és még azelőtt, hogy meggondolnám magam, kirúgtam a bejárati ajtót és a kardot magam előtt tartva néztem körbe, nehogy valami meglepetésként a nyakamba ugorjon.

Odakint lángokban állt minden. A száraz növényzet tökéletes tüzelőanyag volt, hetek óta nem eshetett egy csepp eső sem és már nem léteztek tűzoltók, akik meg tudták volna akadályozni, hogy porig égjen minden. A füst a tiszta kék égboltot is eltakarta előlem és azonnal telement vele a tüdőm, az orromig sem láttam, miközben a zaj irányába indultam, magamat átkozva a saját ostobaságom miatt.

Nem kellett sokáig keresgélnem odakint, hogy bajba csöppenjek, hiszen szokás szerint előbb talált rám a baj maga, mint őrá. A nálam vagy két fejjel magasabb alak úgy nézett ki, akár a halál angyala, ahogy kibontakozott a füstrétegből és elindult felém a ház mellett. Sötét szárnyai több helyen parázslottak, de egész testét korom borította, feneketlen obszidián szeme csak úgy ragyogott az arca közepén, de már a megszaporázott lépteiből ítélve tudtam, hogy nem barátkozni szeretett volna. Amikor a kardjáért nyúlt én is egyszerre szorítottam mindkét kezemmel a markolatát, aztán csípő széles állást vettem fel, pont úgy, ahogy bármelyik küzdősport órán. A különbség az volt, hogy akkor nem lapult egy téli üveg bors spray a kezemben, elfedve a kabátom ujjával. Tisztességes játszmában soha nem győztem volna. Itt volt az ideje felrúgni a szabályokat.

Meg aztán Zeke-re nem számíthattam a sűrű füst miatt, nem hittem, hogy bármennyire jó is a szeme, a távolból bármit is látna pár homályos folyton kívül, a többiek pedig elég elfoglaltnak tűntek. Egyedül voltam, de már egészen hozzászoktam az évek során.

Nem vesztegette arra az idejét, hogy bemutatkozzon van az esetleges jövőbeni terveimről érdeklődjön, amikor elég közel ért, azonnal felém vágott a kardjával. Az izmai megfeszültek a mozdulat során, de láthatóan nem erőltette meg magát, arra számított, hogy mozdulatlanul várom majd a helyemen. Nem volt szerencséje, ugyanis könnyedén kitértem a csapás elől, aztán meglendítettem a kardot és kivédtem vele még egy vágást, amit felülről akart rám mérni. Amikor a két penge találkozott, olyan hang keletkezett, mintha a föld megindult volna alattunk, szinte belefájdult a fejem is, de nem hagytam, hogy elterelje a figyelmem.

Fürgébb és alacsonyabb voltam nála, ezt pedig ki is használtam. Profi sportolókat megszégyenítő módon ugrottam el a felém lendülő penge elől, aztán szúrtam a válla felé, amit persze könnyedén kivédett, de egy pillanatra védtelenül hagyta a hasát, amit ki is használtam. Olyan erővel rúgtam bele, ahogy csak tudtam, mire összegörnyedt és a közben újra felém suhintott a kardjával a fogát csikorgatva. A földre vetettem magam, hogy elkerüljem a végzetes találkozást a fegyverrel, aztán nem foglalkozva azzal, hogy egy edzésen ezért ki is dobnának, a térdére rúgtam. Ez megtette a hatását, mert olyan jó ponton sikerült eltalálnom, hogy azonnal összecsuklott a lába és a földre rogyott. Túl nagy munka volt, hogy pár pillanatra kivonjam a forgalomból, de sikerült rendesen felbosszantanom vele.

Lihegve másztam hátrébb rákjárásban, miközben a markomba zártam a bors sprayt. Olyan volt akár egy kis házikedvenc. Praktikus, aranyos és tökéletesen megértettük egymást, ráadásul még az almot sem kellett hetente cserélnem.

- Te, ember... - sziszegte a fogai között, aztán megindult felém. Úgy tűnt nem nagyon bántották a gondolatok, ha ennyi idő után is csak ennyivel rukkolt elő, de hát nem minden angyal lehetett szívdöglesztően jóképű, pimasz és még vicces is. Akkor teljesen igazságtalannak tartottam volna a puszta létezésüket is, jogosan. Majd felém vetette magát.

Az utolsó pillanatban gurultam balra, ezzel elkerülve, hogy az oldalamba mártsa a pengét - ami így a földbe fúródott -, de azt már nem láttam, ahogy felém rúg. Katonai bakancsa pont az államon talált el, hiába próbáltam kitérni előle, túl gyorsan történt az egész. A bors spray kiesett a kezemből és valahol a bokáig érő száraz fűben landolt, túl messze tőlem.

Azonnal forogni kezdett velem a világ és fekete pontok kezdtek el táncolni a látóterem szélén, biztos voltam benne, hogy egy kisebb agyrázkódás ért. Nem volt túl sok időm összeszedni magam, mert amint kirántotta a kardját a földből, újra az arcom irányába vágott és ezúttal sem fogta vissza magát.

Olyan érzés volt kivédeni a támadását, mintha arra a pár másodpercre az egész világ a vállamra nehezedett volna és én lettem volna Atlasz. A fogam összekoccant és vér ízét éreztem a számban, miközben az utolsó csepp erőmmel ellöktem a kardját, majd hátrébb tántorogtam. Az állkapcsom még mindig sajgott és nem minden tárgy szélét láttam élesen, de ezt okozhatta az egyre jobban fojtogató füst is, amitől szinte égett a tüdőm.

A falhoz támaszkodva keltem fel és emeltem magam elé a kardot, készen arra, hogy kivédjek még pár támadást vagy esetleg bevigyek én is egyet, de nem számítottam túl sok jóra. Nem voltam nagy kedvelője a vívásnak korábban, sosem próbáltam, a Tv-ben pedig nem kötött le túlságosan, de ebben a pillanatban bármit megadtam volna azért, ha tisztában lettem volna legalább az alapokkal.

Aztán különös dolog történt. Vagyis sokkal inkább bizarr és elképesztő.

A kard, mintha megértette volna a gondolataimat és pár centivel feljebb emelkedett a vége, aztán a markolat előrébb csúszott a kezemben. Megigazította magát, bármit is jelentett ez.

Korábban Michael annyit mondott csupán, hogy van pár trükkje az arkangyalkardoknak, kezdve azzal, hogy ha úgy adódik láthatatlanná tudnak válni és mindig úgy beszélt róla, mintha létező személy lenne, amiért persze lököttnek néztem. Most azonban kezdtem azt hinni, hogy a dolog a kard bizalmával és a többivel talán mégis igaz.

Elszántan néztem szembe az idegen angyallal, akinek feltűnt a megváltozott arckifejezésem, de még a kardon is valami, amit én nem láttam, mert elkerekedett a szeme és szólásra nyitotta a száját, amikor hirtelen kiejtette a kezéből a kardját. Úgy csúszott ki a markából, mintha valami ragacsos anyaggal kenték volna be és hiába nyúlt utána, a kardja ott maradt a parázsló fűben. Kidagadt minden egyes ér a karján és a nyakán is, ahogy azzal próbálkozott, hogy felemelje, de nem volt mit tenni, képtelen volt rá. A kard elutasította.

Kellett neki egy kis idő, mire felfogta az egészet és rájött, hogy ehhez nekem is lehet valami közöm. Olyan színtiszta gyilkos indulat ült ki az arcára, hogy ha nem lettem volna éppen annyira eltökélt és magabiztos a kard miatt, talán késztetést éreztem volna arra, hogy elbújjak. Más fegyvere nem lévén, így indult meg felém, hogy puszta kézzel tépjen szét. Bármennyire is nagy előnyt jelentett az, hogy nálam ott volt a kard, ami még a segítségemre is volt, ő mégiscsak egy kigyúrt angyal volt, aki világ életében harcos lehetett, ráadásul éppen az imént vesztette el miattam a kardját. Tisztán élt az emlékezetemben, hogy rogyott össze az az angyal, akivel Michael végezett még Martin bácsi házánál és nem szerettem volna megismételni a jelenetet, hiába voltam eltökélt és jelen állás szerint kicsit sem pacifista. Azonban nem vitt rá a lélek, hogy felé vágjak, mert nem tudtam, mihez kezdenék a vér látványával. Jobban mondva azzal, amit én ontottam ki.

Aztán a helyzet hamar megoldott, mert halkan süvítve egy nyílvessző csapódott bele az angyal oldalába, mire artikulátlanul felordított a kíntól. Aztán a nyílvesszőt még két másik is követte, az egyik egyenest a szívébe, onnantól kezdve pedig egy hangot sem adott ki. Mozdulatlan kupacként terült el a földön egy vértócsában, ami egyre nagyobb lett körülötte.

Nem kellett a fejemet kapkodva az ismeretlen íjász után kutatnom, pontosan tudtam, hogy ki az, majd meg is jelent. Tompa puffanással landolt nem sokkal mellettem és illesztett még egy nyilat a húrra, miközben a biztonság kedvéért körülnézett.

- Nem is rossz egy ember lányától - vigyorgott rám gúnyosan Zeke. Rövid ismeretségünk óta ez volt a legkedvesebb mondata hozzám.

Megvontam a vállam és megtámasztottam a kard hegyét a földön. Amíg Zeke itt volt mellettem, nem érhetett minket meglepetés. Alig pár méterre láttam el csak a füst miatt, a lángok pedig már lassan a ház nagy részét is ellepték az összes környező fával együtt, így annak, aki minket szeretett volna levadászni, először keresztül kellett volna verekednie magát rajtuk. 

- Mi történt a kardjával?

Nem szólt még érte, hogy ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat arra, hogy kiselőadást tartson, de rövidre fogta a válaszát. 

- Amikor két angyalkard gazdája egymás ellen fordul, a kardok is eldönthetik, hogy melyikük az erősebb. Ebben sokat nyom a latban a gazdájuk, de mivel szabad akaratuk van, bármikor feladhatják a küzdelmet, vagy ráerőltethetik a másikra az akaratukat. Sokszor érnek így vérontás nélkül a párbajok.

- Klassz.

Aprót biccentett, mintha ezzel véget is vetne a beszélgetésnek, aztán a tekintete a járdára siklott, majd azonnal összevontan a szemöldökét, amikor felismerte, hogy kié. Láthatóan eddig még sem fordult az a fejemben, hogy honnan szerezhettem kardot. 

- Az ott... Michaelé?

Bólintottam egyet, aztán amikor úgy véltem, ennyi pihenő bőven elég volt arra, hogy kifújjam magam, a vállamra dobtam a kardot. 

- Korábban már a bizalmat szavazott nekem vagy mi. Csinos darab.

Elfintorodott a bókot hallva, majd a levegőbe röppent. Alig pár méterrel emelkedett csak fel, de a tűz ropogása így is majdnem elnyomta a szavait. 

- A többiek rendben vannak, egyedül Michaelt nem találtuk.

- Amikor utoljára láttam, bent volt a házban - emeltem fel a hangom. Alig akartam elhinni, hogy azalatt a kis idő alatt, amíg én a mostanra halott angyallal dulakodtam a többiek már végeztek ki. Mennyi idő is telhetett el? Tíz perc? Tizenöt?

Ezekiel szó nélkül hagyott ott. Csapott párat a szárnyaival, amivel jól felkavarta a füstöt és átrepült a ház felett, hogy a másik oldalon lévő ajtónál próbálkozzon.

Tanácstalanul néztem utána, majd indultam el a legkevésbé lángoló irányba, amerre a többieket sejtettem. Ha igaza volt az íjász angyalnak, akkor piszok jó harcosok lehettek, ha ilyen könnyedén elintézték Uriel embereit, akik túlerőben voltak. Ha azt is bele számítjuk, hogy egyet a beszakadt tetővel sikerült szinte azonnal kivonnom a forgalomból, elég szép számot sikerült összehoznom.

Az arcom elé kellett emelnem a kabátom ujját, hogy ne szívjak be túl sok füstöt, a szemem könnybe lábadt tőle és olyan forróság uralkodott, hogy legszívesebben ledobtam volna magamról, minden ruhám. Őrületes dolog volt, hogy pár aprócska jelzőrakéta ekkora tüzet volt képes gyújtani, ameddig csak elláttam, sűrű szürke köd borított mindent. Lassan tudtam csak haladni, minden egyes lépések kiszámítottam, hogy ne essek orra egy izzó gyökérben vagy farönkben, de sietnem is kellett, hiszen nem érhetett utol a tűz.

Aztán megláttam az árnyékot két lassan a lángok martalékává való fa között és megszaporáztam a lépteimet. Messziről látszott, hogy angyal, de nem tudtam megállapítani, hogy melyikük, egyedül azt tudtam, hogy biztosan nem Nathaniel, akinek a vajfehér szárnyát messziről kiszúrtam volna, de az előttem haladónak inkább sötétebb volt. A lángoktól egészen narancssárgának tűnt, de ez még mindig nem az a réz és arany árnyalat volt, amit kerestem.

Lassan tudtunk csak haladni, de nem hittem, hogy tisztában volt azzal, hogy követi valaki, utána pedig nem mertem kiáltani, tartva Uriel további emberi felbukkanásától. Átmásztam egy kidőlt fatörzsön, aminek a lombkoronája már tüzet fogott és a kardot magamhoz szorítva igyekeztem az angyal után. Különös dologból készülhetett az arkangyalkard, hiszen a forróság és a korom ellenére a penge és a markolat még mindig hűvös volt és olyan fényes, mintha az imént fényesítettem volna ki.

Lassacskán kiértünk egy kevésbé lángoló ösvényhez, ami hajdanán a házhoz vezetett, de a kikövezett út nagy része már eltűnt. A füst is ritkulni látszott és a szél, ami eddig lágyan fújdogált, kezdte elterelni a tüzet a másik irányba. Az angyal pár méterrel előttem térdelt, nekem háttal, de abban a pillanatban, hogy megroppant egy gally a lábam alatt, felém kapta a fejét.

Basil volt az.

Nagyot nyeltem és magam elé emeltem a kardot, de nem tudtam, hogy ezzel magamat igyekeztem megnyugtatni, vagy őt megijeszteni. Az orra, amit Michael tört be, máris összeforrt, de alvadt vér borította az arcát és a felsőteste nagy részét, amin keresztben egy hatalmas vágás húzódott. A haja ragacsos volt a vértől és az izzadságtól, szürkéskék szárnyát pedig belepte a korom.

- Mire vársz még? - köhögött fel, mintha nem egy fiatal, fitt férfi lenne, hanem valaki, aki már száz éve dohányzik.

Még csak nem is hasonlított arra az angyalra, akivel a ház előtt találkoztam és félénken mosolygott rám ádáz társai mögül. Csakugyan elárulta Michaelt és korábban a házban meg akart ölni, mégsem vitt rá a lélek, hogy csak egy lépést is tegyek az irányába. Undorodtam tőle, de képtelen lettem volna bántani, így hogy előttem térdelt.

- Ha elengedlek, hova mennél?

Megdöbbentette a kérdésem, mindenre számított, csak erre nem. 

- Fogalmam sincs.

- Esküdj meg, hogy soha többé nem teszel keresztbe Michaelnek - néztem fenyegetően rá és emeltem fel pár centivel a kardot a hatás kedvéért. Lehet, hogy éppen életem legnagyobb hibáját készültem elkövetni, de nem tudtam volna ártani az angyalnak. Hiszen ő volt Bociszem, Michael régi barátja, mindazok ellenére, amit tett. Abban pedig biztos voltam, hogy ha a volt harcostársai kezébe kerül, akkor neki annyi. Egy részem biztosan a halálát kívánta, de nem eléggé. Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, nem ezt érdemli. Áruló volt, talán még gyilkos is, de nem az én feladatom volt ezért megbüntetni.

Kis ideig hezitált, majd nagy nehezen kimondta. 

- Esküszöm.

Nem látszott boldognak vagy elégedettnek, inkább közönyös volt. Mogyoróbarna szemével kifejezéstelenül meredt rám, de valami azt súgta, hogy hálás nekem a szíve mélyén egy picit. Az adósom lett, ezért pedig utált.

Nem mondott többet, csupán vetett rám még egy utolsó pillantást, aztán felrúgta magát a magasba, csapott párat a szárnyával, majd pillanatok alatt távolodni kezdett.

- Ezt biztosan meg fogod még bánni - szólalt meg ekkor valaki mögöttem, mire ijedtemben összerezzentem.

- Mert nem akartam, hogy meghaljon? - fordultam meg és találtam szembe magam Nathaniel-lel. Hasonló állapotban volt, mint Basil csupán az ő szalmaszőke haján és krémszínű szárnyán sokkal jobban látszott a korom, de jó pár friss vágással és horzsolással is gazdagabb volt.

- Elárult minket - mordult fel. A szokásos hűvös pillantása helyett, ezúttal élet költözött szürke szemébe és bosszúsan nézett ki. - Tudta, hogy mi a következménye a tetteinek és mégis megtette. Nem állt jogodban kegyelmet adni neki.

Megvontam a vállam és felidéztem, hogy alig két napja, miről beszélgettem vele, miközben a többiek valahol máshol voltak. 

- Egyszer azt mondtad, hogy nem tudok újat mutatni neked. Hát tessék, itt van - tártam szét a karom. - Megbocsátás. Ha az emberek lépések rá, ti miért nem?

- Mert az emberek gyengék.

- Szerintem pedig ti vagytok azok. Nagyon sok erő kell, ahhoz hogy megbocsássunk valakinek - húztam ki magam és álltam a pillantását. - Nem mindig lehetünk rá képesek és nem mindig ez a megoldás. De megbocsátani nem bűn.

Megforgatta a szemét és az övébe csúsztatta a kardját, amit rászáradt vér borított. 

- Túl sokra tartod az embereket, kislány. Nehogy egyszer pofára ess emiatt - intett, hogy kövessem.

Nem kommentáltam semmivel a válaszát, még csak a fura becenévbe sem kötöttem bele, amit adott. Talán igaza volt, az emberiség már az angyalok alászállása előtt is borzalmas dolgokat tett, olyan dolgokat amire nem létezik megbocsátás. Mégis hittem, hogy egy szép napon, talán minden jobb lesz. Nem a régi, hanem jobb. És akkor készen kell állnunk arra, hogy mindenkinek megbocsássunk és megbánjuk a bűneinket. Meg az sem ártana, ha addigra valahogy sikerülne kipaterolni az angyalokat, hiszen hiába fértünk meg Michael-lel, nem hittem, hogy ez mindenki számára lehetséges lenne.

Egyedül Lance szerzett súlyosabb sérülést a harc közben, de Neriah, miután leszámolt a saját ellenfelével, azonnal bekötözte a társa sebeit és ápolni kezdte, de ennek ellenére rossz bőrben volt a kis angyal. Bronn-nak és Zeke-nek kutya baja sem volt, mindketten csak úgy rajongva figyelték Michaelt, amikor Nathaniel-lel visszaértünk hozzájuk. Az arcukból ítélve már mindannyian el is felejtették, hogy hosszú ideig elítélték a parancsnokukat, azért mert megszökött.

Kaptam pár kíváncsi és hitetlenkedő pillantást, ahogy átnyújtottam a kardot jogos tulajdonosának és már indultam volna Lance felé, aki a földön feküdt egy felborított hordónak támaszkodva, hogy megnézzem milyen súlyos a sérülése, amikor Michael megragadta a karom és magához rántott. Lesütöttem a szemem, miközben olyan közel hajolt hozzám, hogy bármikor könnyedén megcsókolhattam volna, mert tudtam, hogy éppen öt társa néz minket visszafojtott lélegzettel.

- Georgina - súgta, de olyan halkan és annyi érzelmet belesűrítve ebbe az egy szóba, hogy kirázott a hideg. A tenyerébe fogta az arcom, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Olyan mély és emberi érzések ültek ki az arcára, hogy belepirultam, aztán megláttam a válla fölött Neriah arcát, aki azonnal elkapta a tekintetét, amikor észrevette, hogy őt figyelem.

Azonban már késő volt. Nem volt képes ilyen gyorsan elrejteni azt a fájdalmat és tehetetlen dühöt, amit a jelenet láttán érzett. Szerette Michaelt, ezt már eddig is tudtam, de nem hittem, hogy ennyire. Mintha a szíve szakadt volna meg attól, hogy a vezetője éppen engem tartott a karjaiban, ettől pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

- Tudom - néztem nagy nehezen Michael szemébe. Nem volt szükséges kimondania, amit gondolt. Tudtam jól, hogy mit szeretne mondani. Mégsem tehette. Azzal megnehezítette volna mindkettőnk dolgát.

- Gyere velünk.

Ezzel sikerült rendesen meglepnie. Épphogy csak visszakaptam és még szóba sem került az, hogy hogyan tovább, az pedig pláne nem, hogy mihez kezdünk valakivel, aki már kétszer is képes volt csapatot küldeni utána, erre ilyet mond. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek ennek vagy bosszankodjak, amiért azt hiszi, hogy körülötte forog az életem. Hiába nem tudtam elképzelni, hogy mihez kezdenék egyedül, hiszen azóta lekötötte minden gondolatomat, hogy akkor találkoztunk egy háztetőn, mostanra kezdett elegem lennie ebből a cirkuszból. Akkor azért mentem fel hozzá, mert annyira magányos voltam és ki voltam éhezve az emberi kapcsolatok után, hogy képtelen voltam ellenállni. Most pedig rettegtem attól, hogy nem leszek képes elengedni, ha eljön az ideje és mihez kezdek ezzel az egésszel, amit a nyakamra hozott.

Úgy látszott nem csupán engem sikerült meglepnie, mert Nathaniel hangot is adott ennek. Eddig nem került szóba Basil eltűnése, de nem hittem, hogy sokáig titok tudna maradni. 

- Michael, gondolkodj! Ő egy ember. Halandó.

- Történetesen feltűnt, Nate - nézett hátra a válla fölött Michael, de nem engedett el. Egyre jobban kezdett égetni az érintése az arcomon és hiába vágyakoztam a közelsége után, túl sok baj származott belőle. Azt kívántam bárcsak visszakerülhetnénk abba a vadőrházba, ahol több napig kénytelenek voltunk rostokolni a vihar miatt. Akkor minden egyszerűbb volt. Nem ismertük egymást és nem tudtam mit hoz a jövő. - És ha elfelejtetted volna, még mindig én vagyok a parancsnokod. A vezetőd. Szóval nem vonhatsz felelősségre engem.

Bronn a háttérben lesütötte a szemét, Zeke az íja szárát kezdte el mániákusan simogatni, Neriah pedig inkább visszahajolt Lance-hez és újabb kötést helyezett el az oldalán lévő sérülésen, mert az előzőt már teljesen átitatta a vér.

Nathaniel nem volt ilyen felénk. Bármennyire is tisztelte és szerette Michaelt, nem hunyászkodott meg. Legbelül talán rettegett, de ezt nem mutatta ki. 

- Nem látsz tisztán, testvér. Tudod, hogy tiltják a szabályok és a vissza kell mennünk, nehogy Urielt válasszák meg Hírvivőnek. Ez nem az az idő, amikor csak úgy megléphetünk. Kötelességeid vannak.

Michael bosszúsan felhorkantott és elengedte az arcom. Fenyegetően fordult a szőke angyal felé, olyan királyi kisugárzása lett hirtelen, amit még sosem láttam. Eddig is úgy gondoltam, hogy egyenesen fenséges néha, de ezt az arcát még nem láttam. Nem tudtam, hogy egyáltalán kíváncsi vagyok e arra az oldalára, akiért a többiek úgy odavoltak. Gyanítottam, hogy az a Michael, a könyörtelen vezető és harcos, nem tetszett volna. 

- Ne beszélj nekem a kötelességeimről, testvér. Képes lettem volna az életemet adni értük, de mostanra elegem lett. Nem tartozok senkinek és semminek.

- Hagynád, hogy ártatlan testvéreink tucatjai haljanak meg a harcban, ami kitörne, ha Urielt választanák meg? Rafael már eltűnt, nem állhat senki az útjába, te is tudod.

A számomra ismeretlen angyal neve megtette a hatását és megdermedt egy pillanatra. Egyszer régen már említette, hogy félti a régi barátját attól, hogy mindkettőjük ellenlábasa megöleti, de ő utoljára azt tudta róla, amit Basil mondott; hogy életben van és kampányol. Tisztán látszott rajta, hogy mennyire megdöbbentette az információ és gondolta át újra azonnal a dolgokat. 

- Eltűnt?

Nathaniel is érezte a téma súlyosságát, ezért halkabban folytatta. 

- Nem olyan rég. Uriel azzal győzköd mindenkit, hogy lelépett vagy elbukott. Vannak, akik hisznek neki, de jelenleg, még mindig téged támogatnának a legtöbben, ha visszatérnél. Csak neked lehet esélye ellene.

- Ugyan ki támogatna?

- Mi. Meg persze Rafael emberei és azok, akik ismerik az igazi Urielt. Talán elegen lennénk, talán nem. De mindenképpen meg kell próbálnod. Nem hagyhatod Urielt nyerni.

Michael keze ökölbe szorult. Még mindig csupa vér volt ott, ahol a láncok belevágtak a bőrébe, de máris gyógyulni kezdett. Nem kérdeztem meg, hogy mi lett Quaritch-csal, de el tudtam képzelni abból, hogy mennyi vér is borította. 

- Nem szeretném a posztot.

- És mi van a pokolfajzatokkal? - próbálkozott Nathaniel mással. Elterelte a témát, de ezzel is a lényegre tört. Nem sokat mondott korábban róluk Michael, de kezdtem azt hinni, hogy amikor a sziklánál lerázott, azt csakis miattuk tette. Abból, ahogy az előbb és a házban rám nézett, nem hittem egy percig sem, hogy csupán egy csinos pofinak tart.

- Mi lenne velük?

- Te is tudod, hogy egy életen át üldöznének. És nem csak téged, hanem mindkettőtöket. Megszegnétek a legősibb szabályt és nem csupán az angyalok, de az emberek és a pokolfajzatok is ellenetek lennétek. Nincs semmi, ami megérné ezt a kockázatot.

- Talán mégis van.

Alig kaptam levegőt, Michael válasza miatt, de úgy tűnt Nathaniel is így van ezzel és már nincs több érve, amit bevethetne. Nem tudtam Michael mit szeretne elérni, de nem engedhettem neki. Igaza volt korábban, amikor ellökött magától. Hiába szerettem volna, nekünk nem lehetett közös jövőnk. Azzal vigasztaltam magam, hogy még csak biztos sem voltam abban, hogy szeretem.

- El kell menned - szólaltam meg halkan, mert nem bírtam felemelni ennél jobban a hangom. Féltem, hogy megbicsaklik vagy éppen heves köhögés tör rám a rengeteg füsttől, amit beszívtam.

- Miért mondod ezt? - nézett megrökönyödve rám. Láthatóan nem zavarta, hogy mindezt az emberei füle hallatára beszéljük meg és nem úgy nézett ki, mint aki félrevon és négyszemközt folytatjuk.

- Mert az az igazság. Neked velük a helyed, nekem valahol máshol. Messze tőled és lehetőleg minden angyaltól - próbáltam egy meggyőző mosollyal megspékelni a mondanivalóm, de nem lett valami hiteles.

Hosszú ideig csak nézett rám, a kezem már régen elengedte, de sok mindent megadtam volna azért, ha újra megfogja. Ha érzem a puha és meleg keze szorítását az enyémen és az édeskés illatot, ami a bőréből árad. 

- Komolyan ezt akarod?

Egy pillanatig sem hezitáltam. 

- Igen.

- Rendben van - nézett rám újra azzal a kifejezéstelen arcával, amit utáltam. Ilyenkor sosem tudtam megmondani, hogy mi jár a fejében. Legbelül, gyűlöltem, azt, hogy ilyen könnyen belement ebbe az egészbe és nem állt le velem kiabálni. Még csak nem is tiltakozott. Egyszerűen elsétált.

Lehajolt Lance-hez és felém sem nézett. A kis angyal, hiába örült a parancsnoka hirtelen jött figyelmének, mégsem tudta leplezni, hogy mennyire meglepte ez az egész, pont úgy ahogy én sem. Tanácstalanul álltam Nathaniel mellett még hosszú percekig azt figyelve, ahogy Bronn beletörli a kardját egy rongyba és Michael elkezd valamit megvitatni Zeke-kel.

- Megleszel? - nézett végig rajtam kérdőn.

Mindenki hallott minket, ezért nem mondtam semmit, csupán bólintottam egyet. 

- Ahogy mindig.

Nem tanácskoztak sokáig, nem szerettek volna a még mindig lángoló ház közelében maradni és még mindig messze voltak Kaliforniától, ezért indulniuk kellett, ha a napokban oda szerettek volna érni. Nem álltam neki búcsúzkodni, egyedül Lance kacsintott rám vidáman, de miközben Zeke támogatásával a levegőbe emelkedtek, a mosolya viszont a hirtelen mozdulattól, azonnal lehervadt az arcáról. Bronn és Neriah csupán aprót biccentett, Zeke még ennyit sem engedélyezett magának, de láttam rajta, hogy nagyot nőttem a szemébe az ismeretlen angyallal való párbajom óta. Nathaniel azonban még arra is vette a bátorságot, hogy szóban köszönjön el, aztán csatlakozott a társaihoz a levegőben, kettesben hagyva engem Michaellel a kiürült tisztáson.

Fogalmam sem volt, hogy, mit mondhatnék, nem voltam jó a búcsúkban és már az előző kettő sem úgy alakult, ahogy elterveztem. Ezúttal mégis más lesz, ebben egészen biztos voltam. Nem a kényszer hozta azt, hogy el kell válnunk, csupán a racionalitás. Nem csak a helyes, hanem az ésszerű döntés is volt. Ő angyal volt én pedig egy ember. Külön utakat kellett járnunk, még ha eddig együtt könnyebb is volt. 

- Talán még látjuk egymást. - mondtam végül, pedig nem sok esélyt láttam erre.

- Talán. - Majd odahajolt hozzám, miközben arra vártam, hogy még egyszer megcsókoljon, de nem tette. Helyette egy finom csókot nyomott a homlokomra, aztán megfordult és még mielőtt a levegőbe emelkedett volna utoljára hátrafordult és rám pillantott. Olivazöld szemében olyan mély bánat ült, hogy szinte megszakadt a szívem és szúrni kezdett a szemem. - Ég veled, Ember lánya.

- Ég veled, angyalom - böktem ki nagy nehezen, aztán abban a pillanatban, hogy felrúgta magát a levegőbe, legördült egy könnycsepp az arcomon. Amit egy rakás másik követett, azonban Michael nem fordult vissza, még csak hátra sem nézett. Csatlakozott a többiekhez odafent és egymás mellett indultak el, úgy akár a madarak. Minden egyes méterrel, amivel eltávolodott tőlem, úgy éreztem nehezebb lett a szívem is.

Majd abban a pillanatban, hogy eltűnt a látóhatáron, tudtam, hogy szeretem. Már szemernyi kétségem sem volt efelől, ennyi is elég volt hozzá, hogy rájöjjek. Visszafordíthatatlanul és menthetetlenül beleszerettem Michaelbe, az angyalba.

Ez pedig óriási hiba volt.

Annak ellenére, hogy újfent egyedül maradtam, ezúttal nem úgy éltem ezt meg, mint borzalmas dolgot. Tudtam, hogy erős vagyok és képes arra, hogy megvédjem magam. A tátongó űrre, ami a szívem helyen volt, inkább nem is gondoltam, de tudtam, hogy talán egy szép napon majd elkezd gyógyulni. Addig pedig legalább már tudtam, hogy a magány nem mindig rossz dolog.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit köszönhetek az angyalnak, aki elhagyott és bár ezért szívesen lekevertem volna neki egy pofont, tudtam, hogy jó oka volt rá, nem mellesleg én biztattam erre. Miatta tanultam meg azt, hogy nem mindig a tömegbe való beolvasás a legkönnyebb út és muszáj harcolnom azért, akit szeretek a legreménytelenebb helyzetben is. Nem adhatom fel soha az elveimet és ki kell tartanom az igazam mellett, bármi áron.

Meg persze, azt is megtanultam, hogy bár egy könyörtelen nép az övé, a szívük mélyén tudnak szeretni és ettől csodálatos dolgokra képesek.

Éppen ezért folytatnom kell az utamat Kalifornia felé, hogy ha kell, akkor a hátralévő életemet Michael utáni vágyakozással és Martin bácsikám keresésével töltsem. Bármi történt is vele, fontos volt számomra és ezért meg kellett találnom.

***

Hetekig tartott félig gyalog és félig pár elkötött autóval - amik csak úgy hevertek az autópálya szélén -, mire eljutottam San Joséba, hogy ott pihenőt tartva tovább induljak San Francisco-ba, amikor belefutottam az Ellenállásba. Megint.

Annyi mázlim volt, hogy ezúttal nem Derek, Lissa és Will különítménye volt az, akivel találkoztam, hanem az igazi vezetőjük, egy Obi - teljes nevén Obadiah West - nevű fazon, akiről Lissa korábban már mesélt. Alig hittem el, hogy tényleg beléjük futottam és nem egy csapat angyalba, fosztogató bandába vagy éppen valami még nagyobb borzalomba, amikor elértem a város szélét.

Több tucat autójuk volt és éppen a belváros szíve felé tartottak, állig felfegyverkezve, de egyikük sem avatott be a tervbe. Azonban azt tudtam, hogy valami nagy dologra készülhettek, mert a többségük férfi volt és olyan harcra kész tekintettel nézett maga elé, amit már jól ismertem.

- Hogy hívnak? - borított egy takarót a vállamra pár órával később Obi, miután újabb autók csatlakoztak hozzánk és helyet kaptam az egyik hátuljában, majd hamar meg is feledkeztek rólam én pedig örültem a pár percnyi pihenőnek.

- Georgina Lewis - lógattam le a lábam a teherautó hátuljáról, miközben azt próbáltam kitalálni, hogy mikor lenne a legjobb meglépnem tőlük. Azt tudtam, hogy bármennyire kedvesek nem maradhatok velük, sem Martin bácsi miatt, sem azért, mert akkor Lisa táborában lebuktam, hogy egy angyallal utazgatok. Ez pedig gyakorlatilag halálos bűn lehetett.

A nevem hallatán elkerekedett a szeme és úgy nézett rám, mint egy régi ismerősre, akit teljesen elfelejtett az évek során. Pechje volt, biztos voltam benne, hogy még nem találkozunk. 

- Greeville-ből?

Sikerült nagyon meglepnie, ami ritka dolog volt. Elállt a szavam, ezért csak bólintani tudtam. Sok száz hasonló korú lány élhetett azzal a névvel, amivel én, de nem hittem, hogy Greeville-en belül is két tucatnál több. Kevés esélye volt, hogy véletlenül ismerje a nevemet és a városom, ha pedig így volt, akkor csakis egy embertől tudhatta.

- Valaki már nagyon szeretne látni - csóválta meg hitetlenkedve a fejét, aztán cseppet sem finomkodva megragadta a karom és magával húzott két teherautó közé. - Kevés időtök lesz az akció előtt, de utána a tiéd. - Magyarázta, maga előtt terelve, miután menet közben több embert is útba igazított és kiosztott egy nálam alig pár évvel idősebb fiút arról, hogy hogyan tisztítsa a fegyverét. Erős katonás kisugárzása volt, de ettől még bőven lehetett porszívó ügynök korábban, aki túl sok Rambot nézett.

Aztán egy nagyon katonai furgonhoz értünk, ami zöld ponyvával volt lefedve hátul és Obi megállt. Nem szólt semmit, csak felrántotta a ponyvát, mire egyszerre több dolog is a szemem elé tárult. Egy rakás robbanószerrel teli láda. Géppuskák és töltényes dobozok. Meg Martin bácsikám, ahogy egy félkész bombával bíbelődik egy dobozon.

Mivel nekem már volt valamennyi időm arra, hogy felkészüljek a látványra, nem ért korántsem akkora meglepetés, mint őt. Óráknak tűnő pillanatokig csak bámult rám, aztán leugrott a teherautóról és olyan szorosan a karjába kapott, hogy alig kaptam levegőt. Nem bántam.

Észre sem vettem, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim, csupán akkor, amikor már csupa maszat lett az arcom és a terepszínű ruhája. Láthatóan nem volt semmi ellenvetése, csupán a nevemet ismételte újra és újra és még jobban szorított magához, pedig azt hittem, ez már nem lehetséges.

Martin bácsi életben volt. Sőt! Nem csupán életben, hanem az Ellenállás egyik magas rangú vezetője volt, abból ítélve, ahogy Obi bánt vele, aki nem bírta a boldog családi pillanatot, ezért gyorsan arrébb állt.

- Georgina - húzódott el tőlem végül a bácsikám. 

Megváltozott az hetek alatt. Korábban gondosan vágott haja, megnőtt és kócos volt, friss borosta húzódott az arcán és máskor kedves, meleg tekintete, zordabb és számítóbb lett. Sosem volt a szavak vagy az érzelmek embere, de egy pillantásból tudtam, hogy megkeményedett és már nem az az ember, aki egykor olyan halkan indult el munkába, ahogy csak tudott, hogy ne ébresszen fel reggel. Én sem voltam már az, aki egykor, de nem tudtam megítélni, hogy mennyit változtam.

Annyi dolgot mondhattam volna, azzal kezdve, hogy került ide vagy mi történt vele, mégis csak egyetlen kérdésemre szerettem volna mielőbb választ kapni. 

- Mire készültök?

Úgy látszott nem lepte meg, csupán ellépett előlem és megigazította a ruháját, ami kísértetiesen hasonlított egy katonai zubbonyra. 

- Támadást indítunk az angyalok ellen. Ideje visszavágni.

- Hol? - Ostoba kérdés volt, előre tudtam a válaszát, még ha reménykedtem benne, hogy nem azt mondja, ami a legnyilvánvalóbb volt.

- San Francisco-ban. Van egy szálloda komplexum, ahol a forrásaink szerint csak úgy hemzsegnek. Ez a fészkük vagy mi. A levegőbe repítjük - mutatott a több doboznyi robbanóanyagra, amihez hasonlóval tele volt pakolva szinte az összes autó.

Ha sikerült a tervük és Michaelék ott vannak, tudtam, hogy esélyük sincs. Mégis szerettem volna hinni Márton bácsi szavaiban, hogy ez a mi időnk. Hiszen valóban itt van az ideje visszavágni.

~•~•~•~

~•~•~•~