Azóta, hogy álmomban hallottam egy pillanatra Michael hangját, nem tudtam kiverni a fejemből. Haragudtam rá, féltem tőle és attól, amiket tett meg amiket tenni fog. Nem szerettem volna a közelben lenni, ha újra csatlakozik a társaihoz. Mégis meg akartam találni.

Mint pár órával az indulás után kiderült, igazunk volt, hogy El Paso-t magunk mögött hagytuk és beértünk egy Las Cruces nevű város határába, mert úgy tűnt sikerrel jártunk. Ugyanis a mindig előttünk pár száz méterrel repülő felderítő Zeke olyan hírekkel jött vissza, amik reményt keltettek mindannyiunkban.

Úgy tűnt megtaláltuk őket.

Az már csak a sors otromba fintora volt, hogy egy olyan város közelében, aminek a neve keresztet jelent. Reméltem, hogy ez nem valami égi jel volt arra, hogy itt kellett találkozunk a két szökevény angyallal, mert akkor odafentről elintézhette volna valaki, hogy egy közelebbi városban fussunk össze, aminek hasonló neve van.

Azonban a dolgok nem álltak valami jól.

- Megvannak - szállt le mellénk pár hatalmas ezüstfenyő takarásba Zeke, ahol már lassan negyed órája várakoztunk. Biztos távolságot tartottam tőlük, de a hírek hallatán nem bírtam megállni, hogy ne siessek vissza hozzájuk. Bronn és Nathaniel szokás szerint a háttérbe vonulva tárgyalt valamiről, amit a többiek bizonyára hallottak, de úgy tettek, mintha nem tudnának semmiről. Neriah az egyik tőrét élezte egy kővel, míg Lance remekül elvolt egy könyvvel, amit pár várossal arrébb gyűjtött be magának. Korábban egészen úgy látszott, mintha elbűvölnék a benne lévő képek és novellák, még az íróról is faggatni kezdett, aztán amikor Bronn vetett rá egy jeges pillantást, inkább befogta és behúzódott a fa alá.

- Hol? - húzta ki azonnal magát Nathaniel. Úgy festett, mint aki kész most azonnal elbánni akár egy tucat társával is.

Zeke összecsukta a szárnyát és lesöpört egy marék tűlevelet a válláról. Örökké komor arca ezúttal zordabbnak látszott a szokásosnál is, rossz hírt hozott. 

- Alig fél mérföldnyivel északra.

Nathaniel jól ismerhette már az íjász angyalt, egyből tudta, hogy baj van. 

- Hányan?

Találkozott a tekintetem Lancével, aki riadt kiskutyaszemekkel bámult maga elé. Ártatlan, döbbenetesen kék szemével, szeplőivel és szőkésbarna göndör tincseivel úgy festett mint egy húszas évei elején járó fürdőruhamodell, aki éppen az egyetemre gyűjt és szabadidejében a kiskutyájával csajozik a tengerparton.

Régebben sosem tudtam, hogy hol szeretnék továbbtanulni, hiszen csak az alkotásban és a küzdősportokban leltem örömet. Azt az álmomat, hogy a festészettel tartsam fent magamat, már régen elvetettem, de még Martin bácsi nyaggatására sem találtam egy egyetemet sem, ahová be akartam adni a jelentkezésemet. Arról szó sem lehetett, hogy építészmérnöknek vagy éppen közgazdásznak tanuljak tovább, amit ő is végzett, mert a saját utamat szerettem volna megtalálni, de úgy tűnt ez már sosem jön el.

- Nyolcan. Plusz Michael - válaszolta Zeke, mire Bronn felhördült, én pedig éreztem, hogy kifut minden vér az arcomból. Hiába voltak akármilyen nagy harcosok, ez abszolút túlerő volt, nem hittem, hogy lenne esélyünk, ha az ellenfél is legalább annyira képzett mint ők.

- Felismerted őket? - folytatta a faggatózást Nathaniel.

Ezekiel megrázta a fejét. 

- Uriel emberei. Az egyikük közvetlenül alatta szolgál, a jobbkeze volt mindig a harcban. Nagydarab, sebhelyes arcú...

- Rövid haj, mustársárga szárny? - vágtam közbe riadtan. Túl intenzíven élt még az emlékezetemben a nagydarab katonás kisugárzású angyal, aki a háznál támadt rám.

Zeke most először nem vette a lelkére, hogy félbeszakítottam, sőt még Nathaniel érdeklődését is sikerült felkeltenem. 

- Ő az. Ismered?

- Ő támadt ránk Basillal és még két másik ürgével együtt a háznál. Michael megölte az egyiket, de akkor Quaritch megúszhatta - magyaráztam.

- Nem hallottam Quaritch nevű angyalról - csóválta meg a fejét Nathaniel, majd elég volt egy pillantást vetnie rám, mire leesett neki, hogy nem igazi névről beszélek és megforgatta a szemét. - Mindegy is. Mit láttál?

Az íjász angyal újra beszélni kezdett, mire lehervadt az ideiglenes parancsnoka arcáról a szórakozott félmosoly. 

- Elkapták Michaelt, egy két bejárattal rendelkező omladozó házban vannak, de nem hiszem, hogy sokáig ott maradnának. Csak azért állhattak meg, hogy bevárják az összes tagjukat, nem sok időnk lehet.

- Azonnal indulnunk kell - kelt fel Neriah. Sötétkék szeme az éjszakai égboltot juttatta eszembe és ádázul csillogott. Úgy festett a válla fölött szabadon lebegő hollófekete tincseivel és a kész arzenállal, amit magával hordott, akár Xena, a harcos hercegnő. - Nem léphetnek meg.

- Köszönöm, Neriah a páratlan ötletet - nézett rá gúnyosan Nathaniel. - De kell egy terv.

- Úgy mondod ezt, mintha eddig bevált volna bármelyik tervünk - nézett bosszúsan vissza rá az angyalnő.

Bronn megelégelhette a bájcsevejt, mert a kardját forgatva lépett közbe. 

- Mondom a tervet: harcolunk.

Nathaniel csak legyintett egyet, aztán elkezdte végül felvázolni a saját ötletét. Meg kellett hagyni, értette a dolgát, ha egyszer felvette a hadvezér szerepét.

* * *

Olyan közel lapultam a fűhöz, hogy szinte belelógtak a fűszálak végei a számba. A sűrű aljnövényzet tökéletes rejtekhely volt, a bokor, amiben éppen meglapultam, annyira betakart, hogy még felülről sem szúrhatott ki senki.

Már negyed órája ott kuksoltam a domb aljánál arra várva, hogy Lance leadja a jelet, mire majd elő kell bújnom és olyan sebesen a házhoz rohannom, ahogy csak lehet. Nem kaptam valami hálás feladatot, de nem is utasíthattam vissza.

Mivel én voltam a csali.

Amikor Nathaniel először vetette fel, hogy milyen nemes feladatot is szán nekem, egyből elküldtem melegebb éghajlatra - persze nem ilyen finoman -, de végül csak beadtam a derekam, még ha tudtam, hogy ezt később nagyon megfogom bánni. Olyan mindjárt-emiatt-fogok-meghalni módon. Az pedig nem is segített, hogy hiába látszottak a többiek valamennyire lelkesnek, ez nem a terv kidolgozottsága, hanem a parancsnokuk viszontlátása miatt volt.

Elszámoltam magamban lassan háromig, aztán kifújtam az addig bent tartott levegőt és megpróbáltam valamennyire megnyugodni. Bármit is ígértek, tudtam, hogy ha harcra kerül a sor, esélyem sincs és nem lesz ott senki, hogy megvédjen. Egyedül magamra, a sok évnyi harcművészeti órákra és persze a négy üveg bors spray-re támaszkodhattam, amit előző nap szereztem be egy kis városban. Az első üres fegyverboltban sikerült egy egész doboznyira akadnom, mert az emberek voltak olyan meggondolatlanok, hogy amint elkezdődött az apokalipszis csakis a lőfegyvereket nyúlták le és az efféle ártalmatlan lányos cuccokkal nem is foglalkoztak. Most hálás voltam a fegyvermániás macsó társadalomnak, ahol egy paprika vagy bors sprayt csupán a kisiskolás lányok rózsaszín pomponos kulccsomóján lógott.

Aztán meghallottam a roppant ismerős madárfüttyöt, ami leginkább egy részeg bagoly huhogására és egy kiöregedett papagáj rikácsolására hasonlított, de Lance csak ennyit volt képes elsajátítani és lassú mozdulatokkal feltápászkodtam.

A ház, ami a domb aljánál feküdt már vagy évtizedek óta lakatlan volt. Valaha egy farmeré lehetett a környező földekkel együtt, de mára szinte alig tartották meg a roskadozó falak a tetőt, ami több helyen be volt szakadva. Az ablakok szinte szürkék voltak a mocsoktól, de egyiket sem törték be, viszont a velem szemben lévő bejárati ajtó nyitva volt. Tudtam, hogy van egy hátul is, meg pár nagyobb ablak a verandához, mert Lance és Neriah majd ott fog bemenni, míg Zeke valami magaslatról próbál meg fedezni minket, Nathaniel és Bronn pedig elbánik a kint járőröző angyalokkal, majd azokkal, akik kijönnek a házból.

Túl sok buktatója volt a tervnek, azzal kezdve, hogy Lance és Neriah mennyire jutott közel a házhoz, hogy Zeke nem téveszt-e célt, hogy Bronn és Nate mennyire jó harcos a biztos túlerővel szemben és legvégül, hogy beválik-e az, hogy a bent lévő angyalok nagyobb része kijön megnézni a lármát, amit okozni fogok. Túl sok volt a hiba lehetőség, az esélyek pedig nem nekünk kedveztek.

Biztosan őrült vagyok - húztam elő a terepszínű kabát zsebéből az apró, narancssárga jelzőpisztolyt és ellenőriztem, hogy biztosan benne van e a töltény. Akkor találtam, amikor a bors sparyt is és jobb ötletnek tűnt, mint egy öngyújtóval vagy gyufával lángra lobbantani a híres új mexikói száraz aljnövényzetet és fahasábokat, amik a ház körül voltak felstócolva. Még csak filmekben láttam ilyesmit, de nem látszott annyira bonyolult szerkezetnek, hogy ne tudjam beüzemelni, meg aztán a használati utasítást is vagy háromszor elolvastam.

Összesen hat darab töltényt találtam hozzá, amik közül egyszerre négy fért be a tárba, de gyanítottam, hogy több kilövésére már nem is lesz időm.

Vettem egy nagy levegőt, aztán elindultam a ház felé, tudtam, hogy már hallják a lépteimet, ezért nem vártam meg, hogy először üdvözölhessenek és azonnal az egyik tűzifa kupacra céloztam. A táborban történtek óta nem nagyon rajongtam a tűzért, de ennél jobbat nem tudott Nathaniel kitalálni. A füst és a lángok remek elterelő művelet lehet, nem is beszélve arról, hogy odabent hamar kitörhet a cirkusz, ha azt hiszik, rájuk gyújtottuk a házat. Azonban nem lőhettem messzebbről, hiszen hiába lehetett a rakétapisztollyal több tíz méter magasba küldeni az parányi tűzijátékszerűséget, nem szerettem volna, ha véletlenül az egyik ablakot, tetőt vagy éppen az ajtót találom el és Michaelnek baja esik.

Soha semmivel nem lőttem még egy csúzlin kívül és az is vagy tíz éve volt, ezért nem volt sok tapasztalatom, de reménykedtem benne, hogy nem sikerülhetnek nagyon félre a dolgok.

Először kibiztosítottam, aztán meghúztam a ravaszt, mire nagyot kattant az apró fegyver, amivel az útmutató szerint még egy medvét is el lehet kergetni, aztán a lövedék szélsebesen kiröppent a csőből és sisteregve a fahasábok közé csapódott. Nem kellett csalódnom, szinte azonnal piros szokták kíséretében felrobbant és a levegőbe repült pár hasán a többi pedig tüzet fogott.

Odabent valaki kiabálni kezdett, mire tovább siettem a ház mentén és pár bokorra céloztam, majd azokat is megpörköltem. A szívem csak úgy a torkomban kalapált, miközben legörnyedtem és benéztem az egyik ablakon, amin a több rétegnyi mocsok miatt alig láttam át. Nem bíztam abban, hogy a többiek annyira jó harcosok, hogy könnyedén sikerrel járnának, de hinnem kellett abban, hogy pontosan annyira ki szeretnék szabadítani Michaelt, mint én. Ha nem jobban.

Viszont mégiscsak angyalok voltak. Nem tűntek hitszegő alakoknak, de még egy aranyhalat sem bíztam volna rájuk, nem hogy Michaelt. Döntöttem, nem számolva azzal, hogy ezzel mennyit kockázatok.

Kilőttem még két töltényt, mire még egy kupac fa kezdett el füstölni és kapott lángra pár öreg fa, a sűrű füst pedig azonnal leszállt a tájra és feketére színezett az addig tiszta égboltot. Beletöltöttem a tárba az utolsó két töltényt is, majd a lehető leghalkabb mozdulattal a falhoz cipeltem egy vizeshordót, ami teljesen üres volt és felmásztam rá. Az utolsó pillanatban húztam fel magam a tetőre és buktam le, amikor megpillantottam egy vörös szárnyat és a hozzá tartozó férfit, aki elszánt arckifejezéssel és egy bazinagy karddal haladt el ott, ahol korábban álltam. A füst miatt ő sem láthatott jól, a növényzet pedig azonnal lángra kapott és hangosan ropogni kezdett, amiből ítélve nem sok időnk lehetett addig, amíg a házat is eléri a tűz. Elvetettem a sulykot, nem hittem volna, hogy ilyen hamar meggyullad minden, de számolnom kellett volna az évszakra nem jellemző szárazsággal és az egyre erősebben feltámadó széllel, ami hamar tovább terelte a tüzet.

Négykézláb mászva indultam el a tetőn, a lehető legkisebb súlyt helyezve oda, ahová csak léptem, de még így is nyikorgott és nem voltam biztos benne, hogy nem hallják meg alattam. Azonban a hangokból ítélve nem figyelhették annyira a mennyezetet, ugyanis a bejárati ajtó irányából elfojtott kiáltások és egymáshoz csapódó fém hangja hallatszott, ami csakis azt jelenthette, hogy Nathaniel és Bronn is megérkezett. Hátulról nem hallottam semmit, de nem zártam ki, hogy Neriah és Lance nem küzdött éppen, ezért nem teketóriázhattam.

Elindultam egy tetőablak felé, ami elég nagynak tűnt, hogy beférjek rajta, ha belöktem. A meglepetés ereje még velem volt, már csak ki kellett használnom.

Aztán beszakadt alattam a tető.

Számtalanszor álmodtam régebben azt, hogy valahonnan zuhanok. Gyűlöltem az ilyen alkalmakat, de valamiért álmomban sosem rossz dologként éltem meg, csupán akkor éreztem át, hogy ennyire ijesztő is az egész, amikor verejtékben úszva magamhoz tértem és összekuporodtam a paplan alatt. Mindig kellett pár pillanat, amíg magamhoz tértem annyira, hogy felfogjam nem zuhanok sehonnan és biztonságban vagyok. Ugyanezt éreztem, amikor Michaellel repültem. A zuhanástól féltem, de tudtam, hogy soha nem hagyná, hogy ez bekövetkezzen, nem úgy mint most. Ugyanis tudtam, hogy senki nem fog elkapni, nem számít, hogy csak pár méterről volt szó.

Felsikítottam, ahogy a szemem láttára kezdett el zuhanni egy rakás cserép és gerenda, amin eddig támaszkodtam és velük együtt én is. Mintha egy kútba estem volna, hiszen nem az egész tetőszerkezet adta meg magát, csak egy része, köszönhetően a szélsőséges időjárásnak, a korának vagy éppen ki tudja minek.

A gerendák és a mennyezetet tartó oszlopok mind egy számomra ismeretlen angyalra zuhant, akiből csupán egy sötétzöld szárnyat láttam, így nem kellett egyenesen a padlón földet érnem, de még így is elég kellemetlen helyzet volt. A felszálló por elkeveredett a fejem felett tátongó lyukon beáramló füsttel és hosszú pillanatokig csak fuldoklottam, mire sikerült annyi levegőhöz jutnom, hogy felpillantsak. A látvány valahogy nem nyerte el a tetszésem.

Ugyanis egy vaskos gerenda a combomon feküdt, az egyik kezemet az alattam fekvő eszméletlen angyal szárnyán pihentettem, aki csupa törmelék lett, így csak pár részét láttam. A zuhanás következtében valahogy sikerült a jelző pisztolyt a markomba zárnom, így az még ott volt az oldalam mellett, elrejtve a kabátom ujjában, de nem hittem, hogy nagy biztonságot nyújtana. Mert a legrosszabb még csak ezek után jött.

A farmerház nappalija össze lehetett hajdanán nyitva a konyhával és valami előszobaszerűséggel, így egy hatalmas, ovális szoba volt az egész, két további ajtóval a háttérben, amik szintén szobákat vagy angyalokat rejthettek. A jó hír az volt, hogy tőlem nem messze Michael ücsörgött a földön felrepedt szájjal és összekötött kézzel, a rossz pedig az, hogy egy idegen angyal nézett rám gyilkos tekintettel. Aztán betoppant Basil.

Nem bírtam megállni, hogy ne vessek rá az idegen szárnyaséhoz hasonló pillantást, amivel ölni tudtam volna. Úgy tűnt hatott, mert behúzta a nyakát és barna szeme elkerekedett. Nem hitte el, hogy tényleg itt vagyok. Ezek szerint nem ismert meg annyira, azalatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk, hogy tudja, bárhová képes vagyok elmenni, azért amit akarok. Illetve, akit, de ez részletkérdés.

- Mit keresel itt? - lépett előre Basil azután, hogy az ismeretlen angyal összevont szemöldökkel előhúzta a kardját. Elég mogorva alaknak tűnt, rövid katonásra vágott hajával, sötét szemével és éles arccsontjával.

- Ezt inkább nekem kéne kérdezni - tápászkodtam fel, annyira, amennyire csak bírtam a combomon lévő gerenda miatt, közben továbbra is észrevétlenül tartva a jelzőpisztolyt. Nem mentem sokra két tölténnyel a két angyal ellen, de legalább az, amin félig ültem, eszméletlennek tűnt. Ha itt pedig hárman voltak, akkor odakint még öten kellett lenniük, reméltem hamar elbánnak velük Nathanielék és idetolják a képüket, mielőtt kimaradnak a buliból. Direkt nem néztem Michael irányába, mert nem tudtam, hogy hogyan reagálnák ha látnom kellene a csalódott, bosszús vagy lenéző pillantást, amivel általában illetett, azok után, hogy csakis miatta voltam itt.

- Nézd... Én nem akartam ezt - sóhajtott fel Basil szomorúan, de valami azt súgta, hogy egyáltalán nem az. Nem értettem, hogy nem vettem korábban észre, hogy mennyire kétszínű alak. - De meg kell tennünk. Mindig is...

- Voltál valaha őszinte? - vágtam közbe mérgesen, ahogy felidéztem, mennyire megörült Michael a régi barátjának, amikor felbukkant. - Tudod egyáltalán mi az, hogy becsület?

- Ne beszélj nekem olyan dolgokról, amik nem tartoznak rád! - csattant fel. Úgy tűnt vagy sosem volt az a békés típus, vagy könnyebben kihoztam a sodrából, mint Zeke-et, ami nagy dolog volt. - Még most sem szólsz semmit, Michael? - fordult ekkor az angyal felé, akivel vagy ezer éve egy háztetőn találkoztam.

Michael hallhatott, mint a sír. Nem néztem oda, de tudtam, hogy kifejezéstelen arcot vághat, mert ettől a volt harcostársa csak még dühösebb lett. Két piros folt jelent meg az arcán, amit egykor olyan ártatlannak és aranyosnak találtam.

- Mire vársz még? - mordult fel a kardját szorongató angyal. Sötétbordó szárnyai kisebbek voltak Michaelénél és úgy néztek ki, mintha leöntötték volna őket egy üveg rosszul bekevert festékkel. Röhejes lett volna, de valahogy az összehajtás a kard és az arckifejezése miatt inkább ijesztővé tette.

Basil megcsóválta a fejét és előhúzta a kardját. Mogyoróbarna szeme lázasan csillogott. Kezdtem megijedni, mert a gerenda túl nehéz volt ahhoz, hogy lerúgjam magamról, ha futásra kerülne a sor. 

- Túl hűséges halandó vagy. Ez lesz a veszted.

- Ő legalább hűséges - szólt közbe hűvösen Michael, mire egy emberként fordultunk felé. Azt eddig is láttam, hogy jó nagy pofont kaphatott, ha még mindig szivárgott a vér a szájából, de a halántékán is volt egy zúzódás, a vaslánc, pedig amivel a kezét kötötték össze, teljesen lehorzsolta a bőrt a csuklóján, az ápolt, gyönyörű szárnyából pedig több toll is kiállt és csupa kosz volt. Mégis a nyilvánvaló tény ellenére, hogy fogoly volt, valahogy nem az sugárzott belőle, hogy legyőzték. Inkább az, hogy senki sem kerekedhet felül rajta, mert ő a legerősebb és legnemesebb angyal. Vagy valami ilyesmi.

Már ennyi is hatott az idegen angyalra és elkerekedett sötét, szurokra emlékeztető szeme. 

- Csak nem lett fontos egy egyszerű halandó a nagy hadvezérnek? - vetett rám hitetlenkedő pillantást.

Nem tudom, hogy mi történt volna, ha Basil, vagy az ideg vagy én válaszolok erre, de sosem hittem volna, hogy Michael vág vissza, ráadásul nem is akármivel. 

- De. És ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megbánod azt is, hogy megszülettél.

Féltem, hogy meghallják, milyen hangosan kalapál a szívem, ami olyan vad vágtába kezdett, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. Nem mondhatta azt Michael, amit hallani véltem. Képtelenség. Nem. Nem. És nem.

Mégis megtette.

- Uriel oda lesz az örömtől, ha ezt megtudja - csóválta meg a fejét Basil. Ő nem sápadt el a dühtől, mint a társa, hanem inkább őrült a fejleményeknek. Ijesztő látvány volt.

- Akkor elfelejtetted, hogy nem egyedül vagyok itt - emlékeztettem. A szemem sarkából Michaelre pillantottam, aki mintha valamit mondani szeretett volna nekem, de nem értettem, hogy mit. Olivaszínű szemével újra és újra azt üzente, aztán a fegyvert tartó kezembe kúszott a tekintete. Majd észrevettem, hogy három ujját mutatja felém. Őrültség volt, amit tervezett, de nem húzhattuk tovább az időt.

Megpróbáltam kitapogatni a kabátom zsebében a bors sprayt, aztán észrevétlenül megmarkoltam a jelzőpisztolyt. A leírás szerint csúnya sebeket lehetett vele okozni, de korántsem sem akkorát, hogy likvidáljak vele nem egy, hanem ráadásul két angyalt is. Aztán óvatosan két ujjamat a combomra tettem, mintha le akarnék szedni róla valami szöszt.

- Összeálltál egy csapat lázadóval? - forgatta meg a szemét Basil unottan, de valami miatt már nem alakította olyan meggyőzően a korábbi szerepét, hiszen az ő volt társairól volt szó. Eléggé tarthatott tőlük, de bizott abban, hogy nincs esélyük ellene. - Nagy ügy. Minél több árulót szállítunk le, Uriel annál bőkezűbb lesz hozzánk - hajolt le Michaelhez és nézett le rá ellenszenvesen. Nyoma sem volt az arcán azoknak az érzelmeknek, amikor először üdvözölték egymást, igazi barátokként. Akkor túl őszintének hatott az egész jelenet ahhoz, hogy hazugság legyen, de mégiscsak Basilról beszéltünk. Jól átvágott minket. Illetve Michaelt. Ő nagyobbat koppant.

Nem tudtam, hogy náluk számít e a pénz vagy miért ment bele ebbe az egészbe, de legalább kiderült, hogy nagyon akarhatott valamit. Valamit, amiért képes volt elárulni a harcostársait.

Azonban idő volt. Nem kellett semmit mutatnia az angyalnak, hogy tudjam.

- Sosem kerülsz feljebb a ranglétrán... - gúnyolódott Michael az előtte görnyedő bociszemű angyallal. - Ha nem használod a fejed. - Aztán olyan erővel fejelte le, hogy hallottam megroppan egy csont, valószínűleg Basil orra és ömleni kezd belőle a vér. Ismerős volt a mondat, de nem tudtam hova tenni, mert közben villámgyorsan kilőttem a maradék két jelzőrakétát a bordó szárnyú angyalra, aki már elindult felém, aztán a kiürült pisztolyt is hozzá vágtam mérgemben, amikor nem történt semmi lényeges azon kívül, hogy egy picit megpörkölődött a válla és pár bíborvörös tolla.

Kétségbeesetten próbáltam valahogy lelökni a combomról a gerendát, de olyan vaskos volt, hogy még megragadni sem tudtam, a combom pedig egyre jobban kezdett alatt zsibbadni. Legközelebb át kell gondolnom azt, hogy hány kilót nyomtatok, mielőtt ócska tetőkön támadna kedvem mászkálni.

Beláttam, hogy hiábavaló próbálkoznom, félig a földön - jobban mondva, egy angyalon - fekve, pedig nem igen tudnék megküzdeni egy másikkal, ezért mielőtt a közelembe érhetett volna, gyakorlott mozdulatokkal az arcába fújtam egy jókora adag bors spayt. Még az én szemem is könnyezni kezdett, olyan erős volt, de ő még nálam is rosszabb állapotba került tőle. Elejtette a kardját a kezéből, az arcához kapott és botladozni kezdett, mire vaktában összetört pár széket és egy poros indián mintás vázát.

Majd Michael hátulról olyan ütést mért rá, hogy menten összerogyott. Basil nem sokkal mögötte feküdt a földön, az arca csupa vér volt, de a további zúzódásaiból arra következtettem, hogy amíg én a bíbor tollú angyalra figyeltem, Michael összekötött kézzel bánt el vele. Sajnáltam, hogy lemaradtam a harcról, ami csupán pár percig tarthatott, de úgy hittem, nem ez volt ma az utolsó.

Találkozott a tekintetünk, miközben egy laza mozdulattal eltépte a több méternyi láncot és lerázta magáról a darabjait. Nem tudtam mégis mekkora erő kelhetett ehhez, de nem úgy nézett ki, mintha egy bűvésztrükk lett volna az egész. Csupán napok óta nem láttam, mégis ahogy ott állt, izzadtan, piszkosan és vérző szájjal, úgy éreztem, hogy hónapok óta nem találkoztunk. Egy szót sem kellett szólnom, helyette pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és úgy emelte fel a gerendát, mint valami plüssjátékot.

- Ez nekem is ment volna - forgattam meg a szemem, amikor a szükségesnél távolabb ejtette vissza a földre a fát. Úgy nézett ki, mint aki fel szeretne vágni előttem, bármilyen hihetetlennek is tűnt az egész.

- Persze - vigyorodott el, aztán a legnagyobb meglepetésemre megragadta a kezem és felhúzott, mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, hogy egyedül is képes vagyok erre. Azonban teljesen elállt a szavam, ahogy tudatosult bennem, hogy hirtelen milyen közel is áll hozzám és megcsapott a testéből áradó forróság és tavasz illata.

Tisztában voltam vele, hogy odakint a többiek milyen veszélyben is voltak és mennyi várt még ránk, mégsem löktem el magamtól, amikor a derekamra kulcsokat a kezét és magához rántott, majd cseppet sem finomodva a számra nyomta az övét.

Úgy éreztem, hosszú idő óta először vagyok biztonságban.

Elhamarkodott következtetés volt.