Ha egy filmben lettünk volna, minden máshogy alakul. Ahogy a muglik mondják, győz az igazság. Azonban itt félre siklottak a dolgok.

Egyre zavarosabb lett az egész történet a cselszövésnek áldozatul esett hercegről, aki már a saját fivéreiben (és nővérében) sem bízhatott meg, ezért elszökött a királyságból. Azonban a családja, nem indult a kérésére csak akkor, amikor megtudták, hogy áruló van köztük, de már késő volt és mások is a herceg nyomába eredtek. Itt jött volna a képbe egy hercegnő, esetleg egy csodaszép hajadon, de csak én voltam kéznél, még ha úgy is tűnt, hogy a herceg ezt nem bánja. Aztán amikor már minden jól alakulhatott volna kiderült, hogy két áruló is volt és az egyikük éppen ármányt sző a herceg ellen, a segítség pedig messze van tőlük.

Mindenki hibás volt ebben a történetben. Mindenki kezéhez vér tapadt és olyan dolgokat tett, amikért ha egy örökkévalóságon keresztül vezekelt volt, az sem lett volna elég.

Illetve én nem. Csupán sodródtam az árral, aztán belekeveredtem valami olyasmibe, ami fenekestül felforgatta az egész életem és már nem volt kiszállás.

- Mondd csak, ember lánya... - szólalt meg hosszú idő után először a vörös hajú angyal, aki nem törte magát azzal, hogy szorosan tartson, pedig több tíz méter magasságban voltunk. - A te fajtád közül mindenkinek ennyire felvágták a nyelvét?

Értetlenül néztem rá, miközben próbáltam minél távolabb hajolni tőle, mert valahányszor kinyitotta a száját olyan erős alkohol szagot árasztott, mintha most döntötte volna le a torkán egy komplett szeszbolt tartalmát. Úgy tűnt valami tömény van a kulacsában és az biztosan nem töklé. - Miről beszélsz?

- Ez egy mondás, tudatlan kis majom - forgatta meg nagy barna szemét. Ilyen közelről láttam minden egyes ételdarabot és sörfoltot rézvörös szakállán, amit csak szökő évente moshatott meg.

- Pontosan tudom, hogy mit jelent - szívtam be élesen a hűvös levegőt. Alkonyodott már, azóta nem álltunk meg pihenni, hogy a párkányon Nathaniel elmondta a tervet. A magasból nem tudtam megállapítani, hogy mennyi utat tehettünk meg, de ha néha kibukkantunk a felhők közül, akkor már nem az erdőt és a hegyeket láttam alattunk, hanem több várost és tavakat is. Egyszer mintha a távolból Nashville-t is megpillantottam volna, de az képtelenségnek tűnt, hiszen ez azt jelentette volna, hogy ezalatt a pár óra alatt, már egy másik államba jutottunk. Nem tudtam milyen gyorsan és mennyit tud egyhuzamban repülni egy angyal, de úgy tűnt ők még csak el sem fáradtak ennyitől, hozzá lehettek szólva a strapához.

- Arra céloztam, hogy az a Michael, akit én ismerek, már rég elvágta volna másnak a torkát, ha az így viselkedik. Te pedig határozottan életben vagy.

Elfintorodtam. 

- Ez kétségtelen. - Nem tettem hozzá, hogy milyen bámulatos megfigyelő képességre vall, hogy ezt észrevette, mert akkor nem sokáig erőlködött volna tovább azért, hogy engem is cipeljen. - De már nem ugyanaz.

A szeme örökösen a távolba mélyedt, de egy pillanatra az arcomra siklott. Gondterheltnek látszott, a zord külső ellenére is, hiába próbálta leplezni az érzéseit. 

- Vissza fog térni. És minden a régi lesz.

Nem hittem, hogy az utolsó mondatait is nekem szánja, inkább úgy tűnt, hogy magát igyekszik megnyugtatni. Különös egy szerzet volt, de ezt el lehetett volna mondani Michael többi beosztottjáról is.

Ketten gond nélkül elárulták, ki tudja miért, a többiek meg lenézték, amiért elmenekült. Először is ott volt Nathaniel, a helyettese. Megkegyelmezett nekem ugyan, de csakis az információért és a segítségemért. Megvetette Michaelt, de nem volt elég erős ahhoz, hogy a helyére lépjen, az pedig, hogy végül utána jött, nagy bátorságról vallott, meg persze karizmatikus egyéniség volt, a többiek hallgattak rá.

Aztán ott volt az angyalnő, Neriah. Abból, amit tudtam róla, kiderült, hogy valami miatt képes kiszúrni, ha hazudnak neki, mégsem vette észre, hogy Basil az orra előtt ármánykodott, de kész lett volna puszta kézzel nekem esni, amikor elmondtam, hogy mi volt köztem és a főnöke között. Úgy tűnt odavan érte, vagy legalábbis még mindig isteníti, de a többiekhez hasonlóan ő sem ment utána egyből. Reggel pedig még megvédeni is hajlandó lett volna, valami bizarr angyal szokás miatt, hogy így a távolból is Michael kedvében járjon. Harcos típus volt, de amint letette a fegyvert átváltozott gőgös szépségkirálynővé, aki örökösen parancsolgatni akár, mázli, hogy Nathaniel nem hallgatott rá.

Utána következett Zeke, alias Ezekiel, az íjász. Mogorva volt, forrófejű és nem kedvelte az embereket. Többet nem is kellett tudnom róla, hogy a jövőben ne húzzak újat vele. Így vissza gondolva korábban csak szerencsém volt és ostoba voltam, amiért belekötöttem. Nem állt szándékomban ezt a hibát újra megismételni, mert jogosan tarthattam attól, hogy abban az esetben, az lesz életem utolsó hibája.

Lancelot, azaz Lance, volt az apród. Hiszékeny volt, szelíd és alázatos, vagy legalábbis abból, amit eddig láttam belőle, én így gondoltam. A külvilág felé mutatott arca azonban nem feledtette el velem azt, amit Michael mondott az elit seregéről. Vagyis, ha Lance a tagja volt, akkor bármennyire is nézett ki, úgy mint Zsákos Frodó a Megyéből, értett a harchoz és már régóta ezt csinálhatta.

Végezetül pedig ott volt, a jelenlegi útitársam, Bronn. Róla nem változott meg a véleményem az első pillanattól kezdve, nem volt nehéz kiigazodni rajta. Zsémbes, robbanékony és morcos angyal volt, mintha ő lett volna a többiek fegyverhordozója, aki éjszakánként kiszökik, hogy összeverje az összes haragosát. Eltűrte, hogy Nathaniel parancsolgasson neki, de sütött róla, hogy ez csak átmeneti alázatosság, mert nem becsüli sokra a szőke angyalt. Abból viszont, ahogy Michaelről beszélt, tudtam, hogy őt már annál inkább. Úgy tűnt az elköteleződése az irányába egy életre szólt.

Piszok egy mázlista alak lehetett ez a Michael, ha ilyen emberei (bocsánat, angyalai) voltak, nem is beszélve azokról, akik hátramaradtak. Ő pedig mindezt eldobta azért, hogy felszívódjon és inkább egy emberrel sakkozzon és teázzon a világ végén.

* * *

Három nap telt el. Három napja indultunk Michael és Basil után Nyugat felé. Három napja voltam összezárva öt angyallal, akiktől óvakodnom kellett volna. Három napja nem találtunk semmit.

- Ha ez így megy tovább, az lesz a legjobb ha szétválunk - terítette ki a kövön Nathaniel a térképet, amit még én adtam neki. Tegnap a Texas állambeli Dallast hagytuk magunk mögött, ma ezért egy kicsit délebbi irányt szerettünk volna menni, El Paso-t kikerülve, hátha arrafelé indult tovább a két angyal. Bár ők váltig állították, hogy nem térhettek le valamilyen légi útról és ha pár kilométeres körzetben vannak, akkor biztosan kiszúrják őket, kezdtem kételkedni ebben. Nem csak abban, hogy esélytelen, hogy megtaláljuk őket, hanem abban is, hogy miért lenne nekem közöttük a helyem.

Minden az angyalok társaságában eltöltött óra, vita vagy kisebb összezörrenés után, már egyre többször kérdeztem azt magamtól, hogy ez tényleg megéri nekem? Mert hiába kedveltem Michaelt, voltam talán még mindig az adósa, ő sem gondolhatta, hogy miután szövetkezik velem, ilyen véget ér. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, bármit megtennék azért, hogy megmentsem, de előfordult az is, hogy szívesen megléptem volna tőlük. A hideg rázott ki valahányszor ránéztem Zeke-re, aki már mániákusan sokszor élezte a szemem láttára a fegyvereit, miközben a szeme sarkából folyton engem lesett.

- Kétségeid támadtak? - sétált mellém Nathaniel, miután Lance kivételével a többiek elrepültek az egyik közeli városba élelmet szerezni valahonnan, a megbeszélés után. Egy részletet sem tudtam felidézni abból, hogy miről volt szó, hiszen amúgy sem tudtam volna jelentős észrevételt hozzáfűzni.

Megvontam a vállam. Túl jó szeme volt, nem kerülte el a figyelmét, hogy már napok óta csendben voltam. Legalábbis viszonylag csendben. 

- Neked nem?

- Nem arról, mint neked - nézett le rám. Több mint egy fejjel magasabb volt, mint én és a társai, biztosan ő vett le nekik mindent a felső polcról.

Meglepett a válasza, nem tetszett, hogy úgy beszél rólam, mintha ismerne. Hiszen azt hittem Michaellel ismerjük egymást, aztán kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Még jól is jártam, hogy nem adta jelét annak, hogy valamit érezne az irányban, mert így könnyebb volt túllépnem rajta. Hízelgőnek találtam a dolgot, de csak még nagyobb tuskónak tartottam ettől őt.  

- Nem tudhatod. Nem is ismersz.

- Régebb óta járom a világot, mint te. Megdöbbennél, ha tudnád, mennyire egyforma minden ember.

Tudtam, hogy nem bántásból mondta, mégis rossz érzéssel töltött el az indoka. Megszoktam már, hogy mindegyikük azzal jött, hogy mennyire alacsonyabb rendű fájnak tartanak minket, ettől pedig csak nőtt bennem az indulat. 

- Mert a magad fajták olyan egyediek.

Kíváncsian lesett rám a szeme sarkából, de közben őrködnie is kellett. Lance egy velünk szemben lévő magaslaton állt őrt, mi egy kiálló sziklafal alatt húztuk meg magunkat, így fentről nem láthatott senki. 

- Hiszem, hogy minden angyal egyedi és különleges a maga módján.

Nem tetszett a jelző, amit használt. 

- Miért lenne különleges bármelyikőtök is? Attól senki sem válik különlegessé, ha megtanul elég jól harcolni vagy repülni. Abból, amit láttam, ezek a tulajdonságok mindnyájatokra jellemzőek.

Világosszőke haja ezúttal is szorosan össze volt fogva a tarkóján, de pár tincset kiszabadult és belelógott a homlokába. 

- Szerinted ebből áll angyalnak lenni? - most először nézett úgy rám, mintha nem hinné el, hogy ilyet mondtam. - Harc és repülés?

Megtámasztottam a talpam a sziklafalon, miközben nekidőltem. 

- Igen, pontosan. Még Michael sem tudott jó indokot felhozni arra, hogy ne így legyen. Pedig próbálta, hidd el.

- Annak ellenére, hogy félned kellene tőlünk, mégis azzal jössz, hogy nem vagyunk eredetiek. - Csóválta meg a fejét. - Még egy kicsit sem tartasz attól, hogy ezen megsértődök és olyat teszek, amit utána megbánok?

Az égre emeltem a tekintetem és gúnyos mosolyra húztam a számat. 

- Talán félek, de hiába tudom, hogy ugyanolyan hiú és lekicsinylő vagy mint a parancsnokod, nem tennél olyat, ami később ártana neked.

- Ezért tőlem nem félsz - kanyarodott vissza a beszélgetésünk elejéhez és hagyta figyelmen kívül, hogy minek is tituláltam az előbb.

- Tőled nem.

- Akkor kitől? Ezekiel nem árthat neked, megtiltottam neki.

- Nem érdekel Ezekiel. Sem Bronn, vagy éppen te, ha már itt tartunk - ráztam meg a fejem. - Mert most szükségetek van rám. De mi lesz akkor, ha már nincs?

Azonnal megértette, hogy mire gondolok. 

- Biztosítékot akarsz?

Aprót bólintottam.

- Add a szabad, hogy nem esik bántódásom azután sem, miután megtaláltuk Michaelt.

Szürke szemében bosszúság csillant fel, de egyszerre nézett ki úgy is, mintha nem tartaná teljes őrültségnek az ötletem. 

- Azt hiszed a szavam bármit is számít?

- Michael azt mondta, egy angyal sem szegheti meg a szavát. Szerinte egy ígéretnek nagy jelentősége van, nem akármikor adjátok a szavatokat.

- Michael csak udvarias.

A válaszától egyre biztosabb lettem abban, hogy igazam van. Nathaniel nem szívesen adta a szavát bármire. 

- Én akkor is ezt kérem tőled.

Hosszú ideig csak csendben nézett rám, mintha azt fontolgatná, hogy mit tehetne ha nem adja meg azt, amit kérek. Pontosan látszott rajta, hogy mikor jött el az a perc, amikor beletörődött, mert nem talált más megoldást. 

- Rendben van. A szavakat adom, hogy nem eshet bántódásod a mi kezünk által, miután megtaláltuk őket. Azt nem ígérhetem meg, hogy más társaink nem bánthatnak, mivel jelenleg is hadban állunk.

Nem volt valami nagy szám, de nekem megfelelt. 

- Köszönöm.

- Cserébe elmondhatnád, hogy miért hiszed azt, hogy az emberiség különb nálunk. 

Már nyitottam is a számat, hogy a művészetek halhatatlanságáról és értékéről, az ősi kultúrákról és civilizációk fejlődéséről beszéljek, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam és megráztam a fejem. 

- Inkább majd megmutatom.

- Azt hiszed tudnál újat mutatni nekem?

- Nem hiszem, tudom.

* * *

Nathaniel nem úgy nézett ki, mint aki hinne nekem, de nem próbáltam győzködni. Aznap délután már csak Lance szólt hozzám, valami olyasmivel kapcsolatban, amit nem értett az emberek világában, majd miközben Zeke vállalta az első őrséget, álomba merültem.

Minden békés és csendes volt, az éjszaka már teljesen alászállt, a csillagok felkúsztak az égre és parányi fényes pontokként tündököltek a sötét égbolton. Kabócák ciripeltek, a távolból bagoly huhogást hozott magával a szél, a táj szinte mozdulatlan volt, sehol egy mozgó árnyék vagy élőlény, aki még nem alszik.

Aztán az utolsó bagoly is elhallgatott, a tücskök és kabócák szerenádja felszívódott és még a lágy szellő beleveszett az éjszakába. Mintha megállt volna az idő.

Minden csendes volt. Túl csendes.

- Georgina - törte meg ekkor mögöttem valaki a csendet. Eddig észre sem vettem, hogy egy nagydarab kövön ücsörgök a hegy aljánál, teljesen belemerültem a látványba. Nem emlékeztem rá, hogy hogy kerültem ide, de a szívem mélyén, tudtam hogy ez az egész nem igazi. Nem lehet igazi, hiszen nem itt kellene lennem.

Azonnal megfordultam, de csupán a szemem sarkából láttam egy bronz színű villanást, aztán az is eltűnt. Nem volt ott senki rajtam kívül, pedig megesküdtem volna, hogy korábban egy angyal árnyéka vetült a falra.

- Megtalállak, Michael - suttogtam, de tudtam, hogy nem hallja senki, csupán az éjszaka. - Megtalállak.