Az egyik pillanatban még alig hittem el, hogy tényleg egy igazi angyal néz úgy rám, ahogy, majd csókol meg, aztán a másikban pedig szó szerint ellök magától. Egyre jobban hittem abban az őrült teóriámban, hogy Michaelnek van valamilyen mentális betegsége. Jobb volt ezen agyalnom, ahelyett hogy újra meg újra végigmennék magamban a pillanatunkon és azt elemezném, hogy mit szúrtam el már megint.

- Én? Én mit gondoltam? - fontam össze a karom a mellkasom előtt. - Hiszen te csókoltál meg!

Az olivazöld szemekben vad tűz égett, most már nem is tűnt annyira emberinek. Ahogy ott állt nem sokkal előttem az arcán dühös grimasszal, alig hittem el, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Mert mi járhatott a fejében, amikor ezt tette? És az enyémben mi, amikor nem löktem el magamtól?

Az egyik kezét ökölbe szorította, a másikkal a hajába túrt. 

- Felejtsük el!

- Hogy?

- Csak felejtsük el, jó? Hiba volt. Az még talán neked is menni fog, hogy ne hozd fel ezt a ballépésemet újra, nem? - billentette enyhén oldalra a fejét és nézett rám olyan lekezelően, mintha egy felnőtt embernek kellene magyaráznia az evőeszközök helyes használatáról.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt. 

- Azt hiszem képes leszek rá - aztán anélkül, hogy hátra fordultam volna felsiettem az emeletre. Nagy nehezen, de megálltam, hogy nem csapom be a szobám ajtaját, mert már nem voltam kiskamasz, de bentről elfordítottam a kulcsot a zárban. Aztán az ő és az én szobámat összekötő fürdő ajtajával is ezt tettem és végigdöltem az ágyamon. Ki gondolta volna, hogy valaha ilyen problémáim lesznek, akkor ha belegyezek abba, hogy velem tartson egy angyal? Mert én nem.

Azt pedig tényleg nem, hogy ennyire fog még fájni is az egész. Mert mi értelme volt annak, hogy egy pillanatra úgy tettünk, mintha odakint nem lenne világvége és közelebb kerültünk egymáshoz, ha a következő pillanatban letagadja ezt?

Legszívesebben belerúgtam volna valamibe, annyira el voltam keseredve. Fogalmam se volt arról, hogy most mihez kezdjek. Bizonyára elfelejtették postázni a nekem szánt példányt, a "Mit csinálj akkor, ha alászállnak a vérszomjas angyalok?"-ból, mert láthatóan csak én nem tudtam mit kezdeni magammal. A legtöbb ember vagy bandákba szerveződött és ki tudja milyen borzalmas dolgokon törték a fejüket, vagy csatlakozott az Ellenálláshoz, amiből a legtöbb nagyvárosban volt egy kirendeltség. Ha nekik voltak céljaik, akkor nekem miért nem?

Mert a jelen állás szerint nem nagyon tudtam szabadulni a múlttól, ha éppen a régi szobámban húztam meg magam nem tudva azt, hogy mit hoz a holnap. Talán mégis vissza kellene mennem Derekékhez. Már ha még ott vannak egyáltalán. Vagy már ha nem dobnak ki abban a pillanatban, hogy beteszem a táborukba a lábam.

Felsóhajtottam és az íróasztalom alsó fiókjából előkaptam egy régi térképet és szétterítettem az ölemben. A legközelebb eső két nagyváros Atlanta és Charlotte volt, de egyik sem volt elég közel ahhoz, hogy gyalog elbotorkáljak addig épségben. A kocsielkötés korábban is tervben volt már nálam, azzal nem lesz gond, már csak az volt a kérdés, hogy tényleg akartam-e ezt. Lelépjek az ismeretlenbe csak azért mert megint ellökött magától valaki, aki nem is értettem, hogy lophatta be magát a szívembe?

Aznap éjjel nem aludtam valami jól, a fél éjszakát forgolódással töltöttem el, csak hajnalban tudtam elaludni végre, de akkor sem sok időre. Amint lehunytam a szemem bronz és arany csillogású pihe-puha tollakat láttam és egy olivazöld színű szempár tulajdonosának a közelségét éreztem magam mellett, amitől rendszerint kipattant a szemem és felültem az ágyban. Kikaptam a fejem alól a libatoll párnát és a falhoz vágtam, mintha ettől minden gondom megoldódna. Aztán újra félálomba szenderedtem, de ezúttal nem ébredtem fel, amikor megpillantottam az angyalt.

* * *

Másnap reggel kialvatlanul és fájó karral ébredtem, ott ahol kis szörnyeteg korábban megkarmolt. Az ajkamba kellett harapjak, hogy ne szisszenjek fel, amikor óvatosan lefejtettem róla a kötést. A vágások még mindig tisztán látszottak és nem nagyon kezdtek el hegesedni, pont ahogy az várható volt, meg persze piszkosul fájtak. Nem sok mindent tehettem azon kívül, hogy rákentem egy adag sebfertőtlenítőt, amitől még csípni is kezdtek.

Utána nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és még mindig fél álomban elindultam a fürdő felé. Halványan rémlett, ahogy előző este bezártam az oda vezető ajtót, ettől volt most ijesztőbb a tény, hogy most nyitva találtam azt. Az új felfedezéstől ledermedtem egy pillanatra, aztán könnyen elvetettem azt a gondolatot, hogy az angyal jött volna át, mert ez elképzelhetetlennek tűnt. Ő pattintott le engem.

Végül elhessegettem az egész légből kapott ötletet és bevonultam a fürdőbe. Azonban a zuhanyfülke előtt megtorpantam és visszahúztam magamra a pulcsimat, amit korábban levetettem. Mert az egész ház csendes volt. Túl csendes.

Hiába volt az angyal a lopakodás nagymestere, azért hallanom kellett volna ha itt van, nem?

Az ő szobája felé hagytam el a fürdőt, ami teljesen üres volt. Az ágy érintetlenül állt a sarokban, a történelmi kronológia, amivel tegnap reggel véletlenül megdobtam az éjjeliszekrényen hevert, mintha azt olvasgatta volna lefekvés előtt. A függönyök behúzva, egyedül a tetőablak felől érkezett némi fény a szobába.

Kétségbeesetten rohantam le az emeletre. A lépcsőfordulóban kis híja volt, hogy megcsússzak, de még az utolsó pillanatban elkaptam a korlátot elkerülve ezzel egy csúnya esést. Odalent pont az a látvány fogadott, amitől a legjobban rettegtem eddig. A ház kihalt volt, nem volt itt más rajtam kívül. Megint egyedül maradtam.

Keserű érzés kerített hatalmába azonnal, ahogy szétnéztem a nappaliban és leroskadtam a kanapéra. Hogy lehettem akkora balek, hogy akaratlanul is megkedveltem, ezért pedig sokkal jobban fáj a távozása?

A dohányzóasztalon csak Martin bácsi teleírt verseskötete hevert egy madártollal a tetején, ami félig kikandikált a lapok közül. Mintha valaki könyvjelzőnek használta volna.

A toll rézszínű volt enyhe bronzos beütéssel, amitől egy kicsit egy régi éremre emlékeztetett, ahogy érte nyúltam. Persze, hogy Michael tolla volt, pont olyan puha aminek képzeltem. Megforgattam a kezemben, aztán zsebre vágtam, nem akartam az egyik tollát nézegetni.

Egyszerre voltam csalódott és piszok mérges. Ugyan nem mondta, hogy ha ide érünk mihez kezd, azért csak elköszönhetett volna! Ha vissza megy a társaihoz, akik miatt elmenekült, mi értelme volt az egésznek? Kiruccant egy kis időre aztán megy vissza a szokásos mókuskerékbe?

Pár percig még a gondolataimba mélyedve ücsörögtem a kanapén, aztán felpattantam. A düh csak úgy elborította az agyam, nem tudtam annyira lenyugodni, hogy racionális döntéseket hozzak. Helyette kirohantam a házból és meg sem álltam a hátsó fákkal elkerített kertig, ahol hajdanán fehér kerítés húzódott, ami mostanra teljesen kidőlt. Mögötte sűrű erdő feküdt.

A bejárat előtt volt pár összecsukható kempingszék, régebben itt kávéztunk kora reggelente a bácsikámmal, de hónapok óta nem mozdította meg őket senki sem. Az angyalnak hűlt helye volt, de minden reményemet abba helyeztem, hogy nem az éj leple alatt lépett olajra és még nem jár olyan messze, hogy ne hallaná a hangomat. A repülést csak nem kockáztatná ilyen közel az Ellenállás táborához, mert tiszta kék volt az ég, könnyen kiszúrnák még távcső nélkül is. Az már más dolog, hogy valószínűleg ezzel nem tudnának mit kezdeni.

- Ha hallod, amit mondok, te szemétláda akkor jól figyelj! - nem ordítottam, de jócskán felemeltem a hangom. - Nem túl illendő köszönés nélkül lelépni, még a magadfajtától sem! Csak gyáva voltál a szemembe nézni, nem igaz? - lépkedtem ki beszéd közben a kert közepére és néztem az égre, hátha meglátom valahol a távolodó angyalt. Nem volt sehol.

Tovább folytattam a kiáltozást, berekedt torokkal. 

- Ha pedig vissza találnál jönni, akkor közlöm, hogy ez a lehetőséged elúszott. Ide többet nem jöhetsz vissza! Hallod? - végül elkeseredetten rogytam le a harmattól nedves fűbe. A melegítőnadrágom pillanatok alatt át is ázott, de nem foglalkoztam vele. Könnyek szúrták a szemem, de nem állt szándékomban sírni. Most nem.

Pláne nem egy angyal miatt, akivel eleve rossz ötlet volt szóba állnom. Mit is képzeltem? Hogy majd szépen visszatereli a társait oda ahonnan jöttek? Aztán segít újjá építeni a világot és leköltözik hozzám a szomszédba egy kertvárosi házba?

Fél kézzel kitapogattam egy követ a mostanra elszabadult fűben és olyan messzire hajítottam el, amennyire csak tudtam. A kavics méterekkel a fák fölött repült el, majd eltűnt a szemem elől. Valószínűleg az avarban landolt. Aztán ezt a lehetőséget könnyen kizártam, mert valaki fojtott hangon felkiáltott abból az irányból, ahová a kő esett. Illetve nem is kiáltott. Méltatlankodott. Persze, hogy az angyal volt az.

Mire felkeltem a fűből ő is előbújt a fák közül, a hajában is a tollain megpakolva egy rakás tűlevéllel. Az arcán sárfolt és valami vörös húzódott, ami csak vér lehetett. Nem úgy nézett ki, mint egy horzsolás, inkább karmolásnak látszott. Csak nem verekedett össze egy medvével?

- Még a szomszéd városban is hallottak - csóválta meg a fejét bosszúsan. - Azt hittem tisztában vagy vele, hogy úgy nem lehet elbújni az angyalok elől, ha egy ember lánya unalmában elkezd kiabálni reggelente.

A tőlem telhető leghűvösebb tekintettel néztem rá. 

- Menj innen, angyal! - Ha ő megint ember lányának hív, akkor én minek törjem magam?

Ingerültnek tűnt, ahogy a fél kezét a csípőjére tette és csak nézett rám némán, de valami azt súgta, hogy cseppet sem az. Inkább szórakoztatta a dolog. Vagyis engem talált mulatságosnak.

Aztán az egész pillanat elszállt, amikor hirtelen felkapta a fejét a riadtan fordult a fák irányába. Sokkal jobb volt a hallása, így csak pillanatokkal később hallottam meg az avarban felénk csörtető valamit, akkor amikor már késő volt. Michael rekordgyorsasággal emelte a magasba a karját, ami az előbb még üres volt, most pedig az angyalkardja volt nála és állt kis terpeszbe nekem félig háttal.

A fák közül, onnan ahonnan nem sokkal ezelőtt ő lépett ki, kiugrott négy sötétbarna, vézna bőrszárnyú és hosszúkás fejű teremtmény, amik mélyen ülő fekete szemükkel és a tátott pofájukból kikandikáló hegyes fogukkal mordultak ránk fenyegetően. A kezemen lévő kötés alatt bizseregni kezdett a bőr, ahol korábban egy ugyanilyen lény karmai szántottak végig. Akkor nem volt időm szemügyre venni, most pedig nem nagyon szerettem volna. Valami azt súgta, hogy nem barátkozni jöttek.

Michael nem tétovázott, egyből a kis szörnyekre vetette magát, amik közül hárman máris körbe állták és vicsorogva támadtak neki. Nem lehettek valami nagy ellenfelek a számára, ha tényleg akkora harcos, aminek tekinti magát, de aggódva figyeltem ahogy feléjük suhint a karddal, aminek az üres hüvelye a fűben hevert a lábai előtt. Ki is ment a fejemből, hogy van egy fegyvere, ami hol látszik, hol nem.

A denevérszárnyú szörnyecskék közül egyet rögtön eltalált a pengével, ami visítva terült el a földön, de azt kihasználva, hogy el van foglalva, a két másik egyszerre rontott rá hátulról. Az egyik a nyakát, a másik a kardot tartó kezét vette célba és mélyesztették egyből bele a foguk a húsába. Akaratlanul is felkiáltottam és hátrálni kezdtem az alig pár méterrel előttem lejátszódó véres küzdelem láttán. Ezek szerint azért tűnt el, hogy elintézzen pár ilyen valamit, de többen voltak mint gondolta.

A kezem könnyedén rátalált a házba vezető üvegajtó kilincsére, úgy hogy oda se pillantottam és lenyomtam azt. Utolsó pillanatban vettem észre a balról felém suhanó fekete árnyékot és vetettem a földre magam, elkerülve egy kellemetlen találkozást a negyedik ismeretlen lénnyel, amiről megfeledkeztem. Most már legalább biztosan tudtam, hogy volt haszna az önvédelmi óráknak.

Felpattantam és az ösztöneim ellenére, amik menekülésre biztattak, megragadtam az egyik kempingszéket. A kis lény mostanra visszaugrott mellém és a sikertelen támadása miatt felpaprikázva nézett velem farkasszemet egy pillanatra. Aztán újra nekem ugrott, de ezúttal nem tértem ki előle. Minden erőmet beleadva vágtam oldalra a székkel, nem volt valami nehéz súlyú bajnok, könnyen letért az irányomból és a ház falának csapódott. A szék, mint fegyver nem valami halálos, de ütőnek használva egész praktikus tud lenni.

Denevérszárny ezt nem vette jó néven és vicsorogva rontott rám újra. Ezúttal túl közelről jött, nem volt időm meglendíteni a rögtönzött fegyveremet, így az utolsó pillanatban csak magam elé kaptam, hogy annak csapódjon neki. Az erős lökéstől elterültem a földön a mellkasomon a székkel, azon pedig a kis rémmel. A karmaival vadul az arcom felé kapott, amik csak a pulcsim nyakrészét érték el és szaggatták szét. Lelöktem magamról és még a levegőben felé rúgtam. A lábam gumiszerű bőrébe csapódott bele, amitől kirázott a hideg, de Denevérszárny arrébb esett. Vadul körbe kémleltem új fegyver után kutatva, de semmi nem volt, amit használni tudtam volna ellene. Aztán megakadt a tekintetem az angyalkardon, ami alig pár méterrel hevert arrébb a fűben tőlem. Michael éppen puszta kézzel hajította be az egyik szörnyet a fák közé, a kardot időközben kiüthették a kezéből.

Nem tétováztam. A fegyverhez ugrottam nyomomban Denevérszárnnyal, aki a fogait csattogtatva követett. Megragadtam a hideg markolatot és félkört írva le a levegőben a pengével szeltem ketté a szörnyet. Abban a pillanatban, hogy hozzáértem a markolathoz, meleg érzés cikázott át a testemen és kezdett el még gyorsabban verni a szívem. A kard szinte levélkés nehezékű volt, a lényt pedig úgy hasította ketté, mintha papírból lett volna. Csodálkozva néztem végig a kardon, az aranyozott markolattól egészen a sötét vércseppektől szennyezett penge végéig, ami pofás kis fegyver volt.

Aztán az angyal mellé léptem és bele se gondolva, hogy éppen mit csinálok csaptam a kardlappal annak a szörnynek az arcába, amelyik éppen az angyal felé ugrott. Soha nem volt még egy régi antik díszkardon és az edzésen használt életlen dobókéseken kívül más olyan fegyver a kezemben, amivel ilyen sérüléseket lehetett okozni. Nem tudtam eldönteni, hogy az rémített meg inkább, ahogy valódi tapasztalat ellenére könnyedén elbántam két lénnyel is, vagy az, hogy nem viszolyogtam a tettemtől. Mert az egyik Denevérszárny már meghalt, a másik pedig nekem hála éppen kábultan feküdt a fűben.

Nagyokat pislogva néztem az angyalra, aki hozzám hasonlóan döbbenten fordult felém. A tekintete a köztem és a kard között cikázott folyamatosan, a szeme összeszűkült. Aztán egy mozdulattal kikapta a kezemből a fegyvert és vissza se nézve rám, szúrta le a földön fekvő lényt. A másik, ami a kezén ejtett sebet, már szintén a földön feküdt két darabban. Undorodva kaptam félre a fejem és kulcsoltam össze a karom.

- Mi a fenét gondoltál? - törölte bele beszéd közbe a véres pengét a fűbe. Több sebből is vérzett, de nem tűnt úgy, mint akinek fájdalmai vannak. - Egy angyalkard nem játék.

Megvontam a vállam. 

- Ma már másodszorra kérdezed ezt tőlem, és egyik esetben se tettem semmi rosszat. - Ennek hallatán haragosan pillantott rám, aztán gyengéden visszadugta a tokjába a már tiszta kardot. - Szóval itt az ideje, hogy mesélni kezdj.

Az arcára volt írva, hogy semmi kedve hozzá, végül mégis aprót biccentett. 

- Rendben van.